Szösszenetek

Ha valaki pár hete azt mondja nekem, hogy egy tikkasztó augusztusi vasárnap délután egy versenyautóban fogok az életemért kepesztve száguldozni egy alagsorban, miközben öten bőgetnek a s*ggemben, hogy megegyenek reggelire, minimum képen röhögöm. De, hát, ha egyszer Lacim ezt kérte szülinapjára, akkor jó osztályfőnökként igazán feláldozhatok pár fölös idegszálamat, cserébe azért a millióért, amit én tépkedtem ki neki a parkettán az évek során. Jogsim van, most már autóm is, a gokart meg remek lehetőségnek tűnt a kanyarodás és a pedálnyomkodás gyakorlására, úgyhogy mielőtt átnyálazhattam volna a KRESZt, már ott is találtam magam egy parkolóház gumitól bűzlő mínusz mittudoménhányadik szintjén, ahol az első dolog, amit kifigyeltem, hogy istennek hála, itt is kapni Mars csokit.

Lejelentkezés után mindenféle előjáték nélkül elirányítottak bukósisakot választani. Nekem rögtön meg is tetszett egy cipőmhöz passzoló, élénkpiros darab, de a megsemmisítő tekintetek kereszttüzében hamar beláttam, hogy nem a plazaban vagyok, viselkedjek. Ezután kaptunk egy-egy rablómaszkot, amit addig-addig tekergettem a fejemen, hogy egy bizonyos szögben sikerült kilátnom alóla. Levegőt ugyan nem kaptam, de állítólag jobban jártam így, legalább kevesebb benzingőzt lélegzem majd be. Benzin. Gőz. Itt már elkezdett nem jól hangzani ez a dolog. Aztán amikor megláttam a hatalmas tartályt, amit a két combom közé kapva voltam hivatott a következő 120 percet végig lovagolni, megfogadtam, hogy Lackóm következő szülinapján moziba megyünk, ahol maximum csak az a veszély fenyegethet, hogy a hamarjában számba lapátolt popcorn jól megégeti a nyelvem.

Sisakkal a fejünkön kibotorkáltunk a nagy jóindulattal Box utcának nevezett folyosóra, és szemrevételeztük az autókat. Naná, hogy az enyém parkolt legelöl: egy kis lapos, csupa váz randaság. Hirtelen nem láttam a kristálygömbömben, hogy én ebbe a ketrecbe hogyan fogok beszállni, de mindenki nekiindult, és én, mint vezérhangya, csak nem maradhatok le. Fél pillanatig reménykedtem egy lovagias ajtónyitásban, de itt aztán se ajtó, se lovag, úgyhogy nem volt más hátra, mint a hatalmas golyóval a fejemen széles terpeszben talajszintre ereszkedni, és kábé, mintha holdraszállást hajtanék végre, csigaóvatosan beszerencsétlenkedni magam az ülésnek kinevezett kis lavórba. Még le se ért a popóm, amikor a játékmester hónaljon ragadott, fél kézzel kikapott, és valamit ráhajított az ülésemre. Hátra nem mertem nézni, és már tuszakolt is be a járgányba, de még mielőtt kedvesen megérdeklődtem volna, hogy hogy kell magam bekötni, bebikázott valami batár nagy dobozt az oldalamon, és rám üvöltött, hogy: GÁÁÁZ!

Na, remek. Ülök valamin, ami ülésfűtéstől kezdve robbanószerkezetig bármi lehet, hiába kaparászom a biztonsági öv után, mert NINCS, és ha ez nem lenne elég, ráadásként egy fazéknyi benzin rotyog 100 fokon a lábam között. A tartály olyan szerencsétlenül illeszkedik a két combom közé, hogy a szakik hiába toltak mellkasig a kormányba, a gázpedált csak külső talpéllel érem el, és úgy is csak úgy ippeghogy. Na, de egy táncos úgy izolálja a talpát, hogy nem lesz itt gond egy szál se, induljunk akkor, mégiscsak én vezetem a csapatot. Nyomok egy vérszegény gázt, de amikor a varázsszőnyeg megindul alattam, azonnal a vidámparkba képzelem magam, és mint a hullámvasúton, már sikítok is.

Öt idegörlő futam vár ránk. Az első alkalmával csak bejárjuk a pályát, legalábbis én így értelmezem. Városnéző üzemmódba kapcsolok, és jobbra-balra bámészkodva szép kényelmesen siklom a talajon, míg szembe nem találom magam valamivel, amire a legkevésbé sem számítottam. A harmadik kanyar után kérlelhetetlenül utamat állja egy szép piros STOP tábla. Háh! Ezt legalább felismerem.  Egy pillanatra ugyan elgondolkodom, hogy ki az öreganyámnak kéne itt elsőbbséget adnom, de hát a szabály az szabály, így roppant büszke vagyok magamra, hogy lefékezem, szétnézek, nem jön senki, tovább megyek. Hopp, a Timi lassítás nélkül elzúz mellettem, na majd jól megbüntetőpontozzák, kárörvendek egy másodpercre, de aztán robogok is tovább. Elgurulok pár értelmezhetetlen kötelező haladási irány tábla mellett, de ha egy pillanatra is el merném engedni a kormánykarikát, itt már vakargatnám az állam, hogy - hacsak nem akarnak szánt szándékkal belenavigálni a falba - talán mégsem nekem szólnak ezek a jelzések. Lassan mindenki megelőz, lejár az idő, és begurulunk a Box utcába.

Kérik, hogy egy 8 percre fáradjunk ki, mert egy másik csapat fog játszani. Remek alkalom kínálkozik, hogy feltegyem a kérdést, ami úgy 6 perce nem hagy nyugodni:

- Én nem tudtam, hogy a gokartban is tartani kell a KRESZT…?

Legalább három sisak fordul felém. Az egyik rám nyüszít.

- Milyen KRESZT, te szerencsétlen?

- Hát a STOP táblákat… Volt vagy négy.

Vagy bőgnek, vagy röhögnek, nem derül ki, a sisakok minden esetre ütemesen rázkódnak. Kisvártatva megtudom, hogy jól láttam, amit láttam, mert hát hiszen ez a nagy játszótér fénykorában igazi parkoló VOLT, na de most már…hagyjuk.

A második menet egy sima edzés. Mielőtt bekászálódnék a járműbe, újfent kikapnak, és megint bedobnak valamit az ülésemre. Most már istenuccse, hogy kifele menet megnézem, ha túlélem. Ezúttal tojok a KRESZre, adok a külső talpélemnek, és egyre vagányabbul taposom a gázpedált. A kijáratnál kigebeszkedem az autóból, és mielőtt magam alá néznék, Timi vigyorogva hátba vereget, hogy milyen aranyos, hogy minden körben bevágnak alám egy gyerekülést. Meg is nézem alaposan. Valóban, egy szűkítő hever alattam, gondolom, azért, hogy ki ne lögyböljem magam a kanyarokban.

Az utolsó, immáron versenykörre olyannyira felszívom magam, hogy azt képzelem, eggyé olvadtam az autóval, benzin lobog az ereimben, és szinte látom magam, ahogy laposan hasalva végig nyalom az aszfaltot. Na, hát így már nem is kunszt ez a vezetősdi, és, bár kicsit már görcsöl a vádlim, le nem veszem a talpélem a gázpedálról. Azt, hogy csodák csodájára másodikként végeztem, három dolognak köszönhetem: Timi rögvest az elején balesetet szenvedett, Gergő autóját az utolsó körre lecserélték, és az nem bírt annyit, mint az enyém, valamint a nagy koncentrációban figyelmen kívül hagytam egy folyamatosan villogó kék jelzést, ami arról tájékoztatott, hogy: húzódj le, te barom, mert aki mögötted jön, százszor gyorsabb.

Mire február végén csepegni kezdtek a jégcsapok, észrevettem, hogy valami végérvényesen megváltozott. A hatsávos pályát elhagyva, életed döcögve-zörögve ráfordult egy lehajtóra, és egyre távolabb poroszkált a világ sodrásától, tőlünk. Lemaradtál. Már egy ideje láttam a jeleket. A lassuló járásodban, a romló kézírásodban, a megbeszélt, de elfelejtett találkozókban. Még kiposztoltál pár semmitmondó szófordulatot, még megfőztél néhány kedvenc ebédet, de már csak szemfényvesztésből. Hogy meggyőzz minket valamiről, amit magad se hittél.

Utoljára brassóit csináltam Neked. Valaha a kedvencem volt, ma már a szagát se bírom. Október közepe volt, még meg is jegyeztem, milyen szépen fűtik az egész épületet ahhoz képest, hogy állami. Mire beértünk, a kaja kihűlt, de a folyosón már tudtuk, hogy megmelegíteni értelmetlen. Az orvos óva int: vasárnaphoz képest drasztikusan visszaestél. Ezer kérdés tolul a fogsoromra, de kimondani felesleges. Tudom. Az a k*rva köhögés. Tudtam, megmondtam, apu is… Pedig a múltkor még nem volt ekkora a baj. Vagy mit tudjuk mi, mekkora volt eleve a baj. Minden esetre még élt a remény. Farkunkat a lábunk közé húzva, szorongva közelítjük meg a kórtermet. Az elmúlt két hónapban már az orvosi szoba félig nyitott ajtaját elhagyva rendre torkunkra forrt a beszélgetés, helyet adva a néma imádságnak, hogy csak egy pici javulást mutass. Hát ma nem fogsz. Állapotodtól tartva egyikünk se mer előre menni, így aztán először csak óvatosan belesünk, hogy mozogsz-e, élsz-e még, aztán bizakodó álmosolyunkat felragasztva végül átlépjük a küszöböt. Az aznap épp bátrabbik megy elől, miközben méterről méterre győzködjük magunkat, hogy mire az ágyadhoz érünk, legyen pár jó szavunk. Hogy sokkal jobban nézel ki. Hogy már karcsúbb a bokád. Hogy javulnak a leleteid. Ma már csak remélni tudom, hogy nem vetted észre: színjáték volt az egész. De most nincsenek szavak. Vágyakozva gondolok vissza az elmúlt vasárnapra. Már a párnák közül csápoltál, hogy na, végre, hogy megjöttünk, és gyors egymásutánban három feladatot le is osztottál, ahogy szoktad. Ültessünk fel, vigyük haza a szennyest, együnk, mert éhen halsz. Már nagyon profin ment a felültetés. Tesó dereka se szakadt le, te se nyögtél nagyon, én meg gyakorlott mozdulatokkal tettem mögéd a széket, takarót, lábad alá a támasztékot. De most kedd van. Most már semmi nem a régi. Már a küszöbön látom, hogy nem vagy itt, lecsukott szemhéjad mögött kóborolsz, és várod, hogy lejárjon az időd.

A mellénk lépő nővér leteszi a vacsorádat az éjjeli szekrényre, és halkan megjegyzi, reggel még megdicsérted, hogy vért tudott venni a padlizsánlila karodból, ahol már egy csepp ép bőr sem volt. A leukémia megtette a magáét. Aztán megint elborított a köhögés, és az eszméleted úgy döntött, szétnéz egy kicsit máshol. Elég volt ebből az elgyötört testből. Bámulom a rád váró vacsorádat, és kínomban röhögni tudnék. Érezte-e már magát vajon ennyire haszontalannak krémsajtos zsemle?

Néma csendbe merevedve tesszük le a pakkokat, és lábujjhegyen közelítünk az ágyadhoz. Mintha a csend jóvá tehetné ezt a rettenetet. Az utálatos póznán egy tasak vér lifeg, a cső a takaró alatt tekereg tovább, a combodba vezetve, hátha összeránt téged egy újabb adag A negatív. Az orrodban élénkpiros műanyag valami, látszik, hogy még így álmodban is zavar. A fejed jobbra-balra forgatod, néha kicsúszik egy hosszú jaj, és a kezed nyughatatlanul jár fel-alá a mellkasod és az arcod között. Egy merő frászban vagyunk, hogy kitépsz valamit.

Az ágyad mellett, kicsit félretolva, eddig sosem látott gép ácsorog tétlen. Próbálunk rájönni, hogy ez valami mobil dializáló készülék, vagy mi a szösz lehet. Az infúziót ellenőrző nővér eljövetelével aztán fény derül az undok masina rendeltetésére. Ezzel szívták le a folyadékot a tüdődből. A szavak páros lábbal rúgnak gyomorszájon. Folyadék a tüdőben. Az mindig k*rva rosszat jelent.

A kórteremben közben bosszantóan zajlik az élet. Bár betegenként csak két látogató engedélyezett, az átellenben fekvő, enni-inni nem akaró, kopasz nő ágya körül hatos csoport tördeli a kezét: anyu, igyál csak egy kortyot, egyél egy kanállal, ne csináld már, hogy nem eszel, tönkre akarsz tenni minket, ne tépd ki a kanült, le fognak kötözni…záporoznak az utasítások, miközben a padlón sikít a székláb, ahogy helyet cserélgetnek. Dühömben kitoloncolnék mindenkit - hát nem látják, hogy haldokolsz? A mennyezeti lámpák éreznek csak együtt velünk, most nem vakítanak a szemedbe, valahogy senkinek sem akaródzik felkapcsolni mind. Elsőként én ülök az ágyad mellett az egyetlen nyamvadt kis széken, és ahogy kezembe veszem jéghideg, madárlábbá száradt kezed, egyszer csak rá fogsz, és kapcsolódsz. Némán sorolom az esti imáim tételeit, add, uram, hogy elkerülje a félelem, a fájdalom és a kétségbeesés…közben azon kapom magam, hogy épp úgy simogatom a homlokod, ahogyan te az enyémet, amikor még te voltál az én mindenható anyukám, amikor még hittem, hogy a felnőttek mindentől megvédhetnek, mert hatalmukban áll. Az ajtó mellett fekvő nénit ketten próbálják visszatuszkolni az ágyába, ne tessék felállni, megint el tetszik törni a combnyakat, nem tetszik érteni? Ahogy magukra maradnak, a fia próbál a lelkére hatni, én meg a szeme körül lopakodó hullafoltokat figyelem, miközben végig hallgatjuk, hogy anya, nagyon szarul nézel ki, teljesen össze vagy esve. A néni ráhagyja, megadóan lehunyja a szemét. Ez hát az a pont, amikor már semmi nem marad, csak a hagyjatok már békén.

Felállok, most tesó ül melléd, én meg az ágyad rácsán át nézlek. Ide-oda ingatod a fejed, ahogy beszélsz valakihez, akit csak te látsz, és lila karoddal láthatatlan szálakat emelgetsz fel a takaródról. Tesó ugrásra készen őrködik, és lefoglalja a kezed, ha épp beleakad valamibe, közben rám néz, szemében teljes tanácstalanság, mi a franc történt kedd óta? Jelzi, hogy forró vagy. Az nem lehet. 10 perce még lefagyasztottad a kezem. Eszembe jutnak az orvosok intelmei, lehet, hogy időről időre úgy tűnik majd, hogy jól van, de ő nagyon beteg…vissza fog esni…egyre többször…egyre súlyosabban. Az értelmezhetetlenül alacsony vérnyomás, a víz a tüdőben, a rohangáló láz…összeáll a kép. Sokszervi elégtelenség. Olvastam róla. Először csak az egyik szerv betegszik meg, aztán az elgáncsol egy másikat, és ha már ketten vannak, berántják a harmadikat, negyediket. Ez lesz a vége. De hátha nem még. Még nyomják beléd a vért, és azzal biztatnak, hogy nem folyik el, nem megy kárba, de mégis napról napra gyalázatosabb az a lelet az EESZTn.  Az EESZT. Két hónapja a legbizalmasabb barátom. Csak egy email, egy jelszó, és mindent azonnal látok. Mennyi az eGFR, a hemoglobin, mikor vittek dialízisre. Sajnos már van annyi tudásom a területen, hogy összerakom latinul is. A boltban, a metrón, a cirkuszban…csak egy pittyegés, és jöhet a gyomorgörcs.

A kórterem egyetlen használható betege egy szimpatikus hölgy, akitől érdeklődni szoktunk, amikor épp rosszabb passzban voltál, és ketten se bírtuk összeollózni a meséidből, hogy mik történtek aznap veled. Ő mondja el, hogy reggel még teljesen jól voltál, aztán nagyon furcsán köhögtél, és onnantól már nem láttak ébren. Halkan megköszönöm, átengedem a látogatóinak, és visszalépdelek az ágyvéghez. Tesó mélabú. Ha egyedül állnék itt a fájdalmammal, talán észre se venném a súlyát. De a lányodat nézve megérzem. Ha már ő is fél, akkor baj van. A látogatás zajai nem halkulnak, bár az élet itt csak addig emlékeztet önmagára, amíg a hozzátartozók neszezése kitölti azt a két órát. Találok egy alkalmas, csendesebb pillanatot, és hozzád szólok. Némán, de nyílegyenesen. Menj. Miattunk aztán itt ne maradj. Ez a test már nem szolgál. Nem tudsz felülni, nem tudsz felállni, nem tudsz pisilni, nem tudsz mások vére nélkül létezni. Bele fogsz őrülni. De a döntés a Tiéd. Bárhogy lesz, én elfogadom. Ha maradsz, itt leszek. Ápollak. Átalakítjuk a fürdőszobádat, ha egyszer hazajössz. Odaköltözöm. Heti három dialízis? Megszervezzük. Csak gyere haza. Libben a függöny, és lenyelem, amit felém súg a szellő. Hogy Ildikém, add fel. Elég volt.

Torokszorító emlék vetítődik ki elém a falra. Micsoda iróniája ez a sorsnak. Apu utolsó napjaiban épp te voltál az, aki az ágya szélén állva felszólítottad, hogy ne küzdjön tovább. Amikor a tüdeje egyenletes patakokban csordogált már ki a száján, tisztán emlékszem, hogy ezt mondtad: Sanyika, add fel, szívem…, emlékszel? Onnan már nem volt kiút. És a szívem mélyén érzem, hogy most sincs. Milyen élet vár rád?

Fekvőbeteg leszel, és az lesz a napod csúcspontja, ha tisztába tesznek. És igen. Lesznek tündéri, és fásult nővérek. Nem fog mindenki szeretni. Pláne a nyűgös napjaidon, ahol mi is csak óriási önuralommal tudtunk veled telefonon beszélni. Volt, hogy 15-ször hívtál, hogy csináljak valamit, mert bunkó az egyik nővér. 2 naponta elszállítanak dialízisre, ahol 4-6 órát fogsz egyhelyben feküdni, hogy egy gép leszívhassa az összes véred, egy centrifugában kimossa, és visszatöltse. Az eddig békében nyugvó leukémiád pedig most, hogy elvették a gyógyszered, felébred. Anya, ez már nem lesz élet. Nem lesz piac, nem lesz facebook, nem lesz almás pite.

Letelik a két óra. Ahogy összeszedjük a szennyest, párszor kinyitod a szemed. Keresem a fókuszt, de te már nem vagy itt, látom, hogy egy titokzatos világba révedsz. Ott meglátsz valamit, és visszasüppedsz a szemhéjad mögé. Ahogy megpuszilom a homlokod, és kimondom: szeretlek, ismét kinyitod a szemed. Tekinteted egyetlen pillanatra megragadja az enyém, majd átvándorol tesóra. Sok híres utolsó mondatot jegyez a történelem, a tiéd nem olyan lett, amilyet tervezgethettél. Mindössze ennyit mondasz: jéééé, és újra eltűnsz az ismeretlenben. A feltöltött telefont melléd készítjük, nem is tudom, miben bízva, és az összes dühömet a szemetesre zúdítva, kidobom a brassóit. Halkan minden jót kívánunk a bent lakóknak, és kihátrálunk a kórteremből. A nővér megállít, és újra elkéri a telefonszámainkat. Halkan megkérdezi, mennyi idő alatt érünk be, ha baj van, melyikünk lakik közelebb. A térdem egy pillanatra elfelejt megtámasztani. Mire számíthatunk – kérdezzük. De persze, nem tudja senki. Némán bólintunk, és nekivágunk a végtelen folyosónak. Ilyenkor szoktuk megbeszélni, ki hogy értékeli a mai állapotodat, terveket szőni, hogy mit kell majd átalakítani a lakásban, ha hazajössz, de most csak fújtatunk, hogy bassszameg, bassszameg. Éjjel a párnák közt újra elbeszélgetek valakivel, nem tudom, kivel, aki meghallgat. Csak ne féljen. Ne fájjon. Ne tudja. Szerda reggel már vár a laboreredmény. A hemoglobin szép, a trombocita rémálom. A gyulladásos érték az egekben. Tesóval mennek a viber üzenetek. De legalább tegnap már nem köhögött. Hja. Persze. A szervezeted olyan messzeségekben botorkált, hogy köhögni is elfelejtett. Délután egytől lehet rárepülni az orvosi szoba egyetlen vonalára. A doki – ahhoz képest, hogy jó hírt közöl – gyanúsan szomorú hangot üt meg. Reggelre magadhoz tértél, használt a vér és az infúzió, beszélgettél, ettél is. De van még folyadék a tüdőben? Van, azt szívjuk le. És el fog ez múlni? Ahogy meggyógyul, igen. Ohhh. Mennyei. Megköszönöm az áldozatos munkát, de a búcsúzó félmondat megint nem tetszik. A meglévő betegségekhez még ez a felsőlégúti fertőzés…nagyon nem szerencsés. Tudom én azt, persze, veled is mindig ezt mondogattuk, amikor egyik szarból léptünk át a másikba: jól vagyok, csak a torkom véres. Szerdán azért mégis megbékélve alszom el.

Csütörtökön negyed kettőkor hívom a vonalast, de a doktor úrnak el kellett szaladnia, visszahívást kér fél óra múlva. 3 perccel azelőtt, hogy letelne a fél óra, tesó hív. Egy pillanatra megengedem magamnak a luxust, hogy elfelejtsem: ez akár nagyon rosszat is jelenthet, de a hangjától seggre ülök a realitás talaján. Meghaltál. Most. Hozzád rohant a doki. Szívmegállás. Menjünk be. Mert még két óráig…

Ó, igen. Ezt már hallottam 4 éve. Még két óráig ott van a test. Megnézhetjük.

A valószerűtlenül hosszú autóúton bele-belekapunk a részletekbe, hiszen temetkezésről még senki sem gondolkodott, vasárnap még gyógytornáztunk, és könyörgöm, ma csütörtök van. Aztán jön a kötelező önmegnyugtatási kísérlet. Jobb ez így neked. Milyen élet lett volna ez. Mire leparkolunk, már megnyugszunk abban, hogy így alakult. A kapuban kekeckedő katonákra számítok, de amikor elmondom, mi járatban vagyunk, kérdés nélkül felengednek mindannyiunkat. A nefrológiára vezető utat ólomlábakon teszem meg. Bénít a félelem, hogy mit fogunk látni. Hogy is volt? Ja, igen. Jobb ez így, jobb ez így. NEKED jobb ez így. Édes istenem, szegény, szegény anya…ráfordulunk a mi folyosónkra. Pofátlanul megy tovább az élet. A kórtermek előtt jóképű betegszállítók és bókra éhes, túlsúlyos nővérek kokettálnak, takarítók tologatják a zsúrkocsit, köntösös nénik wc papír gurigával a kezükben jönnek szembe. Eszembe jut, hogy az elmúlt hetekben valahányszor ilyen wc papíros néniket láttam, mindig arra gondoltam, mit meg nem adnék azért, ha végre el tudnál sétálni idáig…mekkora isteni kegyelem lenne. WC-re menni. Tesó javaslatára először az orvossal beszélünk. Ellentmondást nem tűrve lehorgonyzunk a küszöbön. Itt az idő személyesen is bemutatkozni. A bent tanácskozó csoportosulásból kiválik egy alak, látszik, hogy számított ránk. Halk szavú, fiatal pasas, részvétét fejezi ki. Úgy ráncigálom fel magamból a kérdéseimet, mint amikor a fénymásolóból húzom ki a bekapott papírt. Óvatosan, de kitartóan. Szenvedtél-e? Ugye, nem? Az indokoltnál 2 másodperccel később válaszol. Nem. Remélem, tényleg nem. A hirtelen szívmegállás gyorsan jön, és elalváshoz hasonlít. Elaludtál hát. Elmondja a teendőket, bejelentkezünk a nővérpultnál is. A kórterembe lépve elfog a rettegés. Az ajtótól a legtávolabb van a vackod, ahol eddig mindig megébredtél, akkor is, ha aludtál. Az ágyadon pokrócok lógtak, az éjjeli szekrényeden csőrös üveg, felhalmozott kaja, Sudocrem, kisistenharagja. Ami most fogad, kitépi a szívem. Olyan egyszerű, olyan tiszta és olyan üres. Egy paraván. Felordítok, ledobom a táskám, kabátom az étkezőasztalra, és berontok a paraván mögé. Milyen apró a kis tested, anya. A hófehér lepedő, ami fejbúbtól a talpadig takar, kemény és steril. Ahol a hasadat sejtem, egy A4-es papír fekszik rajtad keresztben, részvétlenül hirdetve a neved és a halálod óráját, percét. Így van hát vége. Bámulom a lepedőt, és arra számítok, hogy félrerántod, rám nevetsz, és mondod, hogy kukucs, csak vicceltem…. Hiszen te élsz, nagyon is. Tesó mellém lép, könnyeit nyeli. Nem meri felemelni. Ahogy én sem. De én fel fogom, ezt úgy tudom, mint még semmit. Nagyon lassan, fentről lefelé fejtem le a leplet. Az arcod, akár egy angyal. Szemed lecsukva, bőröd még meleg, arcodon nyoma sincs fájdalomnak. Se félelemnek. Se kétségbeesésnek. De halott vagy. Ordítva tör fel belőlem a lelkem, átkarolom az arcod, és megszállottan sorolom, hogy nagyon szeretlek, nagyon szeretlek, nagyon szeretlek. De már nem szólsz, a puszikra nem reagálsz, látom, hogy nem vagy itt velem. Összecsimpaszkodunk mi, a még élők, és percekig zokogunk. Ki némán, ki bömbölve.

