Nagyon röstellem, de van egy meglehetősen bizarr berögződésem. Ha egy számomra rendkívül tetszetős férfi egyed sötét és/vagy elhagyatott helyre tolul velem, azonnal mellkasának szegezem a kérdést: "Most ugye azért hoztál ide, hogy elvágd a torkom és elrejtsd a holttestem a szekrényben?" Egy nyelésnyi hatásszünet után általában zavartan felnevet az ipse. Ilyenkor rettentően szégyenlem ám magam. Döbbent pupillája csak úgy pislákol rám, megölelget, hogy deháthogyugyanminekölnemeg, mikor akár tök jót szexelhetnénk is?! Eeeegen, tudooom, de annak fényében, hogy gyerekkorom meghatározó részét zombik, szörnyek és vérfarkasok illusztris társaságában töltöttem, talán jobban érthető a paranoiám. Szex után rendre el is magyarázom. Ha túlélem. :)
Minden bizonnyal félresiklottam. Kezdődött valahol ott, hogy Bóbita elpihent azon az őszi levélen. Akármit énekeltek, szavaltak vagy adtak elő nekem a bölcs fölnőttek, abban én bizony rögtön kiszimatoltam az elmúlást. No persze nem segített a dolgon az sem, hogy édesanyám gyakorta énekelt nekem egy mellesleg gyönyörű altatódalt, melyben egy ködös szurdokban félelmes szellemcsorda vágtázik és egy hajnalon elragadja a kísérteteket nem félő cowboyt, hogy eztán csak test nélküli lódobogást lehessen hallani a tábortűznél. Szép álmokat, kislányom! Brrr...Az is mély nyomokat taposott gyermeki képzeletembe, hogy a lámpa körül forgó bogárkarikában ha "meg is hal egy kisbogár, mégse szomorú." Idézett Z. Zoltán még tudta ezt is tetézni. "Kinyitnám még a szemem, de már nem lehet,-" szól a kedves vers, hát csoda, hogy szorong az a gyerek, kérem!? Továbbmegyek. Esti mese. Amikor a veteményest dézsmáló pimasz nyúlkomával való, de végül szerencsére hepi enddel záruló konfliktusa után az amúgy is szomorúképű, sírós hangú Füles mackó nyakig begombolt pizsiben ágyba bújik és elsiratja magát, hogy akkor ő most innen elbúcsúzik, én bizony minden egyes este fél nyolckor menetrendszerint szirénázva meggyászoltam a halálát. Másnap este megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy feltámadt, de 20 perc múlva ismét elhalálozott. A megalúzer Kisvakond ügyefogyott kudarcsorozatát kikerekedett szemekkel ámulva azt hiszem, végképp lemondtam arról, hogy ez a világ a boldogulásra teremtődött.
Kisgyermekkori szomorkás hangulatom után jött a mélyvíz. Az általános iskolai éveimet gyakorlatilag egy merő rettegésben éltem. Nálunk tisztelettel nem csak Bambi meg Csipkerózsika sorakozott a könyvespolcon, de nem ám! Stephen King teljes életműve volt a beugró az otthoni olvasás órára, így az Egri csillagok sajnos háttérbe sunnyogtak a ravaszan gyilkoló hotelek, vérszomjas veszett kutyák és eltemetett ám visszakóricált kísértetmacskák történeteivel szemben. Miután kiolvastam a húszpolcnyi horrort, thrillert és krimit, Jumurdzsák gonoszkodása már csak gyermeki csíny volt a szememben. Oh, gondtalan gyermekévek! Amíg ötödik óra után más kis nebulók a játszótéren hintapalintáztak vagy szolfézsórán kornyikáltak, én a 9. emeleti panelben zombikat és múmiákat kerülgettem. A videómagnó akkoriban tört be a feketepiacokra, így nagy örömömre a mi famíliánk is üzembe helyezett egyet. Hallottam normális emberekről, akik Bud Spencert és Terence Hillt vagy Tom és Jerryt néztek rajta. Nálunk literszám folyt a vér. Anya vasalt, apa újságot olvasott, én meg a fotel mögül leselkedve, legózást mímelve mágnesként tapadtam a képernyőre. Szerettem borzongani. Egy-egy kedélyes vasárnap délután például kiképezhettem magam, hogy a vérfarkasokat hogyan kell ezüst pisztolygolyóval hatástalanítani, megtanultam egy életre, hogy ha a padlót kimarta a sav, akkor elhúzok, mert különben a belembe ültet egy zigótát egy kétszájú idegen, és az nekem nem lesz előnyös, illetőleg, hogy ha köd van és gyanúsan csak félrebillent fejű, robotmód közlekedő sápadt alakok flangálnak egy városban, nem döntök soha, semmilyen körülmények között úgy, hogy okosabb lesz négyfelé válni és segítségért indulni.
