Szösszenetek

Néha amolyan falusi hízó libának érzem magam. Ha akarom, ha nem, égi gazdáim mindenféle á lá carte menüket unszolnak le a torkomon, nap mint nap. Szerintem az én sorsom egy húszas évekből itt ragadt pesti rikkancs lehet, túlbuzgó tanítói küldetéstudattal. Nem bír kushadni egy percre sem.

Zötyögök hazafelé a metrón, minden porcikám Ottót sínyli, jobb lábfejemen Dr. Flector maga, a balt alapból rázza a túlerőltetés (legalábbis remélem, nem a Parkinson), hajam csurom víz (bízom benne, hogy az utazóközönség elnézi nekem), ernyedten párologtatok, reszkető kezemben Szepes Mária, adjunk a léleknek is. Mária néni éppen karmánk áthangolásáról mesél, mikor valaki belép az aurámba, elkapja a jobb kezem és megcirógatja. Felpillantok és leázott szemfestékem hártyáján át azonnal felismerem indokolatlanul régóta nem látott egykori nagyon kedves barátnőmet. Három megállónk van végigszaladni az érdemi pontokon: pasi (nálam), család (nála), pasi (nálam), meló (nála), pasi (nálam). Mikor utoljára láttam, minden az övé volt: szerető férj, tündéri kislány, családi ház, menő állás, intenzív érdeklődés a spiritualitás iránt, szemében a tűz. Tizenévesen mi sültünk-főttünk, világot váltottunk, ezért tartunk ma itt, kedves Olvasó. Unsere culpa maxima!

"Hererákja van. Öt kemón már túl van. Dorinának azt mondtuk, azért kopasz, mert filmben statisztál." Naaa, ezt neeee....ezt most tényleg ne. Szomorúan belemosolyog mozaikokra hulló tekintetembe és még ő vigasztal. "Nem lesz semmi baj. Ez egy sorsfeladat. Igyunk meg egy kávét a napokban." Melegen megpuszil és kilép a peronra, haza tart. Négy megállót végigbambulok. Mint őszi robotlégy, ismét Mária nénihez fordulok. Remélem, lesz erről egy fejezet. A hogyan továbbról. Lapozás közben gondolatban hálásan végigsimítom Flectort. Annyi bajom legyen.

Ahogy itt üldögélek szemben vele, szép rétegesen halálra sápadok attól, amit az imént gúnytól félrehúzott félmosollyal mondani talált. Lemondóan lesütöm a szemem, szalvétába markolom a dühöm és csendben szánom őt. "Jó pasi. De megnézném, hogy miről tudnál vele beszélgetni -" jegyezte meg cinikusan fintorogva a kedves és illedelmes pincérsrácra, aki miután kifogástalanul - de nem túlcirádázva - kiszolgált minket, egy barátságos mosolyt felénk villantva dolgára sietett. Lehet, hogy csak a gyomorsavam liftezik, de esküszöm, menten epevulkánt zúdítok az asztalra. Köszönöm szépen, nekem is van diplomám, másfél darab, éveken át ontottam az esszéket, bújtam az irodalmi antológiákat, téziseket állítottam fel és prezentáltam én mindenről, még az óangol hangalaktanról is (de hogy mifrásznak?!), mégis mindössze csak annyit tudok a lényegi dolgokról, hogy még mi mindent nem tudok és mennyire nehéz jól csinálni ezt az élés-t. Az akadémiai gőg ilyetén mértékű szertepöffeszkedése elmémbe vetít egy kellemetlen tapasztalatot. Amikor még én is ítéltem.

Attilának hívták a tanítványomat, akiről kiderült, hogy az őrangyalom. Éveken át zötyögtem rendszeresen a Siemens Erőműtechnika szocreál, linóleumfolyosós, gépzsírszagú dobozirodájába, hogy a szorgos munkatársak fejébe verjek egy halom teljességgel jelentéktelen angol kifejezést és igeidőt. Délutáni csoportjaimba válogatott fura szerzetek jártak. Volt ott kétkezi munkás, mérnök, manager, irodista. Attila fizikai munkáshoz illően mindig mélykék overallban és acélbetétes bakancsban jelent meg, hűséges kutyaszemeit le sem vette rólam az órán, halk volt, de együttműködő. Nos. Nem különösebben brilliáns elme. Mindketten tudtuk, hogy nem lesz belőle brit nagykövet, szavakat nem tanult, helyesírása magyarul éppúgy, mint angolul, a hajamat égnek meresztette, leckét nem írt, puskázott, nem szintetizált nagy csodákat, csak jelen volt és figyelt. Folyton vizslató szemeit betudtam annak, amire általában ki is hegyeződik a tanárleány-tanulóférfi kapcsolat: kellemes színfolt voltam kis rózsaszín hacukámban, ahogy harisnyás lábikóimat keresztbe fűzve a tanári asztalon üldögélve csevegtem velük, vagy épp hol pucsítva, hol pipiskedve hatalmas bölcsességeket mázoltam kis szoknyában a táblára. Viszonyunkat teljességgel közömbösnek minősíthetném. Nem voltak univerzumrázó, lélekfakasztó beszélgetéseink, sem flörtölő évődéseink, óra után szerényen visszamasírozott a gépparkba és lenyomta a műszakot.