Az éjjeli szekrényed kihipózva, sehol egy zsepi vagy csőrös üveg, a szekrényedből az összes hálóinged, törölköződ már a bőröndben vár ránk. Összecsomagoltak, mire jöttünk. Ne nekünk kelljen.

Tétlenül ténfergek a szobában. Közben az enni-inni nem akaró nő ránk száll, és utasításokat osztogat. Én addig megkérdezem az egyetlen használható szobatársat, hogy hogy történt. Mi hogy történt? – kérdi. Hát, hogy anyukánk meghalt. Miért? Meghalt? Ó, istenem. Észre se vette. Reggel még sokat halandzsáztál, utána ebédnél jöttek, aztán mentek a fehérköpenyesek. Ő nem tudta. Sajnálja.

Visszaszédülök az ágyadhoz. Óvatosan belesek a lepedő alá. Elgyötört tested elpihen. Az elmúlt hetek kínszenvedései, a rengeteg véraláfutás, a kanül vájta lyukak, a kisebesedett bőröd nem kínoz többet. Megkeresem a kezed, hogy még utoljára megszorítsam. Egy csendes nővér lép oda hozzánk. Ő etetett, amikor megállt a szíved. Arra kér, hogy higgyük el, nem szenvedtél, és az állapotodhoz képest megváltás volt neked ez a gyors halál. Megköszönjük. Aztán menni kell. Nem tesznek ki, de a feldolgozhatatlan fájdalom kígyóméregként paralizálja a tagjainkat. Bebugyolállak a lepledbe, és mindannyian megsimogatunk. Rettenetes a gondolat, hogy testi mivoltodban már nem látunk többé. Tudom, mi a menet. A kórházasdi második hetében majdnem felborítottam egy üresen ásító koporsót, ami épp látogatási időben érkezett, hogy befalja leendő lakóját. Ez lesz veled is. Beletesznek abba a kis vékony ládába, és betolnak egy hűtőkamrába. Úristen, hogy fogsz ott fázni. Tesó kéri, hogy ne gyötörjem magam a kelleténél jobban. Kitöltjük a papírokat, elköszönünk, és utoljára, az összes cuccoddal megrakodva végig megyünk azon a folyosón, ahol annyira vártam, hogy majd egy járókerettel egyszer csak úgy meglepiből elénk botorkálsz.

A Petőfi utca 18 fenyegető rémként magasodik fölénk a szikrázó napsütésben. A lépcsőházba lépve lep meg az első hidegrázás. Gyorsan jön, hamar múlik. A lakásba benyitva  megint elbőgöm magam, ahogy az ismerős illatok berobbannak az orromba. Hányszor aludtam itt, amikor Balázs külföldön volt, pusztán azért, mert jó volt újra a gyerekednek lenni. Este 9-kor a kanapén melléd kuporodva pizsamában Columbot nézni, párizsis kenyeret majszolni, a bűnédes teádat szürcsölni, és azt találgatni, vajon kivel alszik aznap éjjel a Kajmi. 2016 novembere volt. Közös életünk legszebb időszaka, úgy hiszem.

Az utolsó teregetésed még a szárítón árválkodik. Az öblítőd illata már csak halványan, de még belengi a szobát. A hirtelen összekapott, de itthon maradt dolgaid, a félbehagyott könyved, felforgatott kórházi mappád mind szemrehányóan mered rám. Csak én? És te? Hol hagytalak? A kórházból tök feleslegesen hazahozott dolgokat villámgyorsan szétdobjuk: ami véres, vagy menthetetlen, az kuka, a tisztát itt hagyjuk, majd kezdünk vele valamit, amit pedig el tudunk viselni, elvisszük. Az órádat. A szemüvegedet. Egy élet maradékát. Fullasztóan kicsi most ez a lakás, nincs maradásunk itt már nélküled. De még van egy köröm.

Filmeken látni ilyet. Csöngetek, ajtót nyitnak, és bár egy szót sem szólok, mégis szájuk elé kapják a kezüket, és percekig bámulnak rám, hátha mégsem. A szomszédoknak nem kell semmit mondanom. Ott hagynak pörköltet, mosást, és lehajtott fejjel, sorjában lépdelik át a küszöböt, mint egy csapat marabu. Rögtönzött lakógyűlést tartunk a kanapédon. Most kivel fogunk szilveszterezni? Kivel járok a piacra? Marika, azt hittük, hazajössz.

Még mindig van egy csomó óra ebből a borzalmas napból. Tesó arcán látom, hogy ő már előre szaladt, és a legnehezebb jelenetnél jár. A gyerekek. Hazamegyünk hát hozzájuk. Még nem sírnak. De majd fognak. Még csak csendben ülnek velünk, és nagyokat hallgatnak, ahogy mi felnőttek indokolatlanul tejeskávézunk. Mifrancnak. Úgysem alszunk most már sosem. Joggal érzem vádlónak a kérdést, hogy miért…de sokkal inkább: HOGYHOGY meghaltál? És miért ilyen hirtelen? Elviszem a balhét, és beismerem, hogy nagyobb volt a baj, mint amekkorát bevallottunk. Aztán pár nap múlva szomszédoktól-ismerősöktől visszahallom, hogy ha azt hittük, mindent tudunk, tévedtünk. Te már készültél rá. Már egy ideje valóban mondogattad, hogy esténként két adag kaját hagysz elől a macskának, ha esetleg nem ébrednél fel, és ezerszer a lelkemre kötötted, hogy ha veled bármi történik, hol találjuk a jelszavakat. De azzal már nem minket terheltél, hogy észrevetted: valaki kitartóan és fenyegetően lopakodik mögötted. A szűnni nem akaró hasmenés, az egymásnak kilincset adó fertőzések, az egyre hosszabb és gyakoribb visszaalvásaid, végül az ijesztő lábdagadásod és emiatt a járás kínkeserve már megértette veled: valami közeleg. Egyszer azt mondtad, nem félsz a haláltól. Én még annyi mindent terveztem, annyira szerettelek volna kicsit megnyugtatni, beszéltetni, elmondani, hogy mindannyian egy csónakban evezünk. De becsaptak minket. Azt hittük, van még időnk.

Szerencsés az, akinek még nincs a telefonjában temetkezési vállalkozó. Én hívom is az enyémet, de még mielőtt felvenné, tesóval közlöm az ügymenetet.

- Te csinálod a képeket. Én írom a búcsúztatót.

Úgy babrálja az asztalterítő sarkát, mint akinek nem is ez volt a kérdés.

- A felolvasást is bevállalod?

Fél pillanatra visszagondolok apu temetésére. Ahogy ott ültem az első sorban, és hallgattam a szavaimat, pontosabban, ami belőlük a felolvasó unalmasan ünnepélyes hangján átszűrődve megmaradt, már nem gyászoltam. Szétvetett az ideg. A biztonság kedvéért felbérelt ceremóniamester szájában olyan tompán jajgattak az emlékek, hogy azokban mindent felidéztem, csak apukámat nem. Pokolba a pátosszal, Veled ez másképp lesz. Épp ezért a nap végén legalább egy valamiben megnyugodhatok, aminek azonnal hangot is adok.

- Be.

Így aztán nem csak a temetésen, de az azt követő emlékműsorban is én meséltelek el. Remélem, nem bántad. Mert te az én történetem is vagy. És az én anyám.

4 éve ugyanezen a hajón apu búcsúztatójának felolvasását egy idegenre bíztam, mert féltem, hogy saját szavaim ellenem fordulnak, és képtelen leszek elmondani, amit akartam. De Tőled ma itt mindenki nevében én fogok búcsúzni, Anyuci, mert hozzánk ez a méltó, mert mi nem féltünk a szavaktól sosem. Kimondtuk, úgy, ahogy jött, ha szép volt, ha borzalmas. Te mindig kendőzetlen őszinteséggel meséltél nekünk az életről, és mindenről, ami vele jár: szerelemről, barátságról, betegségről és elmúlásról is. 8 éves lehettem, amikor egy beszélgetés során elhangzott a szádból a félmondat, ami félelmetes volt, mint egy emberevő óriás: „amikor én már nem leszek…” Sírtam. Már nem emlékszem, hogy félelmemben, vagy dühömben, csak azt tudtam, hogy olyan nincs, hogy nekem nem lesz már anyukám. Azóta felnőttem. Láttalak népszerűséged csúcsán és magányodban, energikusan és elesetten, és azt is végig néztem, ahogy lassacskán elfogy belőled az élet. Egy gyermek szemében a szülő megkérdőjelezhetetlen és hatalmas, de végül egyikünk se ússza meg, hogy annak lássuk egymást, amilyenek vagyunk: sebezhetőnek és halandónak. Az elmúlt hónapokban kikerülhetetlen volt a gondolat, hogy egyszer beváltod az ígéreted, és tényleg nem leszel. A mai napon összegyűltünk itt miattad és érted, a családod, a rokonaid, barátaid, szomszédaid, kollegáid, hogy mindazt, ami a földi léthez kötött, visszaadjuk a természet örök körforgásának, és mindazt, ami benned örök, a szívünkben megőrizzük.

Ti, akik ma eljöttetek, hogy együtt kísérjük el anyut utolsó útjára, többet tudtok, mint azok, akik csak az örökké mosolygós, életvidám, csicsergős kismarcsit ismerték. Ti tudjátok, hogy a széles mosoly mögött valójában kőkemény harcok dúltak, és láttátok, hogy ez az apró termetű, szívós asszony hányszor kelt fel, bukott el, és kelt fel újra. Ahogy Lilla barátnőm mondta mindig: anyukád egy főnixmadár. Pár éve kitartó unszolásomra anyu megírta a saját történetét, amit épp olyan döbbenettel olvastam újra minden alkalommal, mint először. A csenevész, mindig éhes árvaházi lány hatalmas utat tett meg a mélyszegénységből és a jéghideg szeretetlenségből, amíg végül saját családja lett. De nehéz dolgom lenne, ha össze kéne számolnom, hogy hány fogadott testvérem van, hány gyerek és felnőtt talált otthonra anyu hatalmas szívében, úgy, hogy senkit ki ne hagyjak.

Anya. Még nem tudom, hogyan lesz ezek után. Még csak azt tudom, hogy amikor kijövök az orvostól, még most is téged hívnálak elsőként, de már nem veszed fel. Ha van fél órám, indulok, hogy felugorjak hozzád, de már nem vársz rám a Petőfi 18-ban, és ha be is csengetnék, már nem hallanám, hogy kétszer belerúgsz a szekrény sarkába, annyira igyekszel, hogy beengedj. Már nem lesz több spontán párizsis kenyérke, mindent belengő öblítőillat, se nosztalgikus ottalvás, amikor mi már fél 9-kor hálóingben Columbot néztünk az ágyból. Szörnyen hiányoznak azok az idők, amikor még a hátadon elhordtad az egész világot, és minden lehetetlennek tűnő feladatnak vehemensen nekiugrottál, legyen az parkettázás, glettelés vagy cipőtalpalás. Energiabomba voltál, akiről sose hittem, de mégis látnom kellett, hogy egyszer majd megpihenni vágyik.

De jó is, hogy leírtad az életed nekünk. Kiskorom óta sokat beszéltettelek a sorsodról, amit eleinte végtelen szomorúsággal hallgattam, de ahogy benőtt a fejem lágya, és magam mögött hagytam naivitást és arroganciát, már egyre inkább tiszteltelek azért, aki lettél. Életedet végig kísérte az a mohó, mindent felülíró vágy, hogy szeressenek. Olyan talajtalan földre érkeztél, ahol nem, hogy gyökeret nem tudtál verni, de ahonnan igazán elrugaszkodni sem volt erőd, mert szárnyakat nem az adott neked, akinek ez a dolga lett volna. Édesanyád a világra hozott, és azzal a lendülettel úgy döntött, egyedül hagy rajta. Lelépett. Már csak legendák szólnak róla, hogy a szomszédok törték rád az ajtót, és így kerültél árvaházba. Mindennél jobban vágytál rá, hogy valaki örökbe fogadjon, amiről így írsz a kötetedben: „szorongtam, hogy azok az emberek, akik magukkal vittek, most az egyszer végre elfogadjanak, ne vigyenek vissza. Az éhezés, a gondoskodás hiánya csontsovánnyá tett, én pedig kétségbeesetten vágytam arra, hogy fontos lehessek már valakinek.”

Sajnos a sorsod gonosz tréfát űzött veled. Hiába találtál örökbefogadó párra, nagyon hamar kiderült, miért kellettél nekik. Tusi és az Öreg, a két érzelmileg súlyosan terhelt ember úgy gondolta, egy gyerek örökbefogadása majd megmenti a kapcsolatukat. Eszköz voltál egy olyan harcban, amihez nem volt közöd, és amint elbírtad a partvist, eszköz lettél abban is, hogy veled végeztessenek el minden házmesteri munkát, amit csak tudtál. Az ötvenes években nem volt könnyű hamupipőkének lenni. Tanítás után te nem a játszótérre siettél a barátaiddal hintázni, hanem a király utcai bérházba, hogy sötétedésig suvickold a körfolyosókat, szenet hordj a rettegett, patkányoktól hemzsegő, dohos pincékből, és meghúzd magad, ha el akartad kerülni a verést. Neked messze nem volt egyértelmű, hogy ebéd vár az asztalon, hogy olyan ruhát hordhatsz, ami nem csak tetszik, de kényelmes is, és azt a lehető legtermészetesebb vágyat, hogy téged akkor is szeressenek, ha nem teszel semmit, csak létezel, annyira elfeledtették veled, hogy már érett felnőttként se mertél hinni benne, ha egyáltalán felismerted. A ház lakói lassan átlátták, hogy mire is kellesz te a szüleidnek, és hol ez a néni, hol az a bácsi lopott el egy-egy délutánra, te pedig végtelenül hálás voltál már egy órácska békéért is. Szomorú, szívet tépő, hogy anya nélkül nőttél fel. Te így írsz erről. „Idegenek fogták a kezem, idegenek vigyázták a lelkemet, nagyon sokat kaptam azoktól a családoktól. Pedig csak arra vágytam, hogy valaki igazi anyaként szeressen, lássa, hogy mennyire vágyom a szeretetre, elismerésre.”

Az első biztos pont az életedben a Szabados család volt. Mennyit hallottunk Tatusról, Kató néniről, Pistáról és Laciról. Az abonyi származású Kató néni szegről-végről ismerte Tusiékat, és amikor meglátta, milyen mostohán bánnak veled, elkért magukhoz egy hétre nyaralni. Az egy nyárból szerencsére több is lett. Kató néni világosított fel a nagylányság rejtelmeiről, alakította ki benned a higiénia és a tisztálkodás igényét, és azt tudta, amit egy anyának kellett volna: önmagadért szeretett. A Szabados család eddig ismeretlen kedvességgel, a puszta lényednek szóló odafigyeléssel fogadott be magába, amiről így írsz a visszaemlékezésedben: „Az a nyár életem legszebb nyara lett. Ott voltam a béke szigetén, ahol olyan emberek vettek körül, akik kíváncsiak voltak rám, akik megköszönték, ha valamit segítettem, akik feltétel nélkül megszerettek.” Torokszorító ezt olvasni is. Mennyire másként alakult volna az életed, ha Kató néni lett volna az anyukád.

Azok az egy-egy hetek hamar elrepültek, és neked mindig vissza kellett vonulnod az otthonodnak nevezett pokolba. De a szerencse megint rád mosolygott, és egy újabb angyal érkezett a megmentésedre. Ugyan vérségi rokonság nem volt köztetek, de azzal, hogy az Öreg lánya, Jolika oda költözött hozzátok, olyan testvért ajándékozott neked a sors, akivel elviselhetőbbek lettek a napok, akivel mindvégig szeretetben élhettetek, és akinek köszönhetően a mi gyerekkorunk is tartalmasabb lett, hiszen Zsuzsa, Brigi és Kata személyében később igazi unokatestvéreket kaphattunk. Legkedvesebb emlékeim között őrzöm a végeláthatatlan délutánokat, ahol zöld-, kék- vagy piroskalapos cowboyokként az Ezüst tó kincsét kergettük, a sok pancsolást a medencében a szomorúfűz tövében, és azt a végtelen szeretetet, amivel a Bodnár család a kóbor állatok felé fordult, és ahonnan mi is megtanultuk: akár kutya, akár macska, akár veréb: az állat családtag. Igazi szívbéli testvérekként nem is töltöttetek sok időt egymás nélkül: nem sokkal a temetését követően Jolika után mentél. Ha valamiben biztos vagyok, az az, hogy öletekben egy kutyussal és egy cicussal ti már együtt ücsörögtök odafent, és most is minket vigyáztok.

Jolika férjhez menetele után az élet Tusi agresszív kirohanásai miatt még nehezebb lett. Hiába nyertél sorozatban szavalóversenyeket, hiába fedezték fel a színpadi tehetséged, és hiába ismerted meg a tánc csodálatos világát a Kapás utcai klubban, a biztonságot jelentő talajt lépten-nyomon kihúzták alólad. Annyi minden lehetett volna belőled, ha lett volna anyukád. Az életed így merő káosz lett, állandósult a létbizonytalanság, az utcai csavargás, és nem egyszer életveszélybe is keveredtél. Végül Jolika tanácsát követve saját magad kérted felvételedet a Bajza utcai leánynevelő otthonba, ahol a Szabados család után életedben másodszor megérezted, milyen érzés biztonságban lenni. Rend, tisztaság és kiszámítható keretek között nevelkedtél az intézetben, tanultál az élelmiszeripari iskolában, és dolgoztál a csemege üzletben, ahol a vevők nagyon hamar megszerettek, mert már ott is mindig mosolyogtál az emberekre. A lányintézet nem börtön volt, hanem otthon. Rendszeresen kaptál kimenőt, és te repeső szívvel rohantál a tánciskolás össztáncra, ahol újabb barátokra leltél, és a szerelem is Rád talált. Így írsz erről: „az intézeti létem, a tanbolt, és a tánc… Nagyon szerettem az akkori életemet, most is úgy érzem, hogy akkora biztonság azóta sem adódott az életemben.” Az angyalföldi közértben ismerkedtél meg a legjobb barátnőddel, Nyári Margittal, akit mi már csak Nyusziként ismertünk meg, és akivel együtt jártatok táncolni, moziba, színházba – így egy darabig úgy tűnt, kicsit fellélegezhettél végre.

De a vizsgák után véget ért az intézeti lét, és egy rövid időre hazamentél Tusihoz, aki, annak dacára, hogy már betegeskedett, nem enyhült meg irányodban, és még mindig csak a mihaszna lelencet látta benned. A mindennapos veszekedések és igazságtalan vádaskodások elkerülése érdekében albérletbe költöztél, mert a béke minden fillért megért neked. Egy nap aztán a pékárut szállító teherautó sofőrje, egy vakítóan zöld szemű, jóképű fiatalember, felfigyelt a pultban tüsténkedő, vékony kis nőre, akinek be nem állt a szája. Ő lett a mi édesapánk. 2 hónap alatt össze is házasodtatok, és egyik napról a másikra óriási család vett körül. Amikor mi megszülettünk, még Nénjénél laktunk, akiről a mai napig meg vagyok győződve, hogy a nagymamám. A Major család, Öcsi, Irma, és lányaik, Eszti és Ági egyszerre a mi rokonságunk is lett, ami különösen azért volt jó, mert nem csak rokonokat, hanem rögtön játszótársakat is kaptunk a két lány személyében.

Amikor már szűk lett a tér a Fóti úti házban, elhatároztad, hogy lakást szerzel a családnak. Többször elmesélted, hogy hány órát álltál sorba a tanácsnál, vagy verted addig az asztalt, amíg ki nem vezettettek, de te sose hagytad magad lerázni. Kitartásod meghozta gyümölcsét, és Újpesten, az Árpád úton kaptunk egy többszobás panelt, ahol nem csak a gyermekéveinket, de fiatal felnőttkorunkat is töltöttük. Imádtam az estéket, amikor apu éjszakás volt, és a helyén lehetett aludni, mert akkor sokat meséltél. Azok az esték nem telhettek el a suszter manói, öreg néne őzikéje vagy a cowboy dala nélkül. A kilencedik emeleten szemben velünk lakott egy különc família, akik állandóan átrendezték a lakásukat, felgyújtották a karácsonyfát, tacskókat tartottak, és mindig mindenen gurgulázva nevettek. Ők voltak a kimondhatatlan és leírhatatlan nevű Omischl család. Gyula bácsi, Ilike néni és Renáta lett a panelcsaládunk, ahová bármikor át lehetett szaladni, és akikkel évekig szoros barátságot ápoltunk. Nagy könnyebbség volt nekünk, hogy a ház aljában nyílt zöldségesnél dolgoztál, így suli után nem a menzán, hanem tőled kaptuk az ebédet, és innen szaladtál ki lélekszakadva is, amikor mérgemben világgá mentem, mert nem kaptam aznap egy huszadik csokit. Emlékszem, nagyon féltem, hogy elversz, de annyira örültél, hogy megtaláltál, hogy csak öleltél és sírtál, én pedig többé nem mentem világgá, mert hol máshol lehetett volna jobb, mint a karjaidban.

Apu kiterjedt családja révén gyakran jártunk esküvőre, házibulikba, és sokat kirándultunk is. Bár ma már sajnos szétsodort az élet, máig emlékszem a Czégány családdal és a Kecskés Jancsiékkal töltött időkre, a lakodalmakra, ahol te még nagyon fiatal és mozgékony voltál, több tálca szendvicset kentél, és hajnalig bírtad a táncot.

Barátságod Nyuszival felnőtt korotokban is töretlen volt. Együtt vittétek a MAFILM-ben a büfét, mi gyerekek pedig örültünk, hogy ismét kaptunk egy lánytestvért: Adrient. Valahol itt kezdődött, hogy mindenkit a szárnyaid alá vettél. A velünk korú gyerekek nagyon szerettek nálunk lenni, főleg nálunk aludni, még akkor is, ha a Zokni összekarmolta a vádlijukat, vagy épp nem volt színes tévénk. Mindenkihez volt egy jó szavad, mindenkit etettél a híres uborkás-piros aranyas-szalámis szendvicseidddel, és mindenkit megöleltél, akinek arra volt szüksége. Azt is, akinek nem. Nálad gyerek szeretet nélkül nem maradt. Adrien végül munkájából adódóan nemrég viszonozhatta azt a sok jót, amit tőled kapott, és nagyon hálásak vagyunk, hogy a bajban első szóra ugrott, mert úgy érezte, pótlányaként ott a helye melletted.

A vendéglátós idők után Újpesten a Chinoin gyógyszergyárban kezdtél el dolgozni, és mivel a recepción váltott műszakot kellett vállalni, illetve apu a tűzoltóságon szintén éjszakázott, előfordult, hogy felügyeletre szorultunk. Milyen jól jött ekkor a nagy család és a rengeteg barát. Akkoriban sokat kirándultunk Anikával és Gabival, akik szívesen és gyakran vigyáztak is ránk, és emlékszem, mindig volt náluk friss virág a vázában, és Hupikék törpikék a videómagnóban. A Chinoinban aztán igazi tyúkanyó vált belőled. A biztonsági őrök közül többen a pótgyerekeid lettek, Schreiter Laci, Hegedűs Tibi, Kiss Laci, akikkel sokat beszélgettél, akik szívesen meséltek neked az életükről, és akik sokszor kisegítettek a bajban.

