(a történet minden szava igaz...)
Már mintegy két éve halott volt, mikor újra találkoztunk. Fél családom kilétét homály fedi, így ő lett nekem az én nemhivatalos Nagymamám. Gyerekkoromban sokáig azt sem tudtam, hogy polgári neve Zsuzsanna. Nekem ő csak Ő volt, a kezdettől fogva létező. Káposztáspalacsinta illatú, gurgulázó kacagású, kandallómeleg fényességű ölelés. A Nénje. Mire cölöpöket vert bennem a személyiségem, őt már évek óta rágta a rák. Utolsó emlékem róla az, hogy kanülök lifegnek lefelé lógó karján, még fényesen mosolyog a szeme, de a világ hirtelen elfehéredik, anyu kitámogat a hipós-csempés folyosóra, a kórházi ágyból még integet utánam és szégyenszemre, én az egészséges, a fiatal, a mi-gondom-van-nekem, elalélok. Én a látványt sem bírtam, őt meg nyomakodva sorvasztotta a rák. És így is mosolygott. Ekkor láttam utoljára. Anya már nem engedte, hogy végignézzem lassan vonszolódó alkonyát. Nem én fogtam a kezét, amikor már a körömvágás is pokoli kín lett, a legfrissebb illat is lebenyfacsaró bűz, nem én láttam a két szememmel, ahogyan az élet pislákoló lüktetése is harapva-zabálva szétforgácsolta szerveit. Aztán vége lett.
Tizenévesként lázadtam, átkozódtam, fröcsögve gyűlöltem. Öklömet ráztam az égre, hogy miért?!?! A temetésén megijesztett, hogy szemgödröm száraz volt, mint a sivatagban végleg kiszáradt, porzó folyómeder. Csak bámultam befelé, az ürességbe, és semmit sem éreztem. De az élet mindig továbbvonszol, jöttek a dolgozatok, a szülinapok, a karácsony, és ő már nem volt. A fák kivirágoztak, lombhullattak, tavak fagytak be, pedig ő már nem volt sehol. És vártam.
Kitartóan. Egy jelet, hogy valóban van túlvilág, és ő onnan engem biztosan figyel, néznie kell, hiszen köztünk olyan erős volt a kötelék. Nem hagyhat magamra. Az nem lehet, hogy ott piruettezik gondtalan szellemlényként és rám se bagóz. Nem jött a jel. Nem üzent senki. Dacosan vettem tudomásul, hogy puszta biológia vagyunk, nincs összefüggés, nincs rend, nincs nagy terv.
Egy tavaszi délután 6. óra után hazafelé zötyögött velem a piros 96-os busz, és menetrendszerűen piros lámpát kapott az Árpád üzletháznál. Kibámultam az ablakon. Ott állt az út túloldalán. Hohó, de nem hogy állt, hanem integetett! A szemembe mosolygott. Kedvenc kékvirágos szoknyája és fehér blúza könnyedén, játékosan fodrozódva lebegett a langymeleg szellőben. Az adrenalin berúgta a szivem, a levegő felrobbant a tüdőmben. Ez nem lehet! Az agyam tiltakozott, de a szívem már tudta. Gyorsan szétnéztem a buszon, biztos valaki már üdvözli, mert nem is ő az, csak a szemem káprázik. Az utasok közül senki nem reagált, könyveikbe bújva
, walkmanjükre ütemesen bólogatva bámultak bele a hétfő délutánba. Nénje még mindig kacagott és integetett. Mint sajtkukac, fúrtam át magam az ajtóig, tapostam én táskát, lábfejet, rácsaptam a leszállásjelzőre, karom összes izmát megfeszítve toltam be a buszt a megállóba, hogy nyissa már ki ezeket a mamlasz ajtókat, az istenért! Lélekszakadva átugrottam a három kis lépcsőt, átvágtattam a piroson, lángoló tüdővel öleltem magamra az üzletházat...de ő már nem volt ott. Sírtam, nevettem, fújtattam, de nem jött vissza.
Nem emlékszem, mihez kezdtem az emlékkel, de magamban dédelgettem, titokban, csendben, el ne reppenjen a bizonyosság, hogy nem csak képzelődtem. Évek teltek el, mire anya bevallotta, hogy biztosan hülyének nézem, de ő látta a Nénjét az Árpád üzletháznál a kékvirágos szoknyájában. Bizonyosságnak tán kevés, de ha mostanában az avarba bámulva elmerengek életről, elmúlásról, már nem ragad torkon a pánik. Inkább mosolygok. Feldereng bennem a bizalom, és őrzöm, nehogy elhordja a szél.
