Azon a rigófüttyös tavaszi napon, amikor a lelkesedéstől hurkokat bukfencező aláírásomat odafirkantottam a munkaszerződésem aljára, még sejtelmem sem volt róla, hogy a Csik Ferenc általános iskola és gimnázium nevű intézményben töltött leghúzósabb perceimet nem a tesztoszterontól duzzadó serdülő vízipólós növendékeimnek köszönhetem majd. Senem a média szakos nagyszájú szabadságharcosoknak. Káráló környezetem jóslataival szöges ellentétben a gimisekkel, lett légyen az reménybeli Steven Spielberg vagy Ronaldo, szinte azonnal jól kijöttem. Engem nem zavart, hogy a csajszis énemet jobban kedvelték, mint a pedagógust, ők nem bánták, hogy tölcsért szuszakoltam az agytekervényeikbe. Pár hónap elteltével minden csapattal kialakítottam a munkarendet, így tökéletesen biztonságban éreztem magam a sulibirodalomban.
Volt mifelénk egy olyan szokás, hogy reggel, az első bögre kávéddal a kezedben odaslattyogtál a központi oszlophoz és kibogarásztad, hogy a napi óráidon felül mely osztályokban kell helyettesítened aznap a lyukas órádban. Egy csütörtök 4. óra volt az a lyuk, amit betömtek nekem a negyedik cével azon a végzetes napon. Kortyolok, tudomásul veszem, és pár darab piros tollal és a következő bagázs mára kijavítani ígért házi dolgozataival a hónom alatt nekilódultam az általános iskolai szárnyba. Még eleddig nem helyettesítettem az általánosban, és már előre örültem, hogy amíg kiadom a kis lolkabolkáknak, hogy színezzék ki a tankönyv 34. oldalán a mesefigurákat, én 45 perc alatt remekül kijavítok egy rakás irományt. Mindenki jól jár, és haladok is, végre nem éjfélkor kell hullámosvonalazni meg kommentelni.
A folyosón útbaigazítást kérek egy plüssmacikat szállítmányozó, csupamosoly kolleginától, merthogy hiszen megyek a negyedik cébe. "Awwwúúúúú-" szalad ki neki, de benyeli. "Hát, ha rám hallgatsz, adj nekik másolnivalót és fenyegesd meg őket, hogy akinek nincs kész óra végére, az megy az igazgatónőhöz." Ezen kissé elámulok, de felőlem legyen, a kisbanditák imádnak kilógó nyelvheggyel másolgatni. A terembe lépés előtt közvetlenül még egy kollega, mintha jalapeno paprikát dörgölt volna a szemhéja alá, rámhunyorog és vállon vereget. "Sok sikert, pffffff-" fuldoklik. Ekkorra már megérett a gyanúm, hogy ezek ki fognak csinálni. Némileg hezitálok, aztán elhessegetem a rémképeket. Ugyanmár! A térdemig érnek, kisujjal is elbánok velük.
Belépvén a terembe körbeszagolok. 8-10 db copfos, kantáros, mini Hannah Montana és Spiderman lézeng a tábla előtt, és bár első blikkre kissé szedettek és vedettek, nem érzékelek tájfunt. Tekintélyem teljes tudatában odamasírozok a tanári asztalhoz (nemááá, mi ez a csipkés terítő rajta, de furi?!), köszönök, köszönnek, lecsüccsentem őket és elmesélem, hogy képzeljétek gyerekek, én vagyok az Ildikó néni és most csudaizgalmas óránk lesz, mert amíg Ti néma csendben színezgettek, én majd jól javítgatok és mindjárt jön is a szünet. Halkan beszélgetni szabad, de tudjátok: enni, inni nem. Értve vagyok? Bólogatnak. Elnökjelölteket megszégyenítő szónoklatom során körbekémlelem a tiritarka termet. Filcből, kartonból, vattából manufaktúrált figurák, rajzok és betűk himbálóznak a helység összes fix pontjáról, minden csupa báj és mesevilág. Sirály. Nem lesz itt baj!
Elhelyezkedem a miniméretű tanári asztalnál, arrébb tolom Süsüt, és kupakját lepukkantva, rettegett piros tollamat pörgetve olvasni kezdem, mit gondol az én drága sziklamászó bajnokom a globális felmelegedésről.
