Talán, mert napsárga, talán, mert hernyószerű, tücsökfejű, minden esetre én elmondhatom magamról, hogy kedvenc járművem a villamos. Ahol csak alkalom nyílik rá, én bizony villamosozom. Ez biztos valami gyerekkorból rajtam ragadt izé, de ujjongva siklom, kanyargom és csilingelek vele. A négyeshatos ablakában is szívesen kuporgok, de igazi bajtársi rangot a tizennégyes érdemelt ki. Reggelente befészkelem merevre fagyott jómagam a window seat-re, onnan már simán megy minden. A felfelé buzgó, már-már gatyaszárégető fűtés két megállónyi idő alatt felfuttatja a vérkeringésem, leizzasztja lábfejem, és mintha nem mindennap legalább kétszer látnám, mohón magamba harapom az ablak mellett elszaladó tájat, s figyelem az utcán gyors egymásmellettiségben lejátszódó jeleneteket. Az is látva levő, hogy belőlem ez a vilinger minden bizonnyal szocio-filozófust farag majd egy napon. Ha kedvem tartja, akár teljes vonalhosszon figyelhetem az utastársakat. Azokból pedig akad minden fajta szép szám.
Tegnap este 10 tájban az edzés megrázkódtatásait túlzsúfolt agyamból kiszellőztetendő, szakadó hóesésben csigalassan elvánszorogtam a Lehelig. Egészen a kiinduló ponttól terveztem a hazafelé zötykölődést, hogy így elég idő maradjon Ottó dörgedelmei szélnek eresztésére. A kései órának köszönhetően csak páran lézengtünk a végállomáson, vártuk, hogy befusson a villanyhernyó, ki-ki fagyott kezeit dörgölgetve, orrát sála alá bújtatva. Társadalomelméleti tanulmányaim elmélyítésére már akkor remek alkalom kínálkozott, csak nyitva kellett tartanom a szemem.
Nem sokkal távolabb tőlem egy kapucnis pulcsis, kerge hapsi telefonál egyre táguló, koncentrikus köröket róva. „Ezt nem hiszem el, érted, baszd meg, ez nem lehet igaz, hogy ezt csinálooooood velem…” Ha nem bírnám a nyelvet, heveny, legyező csuklólobogtatásából és a föld felé irányuló hajbókolásaiból is tisztán kiolvasnám, hogy valamit szörnyű mód hangsúlyozni próbál a vonal túlsó végén csüngő hallgatóságának. A szél időnként belefújja fülembe egy-egy szavát. „Te mit szólnál hozzá, ha én a fészbukon….hallod?!” üvölt, és ezzel egyben meglep, hogy mennyire kellemes az orgánuma, ám hanglejtése csak-csak hisztérikusba emelkedik. Egy bizonyos Sanyi van itt emlegetve igen sűrűn. Még nem világos, hogy Sanyi a pasas szerelme-e avagy a pasas szerelmének szerelme, de belenyugszom, hogy ez nagy valószínűséggel ki fog derülni legkésőbb a peronon. Kicsit arrább egy megfáradt hajléktalan várja hőn átmeneti, csilingelő fekhelyét, ő maga ritmusosan imbolyog, csíkos füles szatyrát néha meglengeti a metsző, téli szél. „De ugye vágod, hogy kúúúúúúúrvára megsértettéééél?” – tombol imígyen a kapucni.
Kisvártatva becsúszik elénk a vili, kitárja ajtajait, felpattanok. Jó szokásom szerint elővigyázatosan az első kocsit választom, hogy arra az esetre, ha bárminemű inzultus érne, bedörömbölhessek a vezető bácsinak, aki ha épp néni, akkor megszívtam. Rutinosan kiszemelek egy egyes-ülést, ahová nem fészkelheti be magát mellém vakarózó bolhafészek, két lábon járó borosüveg vagy nyomuló macsócsávó, ellenben direktben kapom a hőt alulról és könnyűszerrel átlátom a terepet. Kászálódnak is egyre a népek, bénán, orrfolyva, pirosra csípett arccal, kezdődik az ülésvadászat. Jellegzetes az a világterhétől megszabadult felnyögés, amit a székre tompán lepuffanva kieresztenek. A didergő hajléktalan is felgebeszkedik, roskatagon leereszkedik egy négyes ülésre, ahol körötte nyomban, mint galambok a közéjük gázoló csaholó kutyától, pánikszerűen szétrebbenek az épphogy megülő utasok. Morcogva más ülőke után néznek, a homeless meg elterpeszkedik a pompázatos franciaágyon. Kissé távolabb tőlem egy emberszabású lány ül le velem szemben, remek, ő lesz a szövetséges, ha fennforgás van. A Sanyiemlegető is feltrappol, valószínűleg a mobilja már a fülére fagyott, most hangerejét kissé visszább veszi, de így is azonnal ráirányul a kocsink összfigyelme. Néhány tekintet a plafonra csimpaszkodik, óh, ne, megint egy félőrült vadbarommal kell hazautazni, no egye penész, csak ne zaklasson – olvasok ki pár fohászt az álmos szemekből. A lányzó, akivel egyoldalúan összeszövetkeztem, megragadja a tekintetem, választ vár, grimaszolok, grimaszol, értjük egymást, a csávó megagáz, jól kifogtuk. Megpróbálok orcával a könyvembe temetkezni, egyfelől, hogy elparavánozzam a mimikám, másfelől, hogy végre 40 összefüggő percet olvashassak, de a szűnni nem akaró sirám ezt nem teszi lehetővé, így csak álcázkodom. Zötyögünk, egy emberként drukkolunk Sanyiéknak.
