Amíg más lenyalt hajú barnafejűek cipőkefélnek, izomlazítanak vagy sminkigazítanak, én az esetek többségében a markomba röhögve jó negyedórát vinnyogok a budin. Ez csakis valami irracionális, kozmikus félreértés következménye lehet, hogy itt vagyok! A nemzetközi táncversenyek egyfelől merev-ünnepélyes, másfelől sürgős-kapkodós hangulata minden alkalommal szíven csíp. Nekem külön időt kell szánnom arra, hogy elhiggyem.
Nagyjából 9 évesen a nagyszobában a tévé előtt kuporogva - apukámmal felváltva - tátott szájjal bámultam a tündöklő, ruhakölteményükből csillagokat szikrázó, gazellatestű, csábító nősténycsodákat a Savaria táncverseny közvetítésekor. Tétova gyermeki vágyálom ringott bennem, hogy egy napon én is ilyen csodanő legyek. Világrondája lévén el sem tudtam képzelni azt a hatalmat, amit egy ilyen mindenki által vágyott, imádott nő magáénak tudhat. De kellett nekem. Nagyon. Ennek érdekében aztán jó 21 évig semmit sem tettem. Fiatalkoromban flittert távolról sem látott, keményített vászon gí-mben 11 éven át kiájéztam ökölbeszorítva, eltorzult arccal a dojoban, melynek során kitartást, fegyelmet és szívósságot tanultam. A wado ryu könyörtelenül karban tartotta az állóképességemet, amiért örökké hálás leszek bajszos sensei-eimnek. Amikor az egyesület és egyben családi-baráti szövetség feloszlott és szétszéledt, és az egyetem is jobban leláncolt, más sportág után kellett néznem. A víztől berzenkedtem, a labdától menekültem, a harcból elég volt, evezzünk hát nőcisebb vizekre. Eszembe jutott a 9 éves kislány, és a csillogó csodanő. Lehet, hogy tényleg táncolnom kéne? Áh, én ehhez már öreg vagyok, lohasztottam le 20 éves magamat.
Azonban akármennyire is lemondtam tánckarrieremről, a Flatley mánia magyarországi térhódítása engem is magával ragadott, így baráti buzdításra csatlakoztam egy ír sztepptánc egyesülethez. Nem tudom, hogy gondolhattam komolyan, hogy ez majd menni fog, de a lobogó sörények elvarázsoltak. Olyannyira, hogy talpamat körberajzolva, majd a hevenyészett szabásmintát faxon Anglia egy kis műhelyébe átlőve egy ír mesteremberrel kézzel varrott, kopogós cipőt csináltattam magamnak, amit aztán szteppelésre alig használtam, mert szánalmasan hamar bebizonyosodott, hogy karatén edződött bokám olyan merev és a hajópadló ütlegeléséhez oly erőtlen, hogy a percenként többtíz elvárt kopogtatásból jó, ha ötöt bírok abszolválni. A puhacipős pillangószárnyalás már sokkal inkább kedvemre való volt, az viszont oly mértékben szétcincálta a térdhajlatomban futó szalagokat, hogy lábam épségének érdekében felhagytam a világkörüli turné terveivel.
Noshát, hogyan tovább, dobta magát a kérdés. Mozgás nélkül mégsem maradhat egy bölcsész, mert kockásra üli a popóját a könyvtárban és az élettanilag nem előnyös. A következő meghatározó élményként egy kedves ismerősöm elhúzta orrom előtt a fátylát és az első adandó alkalommal már az Ezeregy éjszakában találtam magam, amint képzeletbeli, sörhasú pasák körül ringattam a csípőm és izoláltam a felsőtestem. Igen rövid hastáncos korszakom egyik nagy tanulsága az volt, hogy a riszálásnak tűnő tincitánci bizony meglehetősen igénybeveszi az ember hastájéki izmait. Testedzésnek is kitűnő műfaj lett volna számomra, ha nem vagyok ilyen megátalkodott hasfób. Engem egy női testen sok minden el tud gyönyörködtetni, de a has, különösen a köldök fura luka nem tartozik ezek közé. Mivel saját pocim szexisségében még önmagam sem hittem, hamar tovaszállt a lelkesedésem. A tánc viszont már ekkorra a nyakam köré fonódott, és egyre sürgetőbben fojtogatott és ösztökélt, hogy találjam már meg az Igazit. Azt már bizton tudtam, hogy nem fogok elterelődni a pályáról, csak még a sávot nem lelém.
