Szösszenetek

Nagyon röstellem, de van egy meglehetősen bizarr berögződésem. Ha egy számomra rendkívül tetszetős férfi egyed sötét és/vagy elhagyatott helyre tolul velem, azonnal mellkasának szegezem a kérdést: "Most ugye azért hoztál ide, hogy elvágd a torkom és elrejtsd a holttestem a szekrényben?" Egy nyelésnyi hatásszünet után általában zavartan felnevet az ipse. Ilyenkor rettentően szégyenlem ám magam. Döbbent pupillája csak úgy pislákol rám, megölelget, hogy deháthogyugyanminekölnemeg, mikor akár tök jót szexelhetnénk is?! Eeeegen, tudooom, de annak fényében, hogy gyerekkorom meghatározó részét zombik, szörnyek és vérfarkasok illusztris társaságában töltöttem, talán jobban érthető a paranoiám. Szex után rendre el is magyarázom. Ha túlélem. :)

Minden bizonnyal félresiklottam. Kezdődött valahol ott, hogy Bóbita elpihent azon az őszi levélen. Akármit énekeltek, szavaltak vagy adtak elő nekem a bölcs fölnőttek, abban én bizony rögtön kiszimatoltam az elmúlást. No persze nem segített a dolgon az sem, hogy édesanyám gyakorta énekelt nekem egy mellesleg gyönyörű altatódalt, melyben egy ködös szurdokban félelmes szellemcsorda vágtázik és egy hajnalon elragadja a kísérteteket nem félő cowboyt, hogy eztán csak test nélküli lódobogást lehessen hallani a tábortűznél. Szép álmokat, kislányom! Brrr...Az is mély nyomokat taposott gyermeki képzeletembe, hogy a lámpa körül forgó bogárkarikában ha "meg is hal egy kisbogár, mégse szomorú." Idézett Z. Zoltán még tudta ezt is tetézni. "Kinyitnám még a szemem, de már nem lehet,-" szól a kedves vers, hát csoda, hogy szorong az a gyerek, kérem!? Továbbmegyek. Esti mese. Amikor a veteményest dézsmáló pimasz nyúlkomával való, de végül szerencsére hepi enddel záruló konfliktusa után az amúgy is szomorúképű, sírós hangú Füles mackó nyakig begombolt pizsiben ágyba bújik és elsiratja magát, hogy akkor ő most innen elbúcsúzik, én bizony minden egyes este fél nyolckor menetrendszerint szirénázva meggyászoltam a halálát. Másnap este megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy feltámadt, de 20 perc múlva ismét elhalálozott. A megalúzer Kisvakond ügyefogyott kudarcsorozatát kikerekedett szemekkel ámulva azt hiszem, végképp lemondtam arról, hogy ez a világ a boldogulásra teremtődött.

Kisgyermekkori szomorkás hangulatom után jött a mélyvíz. Az általános iskolai éveimet gyakorlatilag egy merő rettegésben éltem. Nálunk tisztelettel nem csak Bambi meg Csipkerózsika sorakozott a könyvespolcon, de nem ám! Stephen King teljes életműve volt a beugró az otthoni olvasás órára, így az Egri csillagok sajnos háttérbe sunnyogtak a ravaszan gyilkoló hotelek, vérszomjas veszett kutyák és eltemetett ám visszakóricált kísértetmacskák történeteivel szemben. Miután kiolvastam a húszpolcnyi horrort, thrillert és krimit, Jumurdzsák gonoszkodása már csak gyermeki csíny volt a szememben. Oh, gondtalan gyermekévek! Amíg ötödik óra után más kis nebulók a játszótéren hintapalintáztak vagy szolfézsórán kornyikáltak, én a 9. emeleti panelben zombikat és múmiákat kerülgettem. A videómagnó akkoriban tört be a feketepiacokra, így nagy örömömre a mi famíliánk is üzembe helyezett egyet. Hallottam normális emberekről, akik Bud Spencert és Terence Hillt vagy Tom és Jerryt néztek rajta. Nálunk literszám folyt a vér. Anya vasalt, apa újságot olvasott, én meg a fotel mögül leselkedve, legózást mímelve mágnesként tapadtam a képernyőre. Szerettem borzongani. Egy-egy kedélyes vasárnap délután például kiképezhettem magam, hogy a vérfarkasokat hogyan kell ezüst pisztolygolyóval hatástalanítani, megtanultam egy életre, hogy ha a padlót kimarta a sav, akkor elhúzok, mert különben a belembe ültet egy zigótát egy kétszájú idegen, és az nekem nem lesz előnyös, illetőleg, hogy ha köd van és gyanúsan csak félrebillent fejű, robotmód közlekedő sápadt alakok flangálnak egy városban, nem döntök soha, semmilyen körülmények között úgy, hogy okosabb lesz négyfelé válni és segítségért indulni.

Ezzel a töméntelen mennyiségű hasznos információval tértem aludni. A probléma ott folytatódott, hogy sajnos kivétel nélkül minden nap mélysötét éjszakában végződött. Éjjel pedig jönnek a szörnyek. Ez köztudott. Továbbá ismeretes tény az is, hogy mire megmosod a fogad és a szüleid meg a tesód már leoltották a lámpát és mélyen alszanak, ezzel felelőtlenül magadra hagyva rettegésedben, visszatérve a szobádba azt tapasztalod, hogy az ágyad alatt minimum egy rémlény már megágyazott magának. Én ezért lámpaoltással egybekötött nekifutásos ágybaugrással tértem nyugovóra minden alkalommal, nehogy holnapra már csak egy bokám maradjon. Apropó, boka. Aranyszabály, hogy forgolódjunk bármennyire is álmunkban, a lábunk nem lóghat ki a takaró alól, hiszen azonnal leharaptatik. Ennek ismeretében augusztusban is indokolt a dunyha alkalmazása. Elsődleges védelmi vonalnak körülvettem magam az ágyban elképzelhetetlen mennyiségű plüssállattal, hátha úgy nem fér hozzám az ádáz gonosz és előbb Brekit nyúvasztja meg. Persze mindegyiküket szerettem és jól betakargattam, nehogy bajuk essen, én meg kifacsart pozitúrában nyomorogtam a maradék 5 centiméteren. Azt is hamar beláttam, hogy lefekvés előtt bő folyadék bevitele nagyon nem javallott. Számtalan éjszakát virrasztottam végig abban a szörnyű feszítő fájdalomban, hogy menten szétdurran a hólyagom, de most az nem opció, hogy a klotyóig kimerészkedjek, hiszen azonnal halálnak halálával hólok meg. Ha szerencsém volt, valamelyik kegyes családtagom megébredt és azonnal szaladtam is utána a rötyire, ahol megvárattam és helyrekísértettem magam. Aztán kukorékoltam tovább reggelig az alattam lesben kúszó, nyáladzó szörnyön.

