Valamikor a múlt század végén, egy decemberi délelőtt találkoztam vele először. A hóvihar a semmiből szakadt le Budapestre, bénultra fagyasztva ezzel vérkeringést, forgalmat, ügyintézést. Khaki színűnek sejtettem a viharkabátot, amiben szaladva megindult felém. Ahogy elém ért, kezét nyújtotta, és a kapucni alól a zimankóval dacoló grimaszon át is rámmosolygott melegbarna szeme. "Szia. Kovács Ákos."
Huszonegy évem teljes ingatag öntudatával megráztam a kezét és ahogy jópár gramm hópelyhet benyelve köszönésre nyitottam a szám, bevillant, mit mondott anya búcsúzóul: "Nehogy nekem jónapotkívánokkal köszönj neki. Tegezzed!"
Így hát bemutatkoztam becsülettel, majd bemenekültünk a kihalt étterembe. Ahogy lehúzta a kabátot, megláttam az arcát. Éber volt, biztos és nyugodt. Felült a ruhatár fapultjára és hívott, hogy csatlakozzak. Ahogy feltornáztam magam mellé, már lapozta is fel a kis zöld kötet könyvjelzővel megjelölt lapját.
"Meglepődtem. A csajok nem szokták szeretni ezt a verset - " fúrt bele a vesémbe, magyarázatot várva.
A mára véres verejtékkel összeeszkábált önmagam kisebbfajta akadémiai székfoglalót tudna tartani Szabó Lőrinc sokat szidalmazott írásáról, de akkori énem a huszonévesek bájos zűrzavarával csak pár szóban felelt meg a kérdésre. Bár a tévéskocsi, a stáb, a lámpák - minden elakadt a hóban a hegyen felfelé és a forgatás meghiúsulásával versolvasása okafogyottá vált, ő mégis olyan örömmel kezdett hozzá, mint az egyszeri szegénylegény, aki kalandokat ígérő ösvényre lép. Zsibbadtra hűlt testét lassan átjárta a vér, minden sejtében literszám olvadt fel és kelt életre szikrázó szelleme. Hol mesélve, hol borzadva adta elő a strófákat, kényelmesen, a vers minden szavát ízlelgetve.
Tekintetemet időnként rabul ejtette, már-már kínosan a mélyére furakodott, végül a húr pattanása előtt megkegyelmezett és szabadon eresztette. Lassanként a reggeli ideges izgalom csendes békévé szelidült bennem. Olyan természetes volt, hogy Kovács Ákos itt ül mellettem egy csütörtök reggel és szaval nekem.
Térdét egy-egy pillanatra a lábamhoz nyomva, kezével mintegy véletlenül karomat meg-megérintve zajlott a felolvasás. Ahogy végzett az egyikkel, jött a következő; a magaméban azóta szintén felfedezni vélt, eleinte felderengő, majd eksztázisig villongó fény gyúlt a szembogarában, ahogy lelkesen mutogatta nekem személyes kedvenceit. Nem volt egyéb, mint egy ismeretlennek szóló üdvözlet, egy kötetnyi léleksimi és egy leheletkönnyű liaison, én viszont elpakoltam mélyen a kis batyumba, melyben innen-onnan összelopott, éltető élményeimet hurcibálom.
Van folytatás is, de mára ennyi elég, belőlem is, Ákosból meg ugye pláne. Jó éjszakát.