Az élet úgy kanyarodott, hogy a csoportja megszűnt, és egy teljes évig nem láttam. Ezekben a hónapokban a csillagok úgy rendelkeztek, hogy eljött az idő, fecnikre tépették velem addigi félvak életem, és egy sok szempontból meghatározó élettársi kapcsolatot szétszakítva szabad akaratomból széthullottam, parányi atomjaimra. Félelemtől és pániktól csikorgó hónapok vonszoltak-taszigáltak fogaskerekeik között, keservesen vegetáltam, semmit és senkit nem láttam, beágyaztam magamnak a pokol legszurkosabb bugyrába és odabent cuppogtam monoton. Dolgozni azért kellett, sokszor ugyanabban a ruhában ténferegtem hetekig, étvágytalanul, kiszáradva, olykor-olykor ájulásig csigázva elnyűtt testem.

Ilyen állapotban aztán hogy, hogy nem, egy nap helyettesítésre küldtek a Siemensbe, ahol mint üvegszemű robot, ledaráltam az órát, majd profin haloványra sminkelt élőhalottként tovasiklottam a folyosón. Az egyik sarkon belébotlottam. Már egy éve nem beszéltünk, semmit sem tudtunk egymás sorsáról. Ki-ki elrebegte a maga köszönését, de ezen túl nem meséltem én neki egy szót sem arról a pokolbéli kéjutazásról, melyre nagyvonalúan befizettem magam. A hűséges kutyaszemekben különös fény gyulladt. Térült-fordult, megkérdezte, sietek-e, elintézett egy telefont, bevitt az egykor szépemlékű tantermünkbe, leültetett, megkért, hogy most csak rá figyeljek, és elmesélte nekem, hogy épp mi zajlik le bennem és mit kell tennem, hogy túléljem. Csak ültem ott görnyedten, nyeltem a könnyeimet, próbáltam kilátni puffadt szemhéjam alól és ha jól dereng, teletrombitáltam egy százas papírzsepit. Még most is belemelegszik a mellkasom, ha felidézem. A szeme sosemlátott szépséget sugárzott, miközben egyre mesélt nekem életről, halálról, szeretetről és arról, hogy számomra most élet-halál kérdés, hogy felébredjek és megtaláljam az utam. Azt is megmondta, hogy hogyan. Felírt nekem szerzőket, könyveket, a mellkasára vont, belémölelte életszeretetét, menetirányba állított és utamra engedett. Egy kétkezi, egyszerű munkásember. Én meg azt hittem, kettőig sem tud számolni és csak egy nyálcsorgató pasas, aki a fenekemet fixírozza az órán. Még ma is szégyenlem magam, ha megrohan az emlék. Mire kibotorkáltam a buszmegállóba, már észrevettem, hogy a szélnek illata is van. Nem tudom, mit gépészkedett rajtam, de pár héten belül szélsebesen lehúztam a rolót a bugyorlakban. Igazán kegyes a sorstól, hogy a segítség mindig jelen van, csak közel kell engedni.

Hiszek a sorsszerű találkozásokban. Szeretem a diplomámat is. De sose venném magamnak a buta kevélységet, hogy elzárjam magam valakitől pusztán azért, mert más életutat járunk. De egyvalaki azért jól járt. Aznap különösen magas jattot vihetett haza a kedvenc kávézóm jóravaló pincére.

Talán szerda délután lehetett, amikor Mónika és a róla elnevezett show a maga bulváros bugyutaságával örökre megváltoztatta az életem. Épp az alsógatyáit szedtem le a szárítóról, mikor a háziasszonyok lángoló pallosú szövetségese, mindenki Mónikája kiszólt a tévéből, ám ez alkalommal egyenesen hozzám. "Maga egy értelmes, szép nő. Hogy hagyhatja, hogy bántalmazzák? Miért nem kér segítséget?"

Böff. Hányinger szaladt össze a torkom gödrében. Hideg verejték ereszkedett le a halántékomon. Hirtelen mintha megtermett borsszemet pattintottam volna ketté a fogam alatt. Maró, keserű íz terjengett a számban. Félretettem a gatyákat és lerogytam. Mónika őszinte csalódottsággal a szemében faggatta az alkalmi fotellakókat, akik hol körmüket ropogtatva, hol cipőorrukat tanulmányozva, vagy éppen megszállottan magukat meggyőzve-átverve vallottak sorsukról. "Az uram, a Gyuri, az csak vert...eljárt annak a keze, fene a belit..."

Ahogy bűntudattal, titokban kukkoltam őket, hirtelen óriási terpeszben elibém állt az igazság és kitakarta a képernyőt. Elviselhetetlen tekintetét a gyomorszájamba mártotta. Egyszerre rázni kezdett az augusztusi hideg, öléből kihányt még a dívány is. Rém ciki. Ismerjem már be. Akár én is ülhetnék ott. Anya, bocsáss meg. Nem tudott az én titkomról sem a világon senki. Az akkor még tenyérnyi, szinte plüss cicáméról is csak az állatorvos, amikor puffadtra vert kis testének kínjait enyhíteni próbálta. A szégyen libabőrösre futkorászta a gerincemet. Hogyan lettem én is a halmaz eleme? Hiszen Mónika is megmondta: értelmes vagyok. Vagy mégsem ezen múlott?