A legtöbbet talán szerencsétlen sorsú nővérem szenvedte el. Már belátom utólag, hogy nagyon nem kellett volna elolvasnom Stephen King azon történetét, melyben egy ruhásszekrényben lakozó mumus módszeresen felzabálja a kisgyerekeket, illetőleg bárkit, akit a szekrényajtó nyitása után a gyerekszobában talál. Sajnos, mint minden magára valamit is adó gyermekszobában, nálam is tornyosult egy megtermett ruhásszekrény a sarokban. Minél tovább szemeztem vele, annál inkább úgy tűnt, hogy ezt bizony egy mumus lakja. Pechemre nem lehetett csak úgy feltűnés nélkül elhussanni mellette, mert pont az ajtó mellé tolta be apukám egykoron, így a bent lakozó szörnyeteg remekül bepozícionálta magát és csak arra várt, hogy egy vonalba érjek az ajtóval és akkor hammm! Egy éjjel azonban olyan gigászi méreteket öltött bennem a félelem, hogy egy elkeseredett erőfeszítéssel magamhoz öleltem annyi plüssállatot, amennyit csak bírt a két kis karom, és egy sorsdöntő nekirugaszkodással visítva átrohantam az állatsereglettel álmából halálraváltan felriadó nővéremhez. Az útközben elhullajtott állatokért elrebegtem egy-egy imát. Mikor tesókám realizálta, hogy kik jöttek el hozzá éjszakai vizitbe, nyűgösen törölgette a szemét: "Mi vaaaan?!" Cáfolatot nem tűrően bejelentettem, hogy "Mumus van a szekrényemben." Lemondóan visszahanyatlott az ágyra és beleegyezése jeléül fellebbentette a takarót. "Az állatokat ne hozd." Még próbáltam valamit érdekvédeni, hogy szegények így meg lesznek evve reggelre, de azért mindent nem tudtam én sem elintézni.

Aztán valahogy csak felnőttem. Manapság, ha egy Columbonál félelmetesebb főcímzenét hallok, azonnal elkapcsolom a tévét a Cartoon networkre. Kizárólag tömör talpazatú ágyon alszom, és riasztómacskát tartok, hogy figyelmeztessen, ha zombik cuppognának felfelé a lépcsőházban. Ha most majd leoltom a lámpát és aludni térek, gondosan behúzom a bokám a takaró alá. Isten a tanúm, már nagyon várom, hogy férjhez menjek és állandó hálótársam legyen, mert akkor talán olyat tehetek, amit még soha: úgy nézhetek majd meg egy jó kis egészestés tocsogóst, hogy lámpaoltás után végre nem az fog izgatni, vajon ki van az ágyam alatt és mik a szándékai.

(a nyugalom megzavarására alkalmas képsorokat jelenítünk meg...)

Ha megkérdezel egy tetszőleges korú hímnemű lényt, hogy mi szeretne lenni inkább: tűzoltó, katona, avagy vadakat terelő juhász, fülig szaladó kaján vigyorral azonnal rávágja, hogy: NŐGYÓGYÁSZ! A pasiknak az a vattacukros tévképzet él a fejükben, vagy ott, ahová éppen besűrűsödik a vér, hogy ha az ember a nőgyógyászi hivatást kitanulja, egy életre meg van oldva a csajozás. Nem vitás, hogy válogatott, nedvesajkú bombázók adják egymásnak a kilincset gyors egymásutánban. No ez persze korántsincs így, de tény, hogy nem mindennapi élményeket gyűjt az az orvos, ki e pályára lép. Példának okáért életet ad vagy olt ki, tragédiákat előz meg vagy éppen metsz ki. Respect.

Én bizony nagyon kedvelem a dokimat, aki számos előnyös tulajdonsággal bír. Mindamellett, hogy megbízható szakember, humoros és empatikus is, még mindehhez ráadásként itt rendel a kapualjamban, lehetővé téve, hogy évente kétszer pacskerben lecsattogjak a megbeszélt időpontra. 16 éves korom óta vezeti a hormonháztartásomat, és mióta felnőttem, néha haloványan megpróbálja kipuhatolni, hogy kábé mikorra tervezem a reprodukciót (mintha ezt a műveletet egyedül is képes volnék végrehajtani), de Istennek hála ő nem az a terrorista fajta, aki előszeretettel rak máglyát a lelkiismeretemen. Vagy jön nekem mindenféle ketyegő vekkerekkel. Ő csak rajtam tartja a szemét.

Okoztam én már neki számos vidám pillanatot. Legutóbb például soron kívül meglátogattam, mert a havonta egyszer esedékes idegbaj a kelleténél többször tört ki rajtam ill. belőlem. Nem vagyok egy szégyenlős típus, így alighogy a kezébe nyomom a kartonom, jöttömben már tépem is le magamról a nacit, alsóneműt és egyik lábamat átlendítve a korláton, csupasz popóval landolok a híres-neves tárogatós szék steril gézzel letakart kis négyzetén, mikor finoman köhintve megkér, hogy foglaljak helyet. Mármint az asztal mellett a karosszéken. Mielőtt nekem esik, ugyan meséljem már el, mi a probléma. Ááá-hááá! Vagy úúúúgy! Legyen. Tökfeleslegesen visszabújok a nadrágomba és átmászok az üldögélős székbe. Elhadarom, hogy doktor úr, az a panaszom, hogy salalalalala meg trallalallaa, ő bólint, és beterel az elfüggönyzött öltözőbe. Odabent mindig átsuhan az agyamon, hogy ugyan mifrásznak kell engem elfüggönyözni, mikor két pillanat múlva ott fogok mászkálni a szobában anyaszült meztelen. De jó, rendben, illedelmesen elvonulok és, ahogy azt köll, félig megszabadulok a ruháimtól.

Kevéssé avatott férfiolvasóknak elárulok egy szakmai titkot. Nincs ám olyan fázisa a vizsgálatnak, amikor teljesen pucérnak kell lenni. Tudooom, ez volna a legizgibb benne, de ilyen nincsen, bibibiiii! Mindig csak félig. Először az ember lánya alulról teszi magát szabaddá, hogy megtörténhessék a lényegi vizsgálat, majd visszavonul a boudoirba, visszahúzza a gatyót vagy szoknyát, és nagy diszkréció mellett leveszi a felső ruházatot. Ezután ismét kilibben egy hivatalosan emlővizsgálatnak nevezett etapra, majd ezt követően újabb öltözés, szigorúan elfüggönyözve, és kész, visszacsücsülünk a székbe és meghallgatjuk a diagnózist. Ezt a macerát gondolom én mindig megspórolni, de nem akarom a dokit zavarba ejteni, így felül decensen befedve kimasírozok a szavazófülkéből.

