Tegnap kipróbáltam az újonnan zsákmányolt műszempillámat. Eredmény: az hagyján, hogy a fürdőszoba tükröt végigkaristoltam, és a könyveket leporoltam a huzattal, mikor pislogtam vele, de konstansan az a meggyőződésem a viselése közben, hogy egy Harry Potterből elszabadult gigászi fekete szárnyú lepke lobogtatja óriásszárnyait az égbolt éppen felettem elterülő részén...:) Remélem, oda fogok találni Ottóhoz a parketten ebben a műremekben! :)
A kolleganőm (gyakorló édesanya) szerint olyan vagyok, mint egy kisgyerek. Nem értem, miért mondja ezt, én csak annyit közöltem vele, hogy az imént bevágtam egy nagy zacskó m&m's-t és most kék a nyelvem. :)
„Köcsög voltál, Ildikém,” – repült felém a verdikt a lángoló borostyán szempár hevétől átperzselve, miután töredelmesen elmeséltem, miképpen vétkeztem egy számomra amúgy kedves embertársam ellen a minap. Bölcs Barátnőm úgy hányta elém az asztalra frappáns summáját, mint a kockázók dobják ki a nagy sort. Keményen koppantak a szavak a szalvétával babráló ujjaim előtt.
Felnőttnek lenni valami olyasmi lehet, hogy mire felhörpintettem esti kakaóm maradékát, átsuhant rajtam a józan, és játszmáktól, komplexusoktól mentes, színtiszta belátás, és mire az asztalra helyeztem a bögrét, már tudtam, mit kell tennem. A barátság pedig ott kezdődik, hogy a borostyánok szeretetteljesen hunyorogtak egyet, és feltépve egy újabb csokiskekszes dobozt, rátérhettünk a világegyetem egyéb problémáinak megtárgyalására. Kívánok mindahányunknak ilyen barátokat.
Ma kiderült számomra, mekkora amatőr, kezdő, nyeretlen kétéves vagyok a versenytánc világában. Amíg én egy-egy nemzetközi verseny alkalmával azzal vagyok elfoglalva, hogy: ”jé, de tapad ez a parketta, jesszus, mindjárt nekemsambázik az a csávó, hú, de nincs levegőm, ideje lenne már venni, már megint nem nyújtottam a térdem, Ottó meg fog ölni, ha megnézi a videót, nem látok semmit ettől a nyüves műszempillától, és amúgyis allgemeinen jajistenem, meghalok” - ez idő alatt versenytársaink férfitagjainak még arra is van bőven érkezése, hogy lemeózzák az új pipit, kinyomozzák kibenlétemet, és szerelmes levelek áradatát lövöldözzék felém. Van hova fejlődnöm! :)
Egy erőm feletti merész ugrással felpattantam a dugig tömött villamosra. Vállamat húzta az edzéscucc, hátamon ezer gond, a talpam szokás szerint egy merő parázs, agyamban millió gondolat. És akkor meghallottam. Utastársaim sóhajaiból és arckifejezéseiből kiolvasva összeraktam, hogy a kiállhatatlan, nyűgös kislány már valószínűleg hosszú percek óta prezentálta tolerálhatatlan hangszínen idegtépő nyávogását. Módszereiben irgalmat nem ismerőnek, céljában kitartónak bizonyult.
A francba. De messze lakom még! Esküszöm, még egy nyaff, és képen tenyerelem - hussant át fáradt agyamon a nem túl keresztényi gondolat. Átscanneltem az utazóközönséget és megpillantottam.
Ami először cirkusznak tűnt, más megvilágításba került. Hóttfáradt anyuka kisfiát becézgette, a magát elhanyagoltnak érzékelő picúr lány pedig begőzölt. A helyzet fokozódott. Hisztijével pusztán annyit ért el, hogy anyuka lemondóan szemhéja mögé menekült, illetve jólnevelt fiókáját ellenpéldának állítva tovább ingerelte a viszályt.
Itt aztán a kishölgy elkapta a tekintetem. Poszeidon sem gerjeszthetett volna különb háborgást, mint ami ebből a fekete szempárból rámfröcskölt. Azonnal megértettem. A tehetetlenség, a düh, a szeretetlenség félelmének hadteste támadásba lendült.
