Szösszenetek

Amikor arra eszmélek, hogy a harmadik totál felesleges plüss rénszarvast és a hetedik vigyorgó, kalapkás kis filc hóembert is megvásároltam már, haladéktalanul megálljt parancsolok magamnak. Még pokolian csábít, tapizásra ingerel egy kedvesen mosolygó télapó figura az alsó polcon, de nem, ez a kis kópé már csak azért sem fog diadalt aratni felettem. Ura vagyok a helyzetnek! Legalábbis szeretném ezt hinni.

Megvallom, a kelleténél - gyalázat! - gyakrabban beleakadok én is a marketingesek hálójába. Önként megeszem én a csattanómaszlagot is, ha szépen van tálalva, miközben pontosan tudom, hogy miféle táp az. De úgy vélem, nincsen ezzel baj. Nem vagyok habzó szájú, önjelölt jászolszagú háromkirály. Fülemen jön ki a károgás, hogy elanyagiasodott az ünnep (jéé, tényleg? észre sem vettem itt a pláza közepén két roskadozó stand között könyékig túrkálva a bóvlihegyekben), úgy gondolom, vessen magára az, aki csak a sales&marketing osztályt élteti vele. Ha akad tartalom, pompázzon csak a forma, ha kedve és pénztárcája tartja.

Kiváltképp Karácsony tájékán bemágneseződöm én is az álmeleg álotthon képzetét keltő, pirosmasnis, mézeskalácsillatú áruházakba, hagyom, hogy vásárlásra ösztönző száncsengettyűs dalok csilingeljenek a fülemben, és mivel az összes szöveget kívülről fújom, külön nehezen állom meg, hogy ne ragadjak karon egy csomagolópapírokat hóna alatt szorongató, egy-egy markában két-két cekkert cipelő, igyekvő háziasszonyt, és ne gyújtsak rá vele egyetemben egy nótára mindenféle szánkókról és hóemberekről, ehelyett ajakösszeszorítva csak dudorászok, nézelődök, tapicskálok, szaglászom, húzom le a chip kártyát, cipelem haza a zsákmányt.

Otthon aztán nyújtófát is ragadok, deszkát lisztezek, beiglit tömködök mákkal-mazsolával, megnézem a Shrek ünnepi kiadását és az Igazából szerelem című kihagyhatatlant, ezredjére, két csatornán kis fáziskéséssel be-bevárva egyik adás a másikat, távkapcsolgatok. Cérnával kötözgetem a szaloncukrot, mert akasztót égre-földre nem kapni, állítom a fát, aggatom tele gömbökkel, szalmabábokkal, fényfüzért tekerek-csavarok, a macska nyakát gondosan kihagyva, télapót ragasztok ablaküvegre, saját súlyától állandóan lepottyanó koszorút a bejárati ajtóra. Illedelmesen köszöngetek-kívángatok a lépcsőházban a kedves háztömbtársaknak. Elragad a karácsonyi fíling. Józanságom van azért annyi, hogy miután pukkanásig tömtem a bendőm, elérzékenyülve megöntöztem a lepedőt az aktuális szirupmozin és elénekeltem a zuhany alatt a plázában legutóbb hallott melódiát, kitisztul a fejem, elcsendesülök mégis, én is. Miután betakargattam a telipocakú, elégedetten hortyogó embert, kihúzom a dugaszból a karácsonyi fényeket, lehalkítom a zenét, lelkem asztalán megterítek az igazi ünnepnek. Egyedül. Magam. Úgy a legjobb szétnézni odabent. A szeretetnek ünnepe ez, afféle szeretetnek, melyről merő tévképzetem volt, mielőtt a témában elmélyülni kényszerültem volna.

Kérdőre lettem vonva a minap, valljak hát színt, mire ez a nagy elégedettség, miben hiszek én. Hiszem-e Istent. Mindegyikünk megkapja a kérdést előbb-utóbb, innen-onnan, e vagy a célból. Minél előrébb bandukolok életutamon, úgy változik a válaszom is. Nem köpönyegforgatás ez, hanem afféle öntanfolyam, úgy hiszem. Ha nem most kérdik meg, hanem pár évvel elébb, szemrebbenés nélkül vágtam volna rá a nemet. Már nem nihilista, de még ateista státuszban tettem-vettem huzamosabb ideig. Kiskoromtól fogva történtek velem furcsaságok, táncoltak asztalok, üzentek lelkek, valami bizonyításravágyó volt születőben, de hogy mivégre, azt homály fedte sokáig. Isten apóka, hosszú, fehér lengedező szakállával és ejnyebejnye büntijeivel nem mondott nekem ugyan semmit. A halált féltem, bizalmam - gyökér híján - csak a nagy semmit markolászta. Huszas éveimben hétköznapi cölöpök mentén támolyogva gázoltam előre a vízben, azt sem tudam, merre, hogyan, minek. Fontosnak vélt támaszaim - egy pasi, egy karrier, egy baráti kör - oly ingatagnak tűnnek mai szememmel, mintha legalábbis jól bevacsorázott Garfield próbálna fűszálnyi mankókra nehezedve sétafikálni egy bokaműtét után. Jószándékú személyiségfejlődés során a cölöpöknek az a sorsuk, hogy ledőljenek. Rólam lévén szó a Hold olyan szerencsétlenül - visszavonom, inkább: előre megfontolt szándékkal - konstellált a csillagokkal, hogy hozzávetőlegesen 5-6 cölöpömet egyszerre vitte ki hónom alól a sodrás, és be is következett a bicebócákra váró elkerülhetetlen pofáraesés. Pánikhelyzetben az emberi agy bámulatos mutatványokra képes. Nekem abban nyilvánult meg a válaszreakcióm, hogy nagy hirtelen ketten lettem. Nem hangokat hallottam, hanem észrevettem, hogy csigalassan, ízről ízre gyökeret eresztek magamban. Nem kerestem cölöpöket többé, se mankót, se támaszt, mert feltettem a kérdést: mit is kell támasztani? A félelmek ellenében a biztonság érzetét. Biztonság-e az effajta biztonság? Tudtam. Sajnos nem. A francba. Egy menekülési útvonal kilőve.

Milyen félelmekről van is szó? A félelemnek én kétféle hadi alakulatát ismerem, mindkettőt bitang jól, vinné el az ördög. Az első csoport a racionális félelem, hogy ha ezt teszem, ez lesz a következménye, ezért félek és inkább nem teszem meg. Ezt a csoportot tiszteletben tartva, okosan, felnőttesen megelőző lépéseket kell eszközölni. Ilyen félelem lehet az, hogy köldökig dekoltált topban és combközépig érő lakkcsizmában az ember lánya nem vonul végig egy veszélyes környéken, de még a rendőrörs előtt sem. Nem szárítok hajat vízzel teli fürdőkádban. Nem fojtom meg a sort feltartó, problémás vásárlót, mikor nekem pedig már nagyonhújjjde pisilnem kell vagy amúgy is rohannék, ő tizedjére vételezi szemre a hibásnak vélt blokkot. Nem szegem meg a törvényt. Ide tartoznak még a rovarok, puhatestűek, ízeltlábúak, horrorfilmek, egyéb undormányok, amit bottal sem piszkálunk meg.

A félelmek másik, alantas csapata az irracionális bagázs, akik valamely lelki sérülésedből táplálkozva, begubóznak az elmédbe, merő passzióból filmeket vetítenek és szívószállal szörcsölik a véred, amíg magadat felemésztve elenyészel. Túráztatjuk magunkat. Rugózunk. Esszük magunkat. Tépelődünk. Milyen találékony ez a szép magyar anyanyelvünk önpusztításunk dolgában is! Ezt a szimpatikus kompániát felszámolni életbevágó. Evidencia ma már. A lélek legyengül, a test pajzsán rést üt a negatív energia, indul a több frontos önpusztítás.

A jó hír az, hogy a félelemre létezik antibiotikum! A védekező stratégia rém egyszerű. Két szóból áll: ne félj. Hallottam én is épp eleget, és olyan üresen koppantak a szavak, mint karácsonyfáról mancsok által leizélgetett gömbök a parkettán landolva. Aki viszont még fél, annak ez nagyjából olyan, mintha egy légszomjas, világelfehéredős, hidegverejtékezős szorongásos roham kellős közepén fegyvert szorítanék a delikvens halántékához és csendesen, igen nagy türelemmel megkérném, hogy fejezze abba a szorongását, különben 3 másodperc elteltével főbelövöm. Miféle elmerágó félelembogarak jöhetnek számításba? A bizalomvesztés, a kisebbségi komplexus, önbizalomhiány, intimitás fóbia, paranoia, hogy a leggyakoribbakat citáljam a tisztelt bíróság elé, persze mind minddel össze is kapaszkodik, hogy teljes legyen az áttét. A sémák ismétlődnek, ismerős ingerre ismerős válasz érkezik, pörög-forog a mókuskerék.

Nem szabad félni. Köszike. Jó. Majd megpróbálom. Csak még nem döntöttem el, hogy Tini Ninja Teknőc legyek vagy Batwoman? Ideig-óráig jártam csak sikerrel, a para mindig kivirágzott, hol az agyamban, hol a zsigerekben, hol a szívemben. Bámulatos, hogy mire képes a rettegés. Kétjegyű volt a könyvek száma, amit a témában befaltam, vallottam azon a bizonyos bőrkanapén is, jegyzeteltem emlékeket, égettem papírfecniket, vajákoltam. Egyre tisztábban látszódott, hogy minden út egyfelé terel. De a titkok nyitját, az őrkaput nem tudtam kikerülni. Elérkeztem ahhoz a ponthoz, ahonnan csak úgy tudtam továbblépni, hogy a folyóparti veszteglést megunva beültem a gondolába, és átengedtem magam a nemistudomminek. Hanyattdőltem a ladikban, ütemesen nagyokat lélegeztem ki meg be, ellazítottam a görcsölő izomcsomókat és átadtam magam a bizalomnak. Hogy nekem csak annyi dolgom van, hogy ráhasaljak az áramlatra. Majd az visz, én csak ne aggódjak. Innentől kezdve, ha nem is mindig a nagy könyv szerint, de szerethetően bukdácsolva egyre mélyebbre engedtem magam az ösvényen. Csak azt kellett elhinnem, hogy minden rendben lesz. A nemrég kifejlődött másik énem egyre hangosabban, egyre többször volt hallható, és bizony az ma is. Néha jósol, néha figyelmeztet, néha ösztökél. Amikor olyan elágazáshoz érek, ahonnan a helyes út egyértelműen látszik, de gyáva szívem a másikat választaná, bátran rálépek mégis a helyesre. Tudom, hogy göröngyös lesz és sötét, de azt is tudom, hogy a könnyebbik út már nem az én utam. Hanem a félőké. Hogy hinni kell-e ehhez Istenben? Azt gondolom, igen. Aki finnyás, nevezheti Sorsnak, Jótékony Erőnek, Dumbledorenak. Tökmindegy. Az én Istenem, akit hiszek, nem templomokban lakozik. Nincs szakálla. Nem büntet. Nem kell pap hozzá, hogy halljam. Nem kell sunnyognom előtte, ha vétkezem, vagy elszállt az agyam, vagy mégiscsak félek. Velem van és semmi mást nem csinál, csak gyökérzik.