A három piciny lépcsőfokot egy ugrással áthidalva ismét beletaszajtom magam a székbe, lábacskáimat egyenként behelyezem a bokatartó kis küblikbe, ellazítom a hasfalam és vizsgálunk. Vacsorázó, reggeliző olvasóimra való tekintettel nem részletezném a kütyüket, mütyüket és vizsgálati módszereket, de lényegi információ, hogy a modern technika arra is képes, hogy ha a terpesztő páciens a feje felé aggatott LCD monitorra felpillant, megcsodálhatja magát belülről. Tisztára mint egy bioszóra. Mivel nem sűrűn szembesülök kültakaróm pepita verziójával, kedvemre elnézegetem, a doki közben szakért és mormogva morfondírozik. Hirtelen megszólal bennem a mélyen eltemetett sejtbiológus, a homlokomra csapok, amitől megugranak szétfeszített térdkalácsaim. "Doktor úr! Lehet ennek a dolognak bármi köze ahhoz, hogy most jövök egy arab országból, ahol hét napból hatot úgy töltöttem, hogy le se tudtam szállni a vécéről?"

Csend. A neonlámpa felnyerít. A doki nyel. Én diadalittasan körbetekintek a vizsgálóban, hogy ki mindenki lett tanúja még annak, hogy dagadó vitorlavászonnyi kompetenciával rájöttem az összefüggésekre. A festmény és az állólámpa közönyösen rámmered, chö-chö, nagy cucc, ők egyből vágták. Könyökükön jön ki a diagnosztika. Na jó, de ééén! A laikus! Az a minimum, hogy kapok egy PhD-t és hétfőtől alkalmazásba vesz. A doki ehelyett azonban elmosolyodik és szemüvegét feljebb tolva elereszt egy sóhajt. "Pont erre akartam rákérdezni, csak gondoltam, ne ebben a kényes pózban beszéljük meg-" szól és utal rá, hogy szanaszét meredező lábaim között bizony túlburjánzanak a műtárgyak és az emberek. Elnevetem magam. "Ó, nekem nem gond!"- csiripelnék tovább, de elzavar felöltözni. Rejtély kisilabizálva, mindkét fél megnyugodva, recept felírva. "Üdvözlöm a kedves mamát," - teszi hozzá, mint mindig, amikor kikísér és bekéri a következő hölgyet. Objektíven felmérem. Ő sem playmate. Ő is csak egy problémájától megszeppent nő. Mint mi mindannyian. De kedves fantáziáló pasik, azért csak irány bátran az orvosi kar!

Azon a rigófüttyös tavaszi napon, amikor a lelkesedéstől hurkokat bukfencező aláírásomat odafirkantottam a munkaszerződésem aljára, még sejtelmem sem volt róla, hogy a Csik Ferenc általános iskola és gimnázium nevű intézményben töltött leghúzósabb perceimet nem a tesztoszterontól duzzadó serdülő vízipólós növendékeimnek köszönhetem majd. Senem a média szakos nagyszájú szabadságharcosoknak. Káráló környezetem jóslataival szöges ellentétben a gimisekkel, lett légyen az reménybeli Steven Spielberg vagy Ronaldo, szinte azonnal jól kijöttem. Engem nem zavart, hogy a csajszis énemet jobban kedvelték, mint a pedagógust, ők nem bánták, hogy tölcsért szuszakoltam az agytekervényeikbe. Pár hónap elteltével minden csapattal kialakítottam a munkarendet, így tökéletesen biztonságban éreztem magam a sulibirodalomban.

Volt mifelénk egy olyan szokás, hogy reggel, az első bögre kávéddal a kezedben odaslattyogtál a központi oszlophoz és kibogarásztad, hogy a napi óráidon felül mely osztályokban kell helyettesítened aznap a lyukas órádban. Egy csütörtök 4. óra volt az a lyuk, amit betömtek nekem a negyedik cével azon a végzetes napon. Kortyolok, tudomásul veszem, és pár darab piros tollal és a következő bagázs mára kijavítani ígért házi dolgozataival a hónom alatt nekilódultam az általános iskolai szárnyba. Még eleddig nem helyettesítettem az általánosban, és már előre örültem, hogy amíg kiadom a kis lolkabolkáknak, hogy színezzék ki a tankönyv 34. oldalán a mesefigurákat, én 45 perc alatt remekül kijavítok egy rakás irományt. Mindenki jól jár, és haladok is, végre nem éjfélkor kell hullámosvonalazni meg kommentelni.

A folyosón útbaigazítást kérek egy plüssmacikat szállítmányozó, csupamosoly kolleginától, merthogy hiszen megyek a negyedik cébe. "Awwwúúúúú-" szalad ki neki, de benyeli. "Hát, ha rám hallgatsz, adj nekik másolnivalót és fenyegesd meg őket, hogy akinek nincs kész óra végére, az megy az igazgatónőhöz." Ezen kissé elámulok, de felőlem legyen, a kisbanditák imádnak kilógó nyelvheggyel másolgatni. A terembe lépés előtt közvetlenül még egy kollega, mintha jalapeno paprikát dörgölt volna a szemhéja alá, rámhunyorog és vállon vereget. "Sok sikert, pffffff-" fuldoklik. Ekkorra már megérett a gyanúm, hogy ezek ki fognak csinálni. Némileg hezitálok, aztán elhessegetem a rémképeket. Ugyanmár! A térdemig érnek, kisujjal is elbánok velük.

Belépvén a terembe körbeszagolok. 8-10 db copfos, kantáros, mini Hannah Montana és Spiderman lézeng a tábla előtt, és bár első blikkre kissé szedettek és vedettek, nem érzékelek tájfunt. Tekintélyem teljes tudatában odamasírozok a tanári asztalhoz (nemááá, mi ez a csipkés terítő rajta, de furi?!), köszönök, köszönnek, lecsüccsentem őket és elmesélem, hogy képzeljétek gyerekek, én vagyok az Ildikó néni és most csudaizgalmas óránk lesz, mert amíg Ti néma csendben színezgettek, én majd jól javítgatok és mindjárt jön is a szünet. Halkan beszélgetni szabad, de tudjátok: enni, inni nem. Értve vagyok? Bólogatnak. Elnökjelölteket megszégyenítő szónoklatom során körbekémlelem a tiritarka termet. Filcből, kartonból, vattából manufaktúrált figurák, rajzok és betűk himbálóznak a helység összes fix pontjáról, minden csupa báj és mesevilág. Sirály. Nem lesz itt baj!

Elhelyezkedem a miniméretű tanári asztalnál, arrébb tolom Süsüt, és kupakját lepukkantva, rettegett piros tollamat pörgetve olvasni kezdem, mit gondol az én drága sziklamászó bajnokom a globális felmelegedésről.
"Global warming is a serious issue nowadays. To tell the truth, it is inevitable in today's industrial word"...háháhá, kihagytál egy 'l' betűt, édes fiam, pillantok fel a hibát kiszúró tanárok önelégült mosolyával, és megakad a szemem két lófarkas kislányon, akik a pad alá bújva tereferélnek és egymás cipőjét firkálják. Nono! Ejnye. Rájuk csilingelek. "Lányok, tessék szépen a padban ülni és a füzetet színezni, ne a ruhátokat! Mit szól majd anyukátok?" Széles mosollyal felemelkednek és követik utasításaimat. Huh. De kis mókik!