Nagy baj van, kérem! Anya haragszik! A sunyiba az IMF-fel, a közelgő maja világvégével, a széteső globalizált világgal; anya haragszik rám! Belém kapaszkodott.
Nem engedte el a pillantásom és én úgy, de úgy megsajnáltam, hogy komolyan fontolgattam, hogy pakkjaimat hátrahagyva én bizony megölelem és elmesélem neki. Tudniillik, hogy őt szeretik.
A villamos csengetett, elkaptam a tekintetem, és mire visszalopakodtam, hogy meglessem őt, anyu már köré is fonta biztonságos karjait és puhán homlokon csókolta. Pár perc múlva szemem sarkából még láttam, ahogy a lépcsőn leugrálva vidáman tovalifeg a kis copfocska. A világ rendje helyreállt. Én pedig leroskadtam a felszabaduló ülések egyikére. Minden jó, ha jó a vége. :)
Nohát, a férfiak sem tévedhetetlenek, kérem. Gyakorló nőként ez ismeretes tény. No de hogy még műszaki ügyekben sem...ez számomra újdonság! Egy csipás reggel a villamoshoz kaptatván egy parkolón át vezetett az utam. Ákos két track között időszakosan elnémult, így alkalmam volt a következő jelenetet audiovizuálisan is átélni. Ötéves forma kisfiú kikászálódik a családi autóból, apukája gyakorlott mozdulattal már nyomja is rá a riasztót. A pitypittyel egyidőben a kissrác rácsodálkozik a mellettük parkoló csodajárgányra. Rögtön csattan is mellkason a megsemmisítő kérdés: „Apa, ez milyen autó?”
Apuka jöttömre kihúzza magát, has behúz, próbálok marha okosnak látszani, hezitál, rámolja a zsebeit, hátha addig a libegő szőke sörény elvonul, de érdeklődő szembogaram már bele is fúrta magát az övébe, hisz én ab ovo nem tudom, milyen ez az autó, kit is érdekel, de nem tágítok, így a pasas fújtat és inkább megadja magát: „Piros!”
Nagyon rég nem kacagtam össze ilyen jóízűt egy ismeretlennel.
Hogy én ki vagyok, csak egy szempontból lehet fontos ezen a fórumon: így tán könnyebb lesz beazonosítani a szereplőimet (csórikáim, ha már nem tehetnek semmit az ellen, hogy nyilvánosságra cibálom őket). Éldegéltem én szépen és vakon, mint annyian mások, mikor hopp és kopp, nagyjából 30 éves koromra egyszeriben kártyavárként összeomlott az életem. Elvesztettem a pasim, a lakásom, a munkahelyem, a Bt-m, a színtársulatom, financiális biztonságom és közeljövő-beli családalapításom kilátásait uszkve 2 hét leforgása alatt. Gatya nélkül, két forinttal és hónom alatt a macskámmal elindultam lefelé a lejtőn. Ma már látom, hogy ez volt az egyetlen út. Így kellett lennie. Mert így lett jó. Mások mintegy 60 évig húzzák ezt a pillanatot, de én szeretek a dolgok elébe menni. Uccu neki, leástam magam a csárdába, dudáltam egy jó ideig, majd egy vakond hátára kapaszkodva felszínre kotortam és újra összeraktam magam. Életem legnagyobb vívmányának azt tartom, hogy bebizonyíthattam magamnak, a nagy büdös semmiből is lehet új univerzumot teremteni. Jó, nekem nem 7 nap alatt sikerült.
Szánalmasan józan életet élek. Kólán kívül semmit sem iszom, ami árt, nem dohányzom, nem drogozom (se soft, se hard), nem kényszerzabálok, nem szerencsejátékozom, egyetlen káros szenvedélyem van: előszeretettel gyűjtöm az alfahímeket. Mióta a tévében először megláttam Sandokánt, sorsom örökre megpecsételődött. Mágnesként vonzanak az ősemberforma vezérhímek, különösen, ha valamiben kiemelkedő a tudásuk. Ha ráadásként ezt még tanítják is, ott van nekem a végem. Nekem harangoztak.