Hogy ne legyen uncsi a lelki fejlődés, a hittel élő ember rendszeresen szekáltatik. A hitet megszerezni is melós, de megtartani, az már edzésszámba megy. Mert hit nélkül sajnos nincs szeretet sem. Sokáig úgy tudtam, a szeretet egy érzelem. Ez az, amit a családom, a macskám, és a kedvenc színészem vagy kajám iránt érzek. Lópikulát. Érzelem a szerelem, a gyűlölet, a harag, a szenvedély. Gimi első évében ötösért én is felmondtam azokat a sorokat, melyek abban a korban közömbösebbek voltak egy ajtófélfánál. Ma azzal szórakoztatom, provokálom magam, hogy megvizsgálom: mit pipálhatok ki a következő sorokból az aznapi viselkedésemmel.

"A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. A szeretet nem szűnik meg soha." (Pál apostol levele a Korinthusbeliekhez)

Mit válaszoltam aznap este a csillogó szemű lányzónak? Ha jól emlékszem ezt, csak néha öööö-ztem:

nekem az a legfontosabb, hogy egészséges maradjak. Ennek érdekében nem szabad engednem, hogy a lelkem szétmarja a félelem ilyen-olyan megnyilvánulási formája. Ezt hogyan érhetem el? Le kell számolnom a félelmeimmel. Hogyan lehetséges ez? Ha szabad vagyok. És ahhoz mi kell? Hit. Miben kell hinnem? Hogy minden rendben lesz. Mert ha épp jót ad a sors, örülök neki, ha rosszat, hát abból tanulok majd, így az is jó lesz valamire. Nem kell mindig jól járni, mondta kedves, szépemlékű Popper tanár úr. No és hogy hihetem el, hogy minden rendben lesz? Úgy, hogy hiszek abban, hogy az univerzumban rend van, minden mindennel összefügg, az energia körforog és nem szűnik meg. Az összefüggések pedig értelmet adnak a katyvasznak, és ha saját életemben látom az összefüggéseket, az erősíti a hitem. Persze megingok. De ilyenkor rákapcsolok, még több jót és meleget adok, becsokizom, betárazok számomra fontos könyvekből és még ennél is több Ákost hallgatok. Ezek nagyon egészséges dolgok.

Tisztelt Etikai Bizottság, ezennel töredelmesen kérvényezem egy 0-24 órás szolgálatban csak nekem, hülye kérdéseimre türelmesen válaszolgató illemtanár kihelyezését magam mellé. Ahogy ketyegnek a mindennapok, az ember szüntelen morális dilemmák mezejét gátfut. Mivel többször megtorpanni késztetett már a kétely, rá kellett jönnöm, hogy dacára lassan százhúsz betöltött életévemnek, én nem is tudom, bizonyos helyzetekben mit kíván az illem.

Példának okáért való-e az illemhelyiség gyakran elhúzódó, csendes magányában fellapozni egy jó újságot, és képnézegetéssel, cikkolvasással elütni az arra a pár négyzetméterre beszorított értékes, ám elpocsékolt időt, urambocsá szakaszosan, de konzekvensen így kiolvasni egy e célra a vécécsésze mellé kihelyezett kis kosárban talonba tett regényt? Hadd jegyezzem meg, a nagy becsben álló írókat sosem tárolom a klón, Márquez például még nem tette be egy papírlapját sem a toalettre. Továbbá, ha tisztázhatjuk, hogy vécén olvasni mégsem sérti a közerkölcsöt, miért csak a férfiaknak szabad? Illik-e pisilni úgy, hogy a művelet alatt a párunk a zuhanyfüggöny mögött ázik vagy mindenképp várjuk meg, amíg úszóhártyái kifejlődnek és mintegy 40 perc múlva önszántából el is hagyja végre a vizesblokkot? Való-e borravalót adni a pszichológusnak, kiváltképp, ha messzemenőkig meg vagyunk elégedve személyiségfejlődésünkkel? Illik-e jó egészséget kívánni a metrón hirtelen felordító tüsszentésével ránk szívbajt hozó Hapci Benőnek? Való-e megszánni egy keresztrejtvény fejtésében megrekedt utastársat és elárulni neki, hogy ha három betű és párizsi metró, akkor az RER? Főként, ha már csak ez az egy bötű hibádzik a fergeteges poén összeéréséhez? Illik-e onkológiai dolgozóként viszontlátással búcsúzni a soha-viszont-nem-látást remélő, távozó betegtől? Illik-e megvallani, hogy a család legfrissebb, oázó, nyáladzó jövevénye a világmindenség pólyáiban valahalátott legcsúfabb poronty? Naná, hogy nem.

De van egy téma, amiben leginkább tanácsra szorulok. Én ugyanis megrögzött macskacsókolgató vagyok. Ha az én négylábú uramsparancsolóm odasorakozik az ölembe, hunyorogva rámkerreg, fölfelé törleszkedve az államhoz dörgölgeti pofiját, én bizony belefúrom az orrom a két hiúzfüle közé, bele a búbjába, mélyen beszívom őmacsakasága jellegzetes illatát és ott helyben, a hirtelen ítélő törvényszék utasításainak eleget téve agyonpuszilgatom. Aki ezt a műveletet figyeli, különféleképp reagál. Volt, aki ezt követően Domestossal kipucolta a számat, és alapos fertőtlenítést végzett magán is, volt, aki csak grimaszba görcsölődött undorral heherészett, és volt, aki elfogadta, a hasonszőrű őrültek pedig vallottak, hogy hát tudják, hogy nem kéne, de ők is. Érthető tán, hogy foglalkoztat a kérdés: való-e a macskát csókolgatni?

Három nyivákoló négylábú felnevelésével, takarmányozásával, szocializálásával a hátam mögött - továbbá jelenleg is gyakorló cicamama státuszomban - tulajdonképpen macskatudományágból a DrPhDDiplEng címet is odabiggyeszthetném a nevem elé.  Nyugodt lélekkel.

Még csípős tavaszi szombat reggel volt, amikor pirosra forrázott bőrrel áztattam magam a zuhany alatt és hosszú percek óta csak lakótársam neszezésére füleltem. Rejtjeleket, kódokat silabizáltam nagy gonddal. A macskám minden szokását betéve ismerem, tudom, milyen, amikor égnek meredő farokkal, vígan énekelve üdvözöl, amikor egy ritkán hallott hangtól szájtátva elbizonytalanodik, láttam már buddhistán összegömbölyödött állapotában, konyhaszekrényből sokadjára kitiltva és emiatt csúnyán befrusztrálódottan. A kedvencem, amikor teszemazt a fürdőszobába szólít dolgom, és ahogy elindulok a folyosón, szembetalálja magát velem, vádlimagasságban beazonosít, és az a kósza kényszerképzete támad, hogy én most üldözőbe vettem. Ennek köszönhetően a legnagyobb volumenű mosakodás vagy szőnyegtépkedés kellős közepén milliméter vastagságú plüss szőnyeggé lapul, füleit ádázul hátra sunyja, napkorong méretűre tágult fekete pupillájából vészjóslóan őrült lángok lobognak, pattogó szikrák hányódnak kifelé és farkának dinamikus ide-oda lóbálása mellett, ülepét mocorogtatva kéjesen várja a pillanatot, hogy elhaladjak mellette, és az összes karvalykarmát a bokámba vájva, kígyómód rám csavarodjon és halálra harapjon.

Az illemhelyiség használati szokásai is nyitott könyv számomra. Először menetrendszerűen bemasírozik a billenőajtaján keresztül az alomba, alkalmas helyet túr magának, melynek eredményeképpen az alom számottevő része már a lengőajtón át is az előtérbe kotródik, ás, ás, ás, ha pisil, akkor mintha a Niagara lövellne a vécéje hátsó falára, ha nagy dolga akad, azt számos más hatás is kíséri. Mindkét művelet végén kavicsszőnyeg képződik a padlón, melybe meztélláb belelépni nagy sietve maga a gyönyör.

Ez alkalommal gyanúsan sokáig tartott a kotorászás, a Niagara viszont, úgy tűnt, elapadt. A macska csalódottan kivonult, térült-fordult, mosakodott, visszament, ásott, kijött, mosdott, visszament... a zuhanyzásom alatt ez a forgatókönyv nagyjából tizenötször percre-pontra ugyanígy lezajlott. Azonnal tudtam, hogy egészségügyi probléma áll fenn. A panaszos nyávogás is erről győzött meg. Amikor jelenlegi lakhelyemre költöztem, az első dolgok egyike volt, hogy interneten utánanéztem a legközelebbi állatorvosi rendelőnek és szerencsére találtam is egyet, jó közel. Rápislantottam az órára, a doki még másfél óráig rendel, így döntöttem. Ma lesz a napja, hogy orvoshoz megyünk! Minden valahavolt macskaszolga pontosan tudja, hogy az állatnál egy lény sínyli jobban meg ezt a programot: a szállítója.

Ennek sokszoros tapasztalatában felvettem hát a legszakadtabb hacukámat; előkerült egy foltos, buggyos mackónadrág valahonnan az ágyneműtartóból, művészi bénasággal összemosott póló, kapucnis pulcsi, elnyűtt, kikopott dzseki, koszos bakancs. Azzal a lényegi ismerettel is rendelkeztem, hogy az orvoshoz cipelt áldozatról minden esetben szakad a szőr. A következő problémát az jelentette, hogy Kálmánkám drágám még örökbe vétetését megelőzően, minikorában, olyasfajta lelki sérülést szerezhetett, aminek hatására a mai napig nem tűri a zárt tereket. Ha büntetésből vagy praktikumból becsukom valahová, azonnal életveszélyben érzi magát, torka szakadtából hívja a mentőket, tűzoltókat, a hordozójában pedig annyira retteg, hogy bikamód fejjel nekiszalad a rácsának és nem egyszer így már szép kis szemsérülést is okozott magának. Emiatt legutóbbi dokilátogatásunkkor bizony ölben vittük a kocsiig, odabent szabadon eresztettük, melynek következtében a sofőr átmeneti látás- és tapintászavarokkal volt kénytelen vezetni, majd kocsitól az orvosig szintén ölben volt a szállítmányozás megoldva.

Most is az ölben cipelés volt a terv, csak a bibi ott kezdődött, hogy akkortájt a macsek még kiló krumpli súlyban volt, történetünk idejére pedig igencsak nekigyarapodott. Kerítettem egy ócska, kockás pokrócot, és mintha csak úgy mellesleg elhaladnék mellette, egy hirtelen mozdulattal megleptem felülről, ragadozó sasként lecsaptam a gerincére, bebugyoláltam, felkaptam, és burleszk szerűen elhagytam a lakást. A jószág persze azonnal bepánikolt, és a nagy ijedelemre sűrű szőrhullatás mellett úgy érzékeltem, növeszthetett izibe további 4 lábat, mert ahogy próbáltam minél inkább magamhoz ölelni, ő a 8 lábával minél inkább el óhajtott rugaszkodni. Valahogy ajtózárás közben megvívtam vele, ő felváltva taposta a májamat, vesémet, jobb szemhéjamat, majd éktelen üvöltésétől kísérve leszaladtam a lépcsőházban a pakkal, ki az utcára, mielőtt a szomszédok rám hívják a gyámhatóságot.