A pánik perceiben sokszor átfutott az agyamon, hogy itt most végem van. Az alhasat összerándító, sikítóan éles vészcsengő sosem jelzett tévesen. Ilyenkor a szemrése összeszűkült, mint ablak, melyre apránként aláengedik a redőnyt. Tompa tekintete elé súlyos nugátbarna vászon feszült ki, penge villant az íriszen és már emelte is a kezét. A macska az ágy alá szaladt. Volt, hogy fájt. Előfordult, hogy csak halálosan féltem, de nem én törtem szilánkosra, hanem a kedvenc CD-m, az egyik gyönyörű vázánk vagy valamelyik kép. Nem fordult elő sokszor. Mindazonáltal az idézett értelmes nő már rég az üveghegyen túlról perelte volna. Én viszont mindig maradtam. Nagyon úgy fest, valamit még meg kellett tanulnom. Csak akkor még nem tudtam róla.

Túl sok év telt el ebben a vegetatív szőnyeg alatti kúszóversenyben. Kafkát megszégyenítő metamorfózisnak kellett jönnie, hogy megváltson. Tudatom, mint kisiskolás, nyöszörögve, összeragadt szemekkel ébredezett, hisztisen követelve, hogy visszabújhasson a takaró alá. Zsoldos őrzőm, a félelem, csak időszakosan húzódott vissza a homályba. Egyszer csak észrevettem, hogy tisztán látom. A sarokban guggoló, markába röhögő, csöpögő orrú lidércet. Ha el akartam futni, kifigyelt, a vállamra ugrott, beharapta a fülem és teli torokból rikoltozott. "Persze, otthagyhatod, de mi lesz veled, heee!?! Erre nem gondoltál!!? Egyedül maradsz!!! Magányos leszel!!! Senkinek sem fogsz kelleni!!! Inkább menj, szedd össze a cserepeket és meg ne szólalj."
Nem leltem nyugalmat. A kis gnóm mindenhová elkísért.
Azt kiküzdeni, hogy most itt üljek, ölemben a fent idézett, azóta hatalmasra nőtt, elégedetten hörgő-zörgő tigrissel, és újra jólesően tudjak alsógatyát teregetni, nem volt könnyű menet. Nem vele, magammal. De sikerült. Ha adnának érte oklevelet, meg érmet, még a tánceredményeimnél is előkelőbb polcra helyezném. De most kivételesen még az is elég, ha csak én tudom.

A történet (sajnos) ismét igaz. Az eset nem kíván bosszút. A dolgomat vele lerendeztem, megbocsájtottam, feldolgoztam, megtanultam belőle, amit kellett. Tulajdonképpen hálás vagyok neki, hogy rákényszerített, hogy azzá váljak, aki ma vagyok. A múlt nyugodjék békében. Köszönöm Neked, Mónika. :)

"Mmm...magaaaaa a tanáááááááár?!" hőkölt nekem Jóvágású Apuka életem első fogadó óráján, a tanterem ajtajában droiddá dermedve. Jóestét kívánok, kedves Apuka, tudom, kölyökképem van, de igggeeeen, tessék szíves lenni elhinni, kedves Apuka, tessék leülni, mondanám is akkor, hogy mi a helyzet Andriskával. A rászabott húsz percet hitetlen ködben meghúzódva végigméregette, de talán felidézhette, hogy mit hallott már rólam, mert a beszélgetés végére felengedett és melegen megrázta krétaportól fehér körömágyú kezem, nagyon hivatalosan, nagyon meggyőzve, hogy képes vagyok az ő dúvad sportember fiacskáját elnavigálni a nyelvtudományok birodalmában. Mert ismerem. És mert, akármekkora lusta bitang lapaj is, - uram bocsá' - szeretem.

Be kell vallanom, akasztanivaló tanárnő lett belőlem. Kitanultam én az angolszász kultúra és módszertan csínját meg bínját, very well elboldogultam a lingvisztika sötét erdejében, eszkábáltam én tanmenetet, színezgettem óratervet, rajzoltam, ragasztottam, bizisten még élveztem is. Emlékszem pedagógus pályafutásom kezdetére. Véreresre készültem magam, izgultam is nagyon, amikor hónom alatt csillogó-vijjogó, módszertanilag indokolt varázsszerszámokkal felszerelkezve megjelentem óra perckor a Csik Ferenc általános iskola és gimnázium küszöbén. Minden, amit a tanításról azelőtt tudni véltem, itt megöngyilkolta magát.

Amivel az ember kezdő tanárként sosem számolhat, az a kölcsönhatás nevű jelenség. Vadidegen vagy. Bemész egy tanterembe. 15 különböző motiváció tapogat végig. Lesz, aki a kezdet kezdetén eldönti, hogy akadémiai karrierje értelme mostantól egyedül az lesz, hogy kicsinál. Lesz, aki megvárja, mit virítasz és majd utána eldönti sorsodat. Másoknak azonnal szimpatikus vagy, mert jó a szerkód, bejön az illatod vagy melletted csápolt két hete a Belga koncerten. A fiúk zöme belédszeret. A lányok közül akad majd rivális is. Van 45 perced. Ééés, tessék! A monitor aljáig sorolhatnám azokat a készségeket, melyekkel rendelkezned életbevágó, hogy szánalmas 45 percig kitarts.