Igen, mert baj az volt, bőven. Gyerekként nehezen és csak lassacskán vettük észre, hogy vannak időszakok, amikor rosszabbul vagy. Ahogy nőttünk, többet láttunk, és többet értettünk a gondjaidból, csak sajnos segíteni nem tudtunk. Nagyon nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen megbirkózni az élet drámai történéseivel, a rossz döntéseink következményeivel, vagy megélni, hogy álmaink szerte foszlanak, ha az az alapélményünk, hogy minket nem szeretett az anyánk. Még nehezebb, ha nem is volt. Hát te, anyuci, egy csoda vagy, hogy egy-egy bukás után mindig felálltál. Segítettek ebben a kollegák, a barátok, és a család, viszont hátráltatott az a gyerekkori berögződésed, hogy mindent egyedül neked kell megoldanod. Volt, hogy sikerült, de volt, hogy nem.

Csodálatos időszakunk, gyerekkorunk fénypontja volt az a pár nyár, amikor a Vétek családdal, Gyurival, Icával és Szilvivel és egy újabb pótgyerekeddel, Kövi Zsúval minden egyes napot a Nánási úti strandon töltöttünk. Te kétpercenként sikítoztál, ha jöttek a darazsak, én itt tanultam meg úszni, apu és Zsuzsi óriási pingpong mérkőzéseket játszottak, közben jókat nevettünk, ettünk, pihentünk. Ha gyerekkorom legboldogabb időszakát kéne megneveznem, számomra ezek a nyarak jelentették a legszebb éveket.

Villámgyorsan felnőttünk. Nénje halálával súlyos veszteség ért mindenkit a családban. A világunk alapjaiban rengett meg. Feldolgozhatatlan gyászunkban azonban beszélgetéseink egyre mélyebbek és őszintébbek lettek. Apuval való válásotok egyikünket sem lepte már meg, mert a gyerekek nem hülyék, és ösztönösen érzik, ha valami nem működik, hiába az volna logikus, hogy működjön. Zsuzsi hamarosan elköltözött otthonról, és saját családot alapított. Mi ketten maradtunk, és talán azért, mert össze voltunk zárva, de inkább azért, mert rettentően hasonlítunk, igazi szimbiózisban éltünk. Ha füllentettem, azonnal rájöttél, ha egyik baklövést követtem el a másik után, soha nem ítélkeztél, és ha a saját hülyeségem áldozata lettem, egyszer se hagyta el a szádat: én megmondtam. Voltál szerelmes. Voltál bánatos. Mindezt onnan tudom, hogy megosztottad velünk. És ha időről időre le is gyűrtek a démonjaid, mindig visszataláltál hozzánk, és kinyúltál felénk: ugye még itt vagytok, ugye még szerettek?

Dórika, az első unokád születése – közhely ugyan, de igaz - új értelmet adott az életednek. Friss erőre kaptál, tele lettél energiával és tervekkel, és azt láttuk, hogy nagyon szeretnéd neki megadni mindazt, amit te nem kaptál meg induláskor.  Laura érkezése is hatalmas öröm volt számodra. Nagy lendülettel vetetted bele magad a gyerekvilágba, fedeztétek fel Budapest legjobb játszótereit, játszóházait, együtt tanultatok, olvastatok, és játszottatok. Dórikát te indítottad el a tánc útján, hogy a harmadik generációnak se maradjon ki ez a csoda az életéből, Laura pedig emberére akadt, ha valakinek lyukat akart beszélni a hasába, mert te bizony végig hallgattad, és hagytad, hadd beszéljen kedvére. Egyik alma sem esett messze a fájától. 

Közben hiába lettél nyugdíjas, még aktívan jártál velem táncolni a Forgách utcába, ahol gond nélkül elvegyültél a táncosok között. Örömmel néztem, ahogy még felidézted a cha cha cha vagy a rumba lépéseit, ahogy visszajött életed legszebb korszaka, és élvezettel forogtál a fiatalok között, akik két tánc között természetesen neked, a tyúkanyónak mesélték el gondjaikat-bajaikat. És igen, még Balázst is te szúrtad ki, és böktél oldalba, hogy nézzem már, mert aki így táncol, az biztos egy kiegyensúlyozott, boldog ember. Amikor ez a boldog ember pedig már a párom volt, de a lakásvásárlás után 2 hónapra elszólította a munkája, te odaköltöztettél magadhoz, és fejedbe vetted, hogy mi ketten majd felújítjuk a 64 négyzetmétert. A nyugalmazott és a bölcsész. Szerencsére a család azért átvette az irányítást, de olyan erő és vehemencia volt benned, hogy csak kapkodtam magam, hogy lépést tartsak a tempóddal. Létrára fel, létráról le, még Józsika is olyan elégedett volt veled, hogy kinevezett segédmunkásának. Úgy festettél, suvickoltál, hogy egy brigád is elszégyellte volna magát. Mennyit nevettünk, és milyen jó volt kicsit megint gyereknek lenni, és nálad aludni, az ismerős illatokat és a     bablevesed ízét élvezni. Ha most körülnézek a lakásban, örömmel tölt el, hogy mindenhol a kezed nyomát látom.

Hamar utolért az érzés, hogy nem szabad természetesnek vennem azt, hogy vagy. Ekkor szoktam rá, hogy minden nap felhívjalak, hogy türelemre intsem magam, ha már negyedjére mondtál el valamit, mert tudtam: egyszer tényleg eljön a nap, hogy nem leszel. Amitől mindig féltem, 4-5 éve kezdődött. Az egyre elhatalmasodó baj lassacskán mutatkozott meg. Láttam, hogy az az öröm, ami mindig leporolta válladról a bú porát, egyre nehezebben talál rád. És ha rád is talál, hamar elillan. Sok minden tört ránk egyszerre. Apu, és számos nekünk kedves ember a környezetünkben eltávozott. Kajmi, a közös macskánk, akibe mindenki szerelmes volt, meghalt. A fodrászüzlet bezárt, véget értek a pletykálkodós, ráérős szombat délelőttök, ahol vagy én egyedül, de gyakran öten zúdultunk rá Gabcsikára. A járásod lelassult. Kézírásod egyre romlott. Elmaradtak a közös mozizások, állatkerti séták, és már az is gondot okozott, hogy átgyere a tesóékhoz, ezért inkább az online térben találkoztunk. Élettered beszűkült, a piacra és a szomszédokra korlátozódott. De nem csüggedtünk, mert voltak még nagyon jó időszakaid.  A reggeli facebook beköszönéseidre megmozdultak idősek-fiatalok, nálam talán egyedül te posztoltál többet naponta. A szomszédokkal, különösen Valikával, Évivel és Hilmer Gabival elválaszthatatlanok lettetek, kölcsönösen segítettétek egymást, éppen kinek hozta a szükség. Kata barátnőd, Czubika és Mészáros Editke is társaságod volt. Néha még eljutottál valakinek a telkére sütkérezni, vagy a Városligetbe csavarogni. Hogy örültem, amikor kimozdultál! Mi pedig igyekeztünk színesebbé tenni a napjaidat egy jó kis Trónok harca maratonnal, de az is jó ötlet volt, hogy rákaptál a netflixre és az online vásárlásra. Törekedtünk mindent megtenni, hogy a terheid csökkenjenek, és örömmel töltsd a napjaidat.

Sajnos az idei év már túl sok bajt hozott. A 2016 óta szunnyadó leukémiád ugyan nem okozott gondot, de egyik baj után jött a másik, és abból, ahogy az irataid összerendezted, Sziszi cicának dupla ételt készítettél ki esténként, és örök derűdet felváltotta az aggodalom, látható volt, hogy valamit sejtettél abból, ami lesett rád. A történet végét ma megtartom magunknak. Az a tudat vigasztal, hogy volt alkalmam veled az elmúlásról beszélgetni, és láttam: már nem félelemmel és kétségbeeséssel gondolsz rá, hanem megnyugvással. Elfáradtál. Most pihensz.

Mi pedig búcsúzunk Tőled ma, de nem végleg. Szeretettel gondol Rád a családod:

Zsuzsa lányod, akit te csak Sztúcskának hívtál, akire mindig számíthattál, és aki mindig ott volt a bajban, de legfőképpen: aki által megismerhetted a nagymamaságot, ami annyi örömet okozott neked;

férje Józsika, akivel remekül tudtatok együtt dolgozni, ha festeni-tapétázni kellett, és aki legutóbb annyira meghatott, amikor anyák napján felköszöntött, hogy két napig vigyorogtál;

unokáid: Dóri és Laura, akik már nem annyira Ugribugrik, de Neked örökre azok maradnak, és akik sosem feledik a rengeteg törődést és szeretetet, amit tőled kaptak;

Józsi és Magdi,

Balázs, akinek örök hálával tartozom, hogy ha kellett, ölbe vitt a kórházba, ha kellett, órákat várt rád; és akit nagyon szerettél; illetve szülei: Gyuri és Mariann, akik sosem tudtak betelni a karácsonyi bejgliddel;

a Bodnár család: Zsuzsa, Brigi és Kata;

a Szabados családból Laci;

a Major család: Irma, Eszti és Ági,

a Vétek család: Gyuri, Ica és Szilvuska;

a Kis család közeli és távoli rokonai: Lacika, Bubu keresztapu, Czégány Pisti és Zsóka, Kecskés Jancsi és Juli;

legrégebbi barátnőd: Nyuszi és fogadott lányod, Adrienn;

barátnőd, Anika;

barátunk, családunk elválaszthatatlan tagja: Fodrász Gabcsika, aki szerette, ha szombat délelőtt mindannyian nála viháncoltunk, és imádta a tőled kapott almás pitét;

Szedlacsek Marika és Pisti, akik rengeteget imádkoztak érted;

az Omischl család: Ilike és Renáta;

Schreiter Laci, pótfiad,

szomszédaid: Valika, Évi és Hilmer Gabi, akik minden nap a hazatérésedért imádkoztak, és akiknek rettentően üres lesz már a tizedik emelet nélküled;

barátaid: Máté Kata, Czubók Marcsi és Mészáros Edit;

pótlányod, Sándor Andi, aki a mai napig Kismarcsianyunak hív, és imádta, ha megöleled;

táncos pótfiad, Sass Béla, akivel óriási nagyokat roptatok, és akivel végig nevettük a hazautat a Lázból;

barátnőm, Lilla; és

rengeteg táncos barát, volt kollega, facebook barát, piacos ismerős.

Végezetül én búcsúzom a mai napon, de nem örökre. Hiszem, hogy mi még találkozunk. Hálával gondolok Rád, hogy nehéz sorsod ellenére mindig meleg szeretettel voltál irányomban, hogy mindig megölelhettelek, ha féltem vagy örültem, és hogy annyi mindent vihetek tovább abból, aki te vagy. Ha egy kívánságom lehetne, azt kívánnám: bárcsak könnyebb életed lehetett volna.

Pálferi, katolikus pap és mentálhigiénés szakember, azt mondja, hogy az elviselhetetlen helyzetekre soha nem szavakban jön a válasz. Ha megkérdezem istent, miért vett el téged, miért ilyen korán, és miért pont téged - nem fog felelni. Viszont ad mellém társakat, mert az elviselhetetlen problémákra valójában csak kapcsolatokban és tettekben van válasz. Ha most szomorú is vagyok, csak rátok nézek, és mindenkiben meglátom anyut, mert ő ezer szállal kötődött hozzánk. Hordozzuk, őrizzük őt a továbbiakban is, beszélgethetünk róla, megölelhetjük egymást, és tudhatjuk: egyikünk sincs egyedül. Mindannyian egy csónakban evezünk, ugyanaz a sorsunk, és ugyanaz a dolgunk: szeretni egymást, pontosabban: jól szeretni egymást, amíg lehet. Anya most biztosan ezt kérné tőlünk. Engem ez a gondolat vigasztal, remélem, nektek is segít.

A férfi valószerűtlenül magasnak tűnt abból a szögből, ahol guggoltam. Persze, ma már tudom: egy hétévesnek minden felnőtt óriás. A semmiből lépett elénk, váratlanul és nesztelen, mégis oly magától értetődően, hogy a Jóisten odafent talán egy pillanatra ránk csodálkozott, de aztán ment, és inkább a dolga után nézett. Az idegennek esze ágában sem volt leszidni bennünket, pedig más felnőtt biztosan a fülünknél fogva cibált volna ki onnan, amiért összepisiljük a közteret. Ő ehelyett csak némán imbolygott felettünk, mintha várt volna valamire. Napbarnított testén vékony kötegekben húzódtak az izmok, de az arcát nem láttam, azt homályba borították a környező lombokról ráhulló árnyak. Sietve és esetlenül rántottam fel a bugyimat. Az óvatos megkönnyebbülést, amiért nem teremtett le minket, lusta hullámokban mosta el a zsibbasztó félelem. Valami nincs rendjén. A csend szinte viszketett. Miért nem szól? Különben is. Ahhoz képest, hogy felnőtt, igazán udvariatlan. Azt mindenki tudja, hogy megvárjuk a másikat, amíg végez. Miért nem várt odakint? Ennyire kellett neki is? Ahogy jobban meg mertem nézni, egyáltalán nem volt megfelelően felöltözve se. A férfi semmit sem viselt, csak egy sötétkék úszónadrágot, amit aztán olyan gyorsan gördített le a térdére, hogy a gyomrom a torkomba tolult, és a pillanat töredéke alatt megértettem: most aztán nagy baj van.

Június volt, és mi már javában az ÁCIÓ! hetében jártunk, amikor a napközis tanító néni ráunt az iskolaudvarra, és kivezényelt minket a suli előtti játszótérre, hogy világot lássunk. Igaza is lett. A kerítésen túl a szürke paneltömbök ölén elterülő placcon valóban több lehetőség adódott arra, hogy felszakítsuk a szánkat. A sarokban ott hatalmasodott az állandóan kilövésre kész, de mégis kiábrándítóan unalmas szovjet rakéta, amiről már jócskán lepattogzott az égszínkék festék, és ettől büdös vasszagot árasztott. Páran közülünk felkapaszkodtak a tetőtérbe, és onnan lövöldöztek ránk. Valamivel arrébb a négyszögletes homokozóban érdeklődés híján aznap délután csak verebek ugráltak, a görbe hátú macskára pedig csak az igazi Rambók hágtak fel, akik nem féltették a térdüket a horzsolástól, ha a nagy függeszkedés közben a kavicsos betonon landoltak. Nekünk, többieknek maradt az udvarlós játék. A fiúk csúfoltak, és galacsinokkal dobáltak, mi meg nyávogtunk, és sugdolóztunk. Szerelmem, Bocskai Józsi egy reményteli másfél percig a nyomomban loholt, és vadul kergette a pörgős, piros szoknyámat, aztán kissé lemaradt, majd az iránnyal együtt érdeklődést is váltott, és nekiállt két kézzel homokot szórni az osztály bűzbombájára. Nekem ekkor már sírásra állt a szám, de ez ott éppen senkit se érdekelt. A rusnya liba persze csak tettette az utálkozást, és a sikítása undorítóan kacérrá vált, amitől úgy felment a pumpám, hogy elmentem hintázni. Ilyen szépen rendben ment a délután egészen addig, amíg Tündi meg nem szakította dühödt lendületem, kockáztatva ezzel azt, hogy szájba találom a szandálommal, és ennyit szólt:

- Pisilnem kell.

A nők kollektív tudattalanjában, legyenek bár ovisok vagy cégvezetők, a pisilés ősmotívum, egyetemes jelrendszer, alapvetés. Ha kell, akkor kell. Ha most, akkor azonnal. Lehetőleg párban vagy csoportosan, mely jelenség tudományos magyarázata még a jövő Nobel-díjasaira vár. Bár nekem nem kellett, tudtam a kötelességem, és lekászálódtam a hintáról, hogy a barátnőm ne egyedül menjen. Mivel a tanító néni Bocskai Józsi kétméteres körzetében pihent a padon, szóba sem jöhetett, hogy elkéredzkedjünk. Még a végén fel kéne adnom a halálos sértettségem, ha esetleg rám nézne azokkal a gyönyörű kék szemeivel, és akkor hogyan is utálhatnám tovább? Nem. Inkább a csenddel verés. Elindultam vissza az iskola felé, az ismerősbe, a biztonságba, de Tündinek keresztbe állt a térde, és a közeli kukák felé pislogott, nyomatékot adva félelmének, hogy addig bírja.  Ilyen helyzetben nem állunk le vitatkozni, ezért megvontam a vállam, és követtem a vajszínű karéj irányába. A beton csigaház szűkös és orrfacsaróan büdös volt, köszönhetően a belsejében ásítozó, négy keréken rostokoló, nagy, szürke kukának. Félig rágördített fedele alatt napok óta rothadó húsnyesedékek és dobozukra dermedt, megsárgult tejfölszigetek párologtak az arcunkba. Fintorogva sürgettem Tündit. Ekkor történt. Pedig nem voltunk messze. Pedig még Bocskai Józsit is hallottam, ahogy a bűzbombán röhög. Elfutott a pulykaméreg. Minek kellett engem elrángatni tőle, most majd szájon puszilják egymást, és engem elfelednek örökre. Tündi a sarokban guggolt, és a dolgát végezte, amikor az az alak belépett közénk, és az az amúgy is kis tér egyszerre pukkadásig telt tétova, vészjósló csenddel. Mint megzavart galambok, rebbentek szét a nyár hangjai. Bocskai Józsi a bűzbombával, a görbe macska és a rakéta, a rajtuk viháncoló gyerekekkel, hirtelen fényévekre távolodtak, hármunkra pedig áthatolhatatlan üvegburát borított elkerülhetetlen, közös sorsunk. Összetömörültünk a merev, béna némaságban. Ő nem köszönt, mi megkukultunk. Ahogy leguggolt, és letolta a fecskéjét, egy pillanatra elhittem, hogy ő is pisilni jött. Aztán valahonnan a fülcimpám mögül megéreztem – bár pisilni férfit még akkor nem láttam -, hogy nem így kéne tartania. Valami nem stimmel vele. Tündi felpattant, és felhúzta a bugyiját. Én addigra már hátamat a betonfalnak vetve, elborzadva figyeltem a történéseket, így már ketten meredtünk a maszturbáló férfira, aki ott guggolt előttünk, és egyenletesen, mintegy magában mormolt:

- Nektek is ilyenetek van, kislányok? – kérdezte halkan, kicsit mintha nevetgélve.

A fal nem engedte, hogy tovább hátráljunk, az egyetlen kijáratot pedig éppen ő torlaszolta el. A kör bezárult. A szemét félig lehunyta, és elkezdte kapkodni a levegőt. Csuklójával szinte összhangban, ritmikusan lökte ki magából az egyre kevésbé felismerhető szavakat.

- Nektek is ilyenetek van?

Mit akar ezzel? Miért ismételgeti? Amúgy is! Milyen buta kérdés ez! Nyilván nem ilyenünk van. Minek kérdezi? Hiszen tudja! Felnőtt!

- Mutassátok meg, hogy nektek mitek van!

Mutassuk….a felszólítás fejbúbon csípett, és hirtelen 20 fokot zuhant rám a hőmérséklet. Elfehéredett ujjakkal kapartam a falat, miközben a pánik nyöszörögve szivárgott ki a szám szélén. Igyekeztem bárhova máshova nézni, csak ODA nem. Most már iszonyú nagy baj van. Eddig csak azt akarta, hogy nézzük, de most rajtunk a sor, most ha nem tesszük, amit mond, még a végén…Tündi menekülőre fogta, és hátat fordítva az elfogadhatatlan, értelmezhetetlen szörnyűségnek, elkezdett felkapaszkodni a betonfalon. Nélkülem. Ami a következő pillanatban történt, azt nem bocsájtom meg magamnak, amíg élek. Tudtam, hogy egyetlen esélyem van valahogy ép bőrrel megúszni ezt az iszonyatot: ha együtt maradunk. Fogtam hát magam, rámarkoltam, és a szoknyájánál fogva visszarántottam őt magam mellé, le a földre, vissza a bajba. Megszűnt a lelkiismeretem. Nem tudom, hogy képzelte, hogy olyan magasra felmászik. Úgyse sikerült volna. De hogy tehetett ilyet? Hogy jutott egyáltalán eszébe, hogy itt hagy? Nem volt se szavam, se bátorságom, hogy szóljak hozzá. Most már az ő szája is görbült, és halkan sírdogálva pödörgette a szoknyája szélét. Ha nem egy ütemesen csattogó pénisz tartott volna minket sakkban, lehet, hogy elszégyellem magam. De ott csak egyet akartam. Nem egyedül maradni.

A jelenet egy objektív időszámításban valószínűleg csak pár percig tartott, nekem mégis úgy tűnt, hogy az alatt kétszer is végigszámoltam a szoknyám mind a százvalahány apró, hófehér pöttyét. 37 év múltán is emlékszem az ujjaimra tekert fodrokra, ahogy beléjük kapaszkodva valahogy eltűrtem, hogy elmúljon az idő. A férfi egyszer csak felállt, felhúzta a fürdőnadrágját, és mielőtt biciklire pattanva elszelelt volna, ennyit mondott:

- Ezt még nagyon megbánjátok.

Kirobbantunk a szabadba. Tündi vissza se nézett, egyenesen odaszaladt a lányokhoz, és úgy vegyült el a játékban, mintha az elmúlt perceket nem halálfélelemben, hanem a vidámparkban töltötte volna. Én viszont kommunikációs kényszeremmel kéz a kézben jöttem a világra, és most fuldokoltam. A torkomon háborgó dráma forrásponton bugyogott, a szám széle rángatózva le-lekonyult, elborult tekintetem egy ismerős felnőttet kutatott. Akiben még bízhattam. Hüppögve trappoltam a tanító néni felé. Szörnyű látványt nyújthattam, mert az ordibálás tapintatos morajjá halkult. Elég sok postásosat játszottam ahhoz, hogy tudjam: az egymáshoz hajoló fejek most egy rólam szóló mondatot adnak tovább: „sír a Kis!” Az utolsó métert már futva tettem meg. Úgy fordultam, hogy ha elbőgöm magam, Bocskai Józsi véletlenül se lássa, hogy milyen vörös a képem. Előbb taknyozva, aztán zokogva, talán nem mindig a megfelelő szókinccsel, de bevallottam mindent a tanító néni bal fülének. Azt is, hogy mit mondott nekünk, és azt is, hogy mit tartott a kezében a bácsi, aki nem bírta kivárni a sorát a wc előtt.

Annak ellenére, hogy vezetékes telefon akkortájt még csak a Mágenheim lakásban fordult elő, a nyolcvanas évek szüleit nem kellett félteni. Miután otthon részletesen elmeséltem a történteket, anyám riadóztatott a szülői munkaközösségtől kezdve a barátokon át a tanácselnökig mindenkit, aki szóba jöhetett. Az osztály apukái párokba rendeződve minden egyes nap járőröztek, és egy héten belül megtalálták a biciklis rémet. Amit tettek vele, azt ma – úgy sejtem, – önbíráskodásnak hívja a jog, és valószínűleg ennél frappánsabb kifejezést én sem adhatnék neki. Az elkövető – egy huszonéves, vékony testalkatú, budapesti férfi – sajnálatos módon akkorát esett a biciklijével, hogy mind a négy végtagját eltörte, a fején pedig - vélhetően egy-két tompa tárgy behatására, - súlyos zúzódások keletkeztek. Randa egy sportbaleset.

Ami engem illet, az eset után következő napok és hetek egy merő rettegésben teltek. Az idegen szavai velem voltak, ha keltem, velem, ha legóztam, és velem, ha rám oltották a lámpát. Ezt még nagyon meg fogom bánni. A sarkamban loholó, megfoghatatlan fenyegetés ezer arcot öltött. Elképzelt végkifejleteimnek csak a fantáziám szabott határt. Lassanként rájöttem, hogy nem is attól kell félnem, hogy a férfi megvár az iskola után, vagy kárt tesz bennem. Bosszúja végül alattomosabb és cinikusabb lett mindennél, amire felkészültem. Hogyan fogom ezt megbánni?  Hogyan fogom én ezt megszenvedni? A szembesülés legalább annyira fájt, mint amennyire féltem azon a szörnyű júniusi napon a betonba lapulva. Oda döfött, ahol a legjobban megéreztem. Észre se vettem, de abból az átlagos kisgyerekből, aki aznap voltam, az évek alatt kifejezetten ronda kamasszá serdültem. Amíg a Réger Andi meg a Szabó Évi a hetedik nyárra kibomlottak, mint a tubarózsa, én egyre halványultam. Irigykedve lestem őket, ahogy vihogtak, mint a fakutya, valahányszor gyűrt füzetlapokra írt üzeneteket kaptak a pad alatt, de hallottam később, hogy már csókolóztak is. Mire elballagtunk, a vihogásból nevetés, majd mosoly lett, a nyolcadikos fiúkat pedig menő gimnazistákra cserélték. Ahogy azt a lányok szokták. Bezzeg én meg még nem is csókolóztam, egyszer se. Számolatlan, kispárnába zokogott éjszaka alatt beláttam, hogy itt van, ez az. Ez az én átkom. Sose lesz fiúm. Általános végére mindössze egy nyamvadt szerelmes levelet tudtam csak felmutatni, azt is még negyedikből. Akármennyire vágytam rá, senki se szeretett belém, vagy akár csak járt volna velem a hecc kedvéért, vagy urambocsá: senki nem akadt, akinek tetszettem volna. Egy darabig.