Tudtam, hogy nagyjából 6-7 percet kell erőltetett menetben megtennem ebben a pózban, ami először még súlyra tán könnyűnek tűnt, de a megtett méterek számának növekedésével egyenesen arányosan egyre terhesebb lett a csomagom. A pokróc időnként le-lecsúszott róla, a mellettünk elcsaholó kutyák sóvárogva szaglásztak minket, ahogy befedte őket Kálmán szőrzápora, az úttesten elrepesztő autók hangjára pedig mind mélyebben eresztődtek húsomba a karmok. Válogatott udvarló bókokat és vigaszokat duruzsoltam a két hiúzfülbe, de mindhiába. Pár pillanatra, amíg megrágcsált egy odahajló faágat, elhallgatott ugyan, de az út nagyrészét végigvernyogtuk. Az utolsó métereken aztán kiböktek minket a kisgyerekek, deeeeeeeeee araaaanyooooooooooosssssssss, anya néééééééézddd, kisciccaaaaaaaaaaaaa, de éééééédiiiiiiiiiiiiiiiiiii, rohantak körénk, és még mielőtt bármit szólhattam volna, ahol érték, tapicskolták, húzták, nyomkodták a szerencsétlen jószágot. Könyörtelen módon faképnél hagytam a felajzott gyerekeket, bevettem a kanyart és pokrócostul benyomultam a rendelő várótermébe. Az ott türelmetlen körömcsattogtatással várakozó izgága tacsi, a cipősdobozban gubbasztó tengerimalac és az illedelmesen, hordozóban kuksoló fekete macska(r)társ szaglászva üdvözölte a beszédült, zilált hajléktalant és tajtékzó fenevadját. Meghúzódtunk egy padon, a sarokban, ahol kicsit lazítottam a fogáson és amint felmértem, hogy a zárt váróból elméletileg nem mehet sehová, szabadon engedtem, hadd mászkáljon, én pedig próbáltam görcsbe merevedett karjaimat egyenesbe kalapálni. Kálmán először tétován terepszemlézett, majd szerteszét gyalogolva akaratlanul is lemérte magát az óriásmérlegen. Üldögélő gazditársaim sokkot kaptak, látván, hogy a mutató túlszaladt a 8-ason a kilogrammokat felvonultató skálán. Telt-múlt az idő, érdeklődtem, érdeklődtek, anekdotáztunk, páciensek jöttek-mentek a titokzatos és egyben rémisztő fehér keretes, tejüveges ajtón át, míg végre ránk került a sor.

Egy nagy nyögéssel feltornásztam a macskát annak teljes tömegével a kezelőasztalra, ahol csontjai gumicukorrá puhultak, szemei döbbenten gúvadtak a mindenféle szörnyűséges csipeszre meg tűre, életösztöne menekülést diktált. Csakhát én felülről kontrolláltam azt szegénynek neki.

“Kezit csókolom, tessék mondani, mi a panasz?” – simogatott fülcimpán egy felette kellemes férfiorgánum, majd valahonnan a hátam mögül a pult másik végére termett maga Dr. Sárm. “Húúú, mekkorrraa jószág!”

Egy pillanatra elmorfondíroztam, hogy talán vörös tűsarkút kellett volna húznom éjfekete, kislyukú neccharisnyával, de a vészhelyzetre eszmélve azonnal torkontapostam a hiúságom és igen körültekintő anamnézist szolgáltattam a macsekról. A tüneteket nagy gonddal írtam le, és anyai szívem azonnal a pult alá olvadt, amikor észrevettem, hogy a doki és a macskám gyakorlatilag végigszerelmeskedte, cirógatta, ajnározta a mondandómat. A manóba, hogy minden állatorvos ilyen bitang jóképű!? Én meg feszítek itt a legutolsó hajléktalan módi jegyében! A doki közben fél kézzel fenéken kínálta a macskát egy lázmérővel, aki ettől félárbocra ereszkedett, majd szemhéját is ernyedten lehunyta. Kissé már nyűgös kezdett lenni, amikor csapkodó nyelvét félrepiszkálva a fogazatát vizslatták, a hasnyomkodást pedig kifejezetten zokon vette, de büszke voltam rá, mert disztingvált, és csak én kaptam közben válogatott cifra szemrehányásokat őkelmétől.

Miután fény derült a rejtélyre és éngazdiságom meg lett dicsérve, hogy ilyen gyorsan kapcsolt és orvosi segítséget kért, Kálmán gazdagabb lett pár fiolányi antibiotikummal és vitaminnal, de ettől a vásárfiától mégsem lett fényesebb a kedve. A párnámat meg a macimat akarom, hagyjatok már lógva – sütött a szeméből. Az ivartalanított kandúrok egy tipikus betegsége támadta meg, melynek vagány latin neve: cystitis, érthető nyelven: húgyhólyag gyulladás. Kezdő macskadoktorok tájékoztatása végett elárulom, hogy a táplálékban található lúgok kis kövekké formálódnak és ezek a kristályok elkezdik szúrni-piszkálni a macska húgyhólyagját, ami végül a sok macerától jól begyullad. Na ez aztán pokolian fáj, szúr, ingerel. Speciális savanyító táplálékkal azonban megelőzhető a baj, és évek óta tanúsíthatom, hogy ez valóban így van.

A szülői értekezlet végén az orvos szétnézett, kereste a hordozót. Felvilágosítottam, hogy azt ugyan hiába keresi, olyanunk nincs, mert az állat nem bírja. Kérdő tekintetére rávágtam:

“Klausztrofóbiás.“

A doki sokat látott szembogara igen csak nekitágult és el is nevette magát. Segített rám bugyolálni a vérig sértett beteget, majd dolgunk végeztével kitámolyogtam vele az utcára. Elnehezült csomagommal hazafelé tántorogva azon töprengtem, hogy súlyosan rá kell gyúrnom bicepszre, mert a következő 10 napos injekciókúra során nem fogom bírni a napi két szállítmányozást. Vagy veszek egy ilyen csinos dokit otthonra. Kálmán a gondolatra olyat rúgott a gyomorszájamba, hogy az idea – ahogy jött, úgy ment – harmatosan hamvába holt.

Báró Nemmehetzky Kálmán egy elegáns mozdulattal oldalra lebbentette farkát, kissé megemelte méltóságteljes, ám annál szőrösebb ülepét, és némi helyben totyogást követően egy precízen beirányzott célzással jól telibe hugyálta a Kodály köröndön pöffeszkedő Világörökség egy szobaajtaját. Sajnos pont a miénket. Amikor ezt először láttam tőle, felsikkantottam, és az ajtónak vetemedve, Domestos-szal átáztatott rongyokkal azonnal súrolásba fogtam. Kálmán egykedvűen körbehordozta tengerzöld tekintetét, arca lomha, széles vigyorba húzódott, mikor egy percig elidőzött a cseléd görnyedt igyekvésén, majd bolyhos hiúzfüleit 45 fokban lelapítva, komótos mélyásatásba kezdett a tetthelyen. Amíg én szigorúnak szánt, de inkább cirógatón hanglejtett szidalmak közepette suvickoltam, az alom először csak kavicsonként, majd gömbökbe, végül tömbökbe tömörülve landolt a járólapon. Mire felegyenesedtem, mintegy méteres sugarú körben homokos föveny borította az előszobát. Itt az ideje egy zárt illemhelység beszerzésének! Puffogva elbaktattam a partvisig és óvatosan alálapátolva, kitessékeltem őkelmét a budijából. Úgy saccoltam, mára eleget régészkedett. Pikk-pakk összesöpörtem és a kukába szórtam az eltékozolt, méregdrága, mészből és kvarchomokból összekomponált csodaszert.

Mostanra legtájékozatlanabb olvasóimnak is körvonalazódnia illett vón, hogy a szóban forgó uraság egy négylábú, szétálló bajszú, csíkos kabátkás házimacska. Nem is annyira házinak indult, de mikor először birtokba vette a kanapét, maga is rájött, hogy ez a szobacica státusz alighanem méltán populáris a kerületben.

6 esztendővel ezelőtt, Holle anyó pont ekkora elánnal rázta a dunyháit, és mi már a Karácsonyra készültünk. Egy tágas, földszinti lakást béreltünk a Kodály köröndön, azt a saroképületet, amit a Világörökség listáján is jegyeznek. Székre állva pipiskedtem éppen, hogy lehalásszam a galériáról a januárban gondosan elcsomagolt girlandokat, hóembereket és aranygömböket, mikor szabályszerű időközönként kieresztett, cérnavékony sivításra lettem figyelmes. Résnyire nyitottam az ajtót és kidugtam az orrom a havas estébe. Szétnéztem, és mivel semmi gyanúsat nem láttam, vissza is húzódtam a meleg lakásba. Ahogy csuktam vissza az ajtót, a bal alsó sarokban egy régi, ismerős forma retinán suhintott. Két, felfelé ágaskodó háromszög, kitartóan előreszegezett orrocska, kecsesen ívelő, domborodó hát és ide-oda rángatózó, vékonyka antennafarok. Egy iciri-piciri kiscica nyivákolt bebocsáttatást remélve a bal szomszédunk ajtajában. Hiába szűrődött ki onnan sárga lámpafény, meleg, húsillatú áramlat, csilingelő nevetgélés, az emberek odabent tudomást sem vettek a panaszáradatról. Nagyot rúgott a szívem. Három macskát temettem már el, és mindnél megfogadtam, hogy soha többé állat így nem fog kiborítani. Az utolsónál elszántam magam, hogy tényleg nem. Inkább nem adom meg neki az esélyt. Amúgy is kitakaríthatatlan szőr, állandó kaki lapátolás, nyaralás nuku, csupa macera, nem kell ez nekem. Mégsem bírtam rácsukni az ajtót. A kis szőrcsimbók rám se nézett, konokul eltökélte, hogy ő mostantól a szomszédban lakik. Zsolt kilépett mellém a küszöbre, megkereste, hogy mit nézek ilyen gondterhelten, és egy hosszú feljajdulást követően karjaiba bugyolálva már hozta is be a csöppséget. Ahogy a hideget az ajtó mögé zártam, már kilinccsel a kezemben tudtam, hogy eztán minden másként lesz. Hiába bizonygattuk egymásnak, hogy csak egy kis tejcsit adunk neki, végül is, maradt még pár szelet sonka is, és ugye tudod, hogy mégse mehet ki a zimankóba, na, de ez persze nem azt jelenti, hogy marad is, csak ezt az egy éjszakát. Holnap első dolgunk lesz, hogy megkeressük a tulajdonosát, biztos valaki kétségbe esve, sírva-ríva keresi. A cicus bár éhes lehetett, stratégiailag fontosabbnak ítélte meg a terepszemlét. Elfagyott mini tappancsaira emelkedve, pinduri farkincáját ütemesen ráncigálva, sűrű tüsszentések kísértében felfedező útra indult. Minden helyiségbe éppen csak a küszöbről beszaglászott, kidülledt szemecskéit körbejáratta, majd peckesen, bár néha megbotolva tovább cirkált. Mi, mint két, óvakodó óriás, halkan, gyönyörködve követtük. Amikor a körút végeztével elérte a sebtiben elővarázsolt büféjét, gyanakodva lakmározni kezdett. Ahogy komfortérzete a kéztördelő, gügyögő kétlábúak jelenlétében egyre melegedett, úgy hágott mind magasabb szögben felfelé a farokhelyzet is. Egyszer csak ott találtuk magunkat a tisztára nyalt tálkák között, egyenest farkasszemet nézve a nagy kérdőjellel. Mi legyen most? A pocakos szájszélnyalogató nem problémázott sokat, beügetett a nappaliba, körmöcskéivel a huzatot végiglyuggatva felgebeszkedett a kanapéra és eleinte távolról méregetett bennünket, majd elnehezülő szemhéjai meggyőzték, hogy bízhat bennünk, így álomba szenderült.