Pár hét alatt kiderült, hogy pályát tévesztettem. Ráeszméltem, hogy engem ezek a fiatal felnőttek csilliárdszor jobban érdekelnek, mint amit a fejükbe kéne plántálnom. Valójában iskolapszichológusnak kellett volna vetemednem. Ami a boldoguláshoz szükségeltetett, locsoltam én rájuk slaggal, és az emberben hitem szerint eredendően jelenlevő szorgalmuknak hála, termékeny táptalajra is hullt.

De a mindenit neki...nem tudom, ki várta jobban a dallamos kicsengetést, ők vagy én...ilyenkor sorra odaszállingóztak hozzám, mert rém fontosnak tartották, hogy egy-egy szirommal megajándékozzanak rügyező életük virágoskertjéből. Dolgozatokat a mappámba préselve igyekeztem a tanáriba, hogy 10 perc alatt fénymásoljak, könyvet váltsak, egyeztessek és belekortyoljak reggel óta százszor elhűlt tejeskávémba, jaj, meg még pisilni is kellett már az előző órán, de majd a nagyszünetben...és mégis. Ez volt a napom fénypontja.

Az út a teremtől a tanáriig. Nem tudtam úgy elviharzani egy nyitott terem előtt, hogy ne száguldjon ki onnan kockás szalvétába gyűrt szendviccsel a kezében egy diák, hogy Ildikó néni, tessék elképzelni, megint összejöttük, tök boldog vagyok, vagy banyek, miért pont a legjobb barátnőmmel kavar az a csávó, a szüleim folyton szekálnak, az edzőm nem enged el a színjátszó körbe, most akkor mikor is lesz a szalagavató táncpróba, és ezer és millió hasonló kis lélekdarab ugrált be a zsebembe nap mint nap. Egy idő után már akadt olyan kísérőm is, akit nem is én tanítottam. Hát így hol érdekes, hogy a suggest után -ing van vagy hogy tanuljad mááár meg végre, hogy az aktív mondat tárgya a passzív alanya?! Amikor ilyen hatalmas titkok őrzője, már-már rajongásig ragaszkodó neveltjeim legbizalmasabb tanácsadója lehetek?!

Magamnak titkon lefénymásolt, személyes üzenetekkel telefirkált dolgozataikat még ma is előveszem, kikacagom, néha eláztatom. Pedagógusnak lenni azt jelenti, hogy fúrnod kell párszáz extra fiókot a szívedbe. Mert ők jönnek. És ha nem rontod el, maradnak is.

Kovács Ákos, gyanútlan budapesti lakos, felmarkolta kulcscsomóját, majd sietve kilépett a belvárosi bérház kormos körfolyosójára, mikor hosszú hetek hallgatása után váratlanul izgatottan csörömpölni kezdett a telefon a kisasztalon. Hirtelen ötlettől vezérelve visszafordult, felkapta a kagylót. A csörgés meglepte. Épp csak felugrott valamiért, de mivel ezt a lakást már rég nem használták, bejövő hívás csak elvétve akadt.

"Tessék-" szólt bele kíváncsian és bizonyára nem sejtette, hogy a vonal másik végén fehér köntösbe bújva, vizes hajamat turbánba felcsavarva rezelek éppen befele én. Huszonegynéhány évesen nem kevesebbet vettem a fejembe, mint azt, hogy én majd jól elmagyarázom a világnak, hogy mit gondol Kovács Ákos. Miért ne, én bölcsnél bölcsebb bölcsész vagyok és már mindent tudok nemhogy magamról, de Ákos gondolatvilágáról kiváltképp. Szent húszéves arrogancia! Hogy égek miatta most is!

Lássuk csak. Írok én egy színdarabot úgy, hogy a szereplők kizárólag Ákos dalszövegei, versei és prózái összeollózott szavaival fognak beszélgetni, lesz benne egy angyal (alap), meg egy férfi (a Nándi még hasonlít is Ákosra, kicsit ferde az ő orra is) meg nők...szerzek valahonnan táncosokat, csinálunk majd fényeket meg spéci effekteket, egy-két zenét megvágunk, ja meg nemmellesleg kéne egy színház is, aki próbálni és előadni is enged, tök ingyen persze, és majd én ezt jól megírom, meg is rendezem, és még szerepelek is benne, hiszen mindhárom szakmához tökéletesen értek, és a nép majd csudájára jár és özönlik. Csináljunk most egy ilyet....végülis ráérek.