"Global warming is a serious issue nowadays. To tell the truth, it is inevitable in today's industrial word"...háháhá, kihagytál egy 'l' betűt, édes fiam, pillantok fel a hibát kiszúró tanárok önelégült mosolyával, és megakad a szemem két lófarkas kislányon, akik a pad alá bújva tereferélnek és egymás cipőjét firkálják. Nono! Ejnye. Rájuk csilingelek. "Lányok, tessék szépen a padban ülni és a füzetet színezni, ne a ruhátokat! Mit szól majd anyukátok?" Széles mosollyal felemelkednek és követik utasításaimat. Huh. De kis mókik!
Visszamerülök a dolgozatba. "The amount of industrial garbage we use..."...hát, inkább a waste-et kéne itt használni, jesszusom, ezek meg mit művelnek? Három kisfiú az ablakban ül és szuperhősös meg csúcsverdás kártyákat rendszerez. A házirendnek megfelelően leparancsolom őket az ablakból. Keménységet erőltetek a hangomra, pedig valójában röhögnöm kell, de mégis én vagyok itt a tanár és előrelátóan belátom, hogy még csupán 5 perc telt el, de nekem még ki kell tartanom negyvenig. Kicsit lehordom őket, de ezek is vigyorognak. Na, mindegy, ez egy ilyen vigyorgós csapat, remélem, már nem lesz egyéb csín. Marhára szeretném kijavítani legalább az első 10 dogát.
Szóval a garbage helyett legyen inkább waste, igen, és..."...contamines the environment to an extent that is hazardous..." hmmm, wow, végre valaki tudja hogy az "extent" előtt "to" van és nem "in", de basszus, ne mááár! Azt hiszi, nem veszem észre? Egy gyerkőc a függöny mögé bújva mp3-at hallgat és olyan lúzerül műveli, hogy ütemes ritmusverésébe belesuhog a drapéria. Ajjjajj. Felállok. A többiek markukba kuncogva figyelik, hogy mihez kezdek. Félrelendítem a függönyt és csúnyán nézek. Mivel ez nem elegendő, tenyeremet előre tartva követelem a kütyüt. A kiscsávó átvált édibédibe, tanárnőőő, ne tessék elvenni, nem mehetek akkor edzésre...3 másodpercig szigorkodom, aztán elkövetem azt a hibát, hogy megesketem, hogy elrakja és jó gyerek lesz. Mindketten visszatérünk dolgunkhoz, de én nem veszem észre, amit itt minden fiatal elme azonnal levesz, hogy elvéreztem.
Belelapozok az előttem tornyosuló halomba, és észreveszem, hogy Marci már megint nem adta be a leckét, de ezen nincs alkalmam hosszasan lamentálni, mert a következő másodpercben virágcserép emelkedik a levegőbe és hangos csatakiáltással egy kiskölyök azzal a szándékkal lódul neki kihívójának, hogy alkalmasint péppé zúzza. A tomésdzserriben is olyan vicces volt, miért ne?! Felsikkantok és három padon át rárepülök. A cserép nem ússza meg érkezésem, letörik a fele. Ahogy a tenyerembe omlik a virágföld, ráeszmélek, hogy el fog szakadni a cérnám. Ildikó néni kiabálva ellenőrzőt kér. Tudom, kispályás vagyok, de nincs más eszköz a kezemben. Ki nem küldhetem őket, gyilkossághoz nem asszisztálhatok, így begyűjtöm a füzetkéket. Vörösödő fejjel körbefenyegetem a brigádot. A kislányok még színezgetnek, de a nyávogásba váltó kis cérnahangokból azt jóslom, hogy hisztipiszti parti lesz hamarosan. Az órára sandítva letörlök egy izzdaságcseppet a halántékomról. Jajjj, nem lehet, hogy még csak tíz nyüves perc telt el! Fújtatva visszatrappolok a főhadiszállásra, és értékes perceket pocsékolok el azzal, hogy szemmel tartom a gyanúsítottakat.
Azért már nem is szólok, hogy egyesek lökdösődnek, mások nyafikálnak, és általában, egészében véve egyiknek sem áll jól a szeme sem. Talán hatott az ellenőrző betakarítás, mert kicsit lehiggadnak, így visszatérhetünk arra, hogy hogyan is tesszük tönkre módszeresen belátható időn belül drága bolygónkat. Két mondatot talán még olvasok, mikor érzékelem, hogy árnyék vetül a lapra. Abban a reményben pillantok fel, hogy most nem épp engem akar valamelyik pokolfajzat téglával halántékon kínálni. Egy kertészfarmeros fonottkalács hajú kis hercegnő illeg-billeg mellettem és bámulja meredten a papírt.