Nem kéne.

Nem.

De olyaaaan éééédes!

Az.

Úgyis az van, hogy keresik. Majd visszaadjuk.

Jó, holnap kiplakátolom a házban, hogy kiscicát találtunk.

Jó.

Van itthon virágföld, szórok egy tepsibe, az jó lesz ideiglenesen alomnak. Holnapig.

Azért kár.

Tök cuki.

Hogy tüsszög, szegény.

Jó hideg van kint.

Nem akarok macskát. Megfogadtam, hogy nem lesz több.

Jaja.

Az este operatív része ugyanúgy telt, mint macskaszámításunk előtt, csak épp a megszokott rutintevékenységeket most mindig úgy végeztük, hogy a művelet során pont a kanapé előtt kelljen elhaladni. A fogmosás, edénytörölgetés, dolgozatjavítás nem múlhatott el az alvó szőrtömeg fölötti, betépett vigyorgásba dermedt tiszteletadás nélkül. A jövevény tojt a fejünkre, elégedetten horpasztott tenyérnyi kis szegletében.

Lámpaoltás után abban a tudatban, hogy a szomszéd szobában egy kiszámíthatatlan, bármire képes élőlény szuszog, kellőképp izgatottan tértünk nyugovóra. Óvodás korom óta folyamatosan macskát tartottunk, így volt némi elképzelésem arról, hogy milyen pihenés vár ránk az első édes hármas alkalmával. Álmomból nem is sokára az ösvényt óvatosan kitapogató, pár dekányi tappancsok semmihez sem hasonlítható, finom nyomása ébresztett. A cica nyílegyenesen az arcom felé tartott. Erőteljes szuszogásával körbeszimatolta az orrom, szemem, majd beindult a motor berregése is. Ha doromboló macska bújik az emberhez, egy ősi ösztön azonnal cirógatásra, simogatásra sarkallja a kezeket. Fél perc sem telt belé, és a kiscica zörögve-dorombolva dörgölte a pofikáját arcomhoz, szememhez, nyakamhoz. Szeretetteljesen ráhunyorogtam, mire hhhhááááááááuuutttcccssúúúúúúúúúúú, decinyi macskatakony landolt az orrnyergemen. A jégideg, nyúlós áldomástól finnyogva törölköztem, mire persze Zsolt is megébredt.

A párna közepén gömbölyödő, kerregő cicamica látványa megint csak vajjá olvasztott minket. A tusolásból visszatérve már úgy helyezkedtem, nehogy ne férjen el, nehogy véletlen a kis farkára feküdjek. A macsek bebújt a nyakamba, tappancsaival pedig ütemes taposásba fogott a vállgödrömben, majd mohón nyeldekelve, cuppogva szopizni kezdte a pizsamám szegélyét. Hirtelen újszülött osztályon pihegő kismamának éreztem magam. A második takonyfröccsöt is én kaptam persze, egyenesen a nyakamba. És ez így ment egész éjszaka. Szoptatás, zuhanyzás, cirógatás.

Reggel a kukta és a serpenyő között, a konyhaszekrényben ügyködve találtuk. Jöttünkre azonnal a tálkákhoz szaladt, farkát reménytelin föl-földobta és szakadatlan nyávogott. Álomtól összeragadt szemekkel szolgáltam ki. Megbeszéltük, hogy Karácsonyig marad, utána elvisszük orvoshoz, meggyógyíttatjuk és fájó szívvel, de Isten akaratában megnyugodva elajándékozzuk.

Apropó, volt még egy apróság, amit az együttélés még oly rövid szakaszában is érdemes tudni. Zsolt tenyerébe vette a jószágot, és felemelte a farkát.

Kislány. Legyen a neve Szofi, mert a szófára ugrott először.

Az időközben 8 kilóra dagadt, 80 centire nyúlt, gőgös báró úr ma már biztos kiröhögne 6 évvel ezelőtti naivitásunkért. Hogy gondolhattuk egy percre is komolyan, hogy miután együtt borigatjuk fel a Karácsonyfát, másszuk meg a ruhaszárítót, tépjük szét a kószán elől hagyott papírzsepiket, majd meggyógyíttatjuk, és kislányunkként pesztráljuk, majd lazán internátusba adjuk?! Az ötlet biza hamvába holt. Továbbá az az erőteljes gyanúm, a mai napig nem bocsájtotta meg nekünk, hogy tekintélyes méretei ellenére csajnak néztük.

Jó előre szögezzük le, hogy nem én leszek az, akit a feministák, vagy fölvilágosult emancipálódottak a zászlajukra tűznek egykoron majd valaha senem. Annyi baj legyen. Nekem így nem fáj majd az ülepem, nekik nem lesz égő, hogy egy ilyen a kabalájuk. Egy ilyen, ni. Én ugyanis tökéletesen alkalmatlan volnék erre a posztra. Az a nagy helyzet velem, hogy mióta a szívemet tudom - Istennek hála, már nem feltétel nélkül, de még mindig csillogó szemmel - rajongok a férfiakért.

Önjelölt jóakaróim véleménye szerint ezt tagadnom, vagy legalábbis titkolnom illene, de akár naív, akár hülye vagyok, a világon semmi rosszat nem látok abban, hogy igen, kérem szépen, töredelmesen bevallom, hogy az előző 35 év ivarilag aktív 19 esztendejében volt dolgom számos férfival, ilyennel is, no meg olyannal is. Akadt a praxisomban jóravaló helyesfiú, légies humor herold, szigorú ezredes, mélyenszántó művész, málészájú angol, izgalmas híresség, de sokukat kihagytam most, nézzék ezt el nekem.

Kiterjedt vizsgálódásaim eredményeképpen kijelenthetem, nekem az a fajta férfi való, amelyik alfa eredetű. Pórusaiból csak úgy öntudatlan dől a tesztoszteron, magának való, de szakajtónyi türelemmel és kedvességgel igen hatékonyan szelidíthető. Érzelmei jellemzően az alapvető létfunkciókra korlátozódnak, ám cicamód hozzágömbölyödve feltárható és kitapicskálható belső kincsestára. Mert az van ám neki. Csak nem szokása ezt előszeretettel kiteregetni.

Az alfahím igen szerencsés a tekintetben, hogy kültakarójának még tetszetősnek sem kell feltétlenül lennie ahhoz, hogy nők hordái indaként tekeredjenek, csavarodjanak, nyomakodjanak reá. Életem első alfája oly nemszép volt szegény, hogy amikor bemutatni hazacipeltem, anyukám már az ajtónyitásba belesápadt, barátnőim zavartan nevetgélve látóidegem épsége miatt aggódtak, jómagam pedig bosszúsan konstatálhattam, hogy dacára a külcsúnynak, vetélytársnőim összlétszáma valami rejtélyes oknál fogva mégis nagyjából a vízszintes nyolcashoz közelít. A karizma, ugye...A sport és a macskatartás mellett az alfa az, akitől a legtöbb alázat megtanulható. Helyzetem hamar rákényszerített, hogy belássam: bizonyos, jól kifundált törvényszerűségek ellen értelmetlen hadakozni. Ő sütötte rám a billogot, hogy sok kérdésben férfimód gondolkodom. Annyi bizonyos, hogy amitől a nőtársak zöme hajat tépve az üveghegyen túlra elhisztizik, nekem oly természetes jelenség, mint ahogy levegőt engedek a tüdőmbe.

Van nekem egy igencsak jóképű Alfám otthon, no jó, nem éppen Rómeó, de nagy becsben tartom. Szeretettel elnézegetem, ahogy a világban jár-kel, helytáll, űzi-hajtja a dolga, és ha hozzám megtér, megpihen. Valahányszor meglep minket a béke, hálával gondolok vissza a letűnt árnyakra, akik kínkeservvel elfogadtatták velem, mihez is kezdjek egy alfával, hogy az mindenkinek jó legyen.

Tapasztalataimból kézikönyvet gyártottam, okulás céljából közszemlére tétetem.

Ha terveid szerint tartósan Alfahímmel van dolgod, akkor:

1. Hagyd békén.

2. Hagyd békén.

3. Hagyd békén.

4. Hagyd békén.

5. Szeresd bitang nagyon.

6. Hagyd békén.

7. Hagyd békén.

8. Hagyd békén.

9. Szeresd bitang nagyon. De ez idő alatt is...

10. Hagyd békén.

Talán, mert napsárga, talán, mert hernyószerű, tücsökfejű, minden esetre én elmondhatom magamról, hogy kedvenc járművem a villamos. Ahol csak alkalom nyílik rá, én bizony villamosozom. Ez biztos valami gyerekkorból rajtam ragadt izé, de ujjongva siklom, kanyargom és csilingelek vele. A négyeshatos ablakában is szívesen kuporgok, de igazi bajtársi rangot a tizennégyes érdemelt ki. Reggelente befészkelem merevre fagyott jómagam a window seat-re, onnan már simán megy minden. A felfelé buzgó, már-már gatyaszárégető fűtés két megállónyi idő alatt felfuttatja a vérkeringésem, leizzasztja lábfejem, és mintha nem mindennap legalább kétszer látnám, mohón magamba harapom az ablak mellett elszaladó tájat, s figyelem az utcán gyors egymásmellettiségben lejátszódó jeleneteket. Az is látva levő, hogy belőlem ez a vilinger minden bizonnyal szocio-filozófust farag majd egy napon. Ha kedvem tartja, akár teljes vonalhosszon figyelhetem az utastársakat. Azokból pedig akad minden fajta szép szám.

Tegnap este 10 tájban az edzés megrázkódtatásait túlzsúfolt agyamból kiszellőztetendő, szakadó hóesésben csigalassan elvánszorogtam a Lehelig. Egészen a kiinduló ponttól terveztem a hazafelé zötykölődést, hogy így elég idő maradjon Ottó dörgedelmei szélnek eresztésére. A kései órának köszönhetően csak páran lézengtünk a végállomáson, vártuk, hogy befusson a villanyhernyó, ki-ki fagyott kezeit dörgölgetve, orrát sála alá bújtatva. Társadalomelméleti tanulmányaim elmélyítésére már akkor remek alkalom kínálkozott, csak nyitva kellett tartanom a szemem.