Harmincéves lehettem, amikor megtanultam, hogy nem kell mindenkivel lefeküdni, akinek tetszem. Pár év múlva úgy pontosítottam: nem is kell tetszenem. Ma már tudom: semmi sem történik, ha nem tetszem. Néha visszagondolok a fecskés fickóra. Vajon bringázik-e még a nyári délutánban? Vajon lett családja? Vagy már agyonverték azóta? Nem tudom. Járhattam volna sokkal rosszabbul is, de nem áltatom magam azzal, hogy ugyanazt a szerelmi karriert futottam volna be, ha nem tolja a péniszét az arcomba hétévesen. Ki lehetett volna védeni ezt a ronda ügyet? Valószínűleg. Ha a tanító néni jobban figyel, ha Bocskai Józsi nem árul el, ha hallgatok a megérzésemre, és az iskolában pisilek. Igen, aznap talán megúsztam volna. A betonfalak mögött szobrozó kukákat ma már rácsokkal zárják, de olyan zegzugos ez a város, és annyi a beteg, hogy nem lehetsz elég óvatos. Így eshetett meg, hogy tizenpár év múlva, egy gyönyörű, ragyogó tavaszi napon újra megszólalt bennem a vészcsengő, de még addigra se tanultam meg, hogy hallgassak rá. (folyt. köv.)

A Budapesten rekedt indián nyár utolsó sugarai lustán elhasalva nyaldosták a járdát, amikor bokáig gázolva az optimizmusban 2019. október 7-én megérkeztem Artúr doktor rendelőjébe. Lihegő anyámat feltuszkoltam az emeletre, és amíg bevettem magam a mosdóba, hogy a rejtélyes „ambuláns mintavétel” névre hallgató beavatkozás előtt egy utolsót pisiljek, ő már le is beszélte az öltönyös főaggyal, hogy bejöhet fogni a kezem. Erről egy kínos mosoly mögül azonnal lebeszéltem, és meghagytam neki, ha egy óra múlva se jövök ki onnan, törje ránk az ajtót.

Mint említettem, afféle mihaszna diákként erre a vizsgálatra egyáltalán nem készültem. Se felszerelésem, se leckém. Elképzelésem sincs, mit takar az ambuláns mintavétel, hogy hova szúrnak majd, és mennyire fog fájni – és működik: valóban boldogabb vagyok, így lelki szegényen. Artúr doktor hosszasan zörgeti a papírjaimat, és fel-felszaladó szemöldökét végül homlokára tapasztja a megrökönyödés.

- Háromszor se sikerült megműteni?

- Hát..nem.

- Az igen. Akkor vetkőzzön.

Hogy én hány kontextusban hallottam már ezt a mondatot, össze se tudom fogdosni. Ha volt kérdésem, azért, ha nem volt, akkor azért, ha volt panasz, akkor azonnal, ha nem, akkor csak megnézzük…én vetkőzés terén olyan lettem, mint a viccbéli nyuszika és a sapkája.

Artúr doktor az ultrahang masinával három endometrikus képződményt azonosít: egy-egy mindkét petefészekben, és a csúcsos sipka a húgyhólyagon. Stimmel. Teljes az osztálylétszám.

- 3 képlet van, ezért úgy korrekt, hogy mind a háromból mintát vegyünk.

Csak helyeselni tudok, és amíg a pasas magamra hagy a vizsgáló székben, meglódult fantáziám az érzéstelenítés irányába kémlel. Lidocainra számítok, bár őszintén szólva elképzelni se tudom, hogy az a petefészkemet hogy a manóba fogja kiütni, mert ugye, nem készültem. Zacskózörgés. Ez a tű lesz. Nem akarok belepofázni, de praktikusabb lenne elébb elérzésteleníteni, aztán döfni. Az öltönynadrág surrogására végül oda fordítom a tekintetem, és olyat látok, amit nem akarok: nyeklő-nyakló, túlontúl is látható vastagságú tű utazik felém a tenyerében, és ha jól saccolok, megvan az 30 centi is. Képen röhögöm képzeletbeli önmagam: na, most gyullaszd be a torkom! Haha! Semmit sem érsz el vele, mert végre túl leszek rajta! Végre véget ér a fél éves tortúra, akkor is, ha lázgörcsöt kapok itt helyben! A pasi beáll a lábam közé. Másik kezében semmi. Már meglehetősen fúrja az oldalam, hogy akkor mikor is fog elérzésteleníteni. Vagy ez a kínzóeszköz lenne az érzéstelenítő? Íííí.

- Ezt a tűt most beszúrom az ultrahangon keresztül, és mintát veszek.

Oó. Ooóóó! Szóval nem a hasamon át? Mindjárt elájulok. Most komolyan bevezeti a hüvelyembe, és tovább szúr vele egyenest bele a petefészkembe? Átszúrja a szerveimet!? Nem fogok én itt elájulni?! Vagy hát…ami fontosabb: nem fogok én itt elvérezni?! A sarokba sandítok, nyáladzik-e már titkon felvételre várva a gyilokpornó forgatócsoport. Fel se tudok háborodni azon, hogy engem hogy átvertek a palánkon, mert mintha valami kapirgálna ott bent. Megmarkolom a szék karfáját, ha kitépem, kitépem, legyen az ő baja.

- Bent vagyok – közli, és most, hogy mondja, mintha érezném is tényleg. Nagyjából olyan, mint amikor gyökérkezelés közben ugyan dolgozik a zsibi, de valami motoszkálást azért érzel a fogmederben. Mire megfogalmaznám a kérdést, hogy ez hogy a fenébe nem fáj, már kint is van, és látom, ahogy a tű hegyén vöröslő mintámat, szó szerint, mint véres kardot, az asztalához szállítja, két üveglap közé helyezi, összecuppantja, bezacskózza. Pfffhuuuh. Ennyi az egész?

Zacskózörgés. Jön a második tű. Még mindig önnön érzéketlenségem hatása alatt vagyok, és ha már így ráérek, felvetődnek bennem bizonyos kérdések. Ha se fájdalmat, se szúrást, se semmit az égvilágon nem éreztem úgy, hogy a doki olyan mélységekben kalandozott, ahol férfi előtte még sosem, akkor mi a helyzet a szex-szel!? A második tűre már próbálok tudományos kísérlet jelleggel rámeditálni. Lehunyom a szemem, kizárom a körúti villamos csikorgását, a doki koncentrált nyeldeklését, és idegszálaim felderítő csapatát ráküldöm a tűre, követni vágyom az útját, de megint csak távoli birizgálást érzékelek. Még az is eszembe jut, hogy egyszer beleolvastam egy G-pontról szóló cikkbe, ahol azt állította egy nőgyógyász, hogy a hüvely utolsó harmada annyira érzéketlen, hogy érzéstelenítés nélkül lehet operálni. Mire a második mintám is üveglapok közé kerül, megfogadom, hogy ezt a bizonyító erejű vizsgálatot alkalomadtán a hencegő harmincas hancúrlécesek fórumán odapirítom egyszer, ha úgy hozza a sors.

Zacskózörgés. A harmadik kenetvétel közben már mosolyra húzza a szám az adrenalinfröccs, végre vége, el se hiszem, hogy ehhez háromszor le kellett harcolnom magam. Artúr doktor kérdésemre elmondja, hogy ránézésre semmi komolyat nem lát, tipikus endometriózis, és a 162-es tumormarker sem vészes. Az eredményt emailen kapom, de a sietős gatyarángatásban elfelejtem megkérdezni, hogy nagyjából mikor. Még jó, hogy aznapra szabadságoltam magam, mert bár hazafelé két méterrel a járda felett csiripelek anyámnak, délután combizom gyengeség formájában kijön rajtam a stressz, és jólesik ledőlni egy 5-6 órára.

A vizsgálat után a fél éve halmozódó halálfélelmem is halványulni látszik. Ha már három orvos mondja, ideje elhinnem, hogy nem jár még a Kaszás a nyomomban. Két nap telik el, mikor az irodai falbámulás közben emailt jelez a telefonom. Artúr doktor. Az nem lehet, hogy kész, biztos csak rám írt, hogy valamit elrontottunk, meg kell ismételnünk a mintavételt, ilyen hamar nem tenyészthették ki. De de. Halált megvető bátorsággal, és – pechjére - az épp mellettem elhaladó kolléganőm kezét szorongatva lejjebb húzom az üzenetet, ahol a csatolt pdf dokumentumból egyetlen egy sor látszik, de az vastagon van szedve: „A 3 régió keneteinek egyikében sem láthatók malignitásra utaló jelek.” A kolléganő nem érti, miért kell neki majd’ megfulladnia karjaimban ettől a hírtől, de az biztos, hogy ember nem marad tájékozatlan azon a délutánon, ha akarta, ha nem. Milyen óriási az öröm, ha elkerül minket a baj, és milyen hamar elfelejtjük, mit úsztunk meg.

Dr. Sárm és az ezredes felváltva veregetik a vállam. Megoldódott! Na, ugye! Dr Sárm rendkívül büszke magára, hogy ekkora zen, és az égi jelekre hallgatott.

- Hát hiányozna magának most egy sztómazsák?

- Öööö…nagyon nem.

- Ugye?

A 2019-es év pont úgy búcsúzik, ahogyan érkezett: pofonosztással. A műtét ugyan sikerült, de a szövetminta rávilágít, hogy a cicánknak olyan progresszivitású rákja van, hogy csak hetei vannak hátra. Ha egyáltalán. A varrt seb is gyakran kifakad, anyámnak már se éjjele-se nappala, csak figyeli, mikor jön el az idő. Csendesen telepszünk köré a szőnyegen, felidézzük a történeteit, győzködjük magunkat, hogy elfogadjuk az elkerülhetetlent. Ha már pár macskától el kellett búcsúznod, a sokféle nyávogás közül kihallod a fájdalmasat. Nem hagytuk szenvedni. Kajmit december 30-án a nővéremék kertjében hantoljuk el. Kedvenc plüsscicáját mellé temetem, mert mindig rühellt egyedül lenni. Szilveszterkor úgy ringatom az Új Év bölcsőjét, hogy az újszülött jól hallhassa: csak egészséget, semmi mást. A többit megoldom.

Egészséget? Azt mondtad? Jó. A nőgyógyász team meghallotta a kérésem. 15 hónapos szoros kontroll alá vonnak. Háromhavonta tumormarker mérés, hogy nehogy elszokjak a vérvételtől, hüvelyi ultrahang, hogy érezzem a törődést, és vacsorára fogamzásgátló, hogy a szervezet tanuljon egy kis fegyelmet, ne termeljen itt össze-vissza minden badarságot, ami eszébe jut. Aki egészséget akar, az járjon utána. A tumormarker eleinte nagyot zuhan, aztán kicsit visszamászik, tétovázik, úgyhogy egy fél évre megszüntetjük a menstruációmat. Ennek hatására szinte a normál tartományba takarodik vissza, az összenövések elengedik egymást, az endometrikus képletek felszívódnak. Nyerésre állunk.

2021 januárjában dr Sárm elolvassa az eredményeket, okos buksija mögött összefűzi lapátkezeit, és közli:

- Most már azt mondom, engedjük el ezt a dolgot.

Két évbe telt, mire kirúgattam magam a nőgyógyászatról. Az én történetem az endometriózissal egyáltalán nem emelkedik ki más történetek közül, csak a műtétre figyiszt mutató szervezetem harciassága kívánkozott papírra. Mázlim volt, hogy az ezredes már bőséges tapasztalatot szerzett az ellenséggel szemben a harctéren, és az első gyanús jelre rögtön hadat üzent; hogy baráti sugallatra rátaláltam lelkem gyógyítóira, hogy talán odafentről is megtámogatták az ügyemet. De nem mindenki ilyen szerencsés. Sok barátnőm, ismerősöm sajnos végig járja a hadak útját. Műtét műtét után, összenövések, fájdalmak, újabb műtétek, újabb összenövések, amíg a hormonok csak bírják a melót. Amíg el nem fáradnak. Ezúton is kitartást és sok erőt kívánok mindenkinek, ki e teherrel él.

Hogy mit viszek magammal ebből a két éves próbatételből? Egy Viktor Emanuel Frankl idézetet mindenképp, amit egy Pálferi előadáson maga az atya tolmácsolt: „Boldogság mind az a rossz, ami ma nem történt meg velem.” Ezért fekszem le a mai napig mindig azzal a hálatelt gondolattal, hogy köszönöm, Istenem, Apucim, Nénje, Kajmi, vagy ki vagy a mennyekben, hogy ennyivel megúsztam.

(remélem) VÉGE

Bár a harmadik betervezett műtét időpontja, - 2019. szeptember 26-a - így július közepéről nézve még messzinek tűnt, elhatároztam, hogy addigra olyan makkegészségesre gyúrom magam, hogy nincs az a kiütés vagy torokgyík, ami megakadályozhatná, hogy végre túlessek rajta.

Mivel az előző torokgyulladás abban a percben megszűnt, mihelyt lemondtam a műtétet, gyanússá kezdett válni, hogy a szervezetem a maga fondorlatos módján ellenem dolgozik. Nem akarja, hogy megműtsék. Erre engedett következtetni az a Niagarát megszégyenítő könnyezés is, amit rögtön azután szabadított rám, hogy megfogadtam: altatóorvos engem még egyszer ki nem szavaz a showból. Történt ugyanis, hogy bármiféle ráutaló magatartás nélkül egyszer csak a jobb szememből patakokban elkezdett folyni a víz. Nem lett nyuszipiros, nem volt gennyes, csak úgy folydogált, és pár hét alatt olyan lettem, mint a szólás-mondás: egyik szemem sírt, másik nevetett. Igaz, csak kínjában. Eleinte józan paraszti ésszel próbálkoztam, például szüneteltettem a kontaktlencse viselést. Nyár közepén azért nem akkora móka, mert az ilyen fényérzékeny járókelő, mint én, kénytelen a szemüvegre ráhúzott (vagy a rafináltak: ráapplikált) napszemüvegben kalandozni az utakon. A probléma csavaros. Szemüveg vagy napszemcsi. Ha az előbbit spórolom le, legalább kellemes árnyékban szemlélem az előttem gomolygó homályt, és akkor azért csap el az autó. Ha élesen látok, de elvakít a nap, akkor meg azért. De miután se a pihentetés, se a különféle vény nélkül kapható szemlöttyök három héten át sem segítettek, elzarándokoltam házi szemészünkhöz, Imre doktorhoz, aki amellett, hogy dr Sármnál is óriásibbra nőtt, kizárólag tréfarépával táplálkozott. Mivel egy kedves kolléganőm férje, és pechjére még az irodához is közel rendel, már többször volt szerencsénk egymáshoz. Amikor első alkalommal kezébe vette az én kiszótárazott, keresztbe-kasul kommentelt ambuláns lapomat, öt percig röhögött, mielőtt egyáltalán odáig jutott, hogy visszamászott a székébe, és nem rázkódott annyira a kezében a lupéja, hogy ne tudjon megvizsgálni. Miután az asszisztensek megmérik a szemnyomást, Imre doktor színe elé járulok, és előadom neki, most éppen mi járatban vagyok. Alaposan átvilágít, de nem talál semmit, ezért rövid magával való tanakodás után megkezdjük az emberkísérleteket. Az első szemcsepp, amit felír, öt napig alkalmazandó, utána telefonhívást kér, majd annak fényében határozzuk meg a további lépéseket.

Közben nem felejtem el felkeresni az ezredest sem, hogy előadjam neki, ez alkalommal hogyan léptem meg a kés elől. Gondterhelten kérdi, hogy miért sírok, hoppá, én már el is felejtettem, ne aggódjon, doktor úr, csak az egyik szememre, és csak könnyezem. Megnyugtat, hogy szeptemberre már semmi bajom nem lesz, és megejthetjük végre a műtétet - amit valahogy magam sem hiszek.

A macska növekvő dudora intenzíven aggaszt, ezért kérünk egy időpontot ultrahangra az állatkórházban, ahol ha HR-es lennék, az első benyomások alapján az egész bagázst kirúgatnám. Nem várom el, hogy minden állatorvos annyira kedves legyen, mint a miénk, de ez a doki maga a falra hányt közöny. Az asszisztense se egy buzgó mócsing, a sarokban heverészik, és szenvtelenül elnézi, ahogy anyám és én megpróbáljuk lefogni a macskát, akit az orvos jópofa utasítására hanyatt kéne fektetnünk a vizsgálóasztalon. Jó vicc. Valahogy négy kézzel mégis sikerül a művelet, az ultrahang pedig komor fekete foltokat rajzol a monitorra. A macska-szkanderezés kellős közepén el is hangzik a mondat, amit nem akarsz hallani: ez egy daganat…várjunk csak… nem is egy, hanem több. Készül egy vérkép is, ami ugyan kicsattanó, de a diagnózis, amivel taknyunkon tenyerel minket a pasi, elapasztja a szavunkat. Némán szitkozódva taxizunk haza. Kajmi hazaérve puffogva eszik egy sort, majd leheveredik tévézni, miközben vadul tisztogatja a farkát. A rutinjelenet láttán kissé megnyugszunk, de megérezve, hogy a rém már fészkelődik a szekrény mélyén, a következő hétre kérünk egy időpontot a doktornőhöz.

A könnyezés 5 nap múltán egy árnyalatot sem javul, ekkor telefonos konzultációt követően betámadunk a másik szemcseppel. Ez egy tutibb szer, nagy reményeket fűzök hozzá. A napok ugyanolyan aggodalomban telnek, mint az előző hónapokban. Az tartja bennem a lelket, hogy anyu helyrejött, a macska egyelőre rendben, ezért megengedem magamnak, hogy az átmeneti békét kihasználva elhúzzunk nyaralni Görögországba. Augusztus végét-szeptember elejét nézzük ki, mert úgy okoskodom, hogy még ha le is harapja a bokám egy cápa, vagy hasmenéses-hányós vírust szedek össze a helyi fűszerezésű gyrostól, szeptember 26-ig még ezekből is jó eséllyel felépülök.

Az utazás szervezése végre örömmel tölt el, bár ahogy az airbnb lakásokat görgetem, gyanús torokkaparásra leszek figyelmes. Másnapra sem múlik, úgyhogy a dolgot nem bízom a véletlenre, megjelenek a gégészeten. Egy rendkívül praktikus, robotszerű nő fogad. Elmondom, hogy mi a gondom: nevezetesen, hogy szeptemberre olyan torkot szeretnék, amin a légy seggen csúszik, de félek, hogy valami esetleg visszamaradt a múltkori gyulladásból, és amúgy nem sírok, csak kööhhnyygghh..…de eddigre már elém is ugrik a kétfős személyzet, valaki egy vesetálat tuszkol a kezembe, és jobbról-balról nagy nyomású slaggal átmossák mindkét fülem. A nem kívánt zuhany után még gondoltam, közlök némi információt a szemkönnyezésről, hátha a járatokban valami megtapadt a múltkori torokgyulladásból, de egy irgalmatlan hurkapálca garatomig merül a torkomban, és belém fojtja a szót. Mire diszkréten kiöklendezem magam, már kapom is a pecsétes papírt: kitenyésztjük, 10 nap múlva kontroll. A könnyezésről annyit, hogy igen, a garatban megbúvó baci is okozhatja, most majd meglátjuk. Viszlát. Hát, ez a nő se pátyolgatott halálra, de végül is, amiért jöttem, megkaptam.

A cica daganata rohamtempóban növekszik, és amikor anya lecipeli az orvoshoz, hogy beszámoljon az ultrahangról, a doktornő nem sokat teketóriázik, rögtön 3 deci folyadékot le is szív a púpból egy óriási injekciós tű segítségével. A macsek nem boldog, de anya megkönnyebbülve hív: ez is megvan, gyönyörűen lelohadt a dudor, szuper jó, hogy csak folyadékkal volt tele, talán nem is ég a ház, lesz még jó öt évünk.

Augusztus elején aztán nyugtalanítani kezd a torkom. Minden reggel bezseblámpázok, hogy megvizsgáljam: altatható vagyok-e ettől a színárnyalattól, vagy sem. Azon kapom magam, hogy a baráti beszélgetések túlnyomó részében egy másik világba révedek, esélyeimet latolgatom, dagonyázom a kételyben, szóval, kezdek becsavarodni. És vajon merre járhat a tumormarkerem? Úgy döntök, hogy szeptemberig ezzel nem foglalkozom, elég az nekem, hogy kifolyik a szemem, és tyúkmódra kapirgál a torkom. Anyám javaslatát is fontolóra veszem, hogy a nyaralás után 3 hétig betegállományba menjek, és otthon bekkeljem ki a műtétig visszamaradt időt, nehogy valaki megfertőzzön. Mivel látom, hogy kezdek komolyan befordulni, úgy döntök, hogy eljött az ideje, hogy felkeressek egy pszichológust. Szemezgethetnék az ismerőseim közül, de tudtam, hogy nekem olyan szakember kell, aki nem mellesleg orvos is. Találok is egy hölgyet, aki egy időben belgyógyászként működött, de ma már pszichológus, és szakmáján belül betegségtudatra, gyászfeldolgozásra specializálódott. Na, itt lehet aztán majd kérdezni!

Mikor leülök a fotelbe, előre bocsátom, hogy nem sírok, csak könnyezem. Megkérdezi, miben segíthet, ezért, hogy megkönnyítsem a munkáját, előadom neki a komplett csomagot: én szerintem annyira félek a közelgő műtétemtől, hogy egyik betegség után generálom a másikat, aminek következtében a műtétek is elmaradnak, ezért szeretném megbeszélni a szervezetemmel, hogy ne tegye ezt velem, és azért jöttem, mert ehhez szeretnék segítséget kapni, hiszen egyedül már nem megy. Egy fél percig hallgat, majd leveszi a szemüvegét, és csodálkozva rám néz:

- Szóval maga azt hiszi, hogy a lelkünk hatással van a testünkre???

Uff. Hova jöttem én!? Manapság, amikor mindannyiunk harmadik szeme spiritualitástól fénylik, egy ilyen materialista felvetés…A kérdés hangsúlyán jobban meglepődöm, mint a kérdésen magán, de határozottan bólintok, hogy igen. Nézzen akkor hülyének, mit bánom én. Feltesz még pár olyan kérdést, amire nem számítok, például, hogy szerintem meg tudom-e különböztetni a tudományos igényű felvilágosítást a bulvárlapok fórumain olvasható hozzászólásoktól, vagy, hogy a környezetem vajon mit gondol rólam. A bevezető kérdések után megnyugtat, hogy természetesen ő is azt gondolja, hogy a lelkünk és a testünk össze van huzalozva, és oda-vissza hat egymásra; ezzel a sokkolással - gondolom,- csak meg akarta nézni, mennyire vagyok befolyásolható. Egy órát nyikorgok a bőrfotelben. Ezalatt ő kérdéseket tesz fel, én meg a szimpla válasz helyett rögtön szolgáltatok magamhoz egy anamnézisbe bugyolált diagnózist is, úgyhogy nagyon meg se lepődöm, hogy az ülés végén azt tudom meg, hogy semmi bajom nincsen, csak türelmetlen vagyok. Rávilágít, hogy elmondásom szerint mindig mindent magam oldok meg, most pedig ki vagyok szolgáltatva az időnek, az orvosoknak, és nem bírom ezt a tétlenséget. Mert a tétlenségtől begőzölök, és lehúzom magam a spirális depilefolyón. Az aktuális problémámra válaszul bevezet az autogén tréningbe, mert - ahogy mondja, - egy dolgom van: segíteni a testemnek, hogy ne merítse le magát teljesen az aggodalomban. Ha gondolom, menjek vissza, de ő nem érzi szükségét esetemben egy szokásos 8 alkalmas terápiának. Ettől függetlenül még egyszer visszamentem, de mivel leginkább arra használtam az alkalmat, hogy egy hozzáértővel beszélgessek az orvostudományról, egyikünk se tartotta indokoltnak a további találkozókat. Ami viszont megütötte a fülem, hogy ő orvosként is elmélázott azon, vajon tényleg indokolt-e ez a műtét. Csak azért, hogy megnézzenek valamit, amiről egyébként kellő információt kaphatunk a laboreredményből és az ultrahang segítségével? Az utolsó jó tanácsa az volt, hogy beszéljem meg az orvosommal, hogy hagyjuk a p*csába az egészet. Elképzelem dr. Sármot, ahogy ezzel előállok, és hazafelé menet el is hessegetem a képet.