Életemben először talán ekkor simított homlokon a gondviselés. Ugyanis abban a pillanatban, hogy a gondolat - megvalósulásának bár minden esélyét nélkülözve - megszületett, rügyként pattantak ki a nemvárt logisztikai fordulatok és csodák ügyemben. Valaki odafent biztos "SÜRGŐSEN ELINTÉZENDŐ!" stemplit nyomott az aktámra. Nem tudtam nem észrevenni, hogy minden, amire a produkcióhoz szükségem volt, az ölembe hullott. Bármerre fordultam, szélesre tárták magukat az ajtók. Amit nehézségnek vagy lehetetlennek gondoltam, röhögve megoldotta magát. Lett színház, akit érdekelt, társulat, aki szívét-lelkét kivéreztetve dolgozott, tánckar, aki profin koreografált, lelkes nézősereg, aki jóelőre érdeklődött, helyet foglaltatott, majd tapsolt is. És mindvégig ott volt az az öntörvényű tettvágy. Bennem. Ami mostanában kiveszi a kormányt a kezemből. És ami végül pár nap alatt életre írta a darabot. Elképedve álltam szemétdombom tetején és rúgdalózó szívvel néztem szét. A hívó szóra eljöttek hát, mindannyian, akik kellettek.

Egyetlen elhanyagolható, apró mozzanat hibádzott. Az originátor művész hozzájárulása. Első számú probléma. Valahogy el kéne érni őt. Halovány érdeklődésre szegről-végről kaptam egy telefonszámot. Itt kezdődtek a gondjaim. Az a pár girbegurba szám a fehér papírdarabon megbénított. Feszült hetek teltek el úgy, hogy farkasszemet néztünk a cetlivel. Hívjam? Ne hívjam? Áááá, majd holnap. Nem lehetsz ilyen beszari, ez csak egy telefon. De mit mondjak? El fog küldeni a francba...A bölcsészképzés összes szintaktikai tudását zöldgőzös boszorkánykonyhám szolgálatába állítva papírra karcoltam pár ákombákom mondatot, hogy ha majd egyszer (mondjuk jövőre) felhívom, és neadjisten, még fel is veszi, és kiszáradt torokkal beszélni merni kezdek, legalább az alany-állítmány legyen beazonosítható ennek a jóembernek abból a katymaszból, amit rá fogok zúdítani.

Mivel a hiperaktivitásig fellelkesített alkotótársak már percenként érdeklődtek és az engedély nélkül nem mertünk belekezdeni a gigászi munkába, összeszedtem minden bátorságom és alhasi légzésre koncentrálva belefogtam a tárcsázási hadműveletbe. Már ebbe belerekedtem. Torokköszörűt ide, gyorsan! A hívóhang ütemes búgását is elnyomta a fülemben doboló szív. Koppanás nr 1. Nem veszi fel. Újabb napok teltek el a szokásos koreográfia mentén. Tárcsáztam, meditáltam, kicsöngtem, reszkettem, hoppon maradtam, leizzadtam. Szamarasra gyűrtem előzőleg gondosan megfogalmazott jegyzeteim fülecskéjét.

Amikor már kupánvágva és elhantolva minden reményt, egy reggeli zuhanyból kilépve csak úgy megszokásból rácsörögtem, Ákos felvette. A puska segítségével, majd azt idegesen félrebabrálva síppal-dobbal meg még nádihegedűvel is operálva elmagyaráztam neki, hogy mit tervezek ellene. "A darab arra fókuszálna, hogy milyennek tűnsz Te női szemmel." Csórikám. Most jól megkapta. Egy húszéves nő-csíra analizálni bátorkodik férfienergiáit. Hallgatás a túlvégen. Infoemésztés. Kérlek, kedves 9. emeleti panel, hasadjál villámgyorsan ketté a mamuszom alatt és hadd tűnjek el alant! Mondjuk örökre! Hogy vagyok képes ekkora baromságot mondani neki?! Mégis hogy képzeltem ezt?

"Tetszik. Érdekel. Csináljátok, majd jövök, megnézem, csak most turnéra megyünk. Szeretném látni a szövegkönyvet, találkozzunk jövő héten. Dobj már erről egy e-mailt légyszíves és add meg a telefonszámodat.Kereslek."

Mire letettük, göndörre pödörgettem a telefonzsinórt. Retrospektíve úgy látom, valahol itt kezdődött az a máig tartó függő játszma, amit az ihlet nevű fővadász űz velem. Az a nagy helyzet, hogy sajnos nem nyughatok addig, amíg nem ráncigálok valahonnan egy színpadot magam alá. Mi lesz még itt?! Isten óvjon tőlem mindenkit. :)

A darabot Berlioz, berlioz! címmel 2000. december 29-én bemutattuk, majd Ákos engedélyét megkapva 7 alkalommal műsorra tűztük és vendégszerepeltünk is vele. Ezúttal is köszönöm az alkotótársaknak, remélem, nekik is oly kedves emlék marad, mint nekem. :)

"Ne csüngjél már folyton rajtam" - kiabált rám, majd lefejtette rólam a karját és csalódottan félretolt. Erősen ziháltunk mindketten. Szemünkben egyszerre cikázott egy palettányi érzelem: lobogó indulat, gőzölgő düh, megtépázott hit. Mielőtt a nyájas olvasó fejben gyorsan átpörgetné a Szerelmes szívek összes-t, jelzem, hogy ezt a kicsit sem romantikus töltetű diskurzust nem egy rózsaszín teleregényből idéztem. Mifelénk a Rigó utcában gyakori az effajta összevillanás.