Visszamerülök a dolgozatba. "The amount of industrial garbage we use..."...hát, inkább a waste-et kéne itt használni, jesszusom, ezek meg mit művelnek? Három kisfiú az ablakban ül és szuperhősös meg csúcsverdás kártyákat rendszerez. A házirendnek megfelelően leparancsolom őket az ablakból. Keménységet erőltetek a hangomra, pedig valójában röhögnöm kell, de mégis én vagyok itt a tanár és előrelátóan belátom, hogy még csupán 5 perc telt el, de nekem még ki kell tartanom negyvenig. Kicsit lehordom őket, de ezek is vigyorognak. Na, mindegy, ez egy ilyen vigyorgós csapat, remélem, már nem lesz egyéb csín. Marhára szeretném kijavítani legalább az első 10 dogát.

Szóval a garbage helyett legyen inkább waste, igen, és..."...contamines the environment to an extent that is hazardous..." hmmm, wow, végre valaki tudja hogy az "extent" előtt "to" van és nem "in", de basszus, ne mááár! Azt hiszi, nem veszem észre? Egy gyerkőc a függöny mögé bújva mp3-at hallgat és olyan lúzerül műveli, hogy ütemes ritmusverésébe belesuhog a drapéria. Ajjjajj. Felállok. A többiek markukba kuncogva figyelik, hogy mihez kezdek. Félrelendítem a függönyt és csúnyán nézek. Mivel ez nem elegendő, tenyeremet előre tartva követelem a kütyüt. A kiscsávó átvált édibédibe, tanárnőőő, ne tessék elvenni, nem mehetek akkor edzésre...3 másodpercig szigorkodom, aztán elkövetem azt a hibát, hogy megesketem, hogy elrakja és jó gyerek lesz. Mindketten visszatérünk dolgunkhoz, de én nem veszem észre, amit itt minden fiatal elme azonnal levesz, hogy elvéreztem.

Belelapozok az előttem tornyosuló halomba, és észreveszem, hogy Marci már megint nem adta be a leckét, de ezen nincs alkalmam hosszasan lamentálni, mert a következő másodpercben virágcserép emelkedik a levegőbe és hangos csatakiáltással egy kiskölyök azzal a szándékkal lódul neki kihívójának, hogy alkalmasint péppé zúzza. A tomésdzserriben is olyan vicces volt, miért ne?! Felsikkantok és három padon át rárepülök. A cserép nem ússza meg érkezésem, letörik a fele. Ahogy a tenyerembe omlik a virágföld, ráeszmélek, hogy el fog szakadni a cérnám. Ildikó néni kiabálva ellenőrzőt kér. Tudom, kispályás vagyok, de nincs más eszköz a kezemben. Ki nem küldhetem őket, gyilkossághoz nem asszisztálhatok, így begyűjtöm a füzetkéket. Vörösödő fejjel körbefenyegetem a brigádot. A kislányok még színezgetnek, de a nyávogásba váltó kis cérnahangokból azt jóslom, hogy hisztipiszti parti lesz hamarosan. Az órára sandítva letörlök egy izzdaságcseppet a halántékomról. Jajjj, nem lehet, hogy még csak tíz nyüves perc telt el! Fújtatva visszatrappolok a főhadiszállásra, és értékes perceket pocsékolok el azzal, hogy szemmel tartom a gyanúsítottakat.

Azért már nem is szólok, hogy egyesek lökdösődnek, mások nyafikálnak, és általában, egészében véve egyiknek sem áll jól a szeme sem. Talán hatott az ellenőrző betakarítás, mert kicsit lehiggadnak, így visszatérhetünk arra, hogy hogyan is tesszük tönkre módszeresen belátható időn belül drága bolygónkat. Két mondatot talán még olvasok, mikor érzékelem, hogy árnyék vetül a lapra. Abban a reményben pillantok fel, hogy most nem épp engem akar valamelyik pokolfajzat téglával halántékon kínálni. Egy kertészfarmeros fonottkalács hajú kis hercegnő illeg-billeg mellettem és bámulja meredten a papírt.
"Mit tetszik csinálni?"
"Dolgozatokat javítok."
Ebben megegyezünk. Körmét piszkálgatva mintegy mellesleg rágyújt a Step up 2. főcímdalára. Mivel nem tudok részt venni a produkcióban, hallójárataimat lezárva próbálom felvenni a fonalat a szemét újrahasznosításának témakörében. Javításra emelem a tollam.
"Miért pirossal tetszik javítani?"
Toll megáll, kérdőn rám emeli parányi hegyét. Tényleg, miért is?
"Mert ez elüt a kéktől, amivel írtok, így jobban észreveszitek."
Átgondolja. Toll kihúzza magát és büszkén vérvörös tintát csurgat a papírra.
"Anikó néni zölddel javít."
Oh, come on! Örülök.
"Igen, van, aki nem szereti a pirosat, mert túl erős. Kérlek, ülj le és folytasd a feladatot."
Megsértődik. Haját babrálva elbalettozik, de nem ül ám le, hanem eltipeg a fali mosdóig és a tükör előtt pipiskedve intenzív öncsodálatba kezd. Jó, legyen, ez még belefér, a hiúság legalább nem hangos. Az első bekezdést nagy nehezen átnézem, nem hagyok benne hibát és betömködöm az itt-ott éktelenkedő réseket a logika gondolatmenetében. Ízlésem szerint még hozzáköltenék egy gondolatot, de a következő visítás prioritást élvez: "Ne máááááááár, haggggyá' máááááááááááár, tessék már rászólni, nem haaagy!"

Készen vagyok, elegem van. Odaviharzom a lánykához és erőszakkal lefejtem a karjáról a fiú facsaró kezét. Minden erőmet összegyűjtve lábra rángatom a krapekot, aki dacosan a szemembe néz. Áhá. Ő az. Tanultuk pszichón, hogy ha hatni akarsz egy közösségre, először törd be a vezéregyéniséget. Ez a felnyírt hajú, vékony arcú, bilikék szemű porbafingó az én emberem. Első körben szidalmakat és hegyi beszédet zúdítok rá 158 centiméter magasságból. Vállat vonogat, pimaszul képenbámul. Nő a feszkó. Magam is várom, hogy mi lesz. Esdeklem, hogy hibázzon, mert még mindig nagy százalékban vaj a szívem. Ledobja magát a székre, hanyatthenyél és mialatt őrjöngök, lazán előkapja XXII. századi mütyürjét, és nyomkodni kezdi. Itt a pillanat.
"Add ide!!!"
"Nem adom."
Ó, hogyazaaa...
"Add ide, utoljára kérem. El fogom venni!"
"Nem adom."
Azannnyát, ez nem tréfál. Arra gondolok, hogy óra után a tanáriban közröhej tárgya leszek, ha ez kiderül, így megacélozom magam és egy jól irányzott mozdulattal megragadom a készüléket. Sajnos ő is. Nem eresztjük. Most bezzeg csendben van a többi gézengúz! Le nem veszik rólam a szemüket. Most nem veszíthetek. Húzom, csavarom, imádkozom.
"Ha a tanárnő eltöri, kifizeti. 60 ezer forint. Apukám mondta."
Azt hiszem, ezt hívják utolsó dobásnak.
"Tudod, mit fogok én kifizetni?" Kirántom a kezéből. "A plasztikai műtétedet, ha még sokat szemtelenkedsz, mert laposra verlek."

