"Nehogy nekem a nyelvvizsgán törjön rád az igazmondás, inkább kamuzzál. Azt mondd, amit tudsz, ne azt, amit nem" - adtam fel az utolsó kenetet kényelmetlenül fészkelődő diákjaimnak a főiskolán. "Ha fogalmazást kell írni, és gőzöd sincs a témáról még magyarul se, találj ki valamit, hordj össze hetet-havat, hótt mindegy, hogy igaz-e, csak zsúfold tele cirádás melléknevekkel, tagold szépen, figyelj a kohézióra, legyenek logikusak a kötőszavak, okés? Na gyerünk, aztán kérek egy sms-t, ha túlélted!"
Utólag visszatekintve marha könnyen voltam ilyen fesztelen a katedra diplomásabbik végéről papolva, de emlékszem, anno magam is tanácstalanul rágcsáltam a tollam végét, mikor a következő, rendkívül konkrétan megfogható utasítást olvastam a feladatlapon: Mit jelent az Ön számára a boldogság? Írjon fogalmazást 250 szóban. Hohohóóó! Ó, ez pite! Tökkönnyűűű. Minden hülye tud írni erről 250 szót. 45 perc alatt. Szótárral. Pláne. Kábé az első 20 percet elkóláztam, mire rájöttem, hogy szent anyanyelvemen sincs halovány lövésem se, mi a boldogság. Főleg számomra. Mittomén? Szex, csoki, Bonanza. Ebben a sorrendben. Végül kifogástalan keretben, zseniális kohézióval, nulla tartalommal papírra parancsoltam pár szánalmasan közhelyes sort. A szintaxis diadala volt az, hogy átmentem. Húsz évvel később ismét nekiveselkedtem.
A boldogság nekem egy tenyeremen fel-alá szaladgáló pillangó, ízelt lábaival toporogva néha vesén csikiz, majd kiszárnyal a tüdőmön át. Meg sem próbálom a markomban tartani, élvezem, ahogy hajamba gabalyodik, arcon suhogtat, majd utat tör. Mindig elszáll. Mindig visszarepül. Királykék lebernyegére kedves képeket vetít az emlékezetem. Kopasz fákkal szegélyezett reggelen fűtött villamoson rázkódva szembogaramba sugárzó, langymeleg kelő Nap. Ébredő belváros. Fehérpólós pék forró kemenceillatú, repedező kérgű kifliket rakod. Mézes habos tejeskávé gőzölög, a forró bögre életet éget béna ujjaimba. A villamosról még látom, ahogy a megállóban két középkorú nő tiniként visítva egymás nyakába ugrik, egyikük sapkáját lehordja a szél, de mit bánja ő. Táncunkban gócpontba koncentrálódik az energia, harmóniában pulzálunk, létrejön a kontaktus és kirobban a lendület, de ez alkalommal ura vagyok. Őszbarna avarban gázolok vádliközépig, orromba párolog a zörgő, száraz levelek roppanó illata. Egy nyelvét lobogtató gombszemű kutya rámvigyorog majd fülét félrecsapva elviharzik. Megsimogat a csillagközi szövetség, ahogy, mint kandalló mellett elnyúló fotelben, jóleső fáradtsággal hanyattdőlök barátaim biztonságos süppedésében. Hazaérvén Kálmán felcsapott farokkal üget a simizőszőnyegére, nyekkenve oldalára puffan és kerregve, hunyorogva áhítozza udvarlásomat. Később egy lomha, barna medve izomrostoktól súlyos karját meztelen derekamra fonja, mielőtt hajamba mormolva ájult álomba merül békén. Utolsó pillantás a pislákoló égboltra, a csillagok alakzatba rendeződnek, elegyengetem a takarót, az univerzumban elring a rend.
Na. Valahogy így. Ez lenne ma az a fogalmazás, amiért páros lábbal rúgnának ki nemhogy az angol szakról, de a nyelvvizsgáról is. So, do as I say. Keep on lying. :)