Augusztus közepén újra megjelenek Imre doktornál, mert kezdek már kiszáradni a folyamatos könnyezéstől. A gyógyszeripar sajnos nem kínált már újabb megoldásokat a problémámra, ezért kedvenc szemészem azt tanácsolja, hogy most menjek nyaralni, és ha a sós tengeri levegő sem kap helyre, akkor az utolsó tippje egy heroikus könnycsatorna átmosás megejtése lesz, ami annyira rosszul hangzik, hogy elhatározom: elapasztom ezt az átok könnyezést, ha addig élek is.

A „Csak nem megbetegedni!” jelmondat égisze alatt úgy döntök, hogy ha a kognitív utak nem vittek előrébb, felkeresek egy olyan gyógyítót, aki a segítséget nem e világról kapja. Egy próbát megér. Kedves barátom ajánlására jutott egyáltalán eszembe a gondolat, és ha neki nagyon sokat segített, akkor biztosan nekem is hasznos lesz – vagy már csak nagyon szeretném kibeszélni ezt az egészet magamból, és ott hagyni valaki kisasztalán, hátha összetöpörödik és elpárolog nyomtalan. A szellemgyógyító hölgy meglepően fiatal, tekintete jóságos, első látásra is megnyerő. Megnyugszom, hogy itt se találok kristálygömböt a könyvespolcon, vagy fekete macskát a sarokban. Miután rutinból elregélem, hogy nem sírok, csak könnyezem, mosolyogva bevezet egy kis helyiségbe, ahol elmondja, mi fog történni. Lehet, hogy látni fogok dolgokat. Lehet, hogy hallani fogok dolgokat, de egyet se aggódjak, le vagyunk védve, semmi ártó szándékú lény nem fog itt rám tapadni. Ezt így péntek délután a belvárosi csúcsforgalomból beesve hallani kicsit bizarr, de én sok mindent láttam már, izgatottan várom, mi fog ebből kisülni. Neki is először elmondom a problémám: endometriózis miatt akarnak megműteni, azaz csak megnézni, de a szervezetem nem engedi. Combos két és fél órán át analizál. Csak kicsit másképp. Nem kérdez semmit, csak „megnéz”. Mindig tájékoztat, hogy mit vizsgál, például a szüleimet, az ő kapcsolatukat, az én helyemet a családban, és előző életeimet. Információit a neki „fentről” vagy „odaátról” közvetített képekből nyeri, ezért az ülés nagy részében befelé koncentrál, ami abban nyilvánul meg, hogy a szőnyegpadlót tanulmányozza. Az első döbbenet akkor ér, amikor két perces szőnyegbámulásból megmondja, hogy mindkét szülőm család nélkül nőtt fel. Stimmel. Intézetis volt mindkettő. Minden, amit apuról és anyuról, illetve a házasságukról mond, betalál. A második dolog, amitől majdnem leesek a székről, az, hogy rákérdez, miért olyan nagy anyukám lépe. Csak nem beteg? Jesszusom. Rengeteg aspektusból „átnéz”, és olyan dolgokat tud, amit nem tudhat. Majd persze rátérünk az endometriózisra, ami azért lep meg, mert akármennyire fixírozza a szőnyeget, nem igazán látja bennem. A szememre viszont kitér, és meg is gyógyítja – egy másik síkon. Csukott szemmel áttapogatja a szervezetemet, és már a fejemnél elakad:

- Nem gondolkozol te kicsit túl sokat a halálról?

Wuff, még egy pont.

- Csak úgy napi 16 órát – mosolygok.

És akkor jön a munkája: a szellemvilág segítségével kitisztít. Ami lecsatlakozott, azt visszaköti, amit meg kell, azt megnyitja, és egyszer csak bááámmm…egy láthatatlan kéz ültömben megfogja a kezemet. Majd kiugrok a fotelból! Nézek rá, ő csak mosolyog: semmi baj, ne féljek tőle. Még egyszer megfogják a kezemet. Nézek szerteszét, semmit se látok, de nem is félek, legalább annyira furcsa érzés, mint gyermekkoromban bármelyik szellemidézés, amin részt vettem. Még nagyon sok mindenről esik szó, van, ami ott a szobában nem esik jól, de mire a cipőmbe bújok az előszobában, megértem. Borzasztóan elcsigázva, de mégis izgalmas ajándékkal a lelkemben kóborolok haza, és csak abban bízom, hogy ezek a tisztítások célba érnek.

Közeleg a várva várt nyaralás. Anya pár nappal előtte szomorúan hív: hiába a leszívás, az a nyomorult dudor éppen ugyanakkora, mint volt, kezdhetjük elölről az egészet. Az utazásom előtti napon én viszem le a cicust. A doktornő is csak a fejét csóválja. Most már 4 deci folyadékot szipkáznak ki belőle, és Kajminak egyre inkább elege van belőlünk. A levett mintát elküldik laborba, emailen kapok majd róla értesítést, hogy mit találtak. A doktornőt nem is a folyadék aggasztja, hanem az egyre növekvő kemény terület a macska oldalában, és nem is próbál sunnyogni: elmondja, hogy ennek sajnos rossz vége lesz, csak azt nem tudni, mikor.

Így szép nyaralni! Relaxáljál, édes lányom! Anyám nemrég még fuldokolt, a macskám daganatos beteg, én egy hónapja könnyezem, még mindig kapar a torkom, és nemsokára kilyuggatnak, ha sikerül egészségesnek maradnom. Már ha ez egészség most, amiben konstans szorongok. Tesó lekap a tíz körmömről: most ő átveszi anyut, húzzak el nyaralni, már kicsit sok volt ez az év. Úgy döntök, hogy erre a hétre tényleg belazulok. Görögország csodálatos, a tenger mesés, imádom minden percét. Persze ömlik a könnyem, de már nem kímélem a szemem, visszahelyezem a lencsét, legalább a napszemüveg elrejti a rongyosra törölgetett jobb szemem. Egyik nap az Akropolisz múzeumban járunk, ahol sokkot kapok. A kinti 35 fok után a 14 fokra beállított légkondi először a végtagjaimból űzi ki a vért, majd a szemem is pánikrohamot kap. Nem elég, hogy hipotermia fenyeget, a szemem már nem csak könnyezik, hanem egész egyszerűen kiömlik a zsepimbe. Most már nem látok ki a vízesés alól. Az abnormális hőmérséklet után visszamenekülünk a forró tengerpartra, és ahogy ott katatón állapotban a fodrozódó hullámokat bámulom, azt veszem észre, hogy elállt. Vége. Onnantól kezdve többé nem könnyezik a szemem.

Hol máshol, Athén hellenisztikus kőlépcsőin megjön a macska laboreredménye: csak bacilust találtak, rosszindulatra utaló jelet nem. Sikkantgatva megkönnyebbülök, hátha kezdenek végre jóra fordulni a dolgok. Már csak hab a tortán, amikor egyik éjfélkor egy étteremben ülve utolér a közös képviselő: csőtörés lehet nálunk, mert az alsó lakó elázott, és folyamatos zubogást hall a wc-nkből. Ja, hogy mi Görögországban? Akkor elzárják a házban a vizet. Ja, hogy 5 nap múlva megyünk haza? Ööö. Tesó szolgálatba helyezi magát, és másnap reggel megoldják a problémát: szerencsére a csőtörés nem nálunk van, csak picit eresztett a tartály, de semmi komoly. Hazaérve majd megcsináltatjuk.

Beköszönt a szeptember. Megjelenek Imre doktornál, aki közli, hogy a beharangozott heroikus könnycsatorna átmosástól ezek szerint eltekinthetünk, és megint fél órát rötyög, most azon, hogy a szemem valószínűleg nagyon megijedt tőle, ezért inkább abbahagyta a könnyezést. A vizsgálat azonban különös dolgot tár fel: fél dioptriát javult a szemem.

Az ezredes is bejelentkezik, ideje egy újabb CA-125-öt nézni. Marika leveszi a vért, és meghagyják, hogy telefonon érdeklődjek. Én naivan már aznap délután ráülök a telefonra. Papírcsörgés, egérkattintás, leizzadás, kétszer elkérik a TAJ számom: még nincs eredmény. Hogy én ezt mennyire utálom!

A gégészeten ugyanaz a robotnő fogad: teljesen tiszta a torkom, a tenyésztés nem mutat kórokozót. Remek. Viszont én még mindig érdekesnek érzem, de már belenyugszom, hogy pszichés, és nem törődöm vele.

Közben majdnem elfelejtem, hogy a szemem felett érzett nagy aggodalmamban még pár héttel ezelőtt bejelentkeztem egy allergia vizsgálatra is, és bár a könnyezés már elmúlt, úgy vagyok vele, hogy most már derüljön fény minden nyavalyára, mert közeleg a műtét. A néni egy borotvapengével 13 helyen feltépi az alkaromon a bőrt, és különböző anyagokat csepegtet a sérüléseimre. Fél szemmel követem az eseményeket, a másikkal pedig már pörgetem magamban a thrillert, de mire odáig jutnék, hogy a néni kiszürcsöli a vért a karomból, kiültetnek a folyosóra várakozni, azzal az ukázzal, hogy nehogy vakarózzak. Már miért vakaróznék, gondolom, aztán két perc múlva megértem. Wááá…viszket, csíp, piroslik. Ki is derül hamarosan: parlagfű, fekete üröm, házi por. Gyógyszer felírva, ha jót akarok, szedjem fel a szőnyeget, le a függönyt, tüntessem el a plüsst, és takarítsak, mint egy kis angyal. A gyógyszereket még elkezdem szedni, nehogy visszatérjen a könnyezés, vagy esetleg tüsszögni kezdjek, mert akkor nekem megint harangoztak.

Közben naponta telefonálok a marker eredményért, és amikor már negyedik napon sincs semmi hír, belátjuk, hogy valami történhetett a szállítmánnyal. Én nem csinálom tovább a napi két leizzadós telefonálgatást, elmegyek inkább egy magán laborba, ahol már aznap megvan az eredmény: 162! Nőtt a kis rohadék. Elküldöm dr Sármnak ez eredményt, aki nem izgatja magát különösebben rajta, én viszont a halál szelétől meglegyintve visszaszédülök a saját poklom legalsó bugyraiba.

A macskadudor újra kiújul, viszont szó se lehet a heti kettő leszívásról, Kajminak is elfogyott a türelme. Nincs más megoldás, csak a műtét. Mivel 13 éves, a pakliban benne van, hogy nem ébred fel, de ha nem műtjük meg, biztos, hogy elviszi ez a nyavalya, ami lassan akkorára nő, hogy önállóan közlekedik. Október 3-ra kapunk időpontot, és a kockázat ellenére bevállaljuk a műtétet, mert nem bírnánk élni a tudattal, hogy nem tettünk meg mindent. 7 hónapos korától fogva folyamatosan rettegtem, hogy mikor viszi el a leukózisa, de az végül csendben maradt. Jött helyette ez a sz*r. Anyuval le vagyunk törve, mint a bili füle. Mondogatjuk, szép kort megélt, ahhoz képest, hogy a csatornából szedtük össze, vidám, boldog élete volt, agyon kényeztettük. Elviselhetetlen ez a halálvárás. Most már minden alkalommal úgy kell simogatom, mintha az volna az utolsó. Próbálunk felkészülni az elkerülhetetlenre, mert az bizony közeleg.

Szeptemberben már ráfordulok a „Csak nem megbetegedni!” sugárút célegyenesére. Munkába menet a villamoson szemvillámokat szórok a köhögőkre, elszigetelődöm embertársaimtól, minimalizálom a kontaktust. Zabálom a vitamint, meditálok, autogén tréningelek, maga vagyok az óóóóómmmmmm. Már a hétvégi táncos bulikba se járok, nem hagyhatom, hogy összeizzadjanak a bacikkal, mert ha ez a műtét is befuccsol, megőrülök. Szeptember 12-én aztán meg is érkezik a várva-várt torokfájás, és vele a biztonság kedvéért egy-két herpesz is kinyílik a számban. Ez már minősített eset! Újra elkezdődik a napi öt torkon-önzseblámpázás, a kétségbeesett visszaszámlálás. 13 nap a befekvésig. Elégnek kell lennie. Az első fejfájásra elrohanok a körzetihez, és előadom neki, hogy miért kell meggyógyulnom 13 napon belül. Ő pedig nekem szegez egy kérdést, amin én is meglepődöm:

- Tudja, hogy ez milyen gyakori?

- ?

- A tervezett műtétek előtti pszichés lebetegedés.

- Komolyaaan?

- Ajajj!

Kiszámoljuk, hogy ha egy hétig antibiotikumot szedek, utána még belefér az öt gyógyszermentes nap is, úgyhogy jók vagyunk. Hazafelé még beugrom a barátnőmhöz a gégészetre, és kikövetelek még egy toroktenyésztést. Legalább lesz egy papírom, amit lobogtathatok az altatóorvosnak. Hurkapálca fartőig nyomul, minta levéve.

Ahogy mindig, anyámnak most is igaza lesz: tényleg betegállományba vonulok a műtét előtt. Iszonyú jó beteg vagyok. Minden tanácsot megfogadok: ha világoskék sálat kell kötni a nyakamba, mert az jótékonyan hat a torokcsakrámra, akkor én napkeltétől napnyugtáig flangálok a bilikék kendőmben. Többen a sós vízre esküsznek, hát én napi ötször sikálom át vele a torkom. Igyál ildikém páleszt, nem kell lenyelni, csak gargalizálj. Már az illatától bekarmolok, de megcsinálom. Ne igyál tejet, ne egyél cukrot, reszelj gyömbért a teába, mézes tejet igyál este, már csak azt nem javasolták, hogy éjfélkor a sámándombon lemészároljak egy kecskét, és annak vérébe mártott gézzel töröljem ki a torkom. Az összes antibiotikumot megettem, minden pálinkát megittam, szétrelaxáltam magam – és még mindig semmi. 5 nap a befekvésig. Beköszönt a fejfájás. Közben el kell intézni a szokásos köröket a műtét előtt: vérvétel, EKG, tüdőszűrni már nem kell, az elég fél évente egyszer. Úgy megyek el a vizsgálatra, hogy Marikát beavatom: fáj a fejem, herpeszem van, és rossz előérzetem. Felhúzza a szemöldökét: ez már nem tréfa, egyszer még az ember csak lemond egy műtétet, de háromszor?! Most, hogy már komoly lelkifurdalásom is lesz, visszarohanok a körzetihez, aki írna is egy másik antibiotikumot, de megállítom a kezét:

- Már nem lehet, kifutottam az időből.

Maradnak a házi praktikák.

- Próbálta már, hogy phlogosollal….

- Már két üveget elgargalizáltam.

- Gyömb..

- Igen.

- Hhh...

Ekkor Zsuzsika, aki mióta az eszemet tudom, itt lót-fut ezeken a folyosókon, átdugja a fejét a nővérszoba kisablakán, és előáll a tuti kúrával:

- Ildikém! Olaj! Olajat kell inni! Este-reggel egy pohár étolaj, az bevonja a torkot, nem jut oxigénhez ez a randa vírus, és meghal. Két nap múlva semmi bajod!

Mivel a körzeti sem tiltja meg, hazaérve kinyitom a konyhaszekrényt. Olajat. Jó-jó. De étolajat vagy olívaolajat? Találomra legördítek egy pohár olívaolajat, és megpróbálom nem kihányni. Rámeditálok, és elképzelem, hogy a torkom alján egymást taposva fulladnak halomba a kis dögök.

A vitaminok mellé marékszámra habzsolom a gyulladáscsökkentőket, de válaszul csak hőemelkedésem lesz. A herpeszek lassan múlnak, de egy éles szemű altatóorvos, ha benéz a számba, még felfedezheti a visszavonuló csapatokat, és dönthet úgy, hogy na, ezt így nem. Még négy nap. Már nincs értelme elmenni a gégészeti toroktenyésztés eredményéért. Még három nap. Még…most már elég. Fel kell hívnom dr. Sármot. El fog küldeni az anyámba, az biztos.

Valóban nem tör ki örömében, de gentleman, és megkér, hogy azért ha lehet, fáradjak be másnap, ezt meg kell beszélnünk közösen. Másnap be is botorkálok a kórházba, ahol az ezredes, Marika és dr Sárm úgy tornyosulnak fölém, mintha egy rosszcsont kiskutya lennék, aki mindig kikotorja a kertben a kedvenc rózsabokrukat.

- Most mit csináljunk vele, főorvos úr?! – kérdi az ezredes a kollégát.

- Hát, nincs mit tenni. Ha ez a szervezet nem akarja, hogy megműtsék, akkor tiszteletben tartjuk.

- És akkor mi lesz? – nézek rájuk felváltva.

- Nem műtjük meg – határoz dr Sárm.

- És akkor mi lesz? – ismétlem meg, a logika létráján feljebb kapaszkodva.

Az ezredes és dr Sárm egymásra néznek:

- Majd Artúr doktor megszúrja.

Egyetértően bólogatnak, még Marika is beszáll, majd, mint aki jól végezte dolgát, könyökkel oldalba bök, és rám nevet:

- Jól megfúrtuk ezt a műtétet! Ja, tudja mi történt a vérével? Eltörték a kémcsövet, csak nem szóltak. Vagy tízen várták hiába a vizsgálatuk eredményét – ingatja a fejét.

Ekkor ünnepélyesen megfogadom, hogy ezentúl tumormarkert csak magánlaborban. 6000 Ft, és aznap jön az email. Ennyit megér. Miután Marika visszavonul a raktárába, a főorvosoktól megtudom, hogy Artúr doktornak képesítése és gépe is van az ambuláns mintavételre, és bár jó lett volna kamerával megnézni a belső szerveimet, az is elég lesz a diagnózishoz, ha mintát vesz, abból citológiai elemzés készül, és végre lezárhatjuk ezt az ügyet – ha. Feladat: felhívni Artúr doktort, időpontot kérni, ezt szépen elintézni, leletet befényképezni, elküldeni, majd, miután dr Sárm megbizonyosodik róla, hogy felfogtam a teendőimet, elrobog a dolgára. Az ezredes még elidőz nálam kissé, úgyhogy puhatolózom nála egy kicsit:

- Mégis hogy fog mintát venni a petefészkekből ambulánsan?

- Elérzésteleníti, és a hasfalon keresztül egy apró tűvel kiszívja a mintát.

- És..öö..ez fájni fog?

- Ááááá! Másnap sorba fog állni, hogy repetát kérjen.

Oké, akkor legyen ez. Hazafelé elhatározom, hogy életemben először valaminek nem nézek utána. Artúr doktor október 7-re ad időpontot, úgyhogy a hétvégén még éltetem magam a születésnapom alkalmából, és a cicát is megműtik. A doktornőnk elmondja, hogy hárman álltak a macska felett, és a másik két kollégája azt javasolta, hogy hozzá se kezdjenek. A daganat bevette magát a cica combizmába, és átszőtte. A doktornőt viszont nem abból a fából faragták, hogy meghátráljon. Három órán át operálta, szálanként távolította el a rémséget, hogy az izom meg ne sérüljön. Kajmi is egy hős volt, felébredt az altatásból, viszont a neheze most jött. Anya 0-24-ben felügyelte, mert a bódult macska hörgött-morgott- mindentől félt, fújt, és ki akarta tépni a varratokat. A szövettani eredményre 10 napot kellett várni, de állítólag ránézésre semmi jóval nem kecsegtetett a dolog.

Október 7-én már volt olyan állapotban a cicus, hogy anya ott merte hagyni két órára, amíg engem elkísért az ambuláns mintavételre, bármit is jelentsen az. Akkor még nem tudtam, hogy minden képzeletemet felülmúlja majd a művelet, mert – ahogy ígértem – kivételesen nem gugliztam ki, hogy hova is megyek.

(az utolsó rész következik)

(a fotó azon a nyáron készült, Athénban, 2 nappal a szemkönnyezés abbamaradása után :))

Abban a szent percben, amikor kis rózsaszín bőröndömmel kinyekeregtem a kórház kapuján, a karomat pár órája belobbantó és a műtétet meghiúsító gyanús vörös foltok, mintha csak elhatározták volna, hogy a csúcson kell abbahagyni, visszavonultak, és el is tűntek a feledés homályába. Még jó, hogy készítettem róluk pár fotót, mert egy hét múlva, amikor bejutottam egy valamire való bőrgyógyászhoz, már csak a makulátlan simaságú alkarommal tudtam hadonászni, és bizonygatni: tessék elhinni, ez az egész itt nemrég még lángolt. A pasas nem most jött az öthúszassal, sokat sejtetően bólogat: elhiszi, ugyanis a stressz úgy kreál és lohaszt le ragyákat, hogy most már bottal üthetjük a nyomát. Részletesen kikérdez, hogy mi mindent rosszalkodtam mostanában. Szájharapdálva bevallom, hogy pár hete, amikor nem volt már időm az epilátorommal lecsupaszítani a karom pihéit, nekiestem borotvával, és, hogy megnyugtassam felkaristolt bőrömet, alaposan be is testápolóztam minden négyzetcentit rögtön a művelet után. Feldereng egy emlék, hogy már másnap is lobogott egyet, de aztán nem láttam többet a pírt, és nem foglalkoztam vele. Hamiskás mosollyal hallgatja a tanúvallomásom, miközben valószínűleg komplett idiótának néz, és a végszóra széttárja a kezét: akkor ez sima ügy. A contact dermatitis-ről azt kell tudni, hogy  lazán-simán megműthettek volna tőle, mert az égegyadta semmilyen bacilust nem hordoz, viszont stressz hatására szereti megmutogatni magát. Kapok rá azért kenőcsöt, a kezembe meg pecsétes papírt: irány a műtő, nincs apelláta. Kifelé menet megjegyzem, hogy mennyire faramuci, hogy egy ilyen bagatell dolog miatt elmaradhat egy műtét, mire búcsúzóul óva int, hogy a bőrbaj csak az egyik eset, amivel nem műtenek. Lelkemre köti, hogy a következő műtétig már meg ne betegedjek, ne kaparjon a torkom, véletlen se köhögjek, ne tüsszögjek, ne menjen a hasam, ne fázzak fel, pláne ne legyen herpeszem, ne szedjek antibiotikumot, kötőhártya gyulladásról ne is álmodjak - egy szóval: karantén.

Dr. Sárm este 8-kor hív vissza, remek hír, és ha így áll a dolog: akkor mit szólnék egy július 18-i randihoz? Visszanyelem, amit első felindulásomban szólok hozzá, és természetesen már vésem is a naptáramba. Július 18. Csak nem megbetegedni addig! Irigykedve gondolok az engem riogató alkalmi szobatársaimra a kórteremből: ők már rég otthon vannak, kipihenték az egészet - bár lehet, hogy már nincs méhük. Fenébe az egésszel, legyünk már túl rajta.

2019 júniusát lelkemben csermelyként csurdogáló zennel és határtalan békével elmémben tervezem eltölteni, nehogy rám másszon valami alattomos ragály. Ez annyira sikerül is, hogy alfába merülésem első napján anya azzal hív, hogy valami nagy baj lehet, mert nem kap levegőt. Ráadásul jártányi ereje sincs, ami azért sem praktikus, mert másnap jelenése van a kórházban, és ő most el se tudja képzelni, hogy fog odáig elvergődni. Az események ilyetén fordulata annyira nem lepett meg, de azért megmarkolta a gyomrom. Az elmúlt részben ecsetelt anafilaxiás sokk után már amúgy is háromóránkénti telefonos bejelentkezést írtam elő anyámnak, kétnaponta pedig – amolyan önkéntes Ursula nővérként - megjelentem a lakásán, hogy szemrevételezzem az állapotát. A padlizsánszín továbbra is ragaszkodott hozzá, ami miatt nyár közepén is kénytelen volt sálsapkában piacra menni, nehogy pestist kiáltsanak rá a kofák epres rekeszeik mögül. A telefonos segélykérésre azonnal ugrunk, szerencsére az ember itthon, nem is kérdés: ő lesz a sofőr. Amire senki sem számít: a kórházba vivés esetünkben szó szerint volt értendő: azaz Balázs karjaiban. A megmagyarázhatatlan gyengeségre nemsokára fény derül: anyunak a kezelés hatására szétesett a vére, a hemoglobin szintje a béka segge alá süllyedt, egyszerűen nem jutott elegendő oxigénhez. A jó öreg gyógyszeripar szerencsére erre is kikutyult már egy megoldást, de ahhoz, hogy ezt a ramaty állapotot biztonsággal tudják kezelni, a ramaty állapotot kétnaponta személyesen be kellett mutatni a kórházban. Balázs és anyám a következő heteket valóságos szimbiózisban töltik: anyu letotyog az autóig, Balázs bepakolja őt, leparkol a kórházban, becipeli a rendelésre, a büfé műanyag sámliján ülve kivárja azt a pár órát, elé szalad, visszatuszkolja a kocsiba, felcipeli, és ez így megy egészen addig, amíg a szteroid hatására összecuppannak a vörösvértestek, munkába áll a hemoglobin, és visszatér az oxigén.