Patakzó, lázvörös homlokomat törölközőmbe dörgölve megeresztettem egy elkeseredett sóhajt és rinocéroszt megszégyenítő páncélzatú belső féltalpammal bocsánatkérően csiszatoltam a parkettát. "Nem az én feladatom, hogy helyetted dolgozzak. Tartsd már meg a központod."

Lassanként felderengett, hogy ezeket a mondatokat már szóról-szóra hallottam így, csak egy teljesen más szövegkörnyezetben. Báb koromban, egy díványon heverve, üvegszemmel, üresen, kiszáradva, feketekeretes oklevelektől hemzsegő falak között, a jegyzetelő szakember szájából. "Ildikó, ha nem áll a lábán, ha nem találja meg belső egyensúlyát, örökké csak támaszkodni fog a társára és két támaszkodó félember nem lehet boldog. Az 'A' típusú kapcsolat nem jó. Törekedjen a 'H'-ra"- formálta a betűket két kezét összeillesztve.

A központom....évekig fogalmam sem volt róla, miről beszél. Valami legendabeli varázsdoboznak véltem, amit bizonyára jól elrejtettek bennem a géntérképészek, mert sehol sem lelem. Végül eljött az a nap is, amikor megéreztem, hogy hastájékon hol van az a gócpontom, amibe, ha begyűjtöm testi-lelki fókuszom, egyszerre nincs többé lehetetlen mozdulat, kivitelezhetetlen forgás. A központom legyőzhetetlen szövetségesem, de egyben szélhámos ellenségem is lett. Gyakran még egy másfél perces jive alatt sem sikerül végig megtartani.

Tanultam én azóta sokmindent a gerincoszlopom utaztatásáról, a rotációról, izolációról és egyéb tánctechnikai manőverekről, de a legfontosabb tudás az, amit Ottó akaratlanul is a szívembe kiabált. Hogy minden egyes nap szembesülnöm kell vele: egyedül is meg kell dolgoznom, ha boldogulni szeretnék az életben. Meg a samba sorunkban. Most hirtelen nem tudnám megmondani, melyik a nehezebb. :)

Awww...jobban oda kellett volna figyelni fizikán...ez a gigászi vasizé most nem fog nyílegyenesen lezuhanni? Biztos? Eüüümmm..hát jó..elhiszem én..

Kevés élmény vetekszik az első repüléssel. Miután pániklángokba borítottam Ferihegy (ifj. Liszt Ferenc) indulási oldalát, teátrálisan elbúcsúztam kezüket tördelő soha-viszontlátni-nem-vélt családtagjaimtól, felszálltam az Amszterdamba tartó MALÉV (igen, 2000-ben még volt ilyen) gépre, hogy 3 szívösszeragasztós hetet töltsek kitelepült barátnőmnél. A gyomorliftezés, stewardess istenítés és orral való ablakbepárásítás rituáléin átesve többedmagammal kitörő tapssal üdvözöltem a landolást. A talaj felett 10 centiméterrel libegve siettem Andihoz, aki a határvizsgálati pult túloldalán várt. Magabiztos mosollyal üdvözöltem a tisztet, érdeklődő kérdéseire kimerítően válaszoltam lehengerlő angolságommal, majd megkönnyebbülve áthussantam a virtuális határon - azaz: hussantam vón, ha a tiszt mellkasa nem ütközik az orromba.

Hííínnnye, de ügyetlen, gondoltam, de amikor ridegen megkért, hogy kövessem, már kapiskáltam, hogy ez nem része a szokványos eljárásnak. Pár kínos percig vonultunk a kíváncsi utasok nyársaló tekintetétől övezve (szinte hallottam őket: drogcsempész lehet, nem inkább terrorista, azok olyanok, hogy nem úgy néznek ki mint egy terrorista, vagy ez nem az a celeb abból a műsorból, mongyadmááá, tudoood, nnna...).

Mikor megállt egy ajtónál, csörgő kulcscsomóját előhalászva kinyitotta, majd utalt rá, hogy bent tágasabb. Az ajtót alighogy behúzta az orrom előtt, már kattant is a zár. Még hallottam távolodó lépteit. Megfordultam. Mintegy 30-40 ilyen-olyan színesbőrű, borotvált fejű, loboncos, kigyúrt-begyúrt férfiállat meredt rám némán. Heh! De jó! Pont ezt akartam már csak kérni!
Vannak filmek, ahol ez egy elég tipikus kezdősnitt lehetne, de nem kívánkoztam a címszerepre. Igyekeztem relatíve feltűnésmentesen eloldalogni a legközelebbi padig, ami már csak azért is bajos volt, mert a nagy magyar kánikulának megfelelő áttetsző hófehér aligruhám a holland 16 fokban hogyismondjamcsak, nem igen volt indokolt.

Mintegy jó órát imádkoztam térerő- és szünetmentesen a likban, mire végül értem jöttek. Ugyan azt nem tudhattam, hogy ez nekem üdvözítő hír-e, de a környezetváltozást hőn áhítottam már. Életemben nem bámultam még padlót ily intenzíven. Átmeneti bebörtönzésem oka mindössze az volt, derült ki később, hogy a tény, miszerint egyedül utaztam és pusztán költőpénz volt nálam, alapos gyanút ébresztetett foglalkozásomat illetően. Tudniillik, hogy prostituált vagyok. De ha mégsem, bizonyára terveim között szerepel ez a karrierlehetőség.