Nem sokkal távolabb tőlem egy kapucnis pulcsis, kerge hapsi telefonál egyre táguló, koncentrikus köröket róva. „Ezt nem hiszem el, érted, baszd meg, ez nem lehet igaz, hogy ezt csinálooooood velem…” Ha nem bírnám a nyelvet, heveny, legyező csuklólobogtatásából és a föld felé irányuló hajbókolásaiból is tisztán kiolvasnám, hogy valamit szörnyű mód hangsúlyozni próbál a vonal túlsó végén csüngő hallgatóságának. A szél időnként belefújja fülembe egy-egy szavát. „Te mit szólnál hozzá, ha én a fészbukon….hallod?!” üvölt, és ezzel egyben meglep, hogy mennyire kellemes az orgánuma, ám hanglejtése csak-csak hisztérikusba emelkedik. Egy bizonyos Sanyi van itt emlegetve igen sűrűn.  Még nem világos, hogy Sanyi a pasas szerelme-e avagy a pasas szerelmének szerelme, de belenyugszom, hogy ez nagy valószínűséggel ki fog derülni legkésőbb a peronon. Kicsit arrább egy megfáradt hajléktalan várja hőn átmeneti, csilingelő fekhelyét, ő maga ritmusosan imbolyog, csíkos füles szatyrát néha meglengeti a metsző, téli szél. „De ugye vágod, hogy kúúúúúúúrvára megsértettéééél?” – tombol imígyen a kapucni.

Kisvártatva becsúszik elénk a vili, kitárja ajtajait, felpattanok. Jó szokásom szerint elővigyázatosan az első kocsit választom, hogy arra az esetre, ha bárminemű inzultus érne, bedörömbölhessek a vezető bácsinak, aki ha épp néni, akkor megszívtam. Rutinosan kiszemelek egy egyes-ülést, ahová nem fészkelheti be magát mellém vakarózó bolhafészek, két lábon járó borosüveg vagy nyomuló macsócsávó, ellenben direktben kapom a hőt alulról és könnyűszerrel átlátom a terepet. Kászálódnak is egyre a népek, bénán, orrfolyva, pirosra csípett arccal, kezdődik az ülésvadászat. Jellegzetes az a világterhétől megszabadult felnyögés, amit a székre tompán lepuffanva kieresztenek. A didergő hajléktalan is felgebeszkedik, roskatagon leereszkedik egy négyes ülésre, ahol körötte nyomban, mint galambok a közéjük gázoló csaholó kutyától, pánikszerűen szétrebbenek az épphogy megülő utasok. Morcogva más ülőke után néznek, a homeless meg elterpeszkedik a pompázatos franciaágyon. Kissé távolabb tőlem egy emberszabású lány ül le velem szemben, remek, ő lesz a szövetséges, ha fennforgás van. A Sanyiemlegető is feltrappol, valószínűleg a mobilja már a fülére fagyott, most hangerejét kissé visszább veszi, de így is azonnal ráirányul a kocsink összfigyelme. Néhány tekintet a plafonra csimpaszkodik, óh, ne, megint egy félőrült vadbarommal kell hazautazni, no egye penész, csak ne zaklasson – olvasok ki pár fohászt az álmos szemekből. A lányzó, akivel egyoldalúan összeszövetkeztem, megragadja a tekintetem, választ vár, grimaszolok, grimaszol, értjük egymást, a csávó megagáz, jól kifogtuk. Megpróbálok orcával a könyvembe temetkezni, egyfelől, hogy elparavánozzam a mimikám, másfelől, hogy végre 40 összefüggő percet olvashassak, de a szűnni nem akaró sirám ezt nem teszi lehetővé, így csak álcázkodom. Zötyögünk, egy emberként drukkolunk Sanyiéknak.

Ahogy a borító mögött somolygok, a következő megállóra nyílik az ajtó, és az újabb jövevénnyel szemem elé tárul egy olyan csoda, amit ritkán láthat az ember, így kissé lejjebb engedem a könyvem, hogy még többet be tudjak fogadni az élénk magenta színű, bársony mackónadrág, és az alant, két lefagyott tappancson díszelgő arany szatén balettcipő nyújtotta vizuális élménydömpingből. Mínusz 3 fokban, szakadó hóesésben, háromcentis latyakban vajon ki megítélése szerint indokolt e lábbeli? Kíváncsi lettem. De nem merek feljebb nézni, beérem a Sanyigyalázót is elhalványító sipításával: „Hogy nézek má’ ki, hallloood? Tisztára kövér vagyok, vágod?!” Erre a következtetésre akkor jut, mikor sunyiban kémlelő szempáram színe előtt a villamos ajtajából visszatükröződő önmagát veszi szemügyre. Idáig hallom a fogain csattogó rágógumit. Magácskára irányuló álpocskondiázásával nyilvánvalóan bókot akar kicsikarni kísérőjéből, aki valamit mormog ugyan, de számottevően nem ajnározza, így a lányzó a csámcsogó önbámulást választja.

Beletelik pár megállóba, mire fény derül rá, hogy Sanyink a gaz csábító, a vonal másik végén pedig egy, a kapucnihoz közel álló hölgyemény magyarázza bizonyítványát a reményvesztett szerelmesünknek. Mindennek a fészbuk az oka, tudom meg. Gonosz üzenőfala igaz, sírig tartó szerelmeket zúz ripityre meg rapatyra. Itt egy kínos komment, ott egy lebukás-gyanús feltöltött kép, és kész a baj. Az érzelmek elszabadulnak, az ablak párásodik. „Most nem tudok beszélni, mert villamoson vagyok…de tessék, most azonnal válasszál! A Sanyi vagy én?!”  Ál-orrfújás szándékával lopva letörölgetem előbuggyanó röhejkönnyeimet, és nem tudom nem észrevenni, hogy az utastársak zöme ugyanígy küzd. Van, aki kitartóan a bal felső sarokra függeszti tekintetét, van, aki cipőorrát tanulmányozza, és olyan is, aki megerősítést vár, hogy ez ugye tényleg vicces. Visszanevetgélek nagy diszkréten.

„NNyyjjjaaaj, már, letöööööööört a körmöööööm..” nyafog bele a jegylyukasztó automatába a macinaci, mire cuppanós vigaszcsókokat nyer. Menten elhatározom, hogy ezt a csókbegyűjtő módszert a következő adandó alkalommal én is kipróbálom. De lehet, hogy magentagatya és/vagy aranytopán nélkül nem működik a trükk.

„Jól van, megadom azt az ezrest majd én…akkor holnap azt csinálom, hogy mikor végzel? Jóvan, akkor elmegyek a melóhelyedre…” trapp, trapp….jaaaj, ne, a kapucni leszáll! Pedig már annyira drukkoltam! Hangszíne nyilvánvaló esése és a jégpáncél arasznyi apadása arra enged következtetni, hogy ki fognak békülni, így kis szívem megnyugszik.

Maradunk még utazók páran, a hajléktalant már rég elnyomta fagyott nyomora, a barátnőm zenét hallgat, magenta kisasszony körmöt rág, mások depresszióba vagy fáradtságba roskadnak. Még figyelek egy-két mondatra, ami fülön illet: „Kisfiam, vedd már ki a karajt a mélyhűtőből, csinálok holnap egy kis Dubarryt…” vagy érzékelem, ahogy a ki nem mondott gondolatok zakatolnak a csekkek, a továbbtanulás, a holnapi kétesélyes leletkiadás körül. Megannyi monodráma minden egyes ülésen. Én meg itt fejet akartam szellőztetni, urambocsá olvasni!? Lassan engem is lecsenget a villamos, és az előbb még kényelmetlenül perzselő radiátort azonnal visszasírva, de meglepően mégis kiüresedett aggyal, nekilódulok a hazavezető utolsó pár méternek a szurokfekete éjszakában.

Amíg más lenyalt hajú barnafejűek cipőkefélnek, izomlazítanak vagy sminkigazítanak, én az esetek többségében a markomba röhögve jó negyedórát vinnyogok a budin. Ez csakis valami irracionális, kozmikus félreértés következménye lehet, hogy itt vagyok! A nemzetközi táncversenyek egyfelől merev-ünnepélyes, másfelől sürgős-kapkodós hangulata minden alkalommal szíven csíp. Nekem külön időt kell szánnom arra, hogy elhiggyem.

Nagyjából 9 évesen a nagyszobában a tévé előtt kuporogva - apukámmal felváltva - tátott szájjal bámultam a tündöklő, ruhakölteményükből csillagokat szikrázó, gazellatestű, csábító nősténycsodákat a Savaria táncverseny közvetítésekor. Tétova gyermeki vágyálom ringott bennem, hogy egy napon én is ilyen csodanő legyek. Világrondája lévén el sem tudtam képzelni azt a hatalmat, amit egy ilyen mindenki által vágyott, imádott nő magáénak tudhat. De kellett nekem. Nagyon. Ennek érdekében aztán jó 21 évig semmit sem tettem. Fiatalkoromban flittert távolról sem látott, keményített vászon gí-mben 11 éven át kiájéztam ökölbeszorítva, eltorzult arccal a dojoban, melynek során kitartást, fegyelmet és szívósságot tanultam. A wado ryu könyörtelenül karban tartotta az állóképességemet, amiért örökké hálás leszek bajszos sensei-eimnek. Amikor az egyesület és egyben családi-baráti szövetség feloszlott és szétszéledt, és az egyetem is jobban leláncolt, más sportág után kellett néznem. A víztől berzenkedtem, a labdától menekültem, a harcból elég volt, evezzünk hát nőcisebb vizekre. Eszembe jutott a 9 éves kislány, és a csillogó csodanő. Lehet, hogy tényleg táncolnom kéne? Áh, én ehhez már öreg vagyok, lohasztottam le 20 éves magamat.

Azonban akármennyire is lemondtam tánckarrieremről, a Flatley mánia magyarországi térhódítása engem is magával ragadott, így baráti buzdításra csatlakoztam egy ír sztepptánc egyesülethez. Nem tudom, hogy gondolhattam komolyan, hogy ez majd menni fog, de a lobogó sörények elvarázsoltak. Olyannyira, hogy talpamat körberajzolva, majd a hevenyészett szabásmintát faxon Anglia egy kis műhelyébe átlőve egy ír mesteremberrel kézzel varrott, kopogós cipőt csináltattam magamnak, amit aztán szteppelésre alig használtam, mert szánalmasan hamar bebizonyosodott, hogy karatén edződött bokám olyan merev és a hajópadló ütlegeléséhez oly erőtlen, hogy a percenként többtíz elvárt kopogtatásból jó, ha ötöt bírok abszolválni. A puhacipős pillangószárnyalás már sokkal inkább kedvemre való volt, az viszont oly mértékben szétcincálta a térdhajlatomban futó szalagokat, hogy lábam épségének érdekében felhagytam a világkörüli turné terveivel.

Noshát, hogyan tovább, dobta magát a kérdés. Mozgás nélkül mégsem maradhat egy bölcsész, mert kockásra üli a popóját a könyvtárban és az élettanilag nem előnyös. A következő meghatározó élményként egy kedves ismerősöm elhúzta orrom előtt a fátylát és az első adandó alkalommal már az Ezeregy éjszakában találtam magam, amint képzeletbeli, sörhasú pasák körül ringattam a csípőm és izoláltam a felsőtestem. Igen rövid hastáncos korszakom egyik nagy tanulsága az volt, hogy a riszálásnak tűnő tincitánci bizony meglehetősen igénybeveszi az ember hastájéki izmait. Testedzésnek is kitűnő műfaj lett volna számomra, ha nem vagyok ilyen megátalkodott hasfób. Engem egy női testen sok minden el tud gyönyörködtetni, de a has, különösen a köldök fura luka nem tartozik ezek közé. Mivel saját pocim szexisségében még önmagam sem hittem, hamar tovaszállt a lelkesedésem. A tánc viszont már ekkorra a nyakam köré fonódott, és egyre sürgetőbben fojtogatott és ösztökélt, hogy találjam már meg az Igazit. Azt már bizton tudtam, hogy nem fogok elterelődni a pályáról, csak még a sávot nem lelém.