Közben rá se merek nézni a pulzusomra, olyan idegállapotban vagyok az eseményektől, a közelgő műtéttől, és az istentudja, mekkora ütemben növekvő tumormarkeremtől. Próbálok abba a félmondatba kapaszkodni, amit dr. Sárm vigaszul csepegtetett a fülembe: a nagy bajnál a CA-125 értéke nem 120, hanem 4000. Amikor a temérdek aggodalom közepette csippentek magamnak magamra is egy kis időt, bevetem a szuggesztiót: most már össze fog jönni, mert: igen, kell nekem ez a műtét, - bár ez utóbbiról én egy fikarcnyit sem vagyok meggyőződve. Hiába meditálok és teremtek pozitív képzeteket - egyszerűen nem bírom elképzelni magam, amint megműtenek.

Egyik eseménytelen hétköznapon az irodában aztán újabb rémek repülnek rám a pokolból. A gyanútlan semmiből egyszerre mintha konyhakést szúrnának a jobb mellembe, de úgy tövig – meghatározhatatlan fájdalom bénít le ültömben. Ha elképzelném az alakot, aki ezt teszi velem, egy két marékkal trancsírozó középkori alabárdos jutna eszembe. Miazistennyavalya ez már megint? A képzelt kés jobbra-balra forog a szövetben – azt se tudom, hova kapjak. Először lebénít a fájdalom, aztán felül bennem a félelem. A környezetemnek már be se merek róla számolni, így sincs már senki, aki épelméjűnek gondolna, ezért gyorsan kilopózom a zuhanyzóba, letépem a felsőm, és önvizsgálatot tartok, erősen remélve, hogy nem akkor támad takaríthatnékja a személyzetnek. Nem találok semmi gyanúsat, de még mielőtt megnyugodnék, már repül is egy bárd a balba, ugyanazzal a kifinomult technikával. Azt is végig matatom, ott sincs semmi. Kezdem elhinni, hogy tán nem a legrosszabbtól kell tartanom, hátha csak..mittomén..front van, vagy becsípődött, vagy olyat ettem. Sajnos a jelenség nem múlik el, teljesen váratlan helyzetekben fojtja belém a mondanivalóm, vagy állít meg egy mozdulat közepén. Ennek fele se tréfa, irány a mammográfia, ott se jártunk még.

Dr. Sárm már első randinkon rákérdezett, de én addig abban a bárgyú tudatban éltem, hogy az ember erre a vizsgálatra behívót kap, ezért én hatalmas lelki nyugalommal ültem otthon, mint Harry Potter a lépcső alatt, és vártam a levelem. Így negyvenen túl már kezdett gyanús lenni, hogy a kutya nem akar megmammogni, és ekkor dr Sárm felhomályosított, hogy behívót nem is fogok kapni, és megkért, legyek már olyan jó, és húzzak el a vizsgálatra önként és dalolva. Mivel az ismerőseimtől azt hallottam, hogy TB alapon egyfelől rengeteget kell várni, hogy időpontot kapj, másfelől úgy ér véget a vizsgálat, hogy „majd hívjuk, ha baj van”, az én hipochondriámmal már hívtam is egy magánrendelőt, inkább fizetek, de engem ne hagyjanak kételyben.

Az ember harminc körül már kinyitja a fülét, és hall ezt-azt, hogy így fáj, úgy fáj, ezért ismét felütöttem a világhálót, és olvasgattam kicsit. Megtudtam, hogy ha nem akarod kifejezetten büntetni magad, a menstruáció kezdetétől számított 2 héten belül intézd a vizsgálatot, mert ha akkor mész, amikor mellfeszülésed van, besz*rsz. A magánrendelők szerencsére tudnak alkalmazkodni a női szeszélyhez, ezért egy általam biztonságosnak ítélt napon mentem. Lássuk, hogy megy ez. Először jött a gépkezelő. Félmeztelenre vetkőzöl, és kicsit morognak, ha nincs összefogva a hajad, mert idecsípődik, vagy odaszorul. Hiába illegeted magad, hogy behelyezkedj a szerinted kellő likba, a nővér kipiszkál onnan, és beállítgat a megfelelő pózba. Ott rád engedik a masinát, és normál tempóban lepréselnek, de ha jól matekoztál, nem vészes. Ezután jön a neheze. Szólhattak volna, hogy melegítsek be, mert a második pózban úgy kitekertek, hogy majdnem meghúztam a hátam. Ha kész mindkét melled, jön egy doktornő, aki manuálisan is és ultrahanggal is megnéz, megbeszélitek az anamnézist, és utána azon melegében kielemzi a mammográfia felvételt. Egy jó 3 perces imádkozás után akkora negatívval küldenek haza, mint a ház. És hogy ki volt a késes gyilkos? Hormonok. Nem kell vele foglalkozni.

Július felé közeledve a nyári hétvégéket szombaton a tűzforró Lázban, vasárnap pedig szabadtéri táncokon töltöm. Élvezem, hogy még szabadlábon vagyok, de ugyanennyire nyomaszt a közelgő dátum. Hogy is volt? Csak nem megbetegedni! Július 7-én estére érkezik egy felkérés: a budai várban kéne fellépni egy cha cha chával, semmi extra, majd improvizálunk. Mutass nekem egy extrovertált exhibicionista szangvinikust, aki erre nemet mond, még akkor is, ha most már inkább vigyáznia kéne magára. A fellépés napján, miután otthon behúztam a táskán a cipzárt, még ránézek az időjárásra. Bár hét ágra süt a kora délutáni nap, nem árt tudni, mire számítsak később, hátha nagyon lehűl. Napközben száz fok, viszont kora este északkelet felől hideg szél érkezik. Eső nuku. Bedobok egy könnyű kis kardigánt a pántlikás topom mellé, és indulok magamutogatni.

A fellépés remekül sikerül, és hálistennek az azt követő buliban is kelendő vagyok. Szokás szerint elsőként ázik el a hajam, ez egy istenverte tulajdonságom, amitől idegbajt kapok, de már úgyis megszokták a T. partnerek, nem is foglalkozom vele. Hát kéne. A nagy hevületben későn veszem észre, hogy a hátamra tapadó vizes hajam valahogy olyan kellemetlenül hideg. Már a nap is lement, feltámadt a szél. Az a bizonyos beígért hideg szél. A következő tánc előtt már leköszönök, előtúrom a kardigánom, és bele burkolózom. Mint halottnak a csók. Előkerülnek a pulcsik, ingek, megérkezett a megjósolt északkeleti fuvallat, az emberek sorjában öltözködnek. A bulit nem hagyom annyiban, mert úgy gondolom, ha mozgok, úgyse fogok fázni, de lefele a várból már vacog a fogam. Az autóban megmelegszem, de a biztonság kedvéért otthon belehuppanok egy kád forró vízbe. Hétfőn még güzülök az irodában, kedden viszont kezdem érezni, hogy kapar a torkom. Délutánra már a fejem is megfájdul, estére hőemelkedés. Július 10-ét írunk, amikor betegszabira távozom. Kétségbeesve számolom a napokat, és századszor is eszembe jut a bőrgyógyász intelme. Csak nem megbetegedni! 7 nap a befekvésig, ennyi időm van, hogy meggyógyuljak. Csak sikerül! Hívom a banyalányt, küldjön rám egy kis energiát, meditálok, döntöm magamba a vitamint és a gyulladáscsökkentőt, vedelem a teát, és imádkozom. Az nem lehet, hogy ne gyógyuljak meg. A barátok fúrják a lelkemet: fogadd már el, hogy kell ez a műtét, látod? Azért vagy beteg, mert nem akarod. Jó, jó. Hát persze, hogy nem akarom. De minden este azon meditálok, hogy meggyógyuljak, hogy…miért is? Ja, hogy vihessenek műteni.

A napok egy fikarcnyi javulást sem hoznak. Minden reggel és este a mobilom zseblámpájával vizslatom a torkom, az meg csak vöröslik, mint egy jól megtermett sárkányé. Ha nyelek, mintha kaktuszt rágcsálnék, nincs az a sós-pálinkás-gyógyszeres gargalizálás, ami elmosná a bajt. A fejem fáj, a hőemelkedés csak gyógyszerre csitul, egyre kevésbé hiszek abban, hogy három-kettő-egy nap múlva egészséges leszek. Az utolsó napokon már sírni tudnék a dühtől, hogy miért nem eshetek már túl rajta, miért kell ennyire elhúzódnia? Miért kellett nekem vizes hajjal a szélben vircsaftkodnom műtét előtt 10 nappal?!

Arra a konszenzusra jutok, hogy akkor ott rohadjon meg az egész, felhívom dr Sármot. Sajnálom, doktor úr, beteg vagyok, fáj a torkom, félek, hogy így nem altatnak el. Hát így kizárt, mondja, sóhajt, és újabb időpontot néz. Indítványozza, hogy nyaraljunk rá egyet, és találkozzunk szeptember 26-án. Remek. Csodás szülinapnak nézek elébe.

Aznap nagyon furcsán érzem magam. Egyrészt megkönnyebbülök, mert már nem kell szoronganom, hogy meggyógyulok-e időre, másrészt szomorúan nézem, ahogy elpörgetem a naptárat szeptemberre: addigra már réges-rég túl lettem volna rajta, ha nincs a kiütés, ha nincs a torokfájás…mi jöhet még?

Ilyet sose kérdezzetek. Az élet ilyenkor készséggel megmutatja, mi van még a tarsolyában. Miután – ahogy számítani lehetett rá – a tervezett műtét napján már ismét makkegészséges voltam, meglátogattam anyut. A kanapén ülünk, Kajmi cicánk szokás szerint keresztbe-hanyatt fekszik rajtunk, és az elégedettségtől pilledten hunyorog ránk felváltva. Anya ekkor magához képest túl komolyan megfogja a kezem, és odavezeti, ahol a cicáknak kb a hónuk alja van.

- Érzed itt ezt a dudort?

Neee. Neee. Istenem, csak ezt ne.

(folyt. köv.)

* „Sárkánytűz” – George.R.R Martin: A Tűz és jég dala sorozatból

Mióta dr Sárm azon a lepukkant kórházi folyosón abba a valószínűtlenül csúcsmodern kütyüjébe bevéste a dátumot, 2019. május 28-a úgy feszült fölém az égboltra, mint egy mindenhová utánam vonuló, egyre nyomasztóbbá dagadó felhőraj. Akár kirakatot bámultam, akár szőnyeget porszívóztam, a szavak, melyek csak úgy az illendőség kedvéért hangzottak el a konzultáción (mint pl a hólyagkatéter, sztómazsák, vagy esetleges komplikációk) gondoskodtak róla, hogy onnantól fogva egy felszabadult percem se legyen ezen a virágillattól bazsalygó tavaszon.

De, mint a filmekben, csak akadt egy nyüzüge kis reménysugár, aki úgy döntött, hogy nem adja fel, és utat tör hozzám, legyen bár mégoly áthatolhatatlan is a rosszkedvem köde. Az előző részt azzal zártam, hogy a közelgő műtét hírére így is, meg úgy is reagáltak a hozzám közel állók. Voltak szép számmal velem érzők, de azok, akik a kórház-labor-kórház tengelyen is túl láttak, alternatív utakra tereltek. Mivel ezek az utak mind egy irányba – nevezetesen a prana nadi felé - mutattak, magam alá kaptam a világhálót, és megkerestem, hol és hogyan tudnék részt venni a kezeléseken. Úgy készültem, hogy minimum világvége alsóra kell majd lebuszoznom az ügy érdekében, de – pofám leszakad – nekem otthonról munkába jövet-menet épp utamba esett egy kezelő, ahol már akár másnap szeretettel vártak. Amikor a dolgok így összehajolnak, én hajlamos vagyok a gördülékeny ügymenetet Isten ujjának betudni, ezért a következő hétfőn már indultam is neki a kalandnak, és magammal is vittem az egyetlen felszerelést, amit kértek: egy fetrengésre alkalmas, kényelmes öltözéket.

Lássuk, mire is vetemedtem. A prana nadi egy Tibetből származó, kézrátételes módszer, ami az univerzumból nyert energia áramoltatásával segít a szervezetünknek optimálisan működni, lelkünknek megbékélni, és – ezt letesztelni vagyok most itt – betegségeit meggyógyítani. Ha nyelvészkedni szeretnék, a szankszkrit „prána” az energia megfelelője, a „nadi” pedig az ezt közvetítő csatornát jelenti, tehát a kifejezés egy univerzális életerő csatornát takar. Én annyit tudtam erről az egészről, hogy pár barátom maga is elért ilyen-olyan szinteket a mesterré válás folyamatában, és többször láttam őket akcióban, így annyit sejtettem, hogy felöltözve fogok feküdni valahol, és meleg kézzel hozzám fognak nyúlkálni itt-ott.

Az ember – mikor a természetfeletti birodalmába tart – fejben rákészül egy új dimenzió befogadására. Én úgy képzeltem, hogy vegyes aromájú füstölőktől köhögve-fuldokolva bolyongok majd szűk folyosókon át csuhás mesteremet követve egy ablaktalan helyiségbe, ahol terítő alól előkujtorgó, púpos hátú fekete macskák görbülnek a vádlimhoz, és egy csálé kisasztal tetején, világító kristálygömb egyensúlyoz az egymásra hányt, megsárgult lapú ódon könyvek hátán. Hát ez tök nem így volt. Egy új építésű társasház első emeletén találtam magam, egy olyan lakásban, amibe azonnal beköltöznék, és amit finom öblítő illat lengett be, mert éjjel-nappal mossák-teregetik a textíliát, amire majd ráhajtod a kis arcodat a szeánsz alatt.

Mosolygós harmicasok nyitnak ajtót. Az előszobában felveszik az adataimat, és aláírom, hogy a kezelésektől függetlenül nem hagyom abba az orvosi konzultációkat, és esetlegesen előírt terápiákat. Rögtön szimpi lesz, hogy nem akarják jegenyefa gyökerével agyonvert, sárga indonéz varangy mirigyének főzetét megitatni velem, hanem a nyugati orvoslást kívánják megtámogatni saját erőforrásaikkal. A kezelő figyelmeztet, hogy hozzám fog érni, reméli, ez nem okoz majd bennem feszültséget. Elharapok egy félmosolyt, az évek során már bebizonyosodott, hogy elég jól tolerálom az érintést, de ez most rém hülyén hangzana, ha kimondanám, ezért nem teszem. Szintén előre bocsátják, hogy a tüneteim felerősödhetnek, mert az első 4 alkalom a szervezet kitisztításáról és felkészítéséről szól, és nem biztos, hogy a testem flottul fogadja majd, amit kap. Mivel tüneteim eddig se voltak, nem számítok armageddonra.

Négy egymást követő napon járok a kezelésre, kétszer egy fiatalember, másik kétszer egy kék szemű boszorkány matat rajtam. Az első alkalom alatt annyira átszellemülök, hogy a negyedik percben nyálcsurgatva horkolok a lepedőn. Ez még kétszer megismétlődik, mire annyira ébren tudok maradni, hogy megállapítsam: én ezt a banyalányt ismerem valahonnan. Mivel nem tévesztem szem elől a hely szellemét, a választ kutatandó elkezdek előző életeimben vájkálni, de a csaj visszaránt a földre: tizenévesen pár hónapig egy dojoban karatéztunk, onnan. A kicsi világ minket is összeránt, megkérem, hogy ezentúl legyen szíves, és ő legyen a cisztáim főnővére. Rááll, és megkezdjük a már célzott munkát. Tisztítsuk meg a petefészkeket a dögöktől, és kapjuk szét, ami összetapadt, lehetőleg május 28-ig bezárólag. Mire várunk még? Gyakorlatilag én csak annyit érzékelek, hogy nagyon kellemes hanyattfekvésben lazulok egy ágyon, és a testem különböző pontjain egy meleg kéz ér hozzám. Ha épp nem lehunyt szemmel relaxálok, látom, hogy a mesterem vagy összetett tenyerébe mormog néha valamit, vagy láthatatlan alakokat fixíroz körülöttem a térben. Ilyenkor diszkréten befogom a szám. De számomra nem is ez az érdekes, hanem az, amikor a petefészkemhez érünk, mert én akkor olyat érzek, mint még soha. Amint ráteszi a tenyerét a területre, vagy csak fölé helyezi, odabent valaki felsikít, és őrült menekülésbe kezd. Konkrétan azt érzem, mintha tűvel-cérnával varrogatnának bennem valamit, de egyáltalán nem fáj, csak határozottan nyilall, szurkál. Az egész pontosan annyi ideig tart, amíg azon a helyen van a keze, tovább nem. Én ilyenkor rendre összerándulok, ő meg lemosolyog rám. Nyugi, direkt volt. Azt hiszem, ez volt a pont, ahonnan nekem nem kellett több bizonyíték arra, hogy ez a valami működik. Legalábbis valamit csinál.

A kezelések persze nem csak arról szólnak, hogy a petefészkemet foltozgatjuk. Nem úszom meg a betegségem lelki okainak felszínre csákányozását sem, egyrészt mert hiába gyógyítjuk meg most, ha ki fog újulni, másrészt ez a feladatunk. Velem könnyű dolga van, engem nem hoznak zavarba a kurkász kérdések, és magamtól is köpöm a diagnózist: igen, problémáim vannak az anyasággal. A szobában ezen senki se lepődik meg, neki nyilvánvaló a szerv rendeltetéséből, nekem meg az évek során összehordott kétségkupacból. De, mint mondottam, velem nincs sok gond. Előkerül a világmindenség, élet-halál, meg az összes téma, amiről beszélgetni érdemes, aztán vagy sírva röhögünk, vagy én bőgök. A banyalány meg néha úgy megkezeli az agyamat is, hogy párszor hazafelé egész egyszerűen eltévedek még Újpest cityben is.

Gyanúsan összecsengve a misztikumba tett látogatásaim kezdetével, a barátok is megkezdik ilyenkor áldásosnak hitt, de annak – lássuk be - kicsit sem nevezhető tevékenységüket. Meg ne sértődjön most senki, hiszen tudom én! Merő jóindulatból és csupa szívszeretetből – páran, nem mind - rákezdenek az óvatosnak látszó, de valójában dömperszerű puhatolózásra: ugye tudod, hogy ennek a sok betegeskedésnek lelki oka van? Mit nem mondasz ki? Jó, akkor kimondod, de nem úgy! Vagy nem azt! Vagy nem akkor! Mit titkolsz még magad előtt is? Min görcsölsz? Ne görcsölj. Engedd el. Elárulok egy titkot, ami fájhat. Az embernek az ilyen kéretlen – és sajnos sokszor hiteltelen – lelki vezetéstől jellemzően olyan érzése lesz, mint amikor valami bujkál benne, de még nem tudja megragadni, mitől olyan nyűgös. Hiszen itt vannak ezek a kedves emberek, akik mind miattam aggódnak, és csak segíteni próbálnak. Miért leszek ettől mégis agresszív kismalac? Aztán ezt is megfejtem. Én magam kétféle embert ismerek. Az ébert és a tévelygőt. Én magam kétféle embernek nem adok soha tanácsot. Az elsőnek, mert neki már nem kell, és az utóbbinak, mert neki még nem szabad. Házimunka közben gyakran Pálferit hallgatok. Imádom azt az előadását, amikor a rá jellemző ördögi vigyorral megkérdi a közönséget: „Ti szoktátok egymást analizálni?” Hallani, ahogy a háttérben felröhögnek. Elképzelem, hogy a terem fele jól szórakozik. Csak azok nem, akik tudják, hogy sokszor mi minden munkál a segítőkészség vértje alatt. Az atya meg is válaszolja saját költői kérését, amit most csak úgy itt hagyok az utókornak: „Könyörgöm: ne. Ne tegyétek.”

A tavasz közben feltartóztathatatlanul elönti a köztereket. Fogyó türelemmel, de növekvő szorongással telnek a napjaim; petefészkeim és én fékevesztetten száguldunk május 28-a kitárt karjaiba.  Közben az egyik legjobb barátnőmről kiderül, hogy olyannyira összeszűrte a levet az én dr Sármommal, hogy ugyanabban a kórházban, ugyanazon a folyosón, ahová bérletet váltottam, őt még előttem meg is műtik. Gyakorlatilag élő egyenes adásban kísérem végig a folyamatot, hordom a wc papírt, tanulmányozom a hasából kikandikáló csöveket, jegyzetelem a nővérek heppjeit. Készülök.

Május rózsaszín bimbajú fái közül menetrend szerint andalognak elő a szerelemillatba borult párocskák, miközben felém erőteljes hullámokban mindenünnen csak a baj bűze sodródik. A műtét előtt hívom az ezredest, hogy tisztázzuk, mikor és hol van jelenésem a fellépés előtt. Mint megtudom, abban a teljességgel kizárt esetben, ha balul ütnek ki a dolgok, és netalántán vérátömlesztést kapok, ami – el ne ájuljon nekem! – NEM FOG megtörténni, azért jó, ha tudjuk, hogy melyik vércsoport-antigénre termelek azon a héten antitestet. Mivel ezt a hóbortját szabadon variálja a szervezet, a műtét előtt maximum 7 nappal le kell venni a vérem. Igen, kitaláltátok, nincs mese, újra Marika színe elé járulok. Ha már ott vagyok, CRP-t (becses nevén: C-reaktív proteint, mely a vérsüllyedésnél pontosabban méri a gyulladást) és CA-125-öt is nézünk. Bámulatos. Csurgó vénámat eltorlaszoló kezem ujjaimba kapok egy-két beutalót, amivel házon belül a kötelező EKG és tüdőszűrés vizsgálatokat el is intézem. Szívem, tüdőm legalább rendben. Az ezredes közben két műtőskocsi között átszlalomozva elkapja dr Sárm köpenyének menetszelét, ugyan, főorvos úr, nézzünk azért már rá ezekre a cisztákra, mennyi az annyi. Dr Sárm tíz percig fénykardozik bennem a varázsbotjával, de akármennyire meresztgeti a szemét, a 7 centis szörnyeteg szőrén-szálán eltűnt. Ezt nem hiszem el! Eszembe jut a banyalány és a cérnaszálak a petefészkemben. Ő úgy mesélte, hogy ezzel a technikával húzkodja ki a cisztából az energiát. Jó, tudom, magától is felszívódhat, de akkor is. Dr Sárm bájos arca gondolkodóba esik. Hanyatt fektemben olyan szemeket meresztek rá, mint a felborult bogárka, aki abban a hitbe ringatja magát, hogy a fölé tornyosuló cipőtalp kegyes lesz, és most kivételesen nem tapossa el. Kérem, mondja, hogy nem kell műtét! Miközben fél lábon ugrálva bugyit rángatok magamra, a két főagy félrevonul, és eldönti a sorsomat. Kitámolygok a folyosómra, és igyekszem újra belsővé tenni az „ott rohadjon meg az egész, legyen, aminek lennie kell” kezdetű zen tanítást, és felkészíteni a lelkem az összes létező történésre, ami a következő percekben vár rám. Az ezredes nemsokára lerogy mellém a kispadra, és közli, hogy nem műtenek meg. A kritikus 7 centit eltüntettem, már csak egyéb 1-2 centisek vannak, azokkal nem lehet gond, még délután azért telefonáljak vissza a nővérszobába, hogy mennyi lett a CA-125, de akkor itt most ez a sztori véget ért. Mint egy felrúgott felmosó vödörből, hirtelen májusszag ömlik végig a padlón. Elvigyorodok, nyakába ugrok, összepuszilom, és bánom is én, hogy feleslegesen elcsesztem egy fél napot itt, szárnyalok haza.

Körbeértesítem az értem aggódókat, hát ez fantasztikus, köszönöm, hogy velem voltatok, de vége a rémálomnak. Egy vállamon szteppelő kisördög sugallatára nem hagyom másnapra a visszatelefonálást, és egy laza mozdulattal odacsörgök a nőgyógyászati nővérszobába, szeretnék érdeklődni, stb., stb. Zsuzsa nővér kattintgat a gépben, és hümmögve jelzi, hogy még itt van, csak belassult a rendszer.