Ezzel a töméntelen mennyiségű hasznos információval tértem aludni. A probléma ott folytatódott, hogy sajnos kivétel nélkül minden nap mélysötét éjszakában végződött. Éjjel pedig jönnek a szörnyek. Ez köztudott. Továbbá ismeretes tény az is, hogy mire megmosod a fogad és a szüleid meg a tesód már leoltották a lámpát és mélyen alszanak, ezzel felelőtlenül magadra hagyva rettegésedben, visszatérve a szobádba azt tapasztalod, hogy az ágyad alatt minimum egy rémlény már megágyazott magának. Én ezért lámpaoltással egybekötött nekifutásos ágybaugrással tértem nyugovóra minden alkalommal, nehogy holnapra már csak egy bokám maradjon. Apropó, boka. Aranyszabály, hogy forgolódjunk bármennyire is álmunkban, a lábunk nem lóghat ki a takaró alól, hiszen azonnal leharaptatik. Ennek ismeretében augusztusban is indokolt a dunyha alkalmazása. Elsődleges védelmi vonalnak körülvettem magam az ágyban elképzelhetetlen mennyiségű plüssállattal, hátha úgy nem fér hozzám az ádáz gonosz és előbb Brekit nyúvasztja meg. Persze mindegyiküket szerettem és jól betakargattam, nehogy bajuk essen, én meg kifacsart pozitúrában nyomorogtam a maradék 5 centiméteren. Azt is hamar beláttam, hogy lefekvés előtt bő folyadék bevitele nagyon nem javallott. Számtalan éjszakát virrasztottam végig abban a szörnyű feszítő fájdalomban, hogy menten szétdurran a hólyagom, de most az nem opció, hogy a klotyóig kimerészkedjek, hiszen azonnal halálnak halálával hólok meg. Ha szerencsém volt, valamelyik kegyes családtagom megébredt és azonnal szaladtam is utána a rötyire, ahol megvárattam és helyrekísértettem magam. Aztán kukorékoltam tovább reggelig az alattam lesben kúszó, nyáladzó szörnyön.
A legtöbbet talán szerencsétlen sorsú nővérem szenvedte el. Már belátom utólag, hogy nagyon nem kellett volna elolvasnom Stephen King azon történetét, melyben egy ruhásszekrényben lakozó mumus módszeresen felzabálja a kisgyerekeket, illetőleg bárkit, akit a szekrényajtó nyitása után a gyerekszobában talál. Sajnos, mint minden magára valamit is adó gyermekszobában, nálam is tornyosult egy megtermett ruhásszekrény a sarokban. Minél tovább szemeztem vele, annál inkább úgy tűnt, hogy ezt bizony egy mumus lakja. Pechemre nem lehetett csak úgy feltűnés nélkül elhussanni mellette, mert pont az ajtó mellé tolta be apukám egykoron, így a bent lakozó szörnyeteg remekül bepozícionálta magát és csak arra várt, hogy egy vonalba érjek az ajtóval és akkor hammm! Egy éjjel azonban olyan gigászi méreteket öltött bennem a félelem, hogy egy elkeseredett erőfeszítéssel magamhoz öleltem annyi plüssállatot, amennyit csak bírt a két kis karom, és egy sorsdöntő nekirugaszkodással visítva átrohantam az állatsereglettel álmából halálraváltan felriadó nővéremhez. Az útközben elhullajtott állatokért elrebegtem egy-egy imát. Mikor tesókám realizálta, hogy kik jöttek el hozzá éjszakai vizitbe, nyűgösen törölgette a szemét: "Mi vaaaan?!" Cáfolatot nem tűrően bejelentettem, hogy "Mumus van a szekrényemben." Lemondóan visszahanyatlott az ágyra és beleegyezése jeléül fellebbentette a takarót. "Az állatokat ne hozd." Még próbáltam valamit érdekvédeni, hogy szegények így meg lesznek evve reggelre, de azért mindent nem tudtam én sem elintézni.
Aztán valahogy csak felnőttem. Manapság, ha egy Columbonál félelmetesebb főcímzenét hallok, azonnal elkapcsolom a tévét a Cartoon networkre. Kizárólag tömör talpazatú ágyon alszom, és riasztómacskát tartok, hogy figyelmeztessen, ha zombik cuppognának felfelé a lépcsőházban. Ha most majd leoltom a lámpát és aludni térek, gondosan behúzom a bokám a takaró alá. Isten a tanúm, már nagyon várom, hogy férjhez menjek és állandó hálótársam legyen, mert akkor talán olyat tehetek, amit még soha: úgy nézhetek majd meg egy jó kis egészestés tocsogóst, hogy lámpaoltás után végre nem az fog izgatni, vajon ki van az ágyam alatt és mik a szándékai.