Jáááj. Ez csúúúnya volt, Ildiii! Hogy mondhattál ilyet? Csúf, nem csúf, de hat. A fennmaradó tíz percre tűzszünetet kötünk, én még meghallgatok két copfos nyivákot valami Bencéről meg a Pistiről, majd a csengő után nyílegyenesen kirontok a teremből az ellenőrzőkkel és a megakütyüvel kiegészülve. És persze a dolgozatokkal, melyekkel semmit sem haladtam. A következő órára azzal esem be, hogy bocs, gyerekek, nem sikerült kijavítanom a dogákat.
"No problem, Miss," közli a sziklamászó, majd hozzáteszi szokásos óra eleji poénját. "Let's talk about sex."
Legyen. Let's. Inkább, mint hogy verekedjünk.

Mit nekem pasik! Életem legizgalmasabb éjszakáját mégiscsak önmagamnak okoztam éppen tegnap este. Sajgó lábaimat megszánván egy kémiailag meg nem fontolt ötlettől vezérelve úgy határoztam, hogy most adok a vérkeringésnek, és jó alaposan bemasszíroztam egy fél tubus jégzselét mindkét vádlimba. A total care (későbbiekben: Totál Kár) jegyében még lángoló talpacskáimra is kentem bőven a gyógyírből, prémes zoknit húztam, dobtam egy táv-jóéjtcsókot a mentától tisztes távolból fintorgó macskámnak és vártam a csodás hatást. Jött. Először csak lágy szellő lengedezett a virgácsaim körül, majd a hideg fuvallat nyaldosni kezdte a bőröm. A fagyás odáig fajult, hogy hajnalra két paplan alatt is jégkorszaki zimankót idéző lavinák és gleccserek rögbiztek a lábaim között. Mire felolvadt a fagy, szöveteim pilledhettek végre és az álom is immár hozzám fért, persze megszólalt a vekker és csipásan kárörvendő vigyormacskám kaját követelve landolt a hasamon. De a vérem az kering, ennyi bizonyos.

Miután lepasszoltuk a Mestert a szokásos kapualjban, hogy odafent neje vállán kisírhassa a mai edzésen látott töméntelen mennyiségű tolatlan hajlított láb és helytelen irányú lapockazárás felett érzett sanyarú bánatát, kapucniba burkolózva tovább battyogtunk a metróig mi hárman: Ernő, jómagam és legújabb barátom: Nyilalló Térdfájdalom. Lefelé zakatolás közben szüntelen locsogásomból balra kitekintve azt látjuk, hogy a felfelé emelkedő vaslépcsőn minden bizonnyal maga Alkohol Pista nagyhirtelen elvigyorodik, majd ennek örömére hanyatt is vágódik a szerelvényen, mely egyre csak vonatozik a felszínre, az alélt pasas elnyúló testtömegét rendületlenül vonszolva. Én azonnal vágom, mi a teendő. Ledermedek.

Ernő azonban dacolva izomlázzal, hátizsákkal, mozgásban levő lépcsősorral fél karral átlendül a túloldalra és kettesével szedvén a fokokat azonnal ott terem a fekvő betegnél. Én alant rácsapok a nagy piros korongra ("köszönjük, hogy megnyomta az önmegsemmisítő gombot, nyugodjék békében") és félrehúzódom, hogy utat engedjek a helyszínre futva érkező karhatalomnak:egy kékkabátos, dauerolt hajú kallernéninek, ki igyekszik ugyan, de számottevő segítséget nem nyújt a mi Hősünknek, ki, mindeközben vállát, hátát, aznap sokat emlegetett hasát és összes végtagját latba vetve talpra állítja a póruljárt utastársat. Mikor már látja, hogy az egy lépcsőfokra eső segítők száma több, mint a mentenivaló anyag, lazán lekocog hozzám és mint aki eddig teszemazt csak csevegett volna egy rég nem látott ismerőssel, folytatja a gondolatfolyamot arról, hogy szerinte túledzem magam. Könyökébe csimpaszkodva rajongok, de ő csak kapucnijába szerénykedve megkér, hogy ugyanmáár, hagyjuk ezt. Jön a metrónk, lehányom magam az első adandó szabad felületre és Ernő, a Hős vállának támaszkodva átadom magam az ernyedésnek. Búcsúzóul lelkére kötöm, hogy mesélje el tettét Gabinak, de ő csak legyint: "Majd Te. Te úgyis jobban kiszínezed." Ernő kedves, most méééér? :) Iccakát!

Huh, végre másodika van, kinyitott a Spar, korgó gyomrú önkénymacskám lezavar bevásárolni. Épp könyékig túrkálok a csemege karajok és virslik halmában, mikor jobb kéz felől a tejfölöknél hangos egymásratalálás üti meg a fülem. Egy pillanatra felsandítok, mert mindig felderít, ha nagy örömnek lehetek titkon örvendező szemtanúja. A látvány homlokoncsap.
Negyvenes, kopasz, triplatokás, papucsos férfiegyed terpeszkedik a pult előtt, esetlen tenyerével épp vállon veregeti kétszer akkora, háromcentis lenövéssel díszelgő, szalmasárga hölgyismerősét. Mindketten suhogós mackóban, fogadnék, hogy mosdatlanul, ernyedten lengetik csíkos szatyraikat. Visszatérek a husikákhoz. Nem gondolok én semmit, kérem, egészen addig, amíg a pasi, (tisztelet a kivételnek!!!) a házasemberek felsőbbrendűségének totalitáris gőgjével foghíjról oda nem veti: "Na, férjhez mentél már?" Ó, köszi! Minden hajadon harmincas nő rémálma. Csípőből tüzel a védelem. "Ááááááá, minek?! Nem kell nekem férj!" Sóhajtva félredobok egy szalámit. Dehogynem, kedves, dehogynem..."Sose komolyodsz meg-"fitymáll tovább a díszes hímpéldány és nemlétező szotyit rágcsálván jó lassan végigcsámcsogja az előtte hajlongó nő ülepét.
Amint elhaladok mellette, rámfújtat, így akarom, nem akarom, alkalmam nyílik belélegezni kétnapos szájából feltörő mázsás illatok fülledt orgiáját. Turbóra kapcsolok a macsakakaják felé, nehogy az én kis szőrös négylábú hapsim fenékbe billentsen, amiért végülis elfelejtettem. Apropó, fenék. Visszapillantok. Naná, hogy most az enyémet fixírozza. A teremtés koronás tapintatbajnoka.

