Néha amolyan falusi hízó libának érzem magam. Ha akarom, ha nem, égi gazdáim mindenféle á lá carte menüket unszolnak le a torkomon, nap mint nap. Szerintem az én sorsom egy húszas évekből itt ragadt pesti rikkancs lehet, túlbuzgó tanítói küldetéstudattal. Nem bír kushadni egy percre sem.
Zötyögök hazafelé a metrón, minden porcikám Ottót sínyli, jobb lábfejemen Dr. Flector maga, a balt alapból rázza a túlerőltetés (legalábbis remélem, nem a Parkinson), hajam csurom víz (bízom benne, hogy az utazóközönség elnézi nekem), ernyedten párologtatok, reszkető kezemben Szepes Mária, adjunk a léleknek is. Mária néni éppen karmánk áthangolásáról mesél, mikor valaki belép az aurámba, elkapja a jobb kezem és megcirógatja. Felpillantok és leázott szemfestékem hártyáján át azonnal felismerem indokolatlanul régóta nem látott egykori nagyon kedves barátnőmet. Három megállónk van végigszaladni az érdemi pontokon: pasi (nálam), család (nála), pasi (nálam), meló (nála), pasi (nálam). Mikor utoljára láttam, minden az övé volt: szerető férj, tündéri kislány, családi ház, menő állás, intenzív érdeklődés a spiritualitás iránt, szemében a tűz. Tizenévesen mi sültünk-főttünk, világot váltottunk, ezért tartunk ma itt, kedves Olvasó. Unsere culpa maxima!
"Hererákja van. Öt kemón már túl van. Dorinának azt mondtuk, azért kopasz, mert filmben statisztál." Naaa, ezt neeee....ezt most tényleg ne. Szomorúan belemosolyog mozaikokra hulló tekintetembe és még ő vigasztal. "Nem lesz semmi baj. Ez egy sorsfeladat. Igyunk meg egy kávét a napokban." Melegen megpuszil és kilép a peronra, haza tart. Négy megállót végigbambulok. Mint őszi robotlégy, ismét Mária nénihez fordulok. Remélem, lesz erről egy fejezet. A hogyan továbbról. Lapozás közben gondolatban hálásan végigsimítom Flectort. Annyi bajom legyen.