A fapapucsosok között töltött három hét alatt szorgosan le kellett jelentenem a helyi rendőrörsön a következőket: csókolom, ezen a héten sem vettem autót, nem mentem férjhez, nem adtam el és/vagy raktároztam ipari mennyiségű kábítószert, és igen, megesküszöm, nemsoká hazahúzok és amúgy is bocs, hogy jöttem.

Sikerült oly mértékben persona non gratavá válnom, hogy hazautazásom órájában és percében a holland idegenrendészet bekopogott a barátnőm lakásába és az utolsó szekrényaljat és ágybetétet is átkutatta, nem űzöm-e épp ott az ipart. Azóta sem lettem k***a, de ha fontolgatnám, nem Hollandiában kezdeném a bizniszt, az sicher!

(a történet minden szava igaz...)

Már mintegy két éve halott volt, mikor újra találkoztunk. Fél családom kilétét homály fedi, így ő lett nekem az én nemhivatalos Nagymamám. Gyerekkoromban sokáig azt sem tudtam, hogy polgári neve Zsuzsanna. Nekem ő csak Ő volt, a kezdettől fogva létező. Káposztáspalacsinta illatú, gurgulázó kacagású, kandallómeleg fényességű ölelés. A Nénje. Mire cölöpöket vert bennem a személyiségem, őt már évek óta rágta a rák. Utolsó emlékem róla az, hogy kanülök lifegnek lefelé lógó karján, még fényesen mosolyog a szeme, de a világ hirtelen elfehéredik, anyu kitámogat a hipós-csempés folyosóra, a kórházi ágyból még integet utánam és szégyenszemre, én az egészséges, a fiatal, a mi-gondom-van-nekem, elalélok. Én a látványt sem bírtam, őt meg nyomakodva sorvasztotta a rák. És így is mosolygott. Ekkor láttam utoljára. Anya már nem engedte, hogy végignézzem lassan vonszolódó alkonyát. Nem én fogtam a kezét, amikor már a körömvágás is pokoli kín lett, a legfrissebb illat is lebenyfacsaró bűz, nem én láttam a két szememmel, ahogyan az élet pislákoló lüktetése is harapva-zabálva szétforgácsolta szerveit. Aztán vége lett.

Tizenévesként lázadtam, átkozódtam, fröcsögve gyűlöltem. Öklömet ráztam az égre, hogy miért?!?! A temetésén megijesztett, hogy szemgödröm száraz volt, mint a sivatagban végleg kiszáradt, porzó folyómeder. Csak bámultam befelé, az ürességbe, és semmit sem éreztem. De az élet mindig továbbvonszol, jöttek a dolgozatok, a szülinapok, a karácsony, és ő már nem volt. A fák kivirágoztak, lombhullattak, tavak fagytak be, pedig ő már nem volt sehol. És vártam.

Kitartóan. Egy jelet, hogy valóban van túlvilág, és ő onnan engem biztosan figyel, néznie kell, hiszen köztünk olyan erős volt a kötelék. Nem hagyhat magamra. Az nem lehet, hogy ott piruettezik gondtalan szellemlényként és rám se bagóz. Nem jött a jel. Nem üzent senki. Dacosan vettem tudomásul, hogy puszta biológia vagyunk, nincs összefüggés, nincs rend, nincs nagy terv.

Egy tavaszi délután 6. óra után hazafelé zötyögött velem a piros 96-os busz, és menetrendszerűen piros lámpát kapott az Árpád üzletháznál. Kibámultam az ablakon. Ott állt az út túloldalán. Hohó, de nem hogy állt, hanem integetett! A szemembe mosolygott. Kedvenc kékvirágos szoknyája és fehér blúza könnyedén, játékosan fodrozódva lebegett a langymeleg szellőben. Az adrenalin berúgta a szivem, a levegő felrobbant a tüdőmben. Ez nem lehet! Az agyam tiltakozott, de a szívem már tudta. Gyorsan szétnéztem a buszon, biztos valaki már üdvözli, mert nem is ő az, csak a szemem káprázik. Az utasok közül senki nem reagált, könyveikbe bújva, walkmanjükre ütemesen bólogatva bámultak bele a hétfő délutánba. Nénje még mindig kacagott és integetett. Mint sajtkukac, fúrtam át magam az ajtóig, tapostam én táskát, lábfejet, rácsaptam a leszállásjelzőre, karom összes izmát megfeszítve toltam be a buszt a megállóba, hogy nyissa már ki ezeket a mamlasz ajtókat, az istenért! Lélekszakadva átugrottam a három kis lépcsőt, átvágtattam a piroson, lángoló tüdővel öleltem magamra az üzletházat...de ő már nem volt ott. Sírtam, nevettem, fújtattam, de nem jött vissza.