Egy unatkozó nyári délelőtt a PestiEstet lapozgatván figyelemfelkeltő tanfolyamra bukkantam. Egy ma igen népszerű táncosnő hirdette 8 alkalmas vetkőzős tánctanfolyamát, ami remek ajándék ötletnek tűnt akkori párom számára. Összegereblyéztem némi bátorságot, és a meglepetés megőrzése érdekében, illetve az előítéletek nemkívánatos reám záporozódását elkerülendő, a legnagyobb titokban beiratkoztam. Az első alkalommal Isten tudja, mitől félve (talán, hogy én leszek a legrondább, legbénább, ránézésre is hazazavarnak, vagy furgonba tuszkolva eladnak ukrán kurvának?!), tipegtem be a tanterembe, ahol legnagyobb meglepetésemre szintén félő, hús-vér, kedves, átlagos nőkkel ismerkedtem meg. Miután kiféltük magunkat, elkezdődött a kurzus. A tanárnő hosszasan beszélt arról, hogy mit is fogunk itt tanulni, és hogy ő hogyan indult el a pályán (nem volt tiszta, hogy táncos vagy pornós, de fény derült rá, hogy mindkettő), így ripsz-ropsz dolgunkvégezetlenül el is röppent az első 90 perc. A táncmentes táncórától csalódottan hazaballagtam, majd ezt megismételtem a többi 7 alkalom után is. Pár igen egyszerű mozdulatsort órákig gyakoroltatva, a 3. óra végén megkaptuk a házi feladatot: legközelebbre mindenki találja ki és állítsa össze a jelmezét, majd dolgozza ki otthon a koreográfiáját, mert a következő óra anyaga az lesz, hogy bemutatózunk egymásnak. Hmmm...az ember, főként ha esetleg két botból készült lábbal sújtotta a sors, nem feltétlen erre számít egy tánctanfolyamon, de engem egy cseppet sem riasztott a feladat. Feltételeztem magamban annyi kreativitást, hogy megbirkózzam vele. Mindig is eminens voltam, ezért én már másnap összeállítottam a fellépő ruhám és készre terveztem a koreográfiát, majd jópárszor elgyakoroltam az üres széknek, és elégedetten vállon veregettem magam. A következő alkalmon aztán elsőként jelentkeztem, hogy bemutathassam a projekt általam megálmodott kivitelezési formáját. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy a házim oly jól sikerült, hogy maga a tanárnő is belátta, ezért nem kellett volna beiratkoznom a humbugkurzusra, hisz' magam is jobbat tartanék. Arra viszont jó volt a produkcióm, hogy a csapattársak kivétel nélkül elbátortalanodtak, és a fele azon melegében kiiratkozott az oskolából. Én pedig megfogadtam, hogy ha valaha striptease tanárságra adom a fejem, én ezt bizony profibban és felkészültebben fogom űzni. Akkor álmomban sem gondoltam volna, hogy pár év múlva valóban én leszek az, aki e témában instruál, humorkodik, gyakoroltat és kidolgozott koreográfiát tanít majd. S lőn. Azt viszont tisztán láttam, hogy még mindig nem találtam meg a műfajomat. Szerencsére már nem váratott sokáig magára.

2007 nyarán, 30. szülinapom előtt pár hónappal óvakodtam be az oroszlán kiparkettázott barlangjába végül. A pasas, akinek előzőekben leírt tanfolyamom gyümölcseként isteni, saját kezem által főzött vacsorával egybekötött fergeteges vetkőzős táncos show-t rittyentettem, kis idő múlva félrelépett egy bányarémmel. Ezt a sokkot kárpótlandó, önnön jutalmazásomra úgy döntöttem, hogy akár öreg vagyok, akár nem, itt az idő, valóra váltom a 9 éves kiscsaj álmát és én most biza táncosnővé fogok válni! Felkerestem Kovács Sándor Ottót, aki a latin-amerikai táncok senior korosztályában, a legelőkelőbb, Sonder osztályban többszörös magyar bajnok volt már, és akkori táncpárjával a világranglista 5. helyén trónolt. Én nem fogok szarral gurigázni, kérem szépen, nekem a legjobb kell! Elkövettem rögvest azt a hibát, hogy megkértem a tanár urat, hogy engem tanítson meg JÓL táncolni. Vigyorgott, és rábólintott. Amit nem sejtettem, hogy Ottó maximalista. Ottó munkamániás. Ottó fanatikus. Úgy terveztem, hogy nekem heti egy táncóra pont elég lesz arra, hogy majd libeg-lobog a hajam, jó zenékre kis szoknyában elriszálgatok egy jó pasival, és valamire biztos majd tudom használni is, mást nem, vagizok a lányok előtt. A sors azonban résen volt ekkor is és jól észben tarthatta ezt a lapszéli jegyzetet, mert aztán csak addig ostorozott, hogy Ottó 2010 késő őszén megpendítette, hogy jó volna kicsit többet táncolnunk együtt, amit én először annak véltem, hogy mivel szétment a táncpárjával, jól esne neki a gyakorlás. Szívesen ráálltam. Eleinte furcsállottam, hogy a koreográfiák, amiket a fejembe vert, kísértetiesen hasonlítottak az ő előző, videón látott soraikhoz, de szőke tincseim nem gyanakodtak, csak tovább lobogtak ujjongva. Az első felkiáltójel akkor erektálódott, amikor 2011 tavaszán Ottó már holmi bírókról meg lelátókról tett említést. Meg hogy majd hova nézzek. Aztán meg is kellett hajolni a tükörnek. A tantusz csak nyáron koppant végül a belső féltalpamra, amikor a táncórák edzéssé, a heti 2 pedig heti 5 nappá fejlődte ki magát. Pislákoló gyanúval halkan csendben megkérdeztem, hogy ugye tisztességesek velem a szándékai, mire közölte, hogy igen, amint eljön 2012, és naptárilag megkezdem 35. életévemet, senior versenytáncos leszek, készüljek lélekben. Wuhhaaahhhha, gondoltam, ez nem normális! Ez a hapsi megbuggyant! Láttam én már táncversenyt és határozottan nem vagyok elég jó oda. Másfelől meg sosem akartam versenyezni, csak szerepelni. Ugyan élénken élt bennem a csodanő vágyott képe, mégis saját versenyzésemet olyan messze láttam magamtól, mint amennyire a Tejút látszik ide. Csakhogy rég buzog egy rémes vegyület az ereimben, ami nem hagyott kushadni. Az exhibicionizmusom elérkezettnek látta az időt, hogy a színészkedés háttérbe szorítását kompenzálandó, újra csapást mérjen a gyanútlan közönségre. Dacára számos nyilvánvaló nehézségnek, többek között, hogy nulla kilóméteresnek számítottam a versenyvilágban, illetve, hogy adminisztratíve szemtelenül nagy ugrással, a szamárlétra számos lépcsőjét átszárnyalva, kezdetnek a legmagasabb osztályban találtam magam, végül csak sikerült hivatalos keretek között párosodnunk.

Akinek elmesélem a történetet, mind hollywoodi sziruphoz hasonlítja, és magam is hajlok rá, hogy így lássam. Persze a szörpike előállítása rengeteg véres verejtékbe kerül annak, aki 20 év melóját 2 alatt akarja behozni. 30 éves fejjel megtenni az első bátortalan alaplépést, megtiszteltetődni, hogy korosztályom legmagasabb szintű bajnoka felkérjen egy partnerségre, és azóta számos sikert összetáncolni, mind-mind maga a csoda. Ezen a csodán elámulva szoktam én a mai napig rötyögni az adott sportcsarnok klotyóján. Miközben annak, aki a mellettem levő fülkében barnít vagy pisil vagy imádkozik, ez az állapot már természetes. Nekem sosem lesz az, de ha túljutok az első negyed órás kacagáson, összeszedem a méltóságom, és mintha 20 éve mást se csinálnék heti rendszerességgel, Ottóba karolva megyek is felvonulni a parkettán a lezúzandó versenytársak között.

A köldökzsinóromra indaként csavarodva egy másik, sokkal finomabb mechanikájú drót is világra türemkedett azon a szeptember végi napon, amikor megérkeztem. A szülésznő undorodva piszkálta arrébb, a vértizzadó dokinak fel sem tűnt, az én jó édesanyám viszont azonnal ráismert. Mert neki is volt már. Lemondóan és ismerős részvéttel vette szemügyre lángolóképű újszülöttét, ki magamon hordoztam a Szörnyű Csápot.

A Csáp, mely bármely, NASA által kifejlesztett precíziós kutatóradarnál többszörös pontossággal kiszúrja A Férfit. Az Alfát. Mindig, minden körülményben. Ezen még tán örvendhetnénk is. Csakhogy a Csáp nem Tündérország gyártmánya. A Csáp Szörnyűséges. Nagyjából azt műveli velem, hogy amikor belépek, tegyük fel, egy bálterembe, ahol százával nyüzsögnek a kedélyes, felette szimpatikus és vállalható fiatalemberek – mind pupillatágító illatfelhőben és talpig jómodorban,- én úgy jó 100 százalékos pontossággal kiszúrom azt az egyetlen egyet, akivel nagyon nem kéne…akitől az Isten ments…akire egyedfejlődésem szempontjából mégis égető szükségem mutatkozik.

De ne rohanjunk rögvest fejjel bele a rivalda kellős közepibe, hadd libbentsem félre a függönyt, lássuk az ide vezető háttérmunkát is. Mióta kifigyeltem, hogy a kiindulási pontnak becélzott két nem közül melyikbe is tartozom, bámulatos eredményeket tudok felmutatni a szerelemre gyúlás képességében. Óvodás koromból a csendes pihenők kapcsán tartom számon az első emlékemet ez ügyben, és így mintegy harminc-sok év távlatából visszamerengve is tisztán látom, ahogy jobb kezemet a kis Viktor, bal kezemet Gyuszika egy időben, két oldalról szorongatta, pizsis kis testem hanyatt kifeszítvén az összecsukható gyerekágyak között. Hej, de népszerű egy csaj voltam!

Kisgyermek- és fiatalkoromat a kisfiúkba-kamaszcsávókba-férfiakba-szuperhősökbe való töretlen szerelmesnek levés égisze alatt serdültem végig. A karate edzésen kiszemelt legjobb képű, szőke, csillagszemű, kék öves, Nőkbálványa Jocónak módszeres elcsábításáról részletes, ám annál szenvedélyesebb haditervet gyártottam. Sandokan napi hőstetteit továbbgondolva az esti fürdés közben már maláj feleségnek képzeltem magam. A Vörös Zsaru trikóból kidagadó karizmaitól és Bors Máté rettenthetetlen kilovaglásaitól elalélva ugyan kit érdekeltek a nyomorék nyitvatermők vagy holmi bokorrímek?