Egy unatkozó nyári délelőtt a PestiEstet lapozgatván figyelemfelkeltő tanfolyamra bukkantam. Egy ma igen népszerű táncosnő hirdette 8 alkalmas vetkőzős tánctanfolyamát, ami remek ajándék ötletnek tűnt akkori párom számára. Összegereblyéztem némi bátorságot, és a meglepetés megőrzése érdekében, illetve az előítéletek nemkívánatos reám záporozódását elkerülendő, a legnagyobb titokban beiratkoztam. Az első alkalommal Isten tudja, mitől félve (talán, hogy én leszek a legrondább, legbénább, ránézésre is hazazavarnak, vagy furgonba tuszkolva eladnak ukrán kurvának?!), tipegtem be a tanterembe, ahol legnagyobb meglepetésemre szintén félő, hús-vér, kedves, átlagos nőkkel ismerkedtem meg. Miután kiféltük magunkat, elkezdődött a kurzus. A tanárnő hosszasan beszélt arról, hogy mit is fogunk itt tanulni, és hogy ő hogyan indult el a pályán (nem volt tiszta, hogy táncos vagy pornós, de fény derült rá, hogy mindkettő), így ripsz-ropsz dolgunkvégezetlenül el is röppent az első 90 perc. A táncmentes táncórától csalódottan hazaballagtam, majd ezt megismételtem a többi 7 alkalom után is. Pár igen egyszerű mozdulatsort órákig gyakoroltatva, a 3. óra végén megkaptuk a házi feladatot: legközelebbre mindenki találja ki és állítsa össze a jelmezét, majd dolgozza ki otthon a koreográfiáját, mert a következő óra anyaga az lesz, hogy bemutatózunk egymásnak. Hmmm...az ember, főként ha esetleg két botból készült lábbal sújtotta a sors, nem feltétlen erre számít egy tánctanfolyamon, de engem egy cseppet sem riasztott a feladat. Feltételeztem magamban annyi kreativitást, hogy megbirkózzam vele. Mindig is eminens voltam, ezért én már másnap összeállítottam a fellépő ruhám és készre terveztem a koreográfiát, majd jópárszor elgyakoroltam az üres széknek, és elégedetten vállon veregettem magam. A következő alkalmon aztán elsőként jelentkeztem, hogy bemutathassam a projekt általam megálmodott kivitelezési formáját. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy a házim oly jól sikerült, hogy maga a tanárnő is belátta, ezért nem kellett volna beiratkoznom a humbugkurzusra, hisz' magam is jobbat tartanék. Arra viszont jó volt a produkcióm, hogy a csapattársak kivétel nélkül elbátortalanodtak, és a fele azon melegében kiiratkozott az oskolából. Én pedig megfogadtam, hogy ha valaha striptease tanárságra adom a fejem, én ezt bizony profibban és felkészültebben fogom űzni. Akkor álmomban sem gondoltam volna, hogy pár év múlva valóban én leszek az, aki e témában instruál, humorkodik, gyakoroltat és kidolgozott koreográfiát tanít majd. S lőn. Azt viszont tisztán láttam, hogy még mindig nem találtam meg a műfajomat. Szerencsére már nem váratott sokáig magára.
