Miután lepasszoltuk a Mestert a szokásos kapualjban, hogy odafent neje vállán kisírhassa a mai edzésen látott töméntelen mennyiségű tolatlan hajlított láb és helytelen irányú lapockazárás felett érzett sanyarú bánatát, kapucniba burkolózva tovább battyogtunk a metróig mi hárman: Ernő, jómagam és legújabb barátom: Nyilalló Térdfájdalom. Lefelé zakatolás közben szüntelen locsogásomból balra kitekintve azt látjuk, hogy a felfelé emelkedő vaslépcsőn minden bizonnyal maga Alkohol Pista nagyhirtelen elvigyorodik, majd ennek örömére hanyatt is vágódik a szerelvényen, mely egyre csak vonatozik a felszínre, az alélt pasas elnyúló testtömegét rendületlenül vonszolva. Én azonnal vágom, mi a teendő. Ledermedek.
Ernő azonban dacolva izomlázzal, hátizsákkal, mozgásban levő lépcsősorral fél karral átlendül a túloldalra és kettesével szedvén a fokokat azonnal ott terem a fekvő betegnél. Én alant rácsapok a nagy piros korongra ("köszönjük, hogy megnyomta az önmegsemmisítő gombot, nyugodjék békében") és félrehúzódom, hogy utat engedjek a helyszínre futva érkező karhatalomnak:egy kékkabátos, dauerolt hajú kallernéninek, ki igyekszik ugyan, de számottevő segítséget nem nyújt a mi Hősünknek, ki, mindeközben vállát, hátát, aznap sokat emlegetett hasát és összes végtagját latba vetve talpra állítja a póruljárt utastársat. Mikor már látja, hogy az egy lépcsőfokra eső segítők száma több, mint a mentenivaló anyag, lazán lekocog hozzám és mint aki eddig teszemazt csak csevegett volna egy rég nem látott ismerőssel, folytatja a gondolatfolyamot arról, hogy szerinte túledzem magam. Könyökébe csimpaszkodva rajongok, de ő csak kapucnijába szerénykedve megkér, hogy ugyanmáár, hagyjuk ezt. Jön a metrónk, lehányom magam az első adandó szabad felületre és Ernő, a Hős vállának támaszkodva átadom magam az ernyedésnek. Búcsúzóul lelkére kötöm, hogy mesélje el tettét Gabinak, de ő csak legyint: "Majd Te. Te úgyis jobban kiszínezed." Ernő kedves, most méééér? :) Iccakát!