A mendemondákkal egybehangzóan bátran állíthatom, hogy a harmadik iksz valóban vizeket választ, bálványokat dönt, leporolja a régi könyveidet és radikálisan áthangolja szerelmi életed. Ha már eleget bukdácsoltál, küzdöttél, szerettél, és néhányszor taknyán tenyerelt az alázat, akkor valóban megértél rá, hogy átvedd a gyeplőt. Mi is lehet annál izgalmasabb, mint felnevelni önmagunkat? Van, aki csak sodródik az árral és az elébe torlódó eseményekre passzív szemlélőként mered, majd átvészelvén azokat, azonnal el is felejti amit megtanulhatott volna, és van, aki üdvözli a torlaszokat és beléjük vájva önrégész lesz. Én ez utóbbi kategóriába tartozom, és miután számtalan fórumon próbáltam választ lelni mindannyiunkat többé-kevésbé foglalkoztató nagy-nagy kérdésekre, harmincon innen egyszer eljött az idő, hogy beüljek egy úgynevezett angyal meditációra.

Tudom, hogy a puszta szó és a hozzá csatolt platinaszőke, szaténkombinés, tollasszárnyú szexbomba képe már annyira összeforrt, hogy pár száj most görcsbe húzódik. Én azonban "mivel már tinikoromban túlestem az első asztaltáncoltatós szeánszomon, akkor most pár angyallal biztos elbírok" alapon, egy napfényes téli szombat délelőtt az alkalomhoz illő nyitottsággal, és persze a legnagyobb titokban elosontam, hogy válaszokat kapjak. A helységbe lépve rövid fuldoklás után hozzászoktattam a tüdőm a füstölők ködéhez, majd lekuporodtam egy zsámolyra és körbeleselkedtem. Hozzám hasonló, normálisnak látszó, köznapi, csendes fiatalok gubbasztottak imitt-amott. Jól van, első blikkre senki sem néz ki félnótásnak, talán a belemet sem ontják ki, és kakast sem kell áldozni, akkor halljuk, halljuk.

Az elmélet elsőre nagyon vadnak tűnt, de kétkedést, cinizmust félretolva megemésztettem, elhittem, továbbgondoltam. Sajnos az előadó hölgy számomra nem sok hitelességgel és karizmával bírt, de amit érdemesnek tartottam, bevéstem. Végre eljött a legérdekesebb rész, a gyakorlati feladatok. Minden pórusomat szélesre tárva, befogadóképességem kapacitását a maximumig felnyomva végeztem a gyakorlatokat, koncentrálva, mély hittel. Gyors egymásutánban jöttek-mentek a feladatok, mindenki beszámolt csodás tapasztalatairól, hogy hol érintette meg őt a saját őrangyala, milyen néven kell őt szólítani, milyen színe van, miben fog neki segíteni. Megsemmisülten fészkelődtem a zsámolyomon. Anmnnnyira nagyon akartam. De az égvilágon senki nem ért hozzám, semmilyen nevet nem súgtak a fülembe, semmit sem láttam. Szétfeszített az igyekezet, de nem ment. Feladtam. Valószínűleg a mai napon én vagyok a gyenge láncszem. Vagy mindenki kummant. Vagy ami a legrosszabb, hogy mindenkinek van őrangyala, csak nekem nincs. Vagy amilyen kis genyó, nyaral valahol és felém se néz. Utolsó feladat. Hívjuk meg a megbocsájtás angyalát. Jó, egye fene. Hívjuk. Most hunyd be a szemed, gondolj egy Téged ért sérelemre, vagy valakire, aki bántott Téged és kérd az angyalt, hogy adjon erőt, hogy megbocsájthass neki. Oké. Vili.

Héhéééhééé...Mi eeeeeeeeeeezz? Mi a fene van? Minden lilába borul, ég a szemem. Izzadok, mint egy ló. A pulzusom olyan magas, hogy dübörgő szívem átdobog a pulcsimon. Valami ráfolyik a kezemre. Úgy bömbölök, mint a Holt költők társasága végén szoktam. Összegörnyeszt a fájdalom, valaki marokra fogja a szivem és kifacsarja. Áúúú, neee, ez már nagyon fáj. A hasam is görcsöl már, a szoba is forog, semmit nem hallok a külvilágból, csak amikor felszólítanak, hogy nyissam ki a szemem. Mindenki száraz nyugalommal pislog, saját élményén elmerengve. Nekem taknyom-nyálam az ölemben. "Gratulálok neked-" szól az oktató és szemével megsimogat.

A meleg búcsú után elcsigázva, gémberedetten, égő szembogárral tántorgok ki a havas délutánba. Nagyjából fél óra múlva egy Burger Kingben találom magam és szinte öntudatlanul habzsolom be az egyik hamburgert a másik után. Valamit valakik valahogyan nagyon kiszedtek belőlem. Nulla energiával próbálok visszaidomulni a mindennapi élet lüktetésébe. Jönnek-mennek a villamosok. Emberek csacsognak a mobilon, dudálnak az autók a körúton, a fiatalok, kezükben a jó öreg boroskólával az esti bulira alapoznak. Szombat koraeste van. Tél. A kabátujjamon landoló kis hópehely egészen úgy néz ki, mint egy angyalka. Csak jussak már haza. Sürgősen aludnom kell.

A fekete mágia, okkultizmus és seprűs boszorkánytan egyetemi professzora lenézett az ölében fizikailag lehetetlenül, de mégis arcátlanul ott heverő kulcscsomóra, majd tátott szájjal rámbámult, kerek szemüvege a páráig elképedt. Szórakozottan elmotyogott egy hosszas "hátilyennincsháteztnemhiszemelhogyamanóbalehetez" monológot és a következő dedikációt firkantotta az orra elé dugott könyve első lapjára: "Kis Ildikónak, ki sose feledje a kulcsokat, barátsággal: Németh György". Tanár úr, bizony így is lett. Azokat a kulcsokat nem lehet elfeledni!