Az érzés intenzitásánál már csak egy erőteljesebb mozgatórugó munkálkodott bennem: ez pediglen a vak bátorság volt. Ha már odáig korbácsolódott bennem a hormonszint, hogy szívem majd belehasadt a nagy szerelembe, én biza közöltem az illetővel, hogy beszédem van vele, és amikor a gyanútlan kliens a tetthelyre ért a megbeszélt időben, én kerek perec a hátára akasztottam a problémás zsákot. Kicsit hebegtem meg habogtam, de csak mert a vágyott férfi (akár 9, akár 35 éves volt) hirtelen elérhető távolságba került, és ezzel becserkészhetőnek vélt is lett 10 éves számomra. Isten tudja, miben reménykedve, csak vallottam és vallottam és vallottam, lehunyt szemmel, reszkető ajakkal, mint a vízfolyás. Amikor azonban már zsinórban a sokadik kedves, félszeg, hitetlenkedő, meglepett vagy akár pofán röhögő elutasítást kicsomagoltam, elérkezettnek láttam az időt, hogy önvizsgáljak. Mi lehet a gond? Miért nem jön össze nekem ez a szerelmesdi?

Hoppácska. Bizony. Egy tényezővel nem számoltam. Történetesen bizonyos, és sajnos elég hosszasan elnyúló életszakaszomban én voltam a Világrondája. Nálam is uralkodó frizurává vált a ’80-as évekbeli anyukák specialitása, a bilifej. Üvegtégla vastagságú, sötétkék, műanyag keretes szemüvegem mögül apró disznószemekkel fürkésztem a világot. Orrom igazmondó üzemmódban is lekörözte a kamuzó Pinokkióét. Az elülső fogaim szerencsétlenségemre ovis koromra akkorára nőttek, mint egy vérszomjas giganyúlnak, így elegendő teret a szájüregben nem találva, kifelé vették az irányt. De derékszögben ám. Amikor meg aztán még fogszabályzót is ragasztottunk rá, azt a jó feltűnő, vasrácsos ketrecet, akkor voltam tán a legvonzóbb. Csontos, amorf, fekete majomszőrzetű tinédzserré serdültem, akit a báj oly messze elkerült, hogy még a BKV ellenőrök sem flörtöltek vele. Az, hogy ebben a rémséges külsejű létformában túlcsordult a szenvedély és az érzelem, maga volt a tragédia. Rájöttem, hogy így soha nem leszek Szándokánné. Már értettem, hogy a kék öves Jocó miért azt reagálta töredelmes vallomásomra, hogy „Ezt ugye te se gondolod komolyan?” Hát hogy a fenébe ne gondolnám komolyan?! Szétvet a szerelem! Lobogó igyekvésem a másodperc töredéke alatt hamuvá perzselte magát.

Édesanyám növekvő aggodalommal figyelte szilánkokra repedező önbizalmam lejtmenetét. Egyik éjjel, amit egyikünk sem fog elfelejteni, amíg világ a világ (azaz: 2012. dec. 21-ig), anya álomtól gyűrött arccal kibotorkált a konyhába, hogy nassoljon valamit. Szobám résnyire nyitva hagyott ajtaja előtt elhaladva (sose csuktuk teljesen, hiszen a szörnyek, mint közismert, a gyerekszoba zárjának kattanására kapják a hívójelet) két dologra lett figyelmes: a kazettás kis magnóból recsegve jajveszékelő Kylie ronggyá hallgatott szerelmes dalára, illetve egy azzal párhuzamos, szívet tépő nyöszörgésre. Óvatosan belépett a szobámba, ahol meglátta, hogy tízéves kislánya, - mumusokra, szomszédokra és őrá is fittyet hányva - az ablakpárkányra támaszkodva épp torka mélyéről feltörő, de félúton elfojtott hörgéssel, keservesen bőg. Mellém kuporodott az ágy szélére és átölelt, karján patakokban folyt le literszám elsírt könnyem.

„Mi a baj?”

Pár deci váladékot visszanyelve csak kiszenvedtem azt a mondatot, amitől nem csak az én szívem, de édesanyámé is miniatűr atomokká porladt ott helyben, valahol Újpesten, egy 9. emeleti ablakpárkányban:

„Éééén csak állok itt…nézem a Holdat, éééhhéés sííírok, mert ééééhhhéééén ooohhhollyaaan cshúúúúúúúúúúnya vagyok! Sehenkiiiihi nem fhooog engem ssohhoohhaa szeretni…!!!”

Anyukám, ez a bölcs, túlszívű asszony, akitől sorsom és énem minden egyes rezdülését egy az egyben leképezve megkaptam, szorosan ölelt, és később bevallotta nekem, hogy objektíven elnézegetve semmi biztatót nem bírt hazudni nekem. Csúnya voltam, és kész. Azzal a vigasszal takargatott be, hogy „az idő neked dolgozik, kislányom, majd meglátod”, amiből persze semmit sem értettem és nem is érdekelt egy cseppet sem..csak azt szűrtem le belőle, hogy én MOST vagyok szerelmes és MOST vagyok Világrondája és nekem MOST szakad meg a szívem.

Valahogy aztán csak túléltük ezt is. Kibújtam a bábból. Jocó kézenfoghatja Sandokant és kulloghatnak szépen együtt vissza a hátsó sorba. Akkor nem kellettem? Hát ma már nem kaptok meg, mert felnőttem és már én is szép vagyok, bibibí! Lapzárta után kaptuk a hírt, hogy Kabir Bedi egy reménytelen magyarországi szerelmi história megoldásaként az egyetlen kiutat abban látta, hogy a budapesti állatkert tigrisével felvacsoráztatta magát. Béke poraira.

Magyar ember Könyves Kálmán óta szabadidejében nem éget boszorkányt. Legalábbis törvényileg szabályozottan. Azért szívből ajánlom hasonszőrű, gyanúsvérű nőtársaknak, hogy csak óvatosan a tűzzel, még ha az csak egy ártalmatlannak látszó teamécsesben manifesztálódik is. A baj az olyan, hogy egy pillanat alatt megvan.

Pár órával ezelőtt kedvenc kávézóm kedvenc asztalánál kedvenc tejeskávémat hörpölgettem, mikor a széket kissé beljebb ráncigálván felemelkedtem, és felsőtestileg előrebillentem. Hát ezt ma már nem tenném. A következő snittek villámgyors egymásutánban tolták le egymást a vetítővászonról: drága barátnőm a szemem közé üvölt, miszerint: VIGYÁÁÁÁÁÁÁÁZZZZZZZZZZZZZZZZAAAAK!!!!!!!!!!!!!!!!!!, az aggódóképű pincér egy tigrisbukfenccel a lábfejemen landol, a szomszéd asztalnál női sikolyokat eregetnek, itt úgy tűnik, egyszer csak mindenki megőrült, de azért, hátha lemaradtam valamiről, csak úgy bájdövéj sandán lepillantok, és meglepetten tapasztalom, hogy reggel még határozottan nem vérnarancs színű volt a hajam...és nem lobogtak belőle nyelvek...húúú, azannya, asszem meggyulladtam!

Lilluka kirúgja maga alól a széket és hősiesen poroltóért szalad, a pincér rámemeli a karját, de valamely, azon nyomban el is feledett mozdulatsort végrehajtva, eloltom magam. Lehet, hogy elfújtam, lehet, hogy összelapogattam, minden esetre, a következő emlékem az, hogy bal kezemben maradt jópár, feketére festett tincsemmel, az égett szaru rettentő bűzével és szerteszóródott szénatomokkal egyetemben hanyatthaldoklom a székben. Még 180 fokos spektrumban minden kedves vendéget és alkalmazottat megnyugtatok, hogy kifogástalan egészségi állapotnak örvendek, majd tarkónlep a sokk.

Kábé tizenhétszer elismétlem buzgón basszus-ozó barátnőmnek, hogy hű, de megijedtem, illetve, mekkora baj is lehetett volna, a két mondatot tetszőleges sorrendben megvariálva, majd felmérem az organikus kárt. A láng alattomosan gyorsan szaladhatott fel a hajszálaimon, de szerencsére maradt két copfra való, így nem kell megkérnem Ottót, hogy eztán csak a jobb pofikámat láttatva lejtsünk a parkettán, mert a bal inkább Terminátorné-éra emlékeztet.

Az utcára kiszédelegve szokás szerint felsandítok az égre, és nini! Kaján vigyorral kalapot emel rám a telihold. Rögtön értelmet nyer az egész napos érzelmi hullámvasutazás, a démoni megérzések, és a ma esti fő műsorszám: az öngyulladás. A tűz mostanában amúgy is a lábnyomomat nyaldossa, lévén, mintegy pár hete romantikázási célzattal olyan remekbeszabott gyertyafényt rittyentettem, hogy ha a Kedves nem robban ki mellőlem a paplan alól legendás ölőreflexeitől bedurrantva, bizony felperzselem egész Újpestet. Életemet és hajamat teátrálisan megköszönve Lillának, leszegett fejjel, lapítva, néma csendben kotortam hazáig. Most épp gyanakodva méregetem a monitort...ha ez is szikrákat hányva rámveti magát, biztos teli lesz a hódam!

Aljas, előre megfontolt szándékkal történő adócsalás folyományaként egyszer csak ott találtam magam a medence szélén. Summázom: Tanítottam. Ezért vállalkoztam. Ígyhát járulékoltam. A könyvelőm osztott is, meg szorzott is, még derivált is tán. Ráutaló magatartással felvázolta, hogy a másoddiplomásokra rótt  tandíjat befizetni az ELTE tetszőleges szakán (úgy tűnik, amerikanisztika lesz az, máshoz ugyanis nem értek) még mindig olcsóbban jön ki, mint a járulékokat beperkálni magam után, így egy verőfényes júniusi délelőtt elcsattogtam felvételizni. Még friss, meleg angol szakos múltam jóvoltából csont nélkül lehengereltem a T. Bizottságot, csak úgy félvállról köpködtem ki az asztalra Ezra Poundot meg a Mason-Dixon határvonalat, ennélfogva szeptemberben immáron nappali tagozatos másoddiplomás bölcsészhallgatóként azzal szembesülhettem, hogy a honatyák szerint kövér vagyok. Derült ez ki a rendeletből, miszerint minden deják számára eztán kötelező egy félévnyi sportűzés. Önként és dalolva. Kreditpontokért.

Saját tanóráimat és az ELTE sportlétesítménye által felkínált foglalkozások időbeosztását egybevetve sajnos keserűen konstatáltam, hogy igénybevétel szempontjából a fedett pályás véraláfutással rivalizáló tollaslabda óra a másodperc töredéke alatt betelt, és még a lógással kecsegtető ping-pong-ra sem maradt egy fél szerványi hely sem. Aerobicozni tutira nem fogok, az fárasztó, a labdajátékoktól félek, mert emlékeimben még élénken élt a kidobósból elsőnek kiesők sajgó kudarcélménye, tánc sajnos nem opció. Ahogy egyre másra húztam ki a lehetőségeket, mindösszesen egyetlen egy maradt: akkor hát ússzunk. Bár a novemberi hideg vízben történő biritykolás puszta gondolatától is egy merő libabőr lettem, azért bőszen feliratkoztam az órára. Főleg azért, mert a büfében ischlerért sorbanállva azt pletykálták, hogy a nyikhaj úszástanárgyerek bejön, aláírja az indexet, jó előre bevési az ötöst és heti egyszer másfél óra szabadfoglalkozást rendel el. Átgondoltam a dolgot és ez teljeséggel vállalhatónak tűnt.