Ahogy a borító mögött somolygok, a következő megállóra nyílik az ajtó, és az újabb jövevénnyel szemem elé tárul egy olyan csoda, amit ritkán láthat az ember, így kissé lejjebb engedem a könyvem, hogy még többet be tudjak fogadni az élénk magenta színű, bársony mackónadrág, és az alant, két lefagyott tappancson díszelgő arany szatén balettcipő nyújtotta vizuális élménydömpingből. Mínusz 3 fokban, szakadó hóesésben, háromcentis latyakban vajon ki megítélése szerint indokolt e lábbeli? Kíváncsi lettem. De nem merek feljebb nézni, beérem a Sanyigyalázót is elhalványító sipításával: „Hogy nézek má’ ki, hallloood? Tisztára kövér vagyok, vágod?!” Erre a következtetésre akkor jut, mikor sunyiban kémlelő szempáram színe előtt a villamos ajtajából visszatükröződő önmagát veszi szemügyre. Idáig hallom a fogain csattogó rágógumit. Magácskára irányuló álpocskondiázásával nyilvánvalóan bókot akar kicsikarni kísérőjéből, aki valamit mormog ugyan, de számottevően nem ajnározza, így a lányzó a csámcsogó önbámulást választja.
Beletelik pár megállóba, mire fény derül rá, hogy Sanyink a gaz csábító, a vonal másik végén pedig egy, a kapucnihoz közel álló hölgyemény magyarázza bizonyítványát a reményvesztett szerelmesünknek. Mindennek a fészbuk az oka, tudom meg. Gonosz üzenőfala igaz, sírig tartó szerelmeket zúz ripityre meg rapatyra. Itt egy kínos komment, ott egy lebukás-gyanús feltöltött kép, és kész a baj. Az érzelmek elszabadulnak, az ablak párásodik. „Most nem tudok beszélni, mert villamoson vagyok…de tessék, most azonnal válasszál! A Sanyi vagy én?!” Ál-orrfújás szándékával lopva letörölgetem előbuggyanó röhejkönnyeimet, és nem tudom nem észrevenni, hogy az utastársak zöme ugyanígy küzd. Van, aki kitartóan a bal felső sarokra függeszti tekintetét, van, aki cipőorrát tanulmányozza, és olyan is, aki megerősítést vár, hogy ez ugye tényleg vicces. Visszanevetgélek nagy diszkréten.
„NNyyjjjaaaj, már, letöööööööört a körmöööööm..” nyafog bele a jegylyukasztó automatába a macinaci, mire cuppanós vigaszcsókokat nyer. Menten elhatározom, hogy ezt a csókbegyűjtő módszert a következő adandó alkalommal én is kipróbálom. De lehet, hogy magentagatya és/vagy aranytopán nélkül nem működik a trükk.
„Jól van, megadom azt az ezrest majd én…akkor holnap azt csinálom, hogy mikor végzel? Jóvan, akkor elmegyek a melóhelyedre…” trapp, trapp….jaaaj, ne, a kapucni leszáll! Pedig már annyira drukkoltam! Hangszíne nyilvánvaló esése és a jégpáncél arasznyi apadása arra enged következtetni, hogy ki fognak békülni, így kis szívem megnyugszik.
Maradunk még utazók páran, a hajléktalant már rég elnyomta fagyott nyomora, a barátnőm zenét hallgat, magenta kisasszony körmöt rág, mások depresszióba vagy fáradtságba roskadnak. Még figyelek egy-két mondatra, ami fülön illet: „Kisfiam, vedd már ki a karajt a mélyhűtőből, csinálok holnap egy kis Dubarryt…” vagy érzékelem, ahogy a ki nem mondott gondolatok zakatolnak a csekkek, a továbbtanulás, a holnapi kétesélyes leletkiadás körül. Megannyi monodráma minden egyes ülésen. Én meg itt fejet akartam szellőztetni, urambocsá olvasni!? Lassan engem is lecsenget a villamos, és az előbb még kényelmetlenül perzselő radiátort azonnal visszasírva, de meglepően mégis kiüresedett aggyal, nekilódulok a hazavezető utolsó pár méternek a szurokfekete éjszakában.