- Szóval CA-125…mondom. Jaj. Nagyon magas. 136. Azonnal hívja fel az orvosát!

A májusi nap hirtelen maga elé kap két esőfelhőt, mint aki most vette észre, hogy pucéran lépett ki a pódiumra. Ma már másodjára gondolom, hogy ott rohadjon meg minden! Az orvosomat…oké, de melyik orvosomat? Az ezredes már úgy veszi fel a telefont, hogy nehogy azt higgyem, hogy őt nem értesítették, és dr Sárm is mindjárt hívni fog, mert MÉGISCSAK. Lesz műtét. Ilyen magas CA-125-öt nem hagyunk figyelmen kívül, de csak, hogy megnyugodjunk. Érti? Biztos? Jó. Készítsen hálóinget, kész szerencse, hogy ma megvolt minden vizsgálat, jövő héten találkozunk. Dr Sármot végül én hívom, és a méregdrága konfliktuskezelési tréningeket megszégyenítő hangjából azt gondolom, vagy piszkosul jó a memóriája, vagy hatalmas empata, mert pontosan tudja, hogy ha a múltkor magát összesz*rt őzike voltam, most mit érezhetek. Negyed óráig ápolja a lelkemet, hogy se a műtét közben, se utána nem fogok elhalálozni, de mivel magas az érték, meg kell bizonyosodni róla, hogy ez valóban endometriózis, és nem más. Ebben az átkozott sztoriban úgy repkednek a baljós frázisok, mint Stephen King bármelyik regényében. „Nem más”…a nyavalya kitört a gondolatra is. Dr Sárm érzi, hogy jól irányzottnak hitt vigasza nem ütötte meg a megnyugvás küszöbömet, és vagy ezért, vagy egyéb okokból másnap délelőttre behív egy beszélgetésre. Az éjszaka folyamán hosszas elbeszélgetést folytatok az univerzummal. A tömör lényegét így tudnám visszaadni: na ne már. A következő reggelen újabb 40 perc lelki ápolásban részesülök a vizsgálóban. Ez úgy lehetséges, hogy aznapra nem sikerült anesztest szerezniük, ezért elmaradtak a műtétek, és rám ért csacsogni. Elmagyarázza, hogy gyakorlatilag annyi lesz, hogy egy mini lyukon át belém szúrja a kamerát, és körbenéz bennem. Ott ő egy pillanat alatt látni fogja, hogy mi van, mintát vesz, és már megyek is haza. Érzem, hogy valamit még nem mondott el. Két mondattal később már elő is rukkol vele: engedjem meg, hogy összehozzon A NŐGYÓGYÁSZ ISTENNEL, Artúr doktorral, akinek olyan gépe van, hogy  hét nyelven beszél, még a Déli sarkra is ellát vele, sőt, szuper izgalmas, hogy mintát is tudna vele venni a petefészkemből, de azért mi ragaszkodunk a bekukkantáshoz. Már kapja is elő a telefonját, és másnapra lebeszél egy randit nekem Artúr doktorral, AZ ISTENNEL.

Nevezett Artúr doktornál exkluzívabb nőgyógyásszal még nem találkoztam, annyi bizonyos, pedig az elmúlt egy évben foglalkoztattam párat. Elegáns környezet, ízléses váró, ember viszont sehol, csak a csend guggol a sarkokban. Neszezésemre a pasas kijön értem, és beinvitál a vizsgálóba. Ellentétben az ezredes kedves mosolyával és dr Sárm elsöprő szenvedélyével, ez az ipse maga a Medicina. Nem túl emberi, inkább egy testet öltött fogalom. Azt rögtön levágom, hogy nem itt fogok sipákolni a félelmeimről. Artúr doktor már abban is más, hogy kikeményített, hófehér ingben és piszkosul drága öltönyben vizsgál. Igyekszem nem összetaknyolni semmivel a toalettjét, de - lássuk be,- nem éppen alkalomhoz öltözött. Részletes anamnézisre nincs szükség, dr Sárm tegnap már előadta neki, mi velem a teendő: nézzük meg, hol számíthat bennem összenövésekre. Ha eddig azt gondoltam, hogy a hüvelyi ultrahang nem fáj, akkor eddig valószínűleg bitang szerencsés voltam. Artúr doktor olyan erővel mozgatja bennem a botot, hogy attól tartok, mindjárt a másik oldalamon lyukad ki vele, és úgy odaszegez a székbe, mint egy kipreparált lepkét. Akaratlan patakokban csurdogál belőlem az izzadság, és a körmöm elfehéredik, ahogy szorítom, amibe kapaszkodni tudok. Próbálom uralni a légzésemet, az izmaimról nem is beszélve, nehogy lerúgjam magamról a pasit. Olvasmányaim alapján egyáltalán nem gondolom, hogy az a típus, aki élvezi, de bizony alaposan megkínoz. Mentségére legyen mondva, többször is elnézést kér a fájdalomért, hiszen most nem a szokásos dolgokat nézi, hanem a mélyebb rétegeket. Remek. Ha valaha lábra tudok állni, úgy meglépek innen, hogy bottal üthetik a nyomom. Hipp-hopp letelik a nekem három órának tűnő 10 perc, és a béna öltözködést követően megtépázott kisverébként gubbasztok előtte, immár verdiktre várva. A jó hír, hogy volt értelme a trancsírnak, három összenövést látunk: egyet a vékonybél-petefészek szakaszon, egyet a méh-petefészeknél és egy csúcsos sipkát a húgyhólyagomon, ami nem okoz panaszt, csak ott díszeleg. Próbálom nem elképzelni a karácsonyi norvég manómat, akinek óriási, piros-fehér sapkáját minden télen élvezettel megcibálom, valahányszor elmegyek mellette. A „malignitásra utaló jel jelen vizsgálattal nem ábrázolódott” varázsmondat a lap alján némiképp megnyugtat, és el is indulok haza. 1 lépcső/5 perc átlagsebességgel haladok lefelé a lépcsőházban, de közben eszemben van, hogy dr Sárm tűkön ülve várja a befényképezett ambuláns lapot. Mivel jól esik 5 lépcsőnként egy kis pihenő, az ablakpárkányon megülve elküldöm a leletet. Ez egy modern doki. Tíz perc múlva rám is csörög: hát ez remek, pont így képzelte, ő és a team nagy szeretettel vár jövő héten, már össze is állt a fejében a haditerv, hogy hogyan fog behatolni. Nem mondom el neki, hogy az általam ismert behatolási formák közül éppen ezen kívül bármi mást felajánlanék inkább, és hazabotorkálok, hogy a nap fennmaradó részét agonizálással töltsem.

A szombati bulit skizoid állapotban tolom végig. Egyik pillanatban olyan boldog vagyok, hogy az endorfinfelhőből kitekintve porszemnyire töpörödik a műtét, magam is úgy gondolom, hogy hamar túlesek rajta, és olyan meg nincs, hogy ne lennék itt a következő táncon; aztán öt perc múlva elszontyolodom, ki tudja, mikor jöhetek újra, bele fogok dögleni, ha nem táncolhatok, és úgy kapaszkodom az aktuális partnerembe, mintha rajta múlna, lesz-e holnap. Teátrálisan búcsút veszek táncos barátaimtól, begyűjtöm az öleléseket, puszikat, beszívom a parketta és por semmihez sem hasonlítható illatát, és éjjel telebőgöm a párnám. Én EZT NEM AKAROM! Ebben az érzelmi libikókában telik a hétvége, amit méltóképpen megkoronáz, hogy bár kristálytisztán emlékszem, hogy a nővérszobában csoki ízű béltisztító por receptet írtak fel, a patikában körberöhögnek, hogy olyan nincs, csak ez a fémes-sós-halízű. Fincsi lesz.

Vasárnap összecsomagolom a bőröndöt, rutinosan pakolok étkészletet, vizezhető és szárazföldi papucsot, kispárnát, kabalát, mobiltöltőt, és - mivel a Kedves külföldön,- átmegyek anyuhoz aludni. Parázni határozottan jobb együtt, mint külön. Amikor este forró vízben lezuhanyozom, arra leszek figyelmes, hogy mindkét karomat tenyeremtől a vállamig vörös pír borítja el. Miaszösz!? Az ekcéma- ebola-rüh szentháromság helyett úgy döntök, hogy biztos csak a magamra csurgatott forró víz az oka, de a balsejtelem, hogy ebből még probléma is lehet holnap, megkezdi a motoszkálást az agyamban. Hamarosan kiderül, hogy nem ez az egyetlen különös esemény aznap este. Ahogy mindig, lefekvés előtt kiveszem a kontaktlencsémet, és vattára csepegtetett sminklemosóval áttörlöm a szemem. Soha az elmúlt 25 évben nem volt ebből baj. Nem úgy, mint ma este. A semmiből egyszerre vörösen parázsló dárda szúródik a jobb szemembe, és a pánik sötétszobájában csak arra tudok gondolni, hogy megvakultam. Hogy leteszteljem, nyitni-csukni próbálom a jobb szemem, de annyira fáj, hogy nem bírom felnyitni. Ha nyitva van, úgy szúr, hogy azt gondolom, minimum egy varrótű áll ki belőle. Ez akkora képtelenség, hogy anya is megvizsgálja, de látni nem lát semmit, se szempilla, se fonaldarabka, se festék. Próbáljak megnyugodni. Percek alatt óriásira dagad a szemhéjam, de a fájdalom nem enyhül semmit. Nincs mit tenni, lefekszem aludni, hátha kiheverem. Átsuhan az agyamon, hogy reggel ilyen ábrázattal belépek a nőgyógyászatra, ahol azonnal elirányítanak a szemklinikára, így végül is tényleg nem lesz műtét, igaz, de szemem sem. Ahogy kicsit megnyugszom, és értelmes gondolat is felmerül bennem, megpróbálom kikönnyezni azt a valamit, ami belefúródott. Arra jutok, hogy a legbölcsebb az lenne, ha ennek érdekében bőgnék egy keveset. Kitapogatom a telefonom és a fülhallgatóm, és fél szemmel kikeresem a legszívettépőbb zenéket, felidézem közben a fájdalmas emlékeimet, és sírok is egy fél órát. Szipogva figyelem magam, de semmi. Pontosan ugyanúgy szúr. Egész éjjel egy szemhunyást sem alszom, csak tesztelgetek, szemgolyót forgatok, pislogok. Szép lassan belenyugszom ebbe is – nem tudom, mi ez, de valamerre el fog dőlni. Meg fog oldódni. Reggel 4 körül a fájdalom pedig – ahogy jött – megszűnt. 

Félájultan heverek egy órát, aztán már kelni is kell. Rosszul indul a műtét-projekt, és ez határozottan nyugtalanít. Anya már ébren, készülődik ő is, mert ő meg a saját kezelésére indul. Szépen nézünk ki a hajnali kapualjban: egyik jobbra, másik balra, vár minket a kórház. Nem várhatna inkább egy repülő a tengerpartra? Na, ezt most hagyjam abba. Másoknak biztos ezerszer rosszabb most. Kontaktlencse szóba se jöhet, úgyhogy szemüvegben taxizom el a Péterfyig. Bezzeg most nincs forgalom, túl hamar ott vagyok, és már nyekergek is kis rózsaszín bőröndömmel a betegfelvételre. Nem értem, mi értelme van, de húzok egy sorszámot, pedig így is-úgy is kapok ágyat. Bizarr élmény rádiós reggeli showt hallgatni az irodán, bár talán elveszi az élét, olyan, mintha tök normális lenne, hogy befekszel egy kórházba, miközben a kukásautó tülköl, a pék kiflit csavar, a gyerekek meg iskolába mennek. Ők szegények felelni nem akarnak, én meg - azt hiszem,- most bárhol máshol lennék, csak itt nem. A várakozás közben felsorolok magamnak pár vacak helyet, ahol egyébként nem szívesen időznék, de most szíves-örömest átrohannék, ha lehetne. De itt van dolgom. Az első körben adategyeztetés folyik, és jön a köteg papír: aláírom, hogy megértettem: belem omolhat, katéterem lehet, és ezt még helyes kis ábrákkal is illusztrálják. Utána irány a folyosó másik vége, elbeszélgetés az orvossal. Ma reggel Hasznan-Basznan-Krasznan kap engem, akivel már régi ismerősökként üdvözöljük egymást. Kikérdez, hogy nincs-e lázam, köhögök-e, tüsszögök-e, aztán láttamozza az aktát, és továbbjuttat a harmadik fordulóba. Az utolsó körben behívnak a nővérszobába, ahol megint más jellegű kérdéseket tesznek fel nekem: van-e herpeszem, gyomorrontásom, kiütésem…Mielőtt válaszolnék, kiderül, hogy valami okból megint vért kell venni tőlem, és amikor felgyűröm az ingujjam, a nővér eldob tűt-gumiszalagot, és hátrébb löki magát a székén.

- Az meg micsoda?! – néz le oda, ahol a tegnap esti vörös pöttyök annyira behergelték magukat, hogy lángba borítják a karomat.

- Oh, ez? – mondom, és magamban mosolygok, hogy már el is felejtettem a kis huncutokat itt a nagy megvakulásomban.

Előadom, hogy semmiség, zuhanyzás közben jött elő, ne tessék vele törődni. A véremet leveszik ugyan, de az aktámat összecsapják, és utasítanak, hogy hívjam fel az orvosomat, mert így nem lesz műtét. Kiütéssel nem kezdik meg a béltisztítást, nem tudják, mi bujkál bennem, nehogy itt hagyjam a fogam. Kiülök a folyosóra, mint a rossz tanulók, és hívom dr Sármot, aki épp szorgalmasan operál, így nem veszi fel. Szinte irigykedve nézem a többi nőt, ahogy begurulnak a szobájukba, elfoglalják a szekrényüket, leszaladnak még a patikába valamiért. Szeretnék velük együtt túlesni rajta, és hazahúzni mihamarabb.

Dr. Sárm órákig nem elérhető. Közben bárki, aki elhalad mellettem, legyen az műtősfiú vagy takarító, orvos és ápoló, odahajol, mi a gond, bólogatnak, hát azt úgy nem, tényleg kockázatos. Két óra múlva megszán a véremet vevő nővér, és bekísér a szobába, ahol aznap aludnék. A döntésig pihenjek le, de ha lehet, ne piszkoljam össze az ágyneműt – ezt már csak gondolja, én meg meghúzom magam a hokedlin. A két leendő szobatársam addigra már legjobb barátnők lettek, egy emberként faggatnak, engem mivel fognak műteni. Amikor kiejtem azt a szót, hogy endometriózis, az egyik fájdalmas arckifejezéssel elfordul hálóinget hajtogatni, a másik viszont az arcomba nyomul, és elmeséli, amit nem akarsz hallani. Az egyik ismerősének évekig pokoli fájdalmai voltak, a másikat hiába műtötték, mindig kiújult, már bélcsavarodást is kapott, a szomszédja meg …itt elnézést kérek, és felhívom anyámat, két okból. Egyrészt, hogy megtudjam: hogy megy a kezelés, másrészt hogy elújságoljam, hogy kiszavazásra ál az ügyem, de legfőképp, hogy ne riogasson tovább itt engem ez a jószándékú.

Anyunak gyanúsan nem forog a nyelve. A hangja alapján reggel óta 150 kilót hízott, és bevett két levél altatót. Most ő mondja nekem a családunkban elhíresült szállóigét, amit az épphogycsak elkerült tragédiákról való beszámoló előtt szoktunk bevetni: ne ijedj meg, de…. Minden, ami a „ne ijedj meg, de” után következik, minimum világégés. Kiderült, hogy allergiás lett a készítményre, amit kapott, és feldagadt a nyelve, a légcsöve, a végtagjai, ráadásul az egész teste elszíneződött. Padlizsánlilára. Ezt akkor még nem tudtam elképzelni, főleg, mert az agyamat lezsibbasztotta ez a legfrissebb aggodalom. Hát, ha azt hittem,én leszek a nagy szám, alaposan tévedtem. Anyám ellopta a showt. Ehhez képest az, hogy valószínűleg eltolják a műtétemet, már csak huszadrangú bulvárhír.

Dr Sármot délelőtt 11-kor, úgy három óra múlva érem el. A doki nincs bent, de rám küld egy anesztest, majd ő megnéz, és eldönti, altatható vagyok-e így másnap. Eddigre én már eljutottam a nyűg olyan szintjére, hogy elhatároztam: ha megjön az anesztes, letépem a hokedli lábát, falhoz állítom, és addig szorongatom, amíg le nem minősít. Meg kell innen pattannom, az anyám fuldoklik, basszus. A szobatársak közben megkezdik a béltisztítást, fintorogva nyelik a kancsónyi fémes halat, én meg már csak az asztallábat rugdalom idegességemben. Az anesztes néni amúgy nagyon kedves, napfénynél megvizsgálja a karom, de addigra már a nyakamon és a mellkasomon is átvonul a vörös hadsereg. Meg is születik a döntés: túl kockázatos így az altatás, vizsgáljon ki egy bőrgyógyász (aki nincs az épületben), és majd ha van papírom, hogy rendben vagyok, akkor nézünk egy új időpontot.

Hívom dr. Sármot, aki sajnálkozik egy sort, de megnyugtat, hogy nem vagyok sürgős eset, és fejből ajánl is egy bőrgyógyászt. Küldetésem most a következő: felkeresni a bőrgyógyászt, és ha elmúlt a kiütés, telefonálok, nézünk új időpontot. Nekem se kell több, már ott se vagyok, de ekkor belép a nővér, aki kiszuperált, és lerak elém egy tányér paradicsomos valamit, ugyan egyek már két falatot, ha már ott csesztem el az egész napomat. Most jut eszembe, hogy mennyire éhes vagyok, befalom a rettenetet, megköszönöm az ellátást, és „Visszatérek!” felkiáltással kivetem magam a májusi délidőbe.  Anyuval forró dróton vagyok, szerencsére megmarad, de akkor még nem értem, miért hajtogatja, hogy szörnyen néz ki. Ledobom a lakásán a bőröndöt, mert úgyis ott alszom, és száguldok érte. Mikor beesek a Szent László folyosójára, csak onnan tudom, hogy a felém imbolygó, paradicsomleveses kondérba esett Michelin baba az anyám, hogy út közben minden ajtón becsicsereg:

- Viszlát, Gyöngyike!

- Köszönöm, Katika!

- Minden jót, doktornő!

Elé futok, hogy elkapjam, ha összeesne, de csak vigyorog, mint aki túlélt egy apokalipszist, és épp most akar meggyőzni, hogy nem is olyan nagy wasistdas az. Állítólag a dagadás már lelohadt. Nem merem elképzelni, hogy milyen lehetett az arca, mikor igazán be volt lobbanva. Hogy mennyire megijedhetett, amikor a nyelve hengerré puffadt a szájában. Ami viszont nem múlt: a vöröslő-lilálló foltok az egész – értsd: az EGÉSZ - testén. Eszembe jut, hogy ha tőlem megijedtek a Péterfyben, mit szóltak volna hozzá? Az arca volt az egyetlen, aminek emberi színe maradt. A nyakától lefelé első blikkre egy utolsó stádiumos ebolásnak nézte volna bárki. Hazafelé elmeséli a kálváriát. A beteglapról megtudom, hogy anafilaxiás sokkot kapott, és szteroiddal ugyan helyre kapták, de ezt a szert elfelejthetjük. Kontroll, kontroll, kontroll.

Mikor megbizonyosodom, hogy otthon már rendben van, még egy kalandot aznapra beiktatok, nehogy eseménytelenül múljon el ez a nap is. Beugrom whiskyért és Mozart golyóért a boltba, és a rendelés végén beállítok az ezredeshez. Jöttömre lekapja a szemüvegét, és csodálkozva beinvitál:

- Nagyon örülök kegyednek, de mégis mit keres itt? Magának már bent kéne feküdnie!

Elmesélem neki, hogy kiestem a rostán, holnap ne keressen, a telefont úgyse venné fel, ezért inkább eljöttem beszámolni, ha már úgyis szülinapja van. Miközben megint úgy fürkész, mintha valami sosem látott csodabogár lennék, elgondolkodom: vajon ki gáncsolhatta el ezt a műtétet így?

(folyt. köv)

2018 karácsonyát rumos-diós parába göngyölte a HCG hormonjaim sztrájkja. Mivel a terhesség kezdetén a számuk jócskán felszaladt, és a vetélés ellenére csak csigalassan araszolt lefelé, várva-várt, páros lábbal való kirúgatásom a Péterfy Nőgyógyászatáról egyre csak tolódott, és tolódott. Hasznan-Basznan-Krasznan – aki rezidens lévén pechjére mindig elérhető volt -  megnyugtató mosollyal egyengette az ügyemet. Végigfutotta a laboreredményt, rám villantotta hófehér fogsorát, és a maga teljes bűbájában visszarendelt jövő keddre. Mármint az összes jövő keddre. Mi másra vágyna az ember jobban, mint arra, hogy lábujjlefagyasztó, takonytól szipákoló téli hajnalokon a vérét vegyék? A vérvételt követően rendszerint ültem három-négy órát a sarki mekiben, megettem az összes szendvicset, majd visszamentem az eredményért, amit megtelefonáltam az ezredesnek, és ami az ő kényes ízléséhez képest még mindig nem volt elég alacsony.  Már a Maci is kibújt a barlangjából, amikor végre olyan szintre csökkent a kis nyavalyás, hogy el merték engedni a kezem.

A tavasz első rügyecskéi derűs kedvében találták az ezredest. Ültünk az asztala sarkán, mint két viharvert koma, épp csak a butykos hiányzott, meg a kockás abrosz. Édesbúsan, fejünket ingatva nosztalgiáztunk az elmúlt időszak istencsapásairól. A mai napig nem tiszta, mivel húzhattam ki a gyufát. Talán túl hetykén ültem azon a lovon. Emlékszem, valóban átsuhant az agyamon egy pillanatnyi dölyf, egy piciny fityisz a sorsnak.  A „mibajlehet” orcátlan nyugalmával másztam fel a kitárulkozó székbe, és meredtem a monitorra. Na, ne. Folt hátán folt. Nekem mondjuk eddig se sokat mondott a szürke pacát körbenyaló fekete paca, felőlem épp úgy lehetett volna India vaktérképe is kivetítve, mint a bal petefészkem. Az ezredes homloka elborult, pedig odakint harsogott a napfény. Azonnal leolvastam az arcáról, hogy halálos beteg vagyok, vagy legalábbis leszek, még mielőtt kettőt pislogok.

Mire visszaülök konzultálni, mondanom sem kell, ugyanaz a riadt őzike vagyok a Péterfy folyosójáról. Mi a franc van már megint?! Az ezredes már sorolja is a méreteket. Bal ováriumban ekkora meg akkora, jobb oldalon is akadnak szép számmal. Ciszták. Felfoghatatlan méreteket mond olyan szervekről, melyekről elképzelésem sincs. Mekkora lehet egy petefészek egyáltalán? Számításaim szerint még öklömnyi se, de hogy fér bele egy 4 centis ciszta? És ha bele is fér, az ott mit túr ki? Az ezredes összefűzi ujjait, és ráncba szaladt homloka alól pont annyira komolyan néz rám, hogy incifincire töpörödjek. Nem húzhatjuk tovább, ideje elmennem valahová, ahol még nem voltam. Emerre. Mármint MR-re. Az ezredes elregéli, hogy a mágneses rezonanciát alkalmazó eljárás egyáltalán nem káros, viszont ha van bennem akár egyetlen kanyar vagy beugró, amiről ő nem tud, azt látni akarja, nehogy elmenjünk valami mellett itt a nagy megnyugvásunkban, most, hogy elhárult a HCG veszély. MR előtt vesefunkciót nézünk, fáradjak be ekkor meg ekkor a nőgyógyászatra, ahol egy héttel a vizsgálat előtt megszúrnak. Már megint megszúrnak. Úrinő létemre nem mondom el neki, hogy ebből a szurkálódásból már mennyire kezd elegem lenni. Értem van, tudom én.