Bölcsész koromban számos szóbeli vizsgán átizzadtam vagy éppen áthalandzsáztam magam, és az angol mellett kötelező jelleggel szabadon választható 13 tanegység egyikeként elvégzett Ókori varázslás és számmisztika előadássorozat, bevallom, az utóbbinak ígérkezett. Az őszi félévben heti egyszer sokadmagammal bezsúfolódtam a töri szak egyik levegőtlen termébe, ahol a katedrán Dr. Németh György, az Ókortörténeti tanszék Indiana Jones-a, nem mellesleg az MTA doktora és olyan fátyolfogalmak okleveles mestere, mint görög ephigraphika és papyrológia (na, irány a Wikipedia!), zsebretett kézzel, fel-alá sétafikálva, lezser humorral, lebilincselő történeteivel hétről hétre egyre mélyebbre kalauzolt bennünket az ókori mágia útvesztőjében. Mesélt nekünk a történelem viharaiban fogant átkokról, valyákosbiri kötésekről és oldásokról, rejtélyes, megoldásra váró misztériumokról. Én bizony egy fia sort sem jegyeztem le, csak ittam a szavait, belélegeztem az elhivatottságát, fejet hajtottam mérhetetlen tudása előtt. Akár a mellettem ülők. Cirkálása során néha félrehajtott egy-egy csillárról lelógó diáklábat vagy átlépett egy szemetesvödör mellett szorgosan körmölő, csillagszemű rajongón. Szerda este volt, elnyűttek voltunk, másnap 2 zh, meg még az Ulyssest is el kéne olvasni hipp-hopp (ugggh!), de ki nem hagytuk volna a heti egy mesénket.

Ám decemberre véget ért a sztorizgatás és számot kellett adni a tanultakról. Elbeszélgetés formájában. Trálllálllá, ez lesz a legegyszerűbb vizsgám! Azt az opciót választottam, hogy 2 in 1, dedikálást is remélvén, megvásároltam az egyik könyvét, esténként pokróc alá kucorodva, kekszet majszolva azt bújtam, és jól elterveztem, hogy majd a vizsgán könnyedén eldumcsizunk róla. Reggel 9-kor remegő bélrendszerrel, de annál nagyobb áhítattal léptem be az irodájába. Előzékenyen hellyel kínált és szép komótosan átbeszéltük Kritias zsarnokságától kezdve Szapphó szerelmi életén át a Louvre összes vécéjét is. Majd megszületett az érdemjegy annak rendje s módja szerint, és a tanár úr ezzel egyidőben rájött, hogy az ötöskémet be is kéne vésni a kis fekete könyvecskémbe, ám erre alkalmas toll csak a fiókjában van. A fiók azonban kulccsal nyílt, melynek kereséséhez benyúlt jobb zsebébe, benyúlt bal zsebébe, felállt, átvizsgálta farzsebeit, majd a táskáját, térült-fordult, újra leült, hogy átgondolja, hova a nyavalyába tehette a kulcscsomót. A legendás professzoroktól az ember nem is vár mást. Én, mint aki jól végezte dolgát, derűs megkönnyebbüléssel figyeltem ténfergését. No, de ez nem is az én gondom, mondta, felpattant azzal a szándékkal, hogy kölcsönkér egy tollat a szomszéd proftól, de ahogy ismét felállt, valami összecsilingelődött. Az ölébe meredt, és meglátta a keresett kulcscsomót.

"Látja ezt???" Rámbámult. "Látom-"rebegtem vissza. "Ez hogy lehet? De hát már felálltam!" Kongó csend. Jobb híján csak asszisztálni tudtam a döbbenetéhez. Ez fizikailag sehogy sem volt lehetséges. Kínunkban nem tudtunk jobbat, mint előhalászni a tollat és a tanár úr dedikálta nekem a könyvét. Búbját vakargatva adta át a tanulmányt, majd morfondírozva hozzátette: "Talán ez egy jelzés, hogy ideje abbahagynom ezt a témát..." Elfacsarodó szívvel haloványan tiltakoztam kicsit, majd kilopóztam a szobából, magára hagyva kerubjaival, sárkányfűárusaival és kételyeivel. Azóta sajnos nem követtem nyomon munkásságát, de az eljövendő egyetemista generációk érdekében bízva bízom abban, hogy az ómennek vélt üzenetről kiderült: bátorításként kapta. Hát így zajlott nálunk egy piti kis vizsga a Bölcsészkaron.

"Nehogy nekem a nyelvvizsgán törjön rád az igazmondás, inkább kamuzzál. Azt mondd, amit tudsz, ne azt, amit nem" - adtam fel az utolsó kenetet kényelmetlenül fészkelődő diákjaimnak a főiskolán. "Ha fogalmazást kell írni, és gőzöd sincs a témáról még magyarul se, találj ki valamit, hordj össze hetet-havat, hótt mindegy, hogy igaz-e, csak zsúfold tele cirádás melléknevekkel, tagold szépen, figyelj a kohézióra, legyenek logikusak a kötőszavak, okés? Na gyerünk, aztán kérek egy sms-t, ha túlélted!"

Utólag visszatekintve marha könnyen voltam ilyen fesztelen a katedra diplomásabbik végéről papolva, de emlékszem, anno magam is tanácstalanul rágcsáltam a tollam végét, mikor a következő, rendkívül konkrétan megfogható utasítást olvastam a feladatlapon: Mit jelent az Ön számára a boldogság? Írjon fogalmazást 250 szóban. Hohohóóó! Ó, ez pite! Tökkönnyűűű. Minden hülye tud írni erről 250 szót. 45 perc alatt. Szótárral. Pláne. Kábé az első 20 percet elkóláztam, mire rájöttem, hogy szent anyanyelvemen sincs halovány lövésem se, mi a boldogság. Főleg számomra. Mittomén? Szex, csoki, Bonanza. Ebben a sorrendben. Végül kifogástalan keretben, zseniális kohézióval, nulla tartalommal papírra parancsoltam pár szánalmasan közhelyes sort. A szintaxis diadala volt az, hogy átmentem. Húsz évvel később ismét nekiveselkedtem.

A boldogság nekem egy tenyeremen fel-alá szaladgáló pillangó, ízelt lábaival toporogva néha vesén csikiz, majd kiszárnyal a tüdőmön át. Meg sem próbálom a markomban tartani, élvezem, ahogy hajamba gabalyodik, arcon suhogtat, majd utat tör. Mindig elszáll. Mindig visszarepül. Királykék lebernyegére kedves képeket vetít az emlékezetem. Kopasz fákkal szegélyezett reggelen fűtött villamoson rázkódva szembogaramba sugárzó, langymeleg kelő Nap. Ébredő belváros. Fehérpólós pék forró kemenceillatú, repedező kérgű kifliket rakod. Mézes habos tejeskávé gőzölög, a forró bögre életet éget béna ujjaimba. A villamosról még látom, ahogy a megállóban két középkorú nő tiniként visítva egymás nyakába ugrik, egyikük sapkáját lehordja a szél, de mit bánja ő. Táncunkban gócpontba koncentrálódik az energia, harmóniában pulzálunk, létrejön a kontaktus és kirobban a lendület, de ez alkalommal ura vagyok. Őszbarna avarban gázolok vádliközépig, orromba párolog a zörgő, száraz levelek roppanó illata. Egy nyelvét lobogtató gombszemű kutya rámvigyorog majd fülét félrecsapva elviharzik. Megsimogat a csillagközi szövetség, ahogy, mint kandalló mellett elnyúló fotelben, jóleső fáradtsággal hanyattdőlök barátaim biztonságos süppedésében. Hazaérvén Kálmán felcsapott farokkal üget a simizőszőnyegére, nyekkenve oldalára puffan és kerregve, hunyorogva áhítozza udvarlásomat. Később egy lomha, barna medve izomrostoktól súlyos karját meztelen derekamra fonja, mielőtt hajamba mormolva ájult álomba merül békén. Utolsó pillantás a pislákoló égboltra, a csillagok alakzatba rendeződnek, elegyengetem a takarót, az univerzumban elring a rend.

