Pár éve felfedeztem Budapesten azt az intézményt, ahol a legmagasabb az egy négyzetcentiméterre eső fohászok száma. XI. Karolina út 35/B. Akadnak most szép számmal, akiknek szemük sem rebben. Nem tudnak róla. Vagy nincs okuk tudni róla. Másokban feltápászkodik a lelkiismeret. El kéne már menni.
Huszonvalahány éve van mindenféle dolgom ilyen-olyan férfiakkal, ám engem is még meg lehet lepni. Történetesen utamba került egyszer egy ifjú titán, aki miután lepkehálóval becserkészett, daliásan megszelídített, gyertyát gyújtott, és rózsaszirmokat szórt feltüzelt bőrömre, egyszer csak megfogta a kezem és a világ legtermészetesebb hangján a következőt kérte: „Nézd. Nagyon szeretnék Veled lenni. De Te már 30 éves vagy. Nem tudhatom, kivel voltál előttem, és Te sem lehetsz biztos benne, hogy mindent tudtál róluk. Azt szeretném, hogy mielőtt elkezdjük a kapcsolatot, menjünk el mindketten egy AIDS tesztre.”
Dááájnnnnng! Apám! Te aztán tudsz udvarolni! A gyertyaláng felszisszent, a rózsaszirmok hasukat fogva, vinnyogva gurultak le rólam. Egy jó fertályóra kellett ahhoz, hogy leeresszem a légzsákot a tüdőmben, majd győzött a racionalitás. Jó, legyen, persze. Éljen a felelősség!
Ösztönlény lévén persze azonnal bekapcsolt az önvédelmi mechanizmusom. Notóriusan halogattam. Ejjj, ma sajnos nem tudok elmenni, holnap mire odaérek, pont bezár, holnapután sürgős kávéznivalóm van…de pechemre a pasasnak volt önuralma. Nekem meg motivációm. Égető. A Karolina útra rákanyarodva csikorogva megállt a busz. Abban a nyomasztó meggyőződésben szálltam le, hogy a környék összes járókelője, padja és szemeteskukája azt lesi, hogy hova megyek. Sőt. Tudja! Gyanakodva méregettem a leszállókat. Az a bácsi nem tetszik nekem! Már három megálló óta le sem vette rólam bozontos szemöldökét. Na, ő például tudja. Ez a csaj is tutira odajön. Aha, az a hapsi már ránézésre is AIDS-es. Életemben nem irigyeltem úgy senkit, mint akiről menetközben kiderült, hogy csak betért egy boltba, lekanyarodott egy kisutcán vagy a mellettem elhaladó buszokon tovazötyögött.
Nem láttam mást, csak azt a fenyegető rendelőajtót. Vérfagyasztóan hamar ideértem. Hiába is hezitálnék, nehéz tábla hirdette, hogy helyben vagyok. Kell itt kopogni, vagy csak rontsak be? Lesz valami folyosó, vagy egyből belém döfik a tűt? Huh. Gyerünk. Kilincs lenyom (wwwáááá, nincs rajtam kesztyű), igen, pont ahogy sejtettem. A szűk váró dugig tele. Minden szempár azonnal az újonnan jött fertőzött-jelöltre tapad. Visszavizslatok. Mindenki kivétel nélkül emberszabású. Akár a munkatársaim is lehetnének. Öltönyösök, blúzosok, ápoltak, egészségesek.Paráznak.
Adatfelvétel. „Van-e konkrét oka, hogy eljött?” Pff. Persze, hogy van! Passzióból nem járok vérontásra! Felelőtlenül hancúroztam, kérem tisztelettel, fűvel meg fával!!! De ezt mégsem mondhatom. Kikozmetikázom, hátha jobb szemmel néznek rám és akkor rögtön kiderül, hogy vaklárma, ugye logikus?! „Új kapcsolat, vigyázunk egymásra.” A Doki megdicsér. Micsoda érett gondolkodás! Celofán feltép, tű a vénába, kétes összetételű vérem felszívva. A vattát nyomja rá 10 percig, egy hét múlva eredmény.
Woody Allen komplett életművet írhatna abból a szorongáshalmazból, amit 7 nap leforgása alatt magam alá generálok. Kezdődik az alkudozás. Istenem, soha többé nem eszem csokit, csak…ja, ez nem jó, ez még gyerekkoromban elég volt, de most nagyobb tétet kell megjátszani. Oké, lássunk egy másikat. Ígérem, mostantól csak gumival, esküszöm…de tényleg, felelős leszek, mostantól, tegnaptól…csak add, hogy ne legyen semmi baj.
Egy hét nagyjából arra elég, hogy az ember képzeletben felhelyezze a szemfedőt és magára húzza a koporsófedelet. Az eredményért bemenni maga a purgatórium. A vérvétel előtti gondjaimon kacagva, két lábujjon átszaladnék, most, hogy a sorsom látszik eldőlni. A váró épp annyira van tele, mint egy hete. Miközben lélegzetkihagyva várakozom, feldereng a jelenet, melyben a Dokival már a terápiámat egyeztetjük, majd egyenként felkeresem előző partnereimet és töredelmesen bevallom, hogy jó eséllyel miattam fognak meghalni a közeljövőben. Behívnak. Elrebegem a jeligét, a Doki matatni kezd, én meg ott a pulton imára kulcsolom hófehér, jéghideg kezem.
„Ne aggódjon, kisasszony. Ma nem jött pozitív eredmény.”
Bááááh! Húúúúúúúú! Köszönöm! Tudom, nem kellett volna elragadtatnom magam. De a megkönnyebbülés a karjába repít, kiszorítom belőle a szuszt, ő zavartan nevetgél, én meg elnézést kérve, fél lábammal a szemetesvödörbe bonyolódva, részegen oldalazva kitámolygok. Kirobbanok a Karolina útra! Micsoda hegyvidéki levegő járja át a tüdőm! Gyönyörűek a virágba borult fák! Hé, emberek, fel a fejjel! Jé, de érdekes ez a homlokzat, ez a buszmegálló a múltkor is itt volt? Az élet gyönyörű! Csak néha AIDS-esnek kell képzelnem magam, hogy észrevegyem. :)
