Állatorvosi rendelőben állattal az ölben ücsörögni és a fehérre mázolt padokon várakozni sosem öröm. Azon túl, hogy negyed percenként fél centis karmok mélyednek kínzó lassúsággal a gatyádon át a combodba, a gyomrodban ott virágzik a szorongás: ugye mindent rendben találnak majd, ugye nem ma tudjuk meg, hogy mi ez a kis csomócska, ejnye.
Most mégis pille szívvel lógáztam a lábam, hiszen maga a páciens remek helyen volt éppen, otthonbirodalomban, ha jól saccolom a takaró és a lepedő között hanyatt vágódva, elmélyülten vizslatta belülről a szemhéját és a saját kis kozmosza gondjaitól elcsigázottan néha lustán szusszantott egy hosszút.
Én, a cseléd, aki le lettem küldve kajáért, pénztárcámat szorongatva, türelmesen sorban ülök neki, hogy egészségét megőrizendő, vényre kapható ropit vásároljak őkálmánságának – nem mellesleg fizetésem súlyos hányadáért. Ma nincs tömeg. Mindössze egy izgága kutyi várakozik seggszurira előttem, gazdái egykedvűségéből leszűröm, hogy Istennek hála, nagy baj ott sem lehet. A falra erősített TV készülék képernyőjén egy emberként drukkolunk a gazellának, hátha ez alkalommal a gepárd aszongya, hogy ’á, vazze’,rohangáljon utánad a rosseb, eszem inkább bokrot’. Nem így lett. Kabátgalléromba mélyesztem a nózim, itt se vagyok, amikor hirtelen egy hangot hallok, és a pánik tüdőn markol. Bal orca felől, az ajtó mögül, panaszosan felsír egy macska. Bár ne ismerném ezt a hangszínt. Ez most nem azért, mert teregetés közben rátapostál a farkára, vagy, mert a hűtő alá begurult a virsli karika. Zokszó volt. Hallottam már, sajnos túl sokszor is. A vég előtt. Rettegem a napot, amikor ismét meg kell majd acéloznom magam, hogy ilyen hóhéri döntést hozzak. Próbálom nem elképzelni, mi lehet az ajtó mögött, hogy kit ráz a zokogás, kinek hasogat elviselhetetlenül, ki lesz rajta mindjárt túl, és hogy mennyire üresen kong majd a lakás a karomcsattogtató vihánc nélkül.
A szomszéd kutyus behúzza eddig szüntelenül kint zakatoló nyelvét, elnémul, gülün bámul az ajtóra. Kálmánra gondolok. De jó lesz hazafutni és belefúrni az orrom a mellénykéjébe. De jó lesz, ahogy gőgösen méreget, ahogy a térdemhez billenti a tomporát, ahogy égnek áll a csíkos zászlaja és egész testét rázza majd a kerregés.
Lendületesen kivágódik a jobb oldali ajtó, a doki invitálja a következőt. Kutyiék elindulnak, az emberek sietve, a kutyák inkább rákban, hátrafelé, egyik lábkörmöt a másik után gondosan tövig vájva a járólapba. A doki jót nevet, közben engem fürkész, keresi nálam az állatot.
„Csak vásárolni jött?”
Bénán bólintok.
„Ilyenkor tessék nyugodtan bekopogni. Nem kell megvárni, amíg kijövünk.”
„Én…nem…”
„Jól van????”
Megnyálazom a szám. Cserepek szántják fel a nyelvem. Ahogy elképzelem, már minden valószínűség szerint mész-színű is vagyok.
„Én..nem akartam zavarni.”
„Most is bejöhet nyugodtan.”
„Inkább kivárom. Legyen túl rajta szegény. Úgy fél.”
A doki mostanra elkönyveli, hogy albínó UFÓ tévedt a rendelőbe, de sebaj, erre is csak ír valamit a szakkönyv, legfeljebb seggszuri meg féreghajtó, az sok mindent megold.
Lábam a pad alá húzva begubózom, várom a sorom. A macskás ajtó mögül nem érkezik hang többé. A legjobbakat kívánom neki, és némi könnyebbséget hoz a jobb oldalról kiszűrődő kacarászás és kutya-ajnározás. Valóban csak kontroll volt, mindenki megkönnyebbülten csahol ki a szabadba, és most már tényleg nekem is lábra kéne állni. Harmatos libaf*s állagúvá válok, mintha kavarogna a bélrendszerem, olyan szúrós lesz hirtelen a hipó szaga is. A doki megszán, elibém hozza a szokásos Urinary S/O-t, ülve kifizetem, amíg ő bezacskózza. Még egyszer a lelkemre köti, hogy ne tétlenkedjek ott legközelebb, én pedig ismételten biztosítom róla, hogy én biza legközelebb is kivárom a sorom, mert nem fogok bepofátlankodni egy megrettent állat elé pusztán azért, mert roppant fontos humanoid vagyok.
Mielőtt kifelé botorkálva magamra húzom az ajtót, még bátortalanul visszanézek.
„Megkérdezhetem, hogy mi lett a cicussal?”
Fájdalmat látok. Nem kell válaszolnia, az arcára ülő árnyék nyilatkozik helyette.
„Meg lehet ezt szokni valaha?”
„Soha.”
Hümmögünk, viszlátolunk. Fénysebességgel repülök haza. Kálmán álmában kicsurgatott nyálát szája széléről nyalogatva, lomha oroszlánkirályként caplat elém a bejárati ajtóhoz. Épp lustán elnyújtózni készül a simogató szőnyegén, hogy lehetőséget biztosítson imádatom kifejezésére, amikor jól meghökken. Csomagjaimat félredobálva az összes lábát összeszedve felnyalábolom, összeszorongatom, farkát lobogtatva pörgök vele hármat a szobában és lebirkózom az ágyra. Ott aztán kipuszilom a bundájából és csontjait ropogtatom. Küzd.
„Hát te aztán tisztára hülye vagy„ - dohogja, és kimenekül az ölelésből. Méltatlankodva csámcsogja a semmit. Szfinxpózban lekuporodik az ágy szélére és elrendezi a bundáját.
„Meg kell ígérned, hogy örökké fogsz élni„ - térdepelek mellé.
Bámulja a szájamat, s megállapítja:
„Ez hülye. Ha most belekapnék az alsó ajkába, és megrántanám, mint abban a horgászos filmben mutatták, úgy vérezne neki, hogy egy hétig spriccelne, mint a szökőkút. Egy-kééét...”
Folytatom:
„Ugye soha nem leszel beteg???”
Leprüszköl.
„Mondom. Na, ez uncsi. Remélem, hozott valami jutalomfalatot, másképp nem tűröm, hogy hozzámérjen ma már.”
Érzelmi hullámok csapnak össze a fejem felett.
„Nagyon szeretlek, kiscicám„ - búgom és belebújnék, de Kálmánnak aznapra elég lesz a Romantika channelből. Spontán úgy dönt, hogy sürgős dolga akad a budin, és két tigrisbukfenccel az alomban terem. Amikor utánalibben a lengőajtó, még kimorogja: „Ide már ne gyere utánam, ha lehet” – és bosszúsan magára vágja a retyóajtót. Magamra hagy itt a megemelkedett hormonszintemmel, aggodalmaimmal, szeretgethetnékemmel. Bezzeg kaja szervírozásra majd jön sipákolni. Mit is mondhatnék? Tipikus pasi.