Nehezen bírom a középutakat. Nekem a barátság nem rúzsbegyűjtő körút a plázában, hanem csillagközi szövetség, a hobbi nem hangulat kérdése, hanem izzadság és munka, a szerelem mindig egyetlen, mindig igazi és mindig halálos. Ha szeretek, perzselek, balzsamozok és szelidítek. Amúgy szörnyűséges egy nőszemély vagyok. Pár szerető szótól vagy egy macis öleléstől boldog mosollyal elketyegek hetekig.
A rosszindulat, az erőszak akár verbális, akár fizikai manifesztációja, súlyos komplexusok moziszintű rámvetítése 3D-ben, a gyávaság, a mű-ség, a butaság és a semmilyenség az, amivel egy perc alatt arra lehet ösztönözni, hogy jegyet váltsak a következő menetrendszerinti űrszondára.
6 éve vagyok hűséges szolgálója egy négylábú, csíkos kabátkás önkényúrnak, aki a báró Nemmehetzky Kálmán nevet kapta a keresztségben és állandó készenlétben tartja bennem az alázatot. Mindent megengedek neki és teljes mértékben elkényeztetem. Inaktív halálós kór lappang benne és cirógatás közben minden egyes nap halkan imádkozom, hogy ne ma aktiválódjék.
10 évig színészkedtem több társulatban. A csapatmunka fogalma, amilyennek ma ismerem, ebben az időben sziklásodott szentírássá. Gigászi darabokat álmodtunk színpadra nagy hatékonysággal, miközben megtanultam, mi a fegyelem, a felelősség, mi fán terem a rekeszlégzés és azt is, hogy a kellék, amit a jeleneted elején majd magaddal kell vinned a színpadra, sosincs ott, ahova raktad, mert az a hülye Dávid megint vagy arrébb rakta vagy megzabálta.
11 évig karatéztam. Aki valaha küzdősportra adta a fejét, tudja, hogy a technikák elsajátítása mellett a karatéka számos más, fontos ismeretet is egy életre a magáévá tesz. Példának okáért, hogy mi az az önfegyelem. Megtanulod befogni a szád. Megtanulsz tűrni. Megtanulsz engedelmeskedni. Sokan fanyalognak már a gondolatára is, pedig sokszor vált javamra. Formagyakorlatokban országos bajnok is voltam. Addig vizsgáztam, amíg 18 éves koromra barna öves nem lettem. Nem ez a nagy szám. Hanem az, hogy mindezt szemüveg nélkül, mínusz 8-as dioptriával vittem véghez. Mivel a szemüveg csak akadályozott volna, edzésre levettem, de a kontaktlencsét akkor még hírből sem ismertünk, így maradt a silabizálás. A bordásfal előtt haloványan beazonosított csapat (remélhetőleg az enyém és nem egy varrószakkör) és a nagy fehér homály, amiből a kiszámíthatatlanul érkező támadást a pofikám épsége-szépsége érdekében ki köllött védeni.
Jelenleg versenytáncolok. 30 évesen tettem meg az első bizonytalan és túlságosan magassarkú lépéseket a parkettán, és az elmúlt pár évben a sors valamiért eltökélte, hogy nekem akkorismárpedig versenyeznem kell, na. A nulla kilóméteres tapasztalatom mellé adott nekem egy Sonder osztályos magyar táncbajnokot, hogy elnavigáljon a lábak erdejében. Edzéseink leginkább a Rabszolgasors című egykor méltán népszerű sorozatra emlékeztetnek, ahol a főszereplő hölgy mindennapos nyomorúságát okozó Leoncio úrhoz feltűnően hasonlatos jegyeket vélek felfedezni az én drága táncpárom némely tulajdonságában. De ez engem egy cseppet sem tántorít! A kitartó munkának és Ottó ostorcsapásainak köszönhetően fejet kell hajtanom magunk előtt: meglehetősen hamar sikeresek lettünk.