2007 nyarán, 30. szülinapom előtt pár hónappal óvakodtam be az oroszlán kiparkettázott barlangjába végül. A pasas, akinek előzőekben leírt tanfolyamom gyümölcseként isteni, saját kezem által főzött vacsorával egybekötött fergeteges vetkőzős táncos show-t rittyentettem, kis idő múlva félrelépett egy bányarémmel. Ezt a sokkot kárpótlandó, önnön jutalmazásomra úgy döntöttem, hogy akár öreg vagyok, akár nem, itt az idő, valóra váltom a 9 éves kiscsaj álmát és én most biza táncosnővé fogok válni! Felkerestem Kovács Sándor Ottót, aki a latin-amerikai táncok senior korosztályában, a legelőkelőbb, Sonder osztályban többszörös magyar bajnok volt már, és akkori táncpárjával a világranglista 5. helyén trónolt. Én nem fogok szarral gurigázni, kérem szépen, nekem a legjobb kell! Elkövettem rögvest azt a hibát, hogy megkértem a tanár urat, hogy engem tanítson meg JÓL táncolni. Vigyorgott, és rábólintott. Amit nem sejtettem, hogy Ottó maximalista. Ottó munkamániás. Ottó fanatikus. Úgy terveztem, hogy nekem heti egy táncóra pont elég lesz arra, hogy majd libeg-lobog a hajam, jó zenékre kis szoknyában elriszálgatok egy jó pasival, és valamire biztos majd tudom használni is, mást nem, vagizok a lányok előtt. A sors azonban résen volt ekkor is és jól észben tarthatta ezt a lapszéli jegyzetet, mert aztán csak addig ostorozott, hogy Ottó 2010 késő őszén megpendítette, hogy jó volna kicsit többet táncolnunk együtt, amit én először annak véltem, hogy mivel szétment a táncpárjával, jól esne neki a gyakorlás. Szívesen ráálltam. Eleinte furcsállottam, hogy a koreográfiák, amiket a fejembe vert, kísértetiesen hasonlítottak az ő előző, videón látott soraikhoz, de szőke tincseim nem gyanakodtak, csak tovább lobogtak ujjongva. Az első felkiáltójel akkor erektálódott, amikor 2011 tavaszán Ottó már holmi bírókról meg lelátókról tett említést. Meg hogy majd hova nézzek. Aztán meg is kellett hajolni a tükörnek. A tantusz csak nyáron koppant végül a belső féltalpamra, amikor a táncórák edzéssé, a heti 2 pedig heti 5 nappá fejlődte ki magát. Pislákoló gyanúval halkan csendben megkérdeztem, hogy ugye tisztességesek velem a szándékai, mire közölte, hogy igen, amint eljön 2012, és naptárilag megkezdem 35. életévemet, senior versenytáncos leszek, készüljek lélekben. Wuhhaaahhhha, gondoltam, ez nem normális! Ez a hapsi megbuggyant! Láttam én már táncversenyt és határozottan nem vagyok elég jó oda. Másfelől meg sosem akartam versenyezni, csak szerepelni. Ugyan élénken élt bennem a csodanő vágyott képe, mégis saját versenyzésemet olyan messze láttam magamtól, mint amennyire a Tejút látszik ide. Csakhogy rég buzog egy rémes vegyület az ereimben, ami nem hagyott kushadni. Az exhibicionizmusom elérkezettnek látta az időt, hogy a színészkedés háttérbe szorítását kompenzálandó, újra csapást mérjen a gyanútlan közönségre. Dacára számos nyilvánvaló nehézségnek, többek között, hogy nulla kilóméteresnek számítottam a versenyvilágban, illetve, hogy adminisztratíve szemtelenül nagy ugrással, a szamárlétra számos lépcsőjét átszárnyalva, kezdetnek a legmagasabb osztályban találtam magam, végül csak sikerült hivatalos keretek között párosodnunk.
Akinek elmesélem a történetet, mind hollywoodi sziruphoz hasonlítja, és magam is hajlok rá, hogy így lássam. Persze a szörpike előállítása rengeteg véres verejtékbe kerül annak, aki 20 év melóját 2 alatt akarja behozni. 30 éves fejjel megtenni az első bátortalan alaplépést, megtiszteltetődni, hogy korosztályom legmagasabb szintű bajnoka felkérjen egy partnerségre, és azóta számos sikert összetáncolni, mind-mind maga a csoda. Ezen a csodán elámulva szoktam én a mai napig rötyögni az adott sportcsarnok klotyóján. Miközben annak, aki a mellettem levő fülkében barnít vagy pisil vagy imádkozik, ez az állapot már természetes. Nekem sosem lesz az, de ha túljutok az első negyed órás kacagáson, összeszedem a méltóságom, és mintha 20 éve mást se csinálnék heti rendszerességgel, Ottóba karolva megyek is felvonulni a parkettán a lezúzandó versenytársak között.
