A fekete mágia, okkultizmus és seprűs boszorkánytan egyetemi professzora lenézett az ölében fizikailag lehetetlenül, de mégis arcátlanul ott heverő kulcscsomóra, majd tátott szájjal rámbámult, kerek szemüvege a páráig elképedt. Szórakozottan elmotyogott egy hosszas "hátilyennincsháteztnemhiszemelhogyamanóbalehetez" monológot és a következő dedikációt firkantotta az orra elé dugott könyve első lapjára: "Kis Ildikónak, ki sose feledje a kulcsokat, barátsággal: Németh György". Tanár úr, bizony így is lett. Azokat a kulcsokat nem lehet elfeledni!
Bölcsész koromban számos szóbeli vizsgán átizzadtam vagy éppen áthalandzsáztam magam, és az angol mellett kötelező jelleggel szabadon választható 13 tanegység egyikeként elvégzett Ókori varázslás és számmisztika előadássorozat, bevallom, az utóbbinak ígérkezett. Az őszi félévben heti egyszer sokadmagammal bezsúfolódtam a töri szak egyik levegőtlen termébe, ahol a katedrán Dr. Németh György, az Ókortörténeti tanszék Indiana Jones-a, nem mellesleg az MTA doktora és olyan fátyolfogalmak okleveles mestere, mint görög ephigraphika és papyrológia (na, irány a Wikipedia!), zsebretett kézzel, fel-alá sétafikálva, lezser humorral, lebilincselő történeteivel hétről hétre egyre mélyebbre kalauzolt bennünket az ókori mágia útvesztőjében. Mesélt nekünk a történelem viharaiban fogant átkokról, valyákosbiri kötésekről és oldásokról, rejtélyes, megoldásra váró misztériumokról. Én bizony egy fia sort sem jegyeztem le, csak ittam a szavait, belélegeztem az elhivatottságát, fejet hajtottam mérhetetlen tudása előtt. Akár a mellettem ülők. Cirkálása során néha félrehajtott egy-egy csillárról lelógó diáklábat vagy átlépett egy szemetesvödör mellett szorgosan körmölő, csillagszemű rajongón. Szerda este volt, elnyűttek voltunk, másnap 2 zh, meg még az Ulyssest is el kéne olvasni hipp-hopp (ugggh!), de ki nem hagytuk volna a heti egy mesénket.
Ám decemberre véget ért a sztorizgatás és számot kellett adni a tanultakról. Elbeszélgetés formájában. Trálllálllá, ez lesz a legegyszerűbb vizsgám! Azt az opciót választottam, hogy 2 in 1, dedikálást is remélvén, megvásároltam az egyik könyvét, esténként pokróc alá kucorodva, kekszet majszolva azt bújtam, és jól elterveztem, hogy majd a vizsgán könnyedén eldumcsizunk róla. Reggel 9-kor remegő bélrendszerrel, de annál nagyobb áhítattal léptem be az irodájába. Előzékenyen hellyel kínált és szép komótosan átbeszéltük Kritias zsarnokságától kezdve Szapphó szerelmi életén át a Louvre összes vécéjét is. Majd megszületett az érdemjegy annak rendje s módja szerint, és a tanár úr ezzel egyidőben rájött, hogy az ötöskémet be is kéne vésni a kis fekete könyvecskémbe, ám erre alkalmas toll csak a fiókjában van. A fiók azonban kulccsal nyílt, melynek kereséséhez benyúlt jobb zsebébe, benyúlt bal zsebébe, felállt, átvizsgálta farzsebeit, majd a táskáját, térült-fordult, újra leült, hogy átgondolja, hova a nyavalyába tehette a kulcscsomót. A legendás professzoroktól az ember nem is vár mást. Én, mint aki jól végezte dolgát, derűs megkönnyebbüléssel figyeltem ténfergését. No, de ez nem is az én gondom, mondta, felpattant azzal a szándékkal, hogy kölcsönkér egy tollat a szomszéd proftól, de ahogy ismét felállt, valami összecsilingelődött. Az ölébe meredt, és meglátta a keresett kulcscsomót.
"Látja ezt???" Rámbámult. "Látom-"rebegtem vissza. "Ez hogy lehet? De hát már felálltam!" Kongó csend. Jobb híján csak asszisztálni tudtam a döbbenetéhez. Ez fizikailag sehogy sem volt lehetséges. Kínunkban nem tudtunk jobbat, mint előhalászni a tollat és a tanár úr dedikálta nekem a könyvét. Búbját vakargatva adta át a tanulmányt, majd morfondírozva hozzátette: "Talán ez egy jelzés, hogy ideje abbahagynom ezt a témát..." Elfacsarodó szívvel haloványan tiltakoztam kicsit, majd kilopóztam a szobából, magára hagyva kerubjaival, sárkányfűárusaival és kételyeivel. Azóta sajnos nem követtem nyomon munkásságát, de az eljövendő egyetemista generációk érdekében bízva bízom abban, hogy az ómennek vélt üzenetről kiderült: bátorításként kapta. Hát így zajlott nálunk egy piti kis vizsga a Bölcsészkaron.