Nem emlékszem, mihez kezdtem az emlékkel, de magamban dédelgettem, titokban, csendben, el ne reppenjen a bizonyosság, hogy nem csak képzelődtem. Évek teltek el, mire anya bevallotta, hogy biztosan hülyének nézem, de ő látta a Nénjét az Árpád üzletháznál a kékvirágos szoknyájában. Bizonyosságnak tán kevés, de ha mostanában az avarba bámulva elmerengek életről, elmúlásról, már nem ragad torkon a pánik. Inkább mosolygok. Feldereng bennem a bizalom, és őrzöm, nehogy elhordja a szél.

Tegnap este 10 tájban már ronggyá ünnepelt, rég elfeledett születésnapom kábé ötödik poszt-poszt-poszt koccintásán vettem részt drága barátosném családi fészkében, ahol a következő lélekemelő diskurzust sikerült tető alá hozni. Állunk hárman, Blansi és Peti, a kedvenc, szívvel-lélekkel háromgyerekes szerelmespárocskám és jómagam, edzés után, ki-ki saját életétől halálosan, de a helyénvalóság érzésétől jólesően elcsigázva a konyhaasztal körül, likőrös meg boros poharakat szorongatva.

Peti: „Mennyi? 18?”

Kac.

Én: „35.”

Peti: „Ú.”

Csend.

Blansi: „Kábé még egyszer ennyi van hátra.”

Hümmögés.

Peti: „Jön a B oldal.”

Konstatálás.

Blansi: „Azért ez nem volt olyan beláthatatlanul hosszú.”

Merengés. Csend.

Én: „Hát nem, basszus.”

Aztán benyakaltuk a nedűt, én szokás szerint fintorogtam, ők elnézően legyintgettek, és hálát adtam az égi mozdonyvezetőnek, hogy megint úgy érezhetem, hogy bánom is én, hova visz ez a vonat, ha a kabinban ülő sorstársakkal ilyen boldog-szomorú-olykor göröngyös-de mindig meghitt utazásban lesz részem. J Szép élményeket kívánok hátralevő életetek első napján!

Valamikor a múlt század végén, egy decemberi délelőtt találkoztam vele először. A hóvihar a semmiből szakadt le Budapestre, bénultra fagyasztva ezzel vérkeringést, forgalmat, ügyintézést. Khaki színűnek sejtettem a viharkabátot, amiben szaladva megindult felém. Ahogy elém ért, kezét nyújtotta, és a kapucni alól a zimankóval dacoló grimaszon át is rámmosolygott melegbarna szeme. "Szia. Kovács Ákos."

Huszonegy évem teljes ingatag öntudatával megráztam a kezét és ahogy jópár gramm hópelyhet benyelve köszönésre nyitottam a szám, bevillant, mit mondott anya búcsúzóul: "Nehogy nekem jónapotkívánokkal köszönj neki. Tegezzed!"

Így hát bemutatkoztam becsülettel, majd bemenekültünk a kihalt étterembe. Ahogy lehúzta a kabátot, megláttam az arcát. Éber volt, biztos és nyugodt. Felült a ruhatár fapultjára és hívott, hogy csatlakozzak. Ahogy feltornáztam magam mellé, már lapozta is fel a kis zöld kötet könyvjelzővel megjelölt lapját.
"Meglepődtem. A csajok nem szokták szeretni ezt a verset - " fúrt bele a vesémbe, magyarázatot várva.

A mára véres verejtékkel összeeszkábált önmagam kisebbfajta akadémiai székfoglalót tudna tartani Szabó Lőrinc sokat szidalmazott írásáról, de akkori énem a huszonévesek bájos zűrzavarával csak pár szóban felelt meg a kérdésre. Bár a tévéskocsi, a stáb, a lámpák - minden elakadt a hóban a hegyen felfelé és a forgatás meghiúsulásával versolvasása okafogyottá vált, ő mégis olyan örömmel kezdett hozzá, mint az egyszeri szegénylegény, aki kalandokat ígérő ösvényre lép. Zsibbadtra hűlt testét lassan átjárta a vér, minden sejtében literszám olvadt fel és kelt életre szikrázó szelleme. Hol mesélve, hol borzadva adta elő a strófákat, kényelmesen, a vers minden szavát ízlelgetve.

Tekintetemet időnként rabul ejtette, már-már kínosan a mélyére furakodott, végül a húr pattanása előtt megkegyelmezett és szabadon eresztette. Lassanként a reggeli ideges izgalom csendes békévé szelidült bennem. Olyan természetes volt, hogy Kovács Ákos itt ül mellettem egy csütörtök reggel és szaval nekem.
Térdét egy-egy pillanatra a lábamhoz nyomva, kezével mintegy véletlenül karomat meg-megérintve zajlott a felolvasás. Ahogy végzett az egyikkel, jött a következő; a magaméban azóta szintén felfedezni vélt, eleinte felderengő, majd eksztázisig villongó fény gyúlt a szembogarában, ahogy lelkesen mutogatta nekem személyes kedvenceit. Nem volt egyéb, mint egy ismeretlennek szóló üdvözlet, egy kötetnyi léleksimi és egy leheletkönnyű liaison, én viszont elpakoltam mélyen a kis batyumba, melyben innen-onnan összelopott, éltető élményeimet hurcibálom.

Van folytatás is, de mára ennyi elég, belőlem is, Ákosból meg ugye pláne. Jó éjszakát.