Kovács Ákos, gyanútlan budapesti lakos, felmarkolta kulcscsomóját, majd sietve kilépett a belvárosi bérház kormos körfolyosójára, mikor hosszú hetek hallgatása után váratlanul izgatottan csörömpölni kezdett a telefon a kisasztalon. Hirtelen ötlettől vezérelve visszafordult, felkapta a kagylót. A csörgés meglepte. Épp csak felugrott valamiért, de mivel ezt a lakást már rég nem használták, bejövő hívás csak elvétve akadt.
"Tessék-" szólt bele kíváncsian és bizonyára nem sejtette, hogy a vonal másik végén fehér köntösbe bújva, vizes hajamat turbánba felcsavarva rezelek éppen befele én. Huszonegynéhány évesen nem kevesebbet vettem a fejembe, mint azt, hogy én majd jól elmagyarázom a világnak, hogy mit gondol Kovács Ákos. Miért ne, én bölcsnél bölcsebb bölcsész vagyok és már mindent tudok nemhogy magamról, de Ákos gondolatvilágáról kiváltképp. Szent húszéves arrogancia! Hogy égek miatta most is!
Lássuk csak. Írok én egy színdarabot úgy, hogy a szereplők kizárólag Ákos dalszövegei, versei és prózái összeollózott szavaival fognak beszélgetni, lesz benne egy angyal (alap), meg egy férfi (a Nándi még hasonlít is Ákosra, kicsit ferde az ő orra is) meg nők...szerzek valahonnan táncosokat, csinálunk majd fényeket meg spéci effekteket, egy-két zenét megvágunk, ja meg nemmellesleg kéne egy színház is, aki próbálni és előadni is enged, tök ingyen persze, és majd én ezt jól megírom, meg is rendezem, és még szerepelek is benne, hiszen mindhárom szakmához tökéletesen értek, és a nép majd csudájára jár és özönlik. Csináljunk most egy ilyet....végülis ráérek.
Életemben először talán ekkor simított homlokon a gondviselés. Ugyanis abban a pillanatban, hogy a gondolat - megvalósulásának bár minden esélyét nélkülözve - megszületett, rügyként pattantak ki a nemvárt logisztikai fordulatok és csodák ügyemben. Valaki odafent biztos "SÜRGŐSEN ELINTÉZENDŐ!" stemplit nyomott az aktámra. Nem tudtam nem észrevenni, hogy minden, amire a produkcióhoz szükségem volt, az ölembe hullott. Bármerre fordultam, szélesre tárták magukat az ajtók. Amit nehézségnek vagy lehetetlennek gondoltam, röhögve megoldotta magát. Lett színház, akit érdekelt, társulat, aki szívét-lelkét kivéreztetve dolgozott, tánckar, aki profin koreografált, lelkes nézősereg, aki jóelőre érdeklődött, helyet foglaltatott, majd tapsolt is. És mindvégig ott volt az az öntörvényű tettvágy. Bennem. Ami mostanában kiveszi a kormányt a kezemből. És ami végül pár nap alatt életre írta a darabot. Elképedve álltam szemétdombom tetején és rúgdalózó szívvel néztem szét. A hívó szóra eljöttek hát, mindannyian, akik kellettek.
Egyetlen elhanyagolható, apró mozzanat hibádzott. Az originátor művész hozzájárulása. Első számú probléma. Valahogy el kéne érni őt. Halovány érdeklődésre szegről-végről kaptam egy telefonszámot. Itt kezdődtek a gondjaim. Az a pár girbegurba szám a fehér papírdarabon megbénított. Feszült hetek teltek el úgy, hogy farkasszemet néztünk a cetlivel. Hívjam? Ne hívjam? Áááá, majd holnap. Nem lehetsz ilyen beszari, ez csak egy telefon. De mit mondjak? El fog küldeni a francba...A bölcsészképzés összes szintaktikai tudását zöldgőzös boszorkánykonyhám szolgálatába állítva papírra karcoltam pár ákombákom mondatot, hogy ha majd egyszer (mondjuk jövőre) felhívom, és neadjisten, még fel is veszi, és kiszáradt torokkal beszélni merni kezdek, legalább az alany-állítmány legyen beazonosítható ennek a jóembernek abból a katymaszból, amit rá fogok zúdítani.
Mivel a hiperaktivitásig fellelkesített alkotótársak már percenként érdeklődtek és az engedély nélkül nem mertünk belekezdeni a gigászi munkába, összeszedtem minden bátorságom és alhasi légzésre koncentrálva belefogtam a tárcsázási hadműveletbe. Már ebbe belerekedtem. Torokköszörűt ide, gyorsan! A hívóhang ütemes búgását is elnyomta a fülemben doboló szív. Koppanás nr 1. Nem veszi fel. Újabb napok teltek el a szokásos koreográfia mentén. Tárcsáztam, meditáltam, kicsöngtem, reszkettem, hoppon maradtam, leizzadtam. Szamarasra gyűrtem előzőleg gondosan megfogalmazott jegyzeteim fülecskéjét.
Amikor már kupánvágva és elhantolva minden reményt, egy reggeli zuhanyból kilépve csak úgy megszokásból rácsörögtem, Ákos felvette. A puska segítségével, majd azt idegesen félrebabrálva síppal-dobbal meg még nádihegedűvel is operálva elmagyaráztam neki, hogy mit tervezek ellene. "A darab arra fókuszálna, hogy milyennek tűnsz Te női szemmel." Csórikám. Most jól megkapta. Egy húszéves nő-csíra analizálni bátorkodik férfienergiáit. Hallgatás a túlvégen. Infoemésztés. Kérlek, kedves 9. emeleti panel, hasadjál villámgyorsan ketté a mamuszom alatt és hadd tűnjek el alant! Mondjuk örökre! Hogy vagyok képes ekkora baromságot mondani neki?! Mégis hogy képzeltem ezt?
"Tetszik. Érdekel. Csináljátok, majd jövök, megnézem, csak most turnéra megyünk. Szeretném látni a szövegkönyvet, találkozzunk jövő héten. Dobj már erről egy e-mailt légyszíves és add meg a telefonszámodat.Kereslek."
Mire letettük, göndörre pödörgettem a telefonzsinórt. Retrospektíve úgy látom, valahol itt kezdődött az a máig tartó függő játszma, amit az ihlet nevű fővadász űz velem. Az a nagy helyzet, hogy sajnos nem nyughatok addig, amíg nem ráncigálok valahonnan egy színpadot magam alá. Mi lesz még itt?! Isten óvjon tőlem mindenkit. :)
A darabot Berlioz, berlioz! címmel 2000. december 29-én bemutattuk, majd Ákos engedélyét megkapva 7 alkalommal műsorra tűztük és vendégszerepeltünk is vele. Ezúttal is köszönöm az alkotótársaknak, remélem, nekik is oly kedves emlék marad, mint nekem. :)