A következő héten teljes menetfelszerelésben meg is jelentem az adott időpontban: jellegtelen, megalázóan mell-lelapító úszódressz, cuppogós strandpapucs, Hawaii mintás strandlepedő. Nyárutóról rajtam maradt napszemcsimet és szalmakalapomat az önjelölt úszóbajnok növendékek rosszalló tekintetétől motiválva gülüszemű úszószemüvegre és igen gusztustalan, sápadt, kotonszagú úszósapkára cseréltem. Negyedórányi küszködés után, mi alatt megkíséreltem a gumisatyi alá betürkélni a loboncom, derekamra csavartam a pálmafákat és beslattyogtam a wellnessbe, ahol, vélekedtem, minden bizonnyal már zajlik a tepidálás. Úszószemcsimet szórakozottan, karkötő gyanánt pörgettem a csuklómon. Elflangáltam egy csapat bevetésre ajzott fürdőgatyás kommandós mellett, mikor az előttük hepciáskodó sörhasú ezredes tarkónkiabált: "Maga nem az úszásra jött?!"

"Szööörcs!"-hörrent fel a papucsom és tétován totyogtam egy kört. "Hát, de."

"Akkor ide,-" harsogott rám a papa, és állának hegyével beparancsolt a tornasorba. Villámgyorsan kapcsoltam, hogy szörnyűséges hiba csúszott a gépezetbe. Úgy volt, hogy valami nemtörődöm, laza tanerő jön, ezzel szemben ez a trottyos láthatóan vérkomolyan veszi magát, és a felismerést követően egyszerre szörnyű balsejtelmek fútták szét azt a derengő illúziómat, hogy 90 percig izomlazító meditálást fogok végrehajtani a legközelebbi nyugágyon.

"Három hiányzás túllépése esetén megvonom az index aláírását. A félév anyaga: mellúszás, gyorsúszás, hátúszás, pillangó, fejesugrás, lebegés, mindezek kar nélkül is (kar nélkül???? meg is csonkítanak majd???), és kérek két esszét a listán szereplő témák valamelyikéről. Ha nincs kérdés, lehet bemenni. A gyengén úszók a jobb szélre, erősebbek a többi pályára,-" és már lyukasztotta is a dobhártyám a síp. Na, ez így nagyon nem lesz jó! Körbekémleltem.  A terrorelhárítók egy emberként felhelyezték a szemüveget, hármat karköröztek, majd kivétel nélkül becsapódtak a hatsávos medence öt gyorsforgalmi szakaszába. Tétován pergettem a szemcsit a kezemen. Na, ennek fele sem tréfa. Különösen a tekintetben, hogy úszásügyileg nem igen brillíroztam, ugye. Gyermekkori specialitásomat, a fél lábbal a medence alján lábujjbőrt lenyúzó, ám biztonságosan tipegő kamukutyaúszást csak késő serdülőkoromban tökéletesítettem a mellúszás egy kezdetleges kivitelezési formájává, amit a mai napig képes vagyok 5 perc erejéig reprodukálni, mielőtt halálos végelgyengülésben, Hasselhoffban bízva alámerülök a mélybe. Már láttam, hogy a követelményrendszert alulról fogom csak nyaldosni, ha egyáltalán fellátok odáig. Gyors fejszámolás után besoroltam magam az úszni éppenhogy tudók közé. Ahogy az alig-úszó sávhoz vezető fenyegető lépcsősorra vetettem pillantásom, észrevettem egy hasonló félelmekkel küzdő, tanácstalanul reszkető úszószemüveget és egy hozzá tartozó kis testecskét. Amíg én  gyalogszerrel elértem a lépcsőt, a tempókirályok már vagy hat hosszt befaltak. Gondoltam, vész esetére azonnal vérszerződést kötök sorstársammal. "Helló. Te se tudsz úszni?-"kérdeztem, majd azért kihúztam magam. "...Mármint, túl jól?"

A nyárfalevélke megragadta a korlátot, mint aki mintegy 5-6 évet maradni készül. "Én csak félek a víztől. Ha már bent vagyok, valahogy tudok."

Kicsit megkönnyebbültem. Bátorságból példát statuálva egyszerre lobogó sörényű sellőnek képzeltem magam és ringó csípővel bevonultam a hidrogén-oxigén közegbe. Elrúgtam magam a lépcsőről és átmeneti megnyugvással töltött el, hogy a testem legalább emlékszik a reflexre, ha már én nem, és valami csoda folytán nem merülök, nem süllyedek, úgy néz ki, túlélem, már csak mintegy 89 percig kell ezt az áldatlan állapotot fenntartani. Hátrapislantottam, hogy a mögöttem evickélő vízi hulla jelölt vajon követ-e. A fénylő gumisapka esetileg lebegett utánam. Bal szélemen minden a legnagyobb rendben zajlott: versengő titánok és hableányok szelték a hullámokat, az ezredes elégedetten grasszált a parton. Remek, jó lesz ez, szépen langsam én itt elzakatolok a vontámmal, néha pihegek a lépcsőn, elleszünk, csak már előre utálom, hogy ki fog ázni a tenyerem....

"Háááááát eeeeeeeeez meg miiii? Ez magának mellúszás?!" - fröccsentett hátközépen a nyála. Enyhe merüléssel lemostam a vízben, és felsandítottam, hogy a reménytelenek csapatában ez a kritika vajh most épp melyikünknek szól. Vízcseppektől homályos kilátókámon át is érzékeltem a rámdörmögő aurát. A pasas a szárazföldön mindvégig követett és eközben, mintha ez engem egy cseppet is érdekelt volna, kézzel-lábbal illusztrálta a mellúszás helyes technikáját. Reagálni nem volt módom, hiszen a bólogatásra az orromon fulladtam, beszéd közben a számon dőlt be a víz, így az egyetlen túlélhető hozzáállásnak az tűnt, hogy kitartóan ignoráltam. Ne bohóckodjunk már, én ide lógni, meg adócsalni jöttem, már ez is gáláns tőlem, hogy szabadidőmben itt pikkelyt növesztek. A csávó nem tágított. Eltökélte, hogy addig ki nem mászok a medencéből, amíg meg nem tanított szabályosan úszni. Látszott, hogy az életét tette rá. Végig irritálóan vibrálva kísért, hófehér bokorszemöldöke idegesen rángatózhatott, ahogy elképesztő lábtechnikámat homlokcsapkodva elemezgette. Megelégelvén a szűnni nem akaró felügyeletet, rákapcsoltam. Terveim között szerepelt, hogy jártában-keltében kifárasztom. De a csőrmester csak nem ficcent le rólam. Nem látott már senki mást, sem a mögöttem fuldokló hajótöröttet, sem a bajnokok ligáját, csak a helytelen irányban kanalazó lábfejemet. Eddig a pontig csak szimplán idegesített a jelenléte, de amikor megállt és csípőre tett kézzel kiparancsolt a medencéből, már kifejezetten nem kedveltem az ipsét.

"Na idejöjjön."

Nyűglődve felsorakoztam kemény 150 centije előtt. Arra számítottam, hogy diszkréten kiegyezünk egy hallgatólagos lógással megoldott továbbnemégetésben. A szemüveg mögött csíkba húzott epezöld tekintetemmel csúnyán méregettem, amiből ő mit sem érzékelt persze.

Rámutatott a hozzá legközelebb eső rajtkőre. "Hasaljon rá."

Az uszodákban megszokott, hogy a víz úgy elviszi a hangot, hogy az ember nem csodálkozik, ha valami képtelen sületlenséget vél hallani. Ennek tulajdonítottam. Hogy a víz. De nem.

"Feküdjön le hassal a rajtkőre,-"dörrent rám. Ezt bezzeg sikerült olyan gyönyörűen kiartikulálnia, hogy a buzgó karcsapások menet közben megdermedtek, a hullámok vigyázzba álltak és a vízből előbukkanó sapkás fejek mind rám meredtek. Sok-sok kis pislákoló gülüszemű béka várta a reakciót. Elhűltem. De mivel a kisöreg nem állt el szándékától, megadóan kacarászva letérdeltem és vonakodva ráhasaltam a szebb napokat látott kőre. Nem tudom, mit vártam, talán 30 botütést, de valami ennél is rosszabb következett. Perverz Tata letérdelt mögém, ahonnan bizonyára egyúttal remek és zavartalan kilátás nyílt barázdásra ázott popsimra. "Adja a talpát a tenyerembe,-"hangzott az újabb utasítás. Megsemmisülten kókadtam a kövön, sűrűn imádkozva, hogy mire felemelem lehorgasztott fejem, ürüljön ki a medence. Ez nem következett be, ellenben kábé 40 nyílegyenes gülüszempár szegeződött rám. Hátrahagyott paratársam riadtan csimpaszkodott a korlátba, előre látva hasonlatos, sanyarú sorsát. Hátranyújtottam a tappancsaimat, a bácsi pedig megragadta. Ebben az igen intimetlen-kellemetlen pozitúrában azon gondolkodtam, hogy vajon a Kész átverés show vagy Kovi fog-e hatalmas kameraparkkal begurulni az ajtón a következő pillanatban. Pechemre senki sem jött. Viszont a mester vadul és elvakultan ráncigálni kezdte a talpam, demonstrálva a helyes lábtechnikát. Macerált. A kő nyomta a hasam, a keze rugdosásra ingerelt, és amúgy is, kezdett elhatalmasodni rajtam az érzés, hogy a világ lúzerét űzik itt belőlem. Nagyjából húsz tempót erőszakolt rám, mire végre engedett felállnom. Nyűgösen, dacosan fordultam el tőle és vettem az irányt vissza a medencébe.

"Hova, hova?-"szekált utánam. "Még nem jó a technika. Tíz kör békaügetés a medence körül."

Hátraarcoltam. Öt másodpercig komolyan és élethűen vizualizálva fontolóra vettem, hogy a hasamtól még meleg rajtkövön dinnyévé loccsantom a fejét, aztán megbeszéltem magammal, hogy akkor sajnos oda a jól kifundált adócsalásom. Finom maradtam és nőies, már amennyire egy gumifejű, laposmellű, gülüszemű vízi szörnytől telik. Egy elegáns mozdulattal lefejtettem a szemüveget. Egy kevésbé elegáns mozdulattal szopott gombóc fejemről lecuppantottam a sapkám, ami alól hátamra csattant csurom víz kóchajam.

"Öreg vagyok én már bohócnak,"-közöltem vérig sértve és manökenektől ellesett csípőriszával faképnél hagytam. Döbbent tekintetek sorfalától övezve kivonultam és a kuka gyomrába vágtam a gumisapkám. Úszni azóta sem tudok úgy, ahogyan szeretnék, viszont a következő héten már kétkazettás magnóból vonyító C.C. Catch-re aerobicoztam egy kiöregedett vaslady szívós irányítása alatt. A kreditet megszereztem, anyagilag jól jártam, noch dazu még fogytam is pár kilót. És még ránk mondják, hogy életképtelen tarisznyarákok vagyunk. :)