"Mit tetszik csinálni?"
"Dolgozatokat javítok."
Ebben megegyezünk. Körmét piszkálgatva mintegy mellesleg rágyújt a Step up 2. főcímdalára. Mivel nem tudok részt venni a produkcióban, hallójárataimat lezárva próbálom felvenni a fonalat a szemét újrahasznosításának témakörében. Javításra emelem a tollam.
"Miért pirossal tetszik javítani?"
Toll megáll, kérdőn rám emeli parányi hegyét. Tényleg, miért is?
"Mert ez elüt a kéktől, amivel írtok, így jobban észreveszitek."
Átgondolja. Toll kihúzza magát és büszkén vérvörös tintát csurgat a papírra.
"Anikó néni zölddel javít."
Oh, come on! Örülök.
"Igen, van, aki nem szereti a pirosat, mert túl erős. Kérlek, ülj le és folytasd a feladatot."
Megsértődik. Haját babrálva elbalettozik, de nem ül ám le, hanem eltipeg a fali mosdóig és a tükör előtt pipiskedve intenzív öncsodálatba kezd. Jó, legyen, ez még belefér, a hiúság legalább nem hangos. Az első bekezdést nagy nehezen átnézem, nem hagyok benne hibát és betömködöm az itt-ott éktelenkedő réseket a logika gondolatmenetében. Ízlésem szerint még hozzáköltenék egy gondolatot, de a következő visítás prioritást élvez: "Ne máááááááár, haggggyá' máááááááááááár, tessék már rászólni, nem haaagy!"
Készen vagyok, elegem van. Odaviharzom a lánykához és erőszakkal lefejtem a karjáról a fiú facsaró kezét. Minden erőmet összegyűjtve lábra rángatom a krapekot, aki dacosan a szemembe néz. Áhá. Ő az. Tanultuk pszichón, hogy ha hatni akarsz egy közösségre, először törd be a vezéregyéniséget. Ez a felnyírt hajú, vékony arcú, bilikék szemű porbafingó az én emberem. Első körben szidalmakat és hegyi beszédet zúdítok rá 158 centiméter magasságból. Vállat vonogat, pimaszul képenbámul. Nő a feszkó. Magam is várom, hogy mi lesz. Esdeklem, hogy hibázzon, mert még mindig nagy százalékban vaj a szívem. Ledobja magát a székre, hanyatthenyél és mialatt őrjöngök, lazán előkapja XXII. századi mütyürjét, és nyomkodni kezdi. Itt a pillanat.
"Add ide!!!"
"Nem adom."
Ó, hogyazaaa...
"Add ide, utoljára kérem. El fogom venni!"
"Nem adom."
Azannnyát, ez nem tréfál. Arra gondolok, hogy óra után a tanáriban közröhej tárgya leszek, ha ez kiderül, így megacélozom magam és egy jól irányzott mozdulattal megragadom a készüléket. Sajnos ő is. Nem eresztjük. Most bezzeg csendben van a többi gézengúz! Le nem veszik rólam a szemüket. Most nem veszíthetek. Húzom, csavarom, imádkozom.
"Ha a tanárnő eltöri, kifizeti. 60 ezer forint. Apukám mondta."
Azt hiszem, ezt hívják utolsó dobásnak.
"Tudod, mit fogok én kifizetni?" Kirántom a kezéből. "A plasztikai műtétedet, ha még sokat szemtelenkedsz, mert laposra verlek."
Jáááj. Ez csúúúnya volt, Ildiii! Hogy mondhattál ilyet? Csúf, nem csúf, de hat. A fennmaradó tíz percre tűzszünetet kötünk, én még meghallgatok két copfos nyivákot valami Bencéről meg a Pistiről, majd a csengő után nyílegyenesen kirontok a teremből az ellenőrzőkkel és a megakütyüvel kiegészülve. És persze a dolgozatokkal, melyekkel semmit sem haladtam. A következő órára azzal esem be, hogy bocs, gyerekek, nem sikerült kijavítanom a dogákat.
"No problem, Miss," közli a sziklamászó, majd hozzáteszi szokásos óra eleji poénját. "Let's talk about sex."
Legyen. Let's. Inkább, mint hogy verekedjünk.
