Ahogy itt üldögélek szemben vele, szép rétegesen halálra sápadok attól, amit az imént gúnytól félrehúzott félmosollyal mondani talált. Lemondóan lesütöm a szemem, szalvétába markolom a dühöm és csendben szánom őt. "Jó pasi. De megnézném, hogy miről tudnál vele beszélgetni -" jegyezte meg cinikusan fintorogva a kedves és illedelmes pincérsrácra, aki miután kifogástalanul - de nem túlcirádázva - kiszolgált minket, egy barátságos mosolyt felénk villantva dolgára sietett. Lehet, hogy csak a gyomorsavam liftezik, de esküszöm, menten epevulkánt zúdítok az asztalra. Köszönöm szépen, nekem is van diplomám, másfél darab, éveken át ontottam az esszéket, bújtam az irodalmi antológiákat, téziseket állítottam fel és prezentáltam én mindenről, még az óangol hangalaktanról is (de hogy mifrásznak?!), mégis mindössze csak annyit tudok a lényegi dolgokról, hogy még mi mindent nem tudok és mennyire nehéz jól csinálni ezt az élés-t. Az akadémiai gőg ilyetén mértékű szertepöffeszkedése elmémbe vetít egy kellemetlen tapasztalatot. Amikor még én is ítéltem.
Attilának hívták a tanítványomat, akiről kiderült, hogy az őrangyalom. Éveken át zötyögtem rendszeresen a Siemens Erőműtechnika szocreál, linóleumfolyosós, gépzsírszagú dobozirodájába, hogy a szorgos munkatársak fejébe verjek egy halom teljességgel jelentéktelen angol kifejezést és igeidőt. Délutáni csoportjaimba válogatott fura szerzetek jártak. Volt ott kétkezi munkás, mérnök, manager, irodista. Attila fizikai munkáshoz illően mindig mélykék overallban és acélbetétes bakancsban jelent meg, hűséges kutyaszemeit le sem vette rólam az órán, halk volt, de együttműködő. Nos. Nem különösebben brilliáns elme. Mindketten tudtuk, hogy nem lesz belőle brit nagykövet, szavakat nem tanult, helyesírása magyarul éppúgy, mint angolul, a hajamat égnek meresztette, leckét nem írt, puskázott, nem szintetizált nagy csodákat, csak jelen volt és figyelt. Folyton vizslató szemeit betudtam annak, amire általában ki is hegyeződik a tanárleány-tanulóférfi kapcsolat: kellemes színfolt voltam kis rózsaszín hacukámban, ahogy harisnyás lábikóimat keresztbe fűzve a tanári asztalon üldögélve csevegtem velük, vagy épp hol pucsítva, hol pipiskedve hatalmas bölcsességeket mázoltam kis szoknyában a táblára. Viszonyunkat teljességgel közömbösnek minősíthetném. Nem voltak univerzumrázó, lélekfakasztó beszélgetéseink, sem flörtölő évődéseink, óra után szerényen visszamasírozott a gépparkba és lenyomta a műszakot.
Az élet úgy kanyarodott, hogy a csoportja megszűnt, és egy teljes évig nem láttam. Ezekben a hónapokban a csillagok úgy rendelkeztek, hogy eljött az idő, fecnikre tépették velem addigi félvak életem, és egy sok szempontból meghatározó élettársi kapcsolatot szétszakítva szabad akaratomból széthullottam, parányi atomjaimra. Félelemtől és pániktól csikorgó hónapok vonszoltak-taszigáltak fogaskerekeik között, keservesen vegetáltam, semmit és senkit nem láttam, beágyaztam magamnak a pokol legszurkosabb bugyrába és odabent cuppogtam monoton. Dolgozni azért kellett, sokszor ugyanabban a ruhában ténferegtem hetekig, étvágytalanul, kiszáradva, olykor-olykor ájulásig csigázva elnyűtt testem.
Ilyen állapotban aztán hogy, hogy nem, egy nap helyettesítésre küldtek a Siemensbe, ahol mint üvegszemű robot, ledaráltam az órát, majd profin haloványra sminkelt élőhalottként tovasiklottam a folyosón. Az egyik sarkon belébotlottam. Már egy éve nem beszéltünk, semmit sem tudtunk egymás sorsáról. Ki-ki elrebegte a maga köszönését, de ezen túl nem meséltem én neki egy szót sem arról a pokolbéli kéjutazásról, melyre nagyvonalúan befizettem magam. A hűséges kutyaszemekben különös fény gyulladt. Térült-fordult, megkérdezte, sietek-e, elintézett egy telefont, bevitt az egykor szépemlékű tantermünkbe, leültetett, megkért, hogy most csak rá figyeljek, és elmesélte nekem, hogy épp mi zajlik le bennem és mit kell tennem, hogy túléljem. Csak ültem ott görnyedten, nyeltem a könnyeimet, próbáltam kilátni puffadt szemhéjam alól és ha jól dereng, teletrombitáltam egy százas papírzsepit. Még most is belemelegszik a mellkasom, ha felidézem. A szeme sosemlátott szépséget sugárzott, miközben egyre mesélt nekem életről, halálról, szeretetről és arról, hogy számomra most élet-halál kérdés, hogy felébredjek és megtaláljam az utam. Azt is megmondta, hogy hogyan. Felírt nekem szerzőket, könyveket, a mellkasára vont, belémölelte életszeretetét, menetirányba állított és utamra engedett. Egy kétkezi, egyszerű munkásember. Én meg azt hittem, kettőig sem tud számolni és csak egy nyálcsorgató pasas, aki a fenekemet fixírozza az órán. Még ma is szégyenlem magam, ha megrohan az emlék. Mire kibotorkáltam a buszmegállóba, már észrevettem, hogy a szélnek illata is van. Nem tudom, mit gépészkedett rajtam, de pár héten belül szélsebesen lehúztam a rolót a bugyorlakban. Igazán kegyes a sorstól, hogy a segítség mindig jelen van, csak közel kell engedni.
Hiszek a sorsszerű találkozásokban. Szeretem a diplomámat is. De sose venném magamnak a buta kevélységet, hogy elzárjam magam valakitől pusztán azért, mert más életutat járunk. De egyvalaki azért jól járt. Aznap különösen magas jattot vihetett haza a kedvenc kávézóm jóravaló pincére.