Na. Valahogy így. Ez lenne ma az a fogalmazás, amiért páros lábbal rúgnának ki nemhogy az angol szakról, de a nyelvvizsgáról is. So, do as I say. Keep on lying. :)

Pár éve felfedeztem Budapesten azt az intézményt, ahol a legmagasabb az egy négyzetcentiméterre eső fohászok száma. XI. Karolina út 35/B. Akadnak most szép számmal, akiknek szemük sem rebben. Nem tudnak róla. Vagy nincs okuk tudni róla. Másokban feltápászkodik a lelkiismeret. El kéne már menni.

Huszonvalahány éve van mindenféle dolgom ilyen-olyan férfiakkal, ám engem is még meg lehet lepni. Történetesen utamba került egyszer egy ifjú titán, aki miután lepkehálóval becserkészett, daliásan megszelídített, gyertyát gyújtott, és rózsaszirmokat szórt feltüzelt bőrömre, egyszer csak megfogta a kezem és a világ legtermészetesebb hangján a következőt kérte: „Nézd. Nagyon szeretnék Veled lenni. De Te már 30 éves vagy. Nem tudhatom, kivel voltál előttem, és Te sem lehetsz biztos benne, hogy mindent tudtál róluk. Azt szeretném, hogy mielőtt elkezdjük a kapcsolatot, menjünk el mindketten egy AIDS tesztre.”

Dááájnnnnng! Apám! Te aztán tudsz udvarolni! A gyertyaláng felszisszent, a rózsaszirmok hasukat fogva, vinnyogva gurultak le rólam. Egy jó fertályóra kellett ahhoz, hogy leeresszem a légzsákot a tüdőmben, majd győzött a racionalitás. Jó, legyen, persze. Éljen a felelősség!

Ösztönlény lévén persze azonnal bekapcsolt az önvédelmi mechanizmusom. Notóriusan halogattam. Ejjj, ma sajnos nem tudok elmenni, holnap mire odaérek, pont bezár, holnapután sürgős kávéznivalóm van…de pechemre a pasasnak volt önuralma. Nekem meg motivációm. Égető. A Karolina útra rákanyarodva csikorogva megállt a busz. Abban a nyomasztó meggyőződésben szálltam le, hogy a környék összes járókelője, padja és szemeteskukája azt lesi, hogy hova megyek. Sőt. Tudja! Gyanakodva méregettem a leszállókat. Az a bácsi nem tetszik nekem! Már három megálló óta le sem vette rólam bozontos szemöldökét. Na, ő például tudja. Ez a csaj is tutira odajön. Aha, az a hapsi már ránézésre is AIDS-es. Életemben nem irigyeltem úgy senkit, mint akiről menetközben kiderült, hogy csak betért egy boltba, lekanyarodott egy kisutcán vagy a mellettem elhaladó buszokon tovazötyögött.

Nem láttam mást, csak azt a fenyegető rendelőajtót. Vérfagyasztóan hamar ideértem. Hiába is hezitálnék, nehéz tábla hirdette, hogy helyben vagyok. Kell itt kopogni, vagy csak rontsak be? Lesz valami folyosó, vagy egyből belém döfik a tűt? Huh. Gyerünk. Kilincs lenyom (wwwáááá, nincs rajtam kesztyű), igen, pont ahogy sejtettem. A szűk váró dugig tele. Minden szempár azonnal az újonnan jött fertőzött-jelöltre tapad. Visszavizslatok. Mindenki kivétel nélkül emberszabású. Akár a munkatársaim is lehetnének. Öltönyösök, blúzosok, ápoltak, egészségesek.Paráznak.

Adatfelvétel. „Van-e konkrét oka, hogy eljött?” Pff. Persze, hogy van! Passzióból nem járok vérontásra! Felelőtlenül hancúroztam, kérem tisztelettel, fűvel meg fával!!! De ezt mégsem mondhatom. Kikozmetikázom, hátha jobb szemmel néznek rám és akkor rögtön kiderül, hogy vaklárma, ugye logikus?! „Új kapcsolat, vigyázunk egymásra.” A Doki megdicsér. Micsoda érett gondolkodás! Celofán feltép, tű a vénába, kétes összetételű vérem felszívva. A vattát nyomja rá 10 percig, egy hét múlva eredmény.

Woody Allen komplett életművet írhatna abból a szorongáshalmazból, amit 7 nap leforgása alatt magam alá generálok. Kezdődik az alkudozás. Istenem, soha többé nem eszem csokit, csak…ja, ez nem jó, ez még gyerekkoromban elég volt, de most nagyobb tétet kell megjátszani. Oké, lássunk egy másikat. Ígérem, mostantól csak gumival, esküszöm…de tényleg, felelős leszek, mostantól, tegnaptól…csak add, hogy ne legyen semmi baj.

Egy hét nagyjából arra elég, hogy az ember képzeletben felhelyezze a szemfedőt és magára húzza a koporsófedelet. Az eredményért bemenni maga a purgatórium. A vérvétel előtti gondjaimon kacagva, két lábujjon átszaladnék, most, hogy a sorsom látszik eldőlni. A váró épp annyira van tele, mint egy hete. Miközben lélegzetkihagyva várakozom, feldereng a jelenet, melyben a Dokival már a terápiámat egyeztetjük, majd egyenként felkeresem előző partnereimet és töredelmesen bevallom, hogy jó eséllyel miattam fognak meghalni a közeljövőben. Behívnak. Elrebegem a jeligét, a Doki matatni kezd, én meg ott a pulton imára kulcsolom hófehér, jéghideg kezem.
„Ne aggódjon, kisasszony. Ma nem jött pozitív eredmény.”

Bááááh! Húúúúúúúú! Köszönöm! Tudom, nem kellett volna elragadtatnom magam. De a megkönnyebbülés a karjába repít, kiszorítom belőle a szuszt, ő zavartan nevetgél, én meg elnézést kérve, fél lábammal a szemetesvödörbe bonyolódva, részegen oldalazva kitámolygok. Kirobbanok a Karolina útra! Micsoda hegyvidéki levegő járja át a tüdőm! Gyönyörűek a virágba borult fák! Hé, emberek, fel a fejjel! Jé, de érdekes ez a homlokzat, ez a buszmegálló a múltkor is itt volt? Az élet gyönyörű! Csak néha AIDS-esnek kell képzelnem magam, hogy észrevegyem. :)