Szösszenetek

Talán szerda délután lehetett, amikor Mónika és a róla elnevezett show a maga bulváros bugyutaságával örökre megváltoztatta az életem. Épp az alsógatyáit szedtem le a szárítóról, mikor a háziasszonyok lángoló pallosú szövetségese, mindenki Mónikája kiszólt a tévéből, ám ez alkalommal egyenesen hozzám. "Maga egy értelmes, szép nő. Hogy hagyhatja, hogy bántalmazzák? Miért nem kér segítséget?"

Böff. Hányinger szaladt össze a torkom gödrében. Hideg verejték ereszkedett le a halántékomon. Hirtelen mintha megtermett borsszemet pattintottam volna ketté a fogam alatt. Maró, keserű íz terjengett a számban. Félretettem a gatyákat és lerogytam. Mónika őszinte csalódottsággal a szemében faggatta az alkalmi fotellakókat, akik hol körmüket ropogtatva, hol cipőorrukat tanulmányozva, vagy éppen megszállottan magukat meggyőzve-átverve vallottak sorsukról. "Az uram, a Gyuri, az csak vert...eljárt annak a keze, fene a belit..."

Ahogy bűntudattal, titokban kukkoltam őket, hirtelen óriási terpeszben elibém állt az igazság és kitakarta a képernyőt. Elviselhetetlen tekintetét a gyomorszájamba mártotta. Egyszerre rázni kezdett az augusztusi hideg, öléből kihányt még a dívány is. Rém ciki. Ismerjem már be. Akár én is ülhetnék ott. Anya, bocsáss meg. Nem tudott az én titkomról sem a világon senki. Az akkor még tenyérnyi, szinte plüss cicáméról is csak az állatorvos, amikor puffadtra vert kis testének kínjait enyhíteni próbálta. A szégyen libabőrösre futkorászta a gerincemet. Hogyan lettem én is a halmaz eleme? Hiszen Mónika is megmondta: értelmes vagyok. Vagy mégsem ezen múlott?

A pánik perceiben sokszor átfutott az agyamon, hogy itt most végem van. Az alhasat összerándító, sikítóan éles vészcsengő sosem jelzett tévesen. Ilyenkor a szemrése összeszűkült, mint ablak, melyre apránként aláengedik a redőnyt. Tompa tekintete elé súlyos nugátbarna vászon feszült ki, penge villant az íriszen és már emelte is a kezét. A macska az ágy alá szaladt. Volt, hogy fájt. Előfordult, hogy csak halálosan féltem, de nem én törtem szilánkosra, hanem a kedvenc CD-m, az egyik gyönyörű vázánk vagy valamelyik kép. Nem fordult elő sokszor. Mindazonáltal az idézett értelmes nő már rég az üveghegyen túlról perelte volna. Én viszont mindig maradtam. Nagyon úgy fest, valamit még meg kellett tanulnom. Csak akkor még nem tudtam róla.

Túl sok év telt el ebben a vegetatív szőnyeg alatti kúszóversenyben. Kafkát megszégyenítő metamorfózisnak kellett jönnie, hogy megváltson. Tudatom, mint kisiskolás, nyöszörögve, összeragadt szemekkel ébredezett, hisztisen követelve, hogy visszabújhasson a takaró alá. Zsoldos őrzőm, a félelem, csak időszakosan húzódott vissza a homályba. Egyszer csak észrevettem, hogy tisztán látom. A sarokban guggoló, markába röhögő, csöpögő orrú lidércet. Ha el akartam futni, kifigyelt, a vállamra ugrott, beharapta a fülem és teli torokból rikoltozott. "Persze, otthagyhatod, de mi lesz veled, heee!?! Erre nem gondoltál!!? Egyedül maradsz!!! Magányos leszel!!! Senkinek sem fogsz kelleni!!! Inkább menj, szedd össze a cserepeket és meg ne szólalj."
Nem leltem nyugalmat. A kis gnóm mindenhová elkísért.
Azt kiküzdeni, hogy most itt üljek, ölemben a fent idézett, azóta hatalmasra nőtt, elégedetten hörgő-zörgő tigrissel, és újra jólesően tudjak alsógatyát teregetni, nem volt könnyű menet. Nem vele, magammal. De sikerült. Ha adnának érte oklevelet, meg érmet, még a tánceredményeimnél is előkelőbb polcra helyezném. De most kivételesen még az is elég, ha csak én tudom.

A történet (sajnos) ismét igaz. Az eset nem kíván bosszút. A dolgomat vele lerendeztem, megbocsájtottam, feldolgoztam, megtanultam belőle, amit kellett. Tulajdonképpen hálás vagyok neki, hogy rákényszerített, hogy azzá váljak, aki ma vagyok. A múlt nyugodjék békében. Köszönöm Neked, Mónika. :)