Nem telik el pár nap, és újra Marika ajtaja előtt találom magam a kispadon, a riadt szeműek közt. Persze tilos, de interneten kitanulmányoztam, hogy MRI előtt azért kell vesefunkciót nézni, hogy ha kontrasztanyagot fecskendeznek a vizsgálat közben belém, meg tudjuk saccolni, hogy nem purcanok-e majd ki tőle. Míg az ezredest várom, hogy Marikával levetesse az ennek akkurátus megítéléséhez szükséges vért, a jobb vállamra nehezedő, mázsányi mélabúra leszek figyelmes. Óvatosan oldalra pillantok, és érzékelem, hogy a mellettem ülő hölgy keservesen, de némán sír. Csak közelebb fészkelődöm, hogy megtudjam, mi eszi. Pataknyi könnyét nyeldekelve elhabogja, hogy három műtét se segített rajta, holnap kiveszik a méhét. Mit lehet erre mondani? Csak egy vállsimogatásra telik tőlem is, mielőtt elszólítják. Meg is érkezik az ezredes, oldalán hű csatalovával, és a vérvétel a szokásos pánikrohamban rendben lezajlik. Mialatt a folyosón haláltusámat vívom a pöttöm vatta alatt, egy pillanatra elmerengek azon, vajon miért kérdezte az ezredes, hogy mikor menstruáltam utoljára? Mindegy, biztos a vesém is be van már huzalozva a petefészkembe, énnekem aztán már szemem se rebben. Jövő héten MR, előtte ide beugrani a vese-eredményért, csókolom.

Évek óta az a szokás nálunk, hogy karácsonyi ajándék gyanánt befizetjük magunkat egy tavaszi wellnesselésre. Amúgy nagy ötlet. 2019-ben ezt a lazulást pont a márciusi MR előtti hétvégére sikerült időzíteni, így hát 3 napot és 2 éjszakát tölthetek azzal, hogy nyakig a meleg vízbe merülve a hasamat fixírozom. Mennyi minden rotyoghat épp most is ott a bőröm alatt, és mennyire nincs rá hatásom. Ilyen és ehhez hasonló, kellemesen feltöltő gondolatok masszírozzák az agyamat, hogy mire újra a Péterfy faliújságját fürkészem, tiszta frászban lehessek. Marika féloldalasan döcög felém a kék csempék mellett, és mint mindig, első blikkre most sem vágja, mit óhajtok. Elmondom neki, hogy tetszik tudni, az ezredes, és én vagyok a vesés, a leletért jöttem, mert azzal át kell vágtatnom az MR-re. Némi kulcszörgés és valamivel több görnyedés után bejutunk a falatnyi, raktárból átalakított magánkalitkájába, ahol a múlt századból rá maradt monitorja előtt görgeti-görgeti az egeret, és csak nem talál. TAJ számomra rákeresve kinyomtat valamit, amire ránéz, és amit azonnal összegyűrve a szemetesbe hajít.

- Ez nem a maga lelete, valami tévedés történt – szorítja meg a kezem, és elrobog, hogy előkerítse az ezredest.

Engem viszont nem olyan fából faragtak, hogy ne olvasnék folyékonyan a metakommunikációs jelekből, mert pontosan tudom, hogy ez az én leletem, csak nem vesefunkcióra, hanem valami másra szűrve. Amíg a csataló az ezredest kergeti, egy hirtelen mozdulattal kikapom az alaposan eldeformált papírost, és kiolvasom a lényeget. Progeszteron: 4.3, CA-125: több mint 50. B*ssz*meg.

Visszatömködöm a leletet a szemetesbe, és megrendülve várom vissza a párost. Az ezredes exkuzálja magát, valamit sajnos összekevert, most már értelmet nyer, hogy mi köze volt a menstruációmnak a vesémhez. Semmi. Amíg ők elrendelnek egy szupersürgős labort a vesefunkciómra, és Marika nyúl a bal vénámért, én még a döbbenet kapufáját támasztom. Több, mit 50…az bizony már átlépte a normál küszöböt, de amikor ezt pedzegetni kezdem, kiebrudalnak azzal, hogy ez nem az én leletem, szót sem érdemel. Fenéket nem. Oké, legyen meg a vesefunkció, már tépek is át az MR-re, ami egy 10 perces autóút. A Kedves nem érti, miért sírom el magam az úton, tán ennyire bosszant a dugó, én meg próbálom nem belelovallni magam, hogy elindultam a Halál völgykatlanába. Mire a recepción felveszik az adataimat, már kész is van a vesefunkció: minden rendben, és készüljek: valószínűleg itt is meg fognak szúrni.

A tumormarkerem annyira lezsibbaszt, hogy robotpilótában masírozok be a vizsgálóba, ahol rögtön fel is ébredek. Ilyen gépet se láttam még. A sötét szoba közepén maga a sokat látott Nostromo ásít rám. Még jó, hogy idáig bekísért az asszisztens, különben biztos rossz irányból hágtam volna meg ezt az ormótlan szerkezetet. Szakszerűen (itt: combközépig lerángatott farmergatyában, seggel előre, lehetőleg nem nagyon lélegezve) elmerülök a hófehér kapszulában, ahol olyan hangokat tapasztalok, hogy ha nem tudnám, hogy a szomszéd üvegkalitkában ül, és felügyel rám valaki, azonnal Ördögűzésért folyamodnék a Vatikánnál. Nem ígérkezik valami pompázatos délelőtti programnak ez a kiszámíthatatlan, erőteljes fülbe-kalapálás. Most sírom vissza a panelt, ahol csak diszkrét falfúrás festi alá a hétköznapok eseményeit.

Már vagy 40 perce Ellen Ripley-set játszom a nagy fehér űrhajóban, mikor a batár fülhallgató dacára meghallom, hogy valaki a háttérben motoszkál, és a masina kivontatja hanyatt fekvő testemet az alagútból. Egy jóképűnek kicsit sem mondható, ám annál kedvesebb arcú fiatal pasi odalép hozzám, és lemosolyog rám.

- Kölcsönkérhetem a bal kezét?

Miután sebtiben elmagyarázom, hogy nem drogos vagyok, csak engem valamiért kiváltképp szeretnek szurkálni, megkapom a királykék koktélt. A kontrasztanyag. A pasas magamra hagy. Csúszom vissza a Nostromoba, Anya időnként tülkölve figyelmeztet, hogy pár perc múlva megsemmisíti önmagát, közben majdnem elbóbiskolok az ütemes kopogásra, amit meggyőződésem szerint az idegenek túl hosszúra növesztett körmeikkel idéznek elő, ahogy a megevésemre igyekeznek a szellőzőrácson. Nyugi, nyugi, mindjárt szabadulsz. Próbálom nem elképzelni, ahogy ez a kék festék körbenyargal az érhálózatban. Mit is mondtak? Csak nem levegőt venni, ha kalapál, csak nem leve…nem bírom.

Úgy hasítok ki a NASAból, mint egy rakéta. Az eredményt két hét múlvára ígérik, melyről úgy fogok értesülni, hogy felhívom az ezredest. Az ezredest telefonon elérni szinte lehetetlenség, hiszen álló nap a terepen lovagol, ráadásul az a maradi fajta, aki kábé annyira úr a saját mobilja felett, mint amennyire én tudok üzemeltetni bármely járművet. A nap, melyen először lehet érdeklődni, nem úgy fog bevonulni a történelembe, hogy aznap nyertem el az Év Dolgozója címet. Egy percet nem tudok koncentrálni, folyton az órát nézem: mikortól lehet már telefonálni. Ahogy sejtem, nem veszi fel. Ilyenkor bezzeg az én telefonom megállás nélkül cseng, mindenkit lepattintok, most ne foglald nekem a vonalamat, mindjárt visszahív a doki. De a doki nem hív vissza, mint másnap megtudom: még nincs kész az eredmény, talán holnap.

A következő nap is hisztérikus ceruzadobolással telik.15 percenként hívom, miközben persze mar a lelkiismeret-furdalás is: csóri, van elég dolga, egész nap operál, összes nyílásukból vérző betegeket ment, én meg jövök itt a szeretnék érdeklődni dumámmal.  Az ezredest két műtét között csípem el: megvan a diagnózis, nem jó hír. Ezen a ponton kikapom a szövetet az irodai székből. Ugye nem…? Nem. Endometriózis. Most nem tudok beszélni, hívjon fel 7 óra után, mert előtte lesz egy kis összejövetel nálunk otthon – köti az orromra. 7 után hívom, épp a cipőkanállal a kezében érem el, ne haragudjon Ildikó, maga most ha akarja, ha nem, el fog engem kísérni a patikába, mert engem szalajtott el a család. Közben mesélek az endometriózisról. Van kedve sétálni? Pszichés állapotomat tekintve nagyjából annyira vagyok rágörcsölve a küszöbön álló ítéletre, hogy egy kis információért – azaz: megnyugtatásért – cserébe még a Holdra vezető létrát is azonnal összekalapálnám, ha azt kérné. El is indulunk a kerti sövény mellett, legalábbis én így képzelem. Közben tényleg mesél. Először tanuljuk meg a nevét. Endometriózis. Mielőtt ráfordulunk a főútra, már százszor a számba rágta, hogy nem halálos, nem rosszindulatú, csak rettentő fájdalmas tud lenni. Történik ugyanis, hogy a méhed nyálkahártyájának egy-két sejtecskéje fogja magát, leválik a szüleiről, és vándorútra indul a hasüregedben, de az amundsen –i babérokra törő endo szövetek nem restek, elutazhatnak egészen a tüdőig, a vastagbélig, vagy az agyba. Na, ezzel nem az én bölcs ezredesem riogatott feleslegesen, ezt már én gugliztam ki. Azonban ez a túrázó szövet - mindamellett, hogy hívta a franc- nem is túl udvarias. Magasan köp az olyan közmegállapodásokra, mint például: „Rómában, mint a rómaiak” . Ehelyett hűen megtartja népe tradícióit, és valahányszor eljön a menstruáció ideje, ő fogja magát, és vérzik egyet, tök mindegy, hol van épp. Na, nem nagyon,de ahhoz épp eléggé, hogy azokat a szerveket, melyek körülötte legálisan lakoznak, összetapaszthassa, mint egy tépőzár. Innen aztán kialakulhatnak vékonybél-petefészek összetapadások, de szűkületet okozhat vesében, húgyhólyagban, bárhol. Ha ez olyan mértéket ölt, hogy az már zavaró, jönnek a menstruációs fájdalmak, ami nem ám csak egy kis görcsölés, hanem szülési fájdalommal vetekedő, rettentő kín. Ez a kis cukiság ráadásul vérrel teli cisztákat produkál, mely a keresztségben a csokoládéciszta nevet kapta. Azonnal felháborodok, hogy egy ennyire csábos képet kell társítanom az ellenségem randa ábrázatához. Ráadásul a csokis nem is olyan, mint a hagyományos ciszta, ez nem szívódik fel, ez veled marad. Az ezredes egy lámpaoszlop alá érve felolvassa, hogy mit látott a kontrasztanyag, bennem merrefelé kapaszkodtak össze a szervek. Bal petefészek a méhvel, vékonybél a jobb petefészekkel, húgyhólyagon egy csúcsos sapka. Ahogy sorolja, ösztönösen a hasam simogatom. Srácok. Ne már. Közben megtudom, hogy az a kis 4 centis cisztám egy hónap alatt 7 centire fújta fel magát, és bizony ezt ki kell operálni, mert ez már nagy. Megnyugtat, hogy a Péterfyben van egy szuper csapat, aki mindent ken-vág a laparoszkópiás műtétekről, ráadásul egy nagyon kedves barátja-kollegája történetesen az én bajom specialistája. Mielőtt betér a gyógyszertárba, engedélyemet kéri, hogy összehozhasson vele egy randevút kettőnknek. Mert, hogy ha azt remélem, hogy ő itt kiszáll a buliból, akkor nagyot tévedek. Ezt együtt fogjuk végigcsinálni.

Az édes hármasra 2019 áprilisában kerítünk sort. Egy biztos. Ami az interneten endometriózis témában le lett írva, azt én tisztességgel feldolgoztam. Kijegyzeteltem én a bulvártól kezdve a szakmai-de-érthetőn át a tudományos folyóiratokig mindent. A jegyzetekből a randit megelőzően olyan részletes kérdőívet készítettem, hogy átolvasva konstatáltam: na, most nem lennék a specialista csákó helyében. Mire újra a Péterfy csempéit vizslattam, már oktathattam volna a témát. Az ezredes fel is tűnik annak rendje s módja szerint, és kéri, hogy várjak kissé, mert a kollegája még konzultál. Vártomban-ültömben még egyszer áttekintem a kérdéssort, és még a huszonharmadik tételnél se járok, mikor az ezredes a hátam mögé mosolyog, és megindul valaki felé , aki egy hórihorgas árnyékot vet rám. Az ezredes odafordít az óriáshoz, aki gyengéden leereszkedik hozzám, halkan bemutatkozik, és bekísér egy vizsgálóba. Előzetes nyomozati anyagaim felderítették, hogy pár évvel lehet nálam idősebb a pasas, ellenben egyszerre jogász és szülész-nőgyógyász, endometriózis specialista, daganatos nőgyógyászati betegségek főtudora, és ha ez nem lenne elég izgi, még  igazságügyi orvosszakértő is. Azt gondolom, jó helyen vagyok. Itt aztán lehet majd kérdezni! Az ezredes bemutatja Dr Sármot, aki zavarbaejtően jóképű, meghatóan udvarias, kedves, és felettébb kellemes kisugárzású. Meglep az érzés, hogy ha kezében lenne egy szike, máris feküdnék alá. Az ezredes látja a kölcsönös szimpátiát, és huncut mosollyal meg egy kaján beszólással magunkra hagy bennünket, közölve, hogy itt rá már nincs szükség.

Dr Sárm elnevez rólam egy file-t, felveszi az adataimat, átolvassa a papírjaimat, és körzőt-vonalzót ragad, hogy lerajzolja a komplett belső térképemet. Ahogy magyarázza, amit az elmúlt hetek alatt nem hogy angolul, de latinul is bemagoltam, azt veszem észre, hogy már egy ideje engem is sodor magával a problémamegoldás iránt mutatott  lelkesedése, és itt részemről meg is történik a kapcsolódás. A kezdeti nyugalma hevült buzgalommá fokozódik, és én, esküszöm, ábrándos tekintettel elhallgatnám mindezt karácsonyig, ha a következő kanyarban nem gázolnék bele térdközépig a Fekete Levesbe. A hatályos szabályok szerint ugyanis mindent, ami 6 centinél nagyobb, és nem szériatartozék, ki kell venni az emberből. Az enyém hét. Nem kell hozzá közgáz, hogy rájöjjek, hova akar kilyukadni. Nem is célozgat sokáig, csak rutinosan úgy csavarta a mondandóját, hogy szinte kedvet kapjak a kalandhoz. Indítványoz is egy laparoszkópiás műtétet, én csak ne aggódjak, szépen „kikapja” ezt a nagy cisztát, és ha már bent van, szívesen szét is nézne. Ha ettől még nem tojtam volna össze magam, a következőktől biztos pelenkát cserélek. Ugyanis hozzáteszi, hogy ő az endometriózistól összetapadt szerveimhez a műtét során már pedig nem nyúl. Houston, baj van. Mit nem értek? Nem azért vagyok itt? Hát nem. Meghitt viszonyunknak pusztán egy oka van: a 7 centim. Azzal érvel, hogy bár ő simán bármikor tudna egy panaszmentes páciensből panaszost csinálni, nem akar. Higgyem el, ha minden összenövést szétcincálna bennem, a műtét után elátkoznám a napot, amikor találkoztunk. Ezt a mait. Pedig a mai nap szép. És akkor mi lesz az összenövésekkel? Semmi. A tudat, hogy egy alien kolóniát kell dédelgetnem odabent, míg világ a világ, lebénít. Kapcsoltunk holtpontra jut, szerepeink megcserélődnek. A sebész leteszi szikéjét, és bölcselkedni kezd. Értsem meg szépen: majd csak akkor vágunk, ha fájni fog. Addig figyelünk. A randi végén – ahol őrült, dühödt csókolózás szokta kezdetét venni - rátér a legélvezetesebb részre: tájékoztat a műtét kockázatairól. Tudomásul veszem, hogy lehetnek komplikációk. Elfogadom, hogy megsérülhet a húgyhólyagom, és 2 hétre katétert kaphatok. Tisztában vagyok vele, hogy ha bélsebészeti beavatkozásra kerül sor, 6 hónapra kivezethetik a belemet egy sztómazsákba. Minden mondata között egy árnyalattal szürkébb lesz az arcom. Mielőtt behánynék a sarokba, kimagyarázza magát: a betegtájékoztatás szent ösvényén járunk, és ő erről senki kedvéért le nem tér. Ha tudnám, mennyi milliójába van ez a kórháznak. És nehogy magamra vegyem! Ilyen nem lesz, de…előfordulhat.

Mire én is előrukkolhatok a kérdőívemmel, a válaszok 89%-át már kimazsoláztam az elhangzottakból. A maradék kérdéseimre úgy koncentrál, mintha a 6 milliós feladványhoz ért volna a Legyen Ön is milliomosban. Miközben elrebegem a hülyeségeimet, végig a szemembe néz, egyszer se röhög fel, csak az enyém a figyelme. A pasas képes, és türelmesen kivárja, hogy elfogyjon a sor, és vele talán a kétely. Amikor végzünk, nem pattan fel, hanem olyat mond, hogy majdnem elbőgöm magam.

- Ildikó, ugye tudja, hogy maga nem beteg?

Elképzelem, mi mehet odakint a folyosón. Rohanás, kérdezősködés, lerázás: a doktor úr konzultál. Konzultál a francokat. Egy begörcsölt csajt vigasztal. Orvostól még ilyet nem tapasztaltam, de ő tényleg azzal foglalkozik, hogy amennyire lehetséges, felszámolja a betegségtudatomat. Szegény. Ha tudná, hogy annak gyökerei már a kettes metróban kapaszkodnak. Párás szemmel bólogatok, persze, tudom én, minden csodás, csak épp a torkom véres. Visszakísér a folyosóra, és nyakon csípi az ezredest. Neki is elmondja, hogy első körben a betegségtudatot kell kikezelniük belőlem, azzal már el is kérte a TAJ számomat és a vércsoportomat, és lefoglalja nekem a műtétet abban a hónapban, amikor pattannak a rügyek, balzsamos a levegő, szikrázik a nap, és engem mellesleg felnyársalnak majd. Május 28.

Úgy búcsúzik tőlem, hogy mire odajutunk, lehet, hogy nem is lesz miről beszélni. Mert ugye a 7 centi. Ha addig felszívódik…nos, akkor nincs műtét. A remény úgy csap arcul, mint kitárt ablakon át a szobába nyargaló tavaszi szellő, és én máris új céljaim felé szárnyalok. 6 centi alá kell mennem. Az ezredes kiosztja a feladatot: május 27-én befekvés, előtte 7 nappal EKG, tüdőszűrés, vércsoport meghatározás (amit akkor még nem értek, hogy minek, de hogy rákérdezzek, túl droid vagyok), de én egyet se aggódjak, Marika intézi, én csak előtte csörögjek rá. Ahogy szoktuk.

Egy héten belül az ismerőseim 60%-a már biztosan értesül a dátumról. Vannak, akik kacagva húzzák fel pólóikat, semmiség, nekem is volt, látod itt ezt a picike pontot? Katonadolog. Mások műtéttagadók lesznek, és kizártnak tartják, hogy velem ilyen megtörténhessék. És vannak páran, szám szerint öten, akik a hír hallatán egy különös szókapcsolatot emlegetnek. Különös, de ismerős szavak. Hallottam, és láttam már. Prana nadi. Csak menjek el kezelésre, és figyeljem meg: nem lesz itt semmiféle műtét. Ez a szcenárió meglehetősen tetszetős, ráadásul a tény, hogy öt irányból is megizgatnak vele, nem lehet más, mint égi jel. Párnamaci. Menjünk!

(folyt. köv.)

Miután dr. Sárm találomra felpróbálta az összes színű és fazonú gumikesztyűt a saját rendelőjében, szórakozottan dobva el egyiket a másik után, végre talál egy milkalila XXL-es méretűt, amivel kezébe veszi a rettenetes botot, és kezdetét veheti a hüvelyi ultrahangolás. Megadóan várom az erőteljes nyomást, amit (tévhit 1.) a nődokik nem azért döfnek oly kíméletlenül mélyen belénk és vizslatják közben figyelmesen az arcunkat, mert perverz hímsoviniszta állatok, és így állnak bosszút azokért a sérelmeikért, melyekkel más nők alázták porig a férfiasságukat, hanem, mert így érik el a Douglas üreget, ami a hasi üreg legmélyebben fekvő része. Ha ez a pont nyomásra fájdalmas, és fintorgunk, rögtön tudják, hogy szabad hasi folyadék pang bennünk, tehát jó eséllyel be vagyunk vagy gyulladva, vagy lobbanva, vagy más módon komplikálódva.

Miután a doki lediktálja bájos asszisztensének az ambuláns lapra írandó tényeket és véleményeket, eljön az én időm: a GYIK. Dr. Sárm mindig érdeklődve várja, mivel készültem aznapra. Közös érdeklődési körünk az ő szakterülete és az én betegségem: az endometriózis, és annak markere, a CA-125. Azzal a jó hírrel már a vizsgálat előtt megörvendeztet, hogy a marker eddigi 35-ös felső korlátját hamarosan 200-ra emelik, mert egyszerűen túl sok minden kiveri a biztosítékot ennél a fehérjénél, és úgy megkergül, hogy 200-ig is felszalad anélkül, hogy komoly baj lenne. Ez persze téged, mint beteget nem nyugtat meg, ha azt látod, hogy amid van, az ötszöröse annak, aminek kéne lennie, ezért egyszerűbb, ha kitágítják a határokat, mint ha minden egyes páciensnek meg kéne simogatni a buksiját.

Első körben számonkérést terveztem, ezért szeme elé penderítem a múltkori cytológiám értékelő lapját, ahol nagyítóval keresve sem találtam azt a bizonyos P-s számot. Az ezredessel mindig a P-re utaztunk, és emlékszem, mekkorákat mosolygott azon, hogy ha nem tudná bizton, hogy szüzességem már a múlté, bizony meggyanúsítana az ártatlansággal, olyannyira konzekvensen 1-es vagyok. Az ezredes a hosszú évek során kitanított, hogy (tévhit 2) a P melletti szám emelkedése nem a rák felé tartó létra egy-egy újabb foka, hanem különböző fajtájú és mértékű elváltozásokat jelez, tehát a számok emelkedésével nem tanácsos exponenciálisan beszarni.

Dr. Sárm jól szórakozik, amikor ezen a szép nyárutó délutánon lángoló tekintettel követelem rajta a P-t. Mondja meg, hogy hányas, mert abból értek. Ez a sok üres kocka a lapon nekem nem mond semmit. Megtudom, hogy a Papanikolau rendszer (innen a Pé betű) már igencsak elavult, mert nem túl informatív az orvos számára. Helyette már a Bethesda módszert alkalmazzák, amit épp a kezemben lobogtatok. Itt már nincs szám, hanem azt kell figyelni, melyik kocka van bepipálva. Ezt olyan izgalmasnak találom, hogy együtt átkonzultáljuk a lapomat, és megállapítjuk, hogy ha a lelkem is annyira negatív volna, mint a leletem, már rég antidepresszánst kéne szednem.

A búcsúra tartogatom a bulvárkérdést. Igaz-e, amit a barátnőm hallott a nőgyógyászától, nevezetesen, hogy a menstruáció alatti szex endometriózist okozhat. Azt hittem, körberöhög, de legnagyobb döbbenetemre bólint. Először kitér arra, hogy a fertőzések elkerülése végett amúgy is kontraindikált egymást szeretni ebben a pár napban, de invitál, hogy gondoljuk ezt végig együtt. A méhnyálkahártya levált darabjai a természet hívó szavára elindulnak, hogy a rendeltetési útvonalukon át elhagyják a szervezetet, és ott ne okozzanak kárt. Erre jön valami, ami visszatömködi őket, bekapcsol a vákuum, és a szövetdarab beszippantódik a rendszerbe, ahol visszafordíthatatlanul útjára indul. Onnan pedig tudjuk, hogy mi várható. A havonta vérezgető kis szövetdarab jóvoltából a beled odatapad a méhedhez, az a petefészkedhez, az meg a húgyhólyagodhoz. Fájdalmak, meddőség, műtétek sora.

Ekkor a szép szemű asszisztens, aki csak szendén gépelt eddig, szót kér. A dm-ben lehet már kapni pont erre a dilemmára egy kis kelyhet, amit be kell helyezni, ha ránk tör a szükség. Dr. Sármról lerí, hogy ő nem jár dm-be, de megvan a véleménye: lehet szembe pisilni a széllel, csak épp nem tanácsos. Bevallom, én ezt az egészet nem tudtam, pedig endometriózis témában kikupáltam magam. Bevallom, műveltem ilyet, nem egyszer. Mert ki akar várni, mert a pasinak nem volt gond, mert csak most van alkalom, mert a lepedőből kihozza a Vanish.

Nem sok tudható az endometriózis kialakulásáról, de ha csak eggyel több lány kerüli el ezt a genya betegséget azért, mert az egyik okról tudomást szerez, már megérte bepötyögni ezeket a karaktereket. Vigyázzatok magatokra.