(a nyugalom megzavarására alkalmas képsorokat jelenítünk meg...)
Ha megkérdezel egy tetszőleges korú hímnemű lényt, hogy mi szeretne lenni inkább: tűzoltó, katona, avagy vadakat terelő juhász, fülig szaladó kaján vigyorral azonnal rávágja, hogy: NŐGYÓGYÁSZ! A pasiknak az a vattacukros tévképzet él a fejükben, vagy ott, ahová éppen besűrűsödik a vér, hogy ha az ember a nőgyógyászi hivatást kitanulja, egy életre meg van oldva a csajozás. Nem vitás, hogy válogatott, nedvesajkú bombázók adják egymásnak a kilincset gyors egymásutánban. No ez persze korántsincs így, de tény, hogy nem mindennapi élményeket gyűjt az az orvos, ki e pályára lép. Példának okáért életet ad vagy olt ki, tragédiákat előz meg vagy éppen metsz ki. Respect.
Én bizony nagyon kedvelem a dokimat, aki számos előnyös tulajdonsággal bír. Mindamellett, hogy megbízható szakember, humoros és empatikus is, még mindehhez ráadásként itt rendel a kapualjamban, lehetővé téve, hogy évente kétszer pacskerben lecsattogjak a megbeszélt időpontra. 16 éves korom óta vezeti a hormonháztartásomat, és mióta felnőttem, néha haloványan megpróbálja kipuhatolni, hogy kábé mikorra tervezem a reprodukciót (mintha ezt a műveletet egyedül is képes volnék végrehajtani), de Istennek hála ő nem az a terrorista fajta, aki előszeretettel rak máglyát a lelkiismeretemen. Vagy jön nekem mindenféle ketyegő vekkerekkel. Ő csak rajtam tartja a szemét.
Okoztam én már neki számos vidám pillanatot. Legutóbb például soron kívül meglátogattam, mert a havonta egyszer esedékes idegbaj a kelleténél többször tört ki rajtam ill. belőlem. Nem vagyok egy szégyenlős típus, így alighogy a kezébe nyomom a kartonom, jöttömben már tépem is le magamról a nacit, alsóneműt és egyik lábamat átlendítve a korláton, csupasz popóval landolok a híres-neves tárogatós szék steril gézzel letakart kis négyzetén, mikor finoman köhintve megkér, hogy foglaljak helyet. Mármint az asztal mellett a karosszéken. Mielőtt nekem esik, ugyan meséljem már el, mi a probléma. Ááá-hááá! Vagy úúúúgy! Legyen. Tökfeleslegesen visszabújok a nadrágomba és átmászok az üldögélős székbe. Elhadarom, hogy doktor úr, az a panaszom, hogy salalalalala meg trallalallaa, ő bólint, és beterel az elfüggönyzött öltözőbe. Odabent mindig átsuhan az agyamon, hogy ugyan mifrásznak kell engem elfüggönyözni, mikor két pillanat múlva ott fogok mászkálni a szobában anyaszült meztelen. De jó, rendben, illedelmesen elvonulok és, ahogy azt köll, félig megszabadulok a ruháimtól.
Kevéssé avatott férfiolvasóknak elárulok egy szakmai titkot. Nincs ám olyan fázisa a vizsgálatnak, amikor teljesen pucérnak kell lenni. Tudooom, ez volna a legizgibb benne, de ilyen nincsen, bibibiiii! Mindig csak félig. Először az ember lánya alulról teszi magát szabaddá, hogy megtörténhessék a lényegi vizsgálat, majd visszavonul a boudoirba, visszahúzza a gatyót vagy szoknyát, és nagy diszkréció mellett leveszi a felső ruházatot. Ezután ismét kilibben egy hivatalosan emlővizsgálatnak nevezett etapra, majd ezt követően újabb öltözés, szigorúan elfüggönyözve, és kész, visszacsücsülünk a székbe és meghallgatjuk a diagnózist. Ezt a macerát gondolom én mindig megspórolni, de nem akarom a dokit zavarba ejteni, így felül decensen befedve kimasírozok a szavazófülkéből.
A három piciny lépcsőfokot egy ugrással áthidalva ismét beletaszajtom magam a székbe, lábacskáimat egyenként behelyezem a bokatartó kis küblikbe, ellazítom a hasfalam és vizsgálunk. Vacsorázó, reggeliző olvasóimra való tekintettel nem részletezném a kütyüket, mütyüket és vizsgálati módszereket, de lényegi információ, hogy a modern technika arra is képes, hogy ha a terpesztő páciens a feje felé aggatott LCD monitorra felpillant, megcsodálhatja magát belülről. Tisztára mint egy bioszóra. Mivel nem sűrűn szembesülök kültakaróm pepita verziójával, kedvemre elnézegetem, a doki közben szakért és mormogva morfondírozik. Hirtelen megszólal bennem a mélyen eltemetett sejtbiológus, a homlokomra csapok, amitől megugranak szétfeszített térdkalácsaim. "Doktor úr! Lehet ennek a dolognak bármi köze ahhoz, hogy most jövök egy arab országból, ahol hét napból hatot úgy töltöttem, hogy le se tudtam szállni a vécéről?"
Csend. A neonlámpa felnyerít. A doki nyel. Én diadalittasan körbetekintek a vizsgálóban, hogy ki mindenki lett tanúja még annak, hogy dagadó vitorlavászonnyi kompetenciával rájöttem az összefüggésekre. A festmény és az állólámpa közönyösen rámmered, chö-chö, nagy cucc, ők egyből vágták. Könyökükön jön ki a diagnosztika. Na jó, de ééén! A laikus! Az a minimum, hogy kapok egy PhD-t és hétfőtől alkalmazásba vesz. A doki ehelyett azonban elmosolyodik és szemüvegét feljebb tolva elereszt egy sóhajt. "Pont erre akartam rákérdezni, csak gondoltam, ne ebben a kényes pózban beszéljük meg-" szól és utal rá, hogy szanaszét meredező lábaim között bizony túlburjánzanak a műtárgyak és az emberek. Elnevetem magam. "Ó, nekem nem gond!"- csiripelnék tovább, de elzavar felöltözni. Rejtély kisilabizálva, mindkét fél megnyugodva, recept felírva. "Üdvözlöm a kedves mamát," - teszi hozzá, mint mindig, amikor kikísér és bekéri a következő hölgyet. Objektíven felmérem. Ő sem playmate. Ő is csak egy problémájától megszeppent nő. Mint mi mindannyian. De kedves fantáziáló pasik, azért csak irány bátran az orvosi kar!
