Tegnap este 10 tájban már ronggyá ünnepelt, rég elfeledett születésnapom kábé ötödik poszt-poszt-poszt koccintásán vettem részt drága barátosném családi fészkében, ahol a következő lélekemelő diskurzust sikerült tető alá hozni. Állunk hárman, Blansi és Peti, a kedvenc, szívvel-lélekkel háromgyerekes szerelmespárocskám és jómagam, edzés után, ki-ki saját életétől halálosan, de a helyénvalóság érzésétől jólesően elcsigázva a konyhaasztal körül, likőrös meg boros poharakat szorongatva.
Peti: „Mennyi? 18?”
Kac.
Én: „35.”
Peti: „Ú.”
Csend.
Blansi: „Kábé még egyszer ennyi van hátra.”
Hümmögés.
Peti: „Jön a B oldal.”
Konstatálás.
Blansi: „Azért ez nem volt olyan beláthatatlanul hosszú.”
Merengés. Csend.
Én: „Hát nem, basszus.”
Aztán benyakaltuk a nedűt, én szokás szerint fintorogtam, ők elnézően legyintgettek, és hálát adtam az égi mozdonyvezetőnek, hogy megint úgy érezhetem, hogy bánom is én, hova visz ez a vonat, ha a kabinban ülő sorstársakkal ilyen boldog-szomorú-olykor göröngyös-de mindig meghitt utazásban lesz részem. J Szép élményeket kívánok hátralevő életetek első napján!