Még sok mesélnivalóm van, de menet közben előnyomuló történeteimet szépen lassan inkább ideblogolom majd. Hiszen voltam én már egynyári mekdonáldz dolgozó, kézi csomózású perzsaszőnyeg árus, tanárnő, színésznő, tolmácsnő, kávéfőzőnő, konferanszié, tán akasztott ember még eleddig nem. Nekem egy a fontos. Megtartani a központot mindig, minden körülmények között. Ja, és órákat locsogni róla. :)
'77-es évjárat, Mérleg, uralkodó bolygója a Vénusz. Élete értelme a közlés bármilyen testrésszel kieszközölhető formája. Ha tehetné, ő lenne a facebook maga.
Első regényét 9 éves formán írta A hét kínai betörő címmel. A sztori: egy kisvárosban hét darab gonosztevő ellopja az emberek csokiját, akik emiatt igen nekiszomorodnak, de jönnek szerencsére a jóságos UFÓk és átprogramozzák a rosszak agyát, akik eztán csupa jótettet fognak végrehajtani. Hm. Meredeeek, de tán kezdetnek elnézzük.
Általános iskolás éveiben a könyvborítókon látottak mintájára felveszi a menő hangzású James D. Holding álnevet, majd egyre másra fogalmazza detektívtörténeteit, melyeket nővére szorgosan legépel, a környezete pedig diszkréten félreröhögve végigszenved. A múmia bosszúja, a Cápa-öböl rejtélye, a Gyilkos vaddisznó mind-mind eklatáns példája ifjú írónőnk már-már perverzióba hajló képzeletvilágának. Ne is csodálkozzunk ezen, hiszen édesanyja jóvoltából az otthoni könyvtár hemzseg a zombis, gyilkosos és horroros történetektől.
Azonban csak ki-kibukik tehetsége, mert 7. osztályban irodalom tanárnője az ő, Radnótiról szóló, házi dolgozatának másolatát adatja be leckeként saját, ötlettelen gimnazista lányával. Arany János Toldiját schwarzeneggeri izmokkal és lángszóróval felszerelve merő önszorgalomból tovább írja a trilógiát. A suliújságba is ontja saját alkotású krimijeit, és kisvártatva minden iskolai ünnepi beszéd megírásának feladatát is megnyeri. Ettől nem túl boldog.
Az irodalomszakos iskolaigazgató könyörgésére szülei elállnak a közgazdasági szakközépiskola gondolatától, így tanulmányait a Könyves Kálmán gimnázium angol tagozatos diákjaként folytatja. Minden tanévben nekilendül a novellaírói pályázatnak, ahol szép eredményeket ér el. Irodalomból mégis begyűjt egy hatalmas fúrót, mert ha már nem sikerült elolvasni a Bánk bán végét, a dolgozatban odakölti hozzá a neki tetsző befejezést, ami pechére köszönőviszonyban sincs az eredeti művel. Maximalizmusáról, hosszú sörényéről és hegedülőművészi képességeiről híres angol tanára, Kevin Shopland igen nagy fantáziát lát benne, és kreatív írásra buzdítja, amiről elmondhatjuk, hogy középiskolai érlelődésének leggyümölcsözőbb aspektusává növi ki magát.
Az ELTE angol bölcsész szakán immáron ángélusul körmöl, és egy házi feladatban olyan furmányos fantazmagóriát vet papírra a Bronte nővérekről, hogy az írás állítólag a mai napig ott függ az írónőknek emléket állító múzeum falán valahol a ködös Albionban. Az élet eztán elsodorja a színház és a táncművészet porondjára, és az írást mintegy 10-12 évre háttérbe szorítja új szerelme, az exhibicionizmus. 2012 őszén aztán Drakula kikászálódik koporsójából, feltűri ingujját és azóta vérontja írói vénáját.
A nagyok, akik mesemondó tehetségükkel elvarázsolták: mindenek előtt és mindenek felett Gabriel Garcia Márquez, továbbá P.G.Wodehouse, Robert Merle, Móricz Zsigmond, a számára nemrég felfedezett stilisztikakirály Bacher Iván, Müller Péter, Popper Péter, J.K.Rowling, Dan Brown, Tolkien, Joanne Harris, a Bronte nővérek, Agatha Christie, Stephen King és még oly nagyon sokan...egyet kivéve. Ne verje meg az Isten ezért az eretnek gondolatért, de jó tudni, hogy immáron középkorú írónőnket Paulo Coelho bácsival a világból ki lehet űzni.
