Báró Nemmehetzky Kálmán egy elegáns mozdulattal oldalra lebbentette farkát, kissé megemelte méltóságteljes, ám annál szőrösebb ülepét, és némi helyben totyogást követően egy precízen beirányzott célzással jól telibe hugyálta a Kodály köröndön pöffeszkedő Világörökség egy szobaajtaját. Sajnos pont a miénket. Amikor ezt először láttam tőle, felsikkantottam, és az ajtónak vetemedve, Domestos-szal átáztatott rongyokkal azonnal súrolásba fogtam. Kálmán egykedvűen körbehordozta tengerzöld tekintetét, arca lomha, széles vigyorba húzódott, mikor egy percig elidőzött a cseléd görnyedt igyekvésén, majd bolyhos hiúzfüleit 45 fokban lelapítva, komótos mélyásatásba kezdett a tetthelyen. Amíg én szigorúnak szánt, de inkább cirógatón hanglejtett szidalmak közepette suvickoltam, az alom először csak kavicsonként, majd gömbökbe, végül tömbökbe tömörülve landolt a járólapon. Mire felegyenesedtem, mintegy méteres sugarú körben homokos föveny borította az előszobát. Itt az ideje egy zárt illemhelység beszerzésének! Puffogva elbaktattam a partvisig és óvatosan alálapátolva, kitessékeltem őkelmét a budijából. Úgy saccoltam, mára eleget régészkedett. Pikk-pakk összesöpörtem és a kukába szórtam az eltékozolt, méregdrága, mészből és kvarchomokból összekomponált csodaszert.
Mostanra legtájékozatlanabb olvasóimnak is körvonalazódnia illett vón, hogy a szóban forgó uraság egy négylábú, szétálló bajszú, csíkos kabátkás házimacska. Nem is annyira házinak indult, de mikor először birtokba vette a kanapét, maga is rájött, hogy ez a szobacica státusz alighanem méltán populáris a kerületben.
6 esztendővel ezelőtt, Holle anyó pont ekkora elánnal rázta a dunyháit, és mi már a Karácsonyra készültünk. Egy tágas, földszinti lakást béreltünk a Kodály köröndön, azt a saroképületet, amit a Világörökség listáján is jegyeznek. Székre állva pipiskedtem éppen, hogy lehalásszam a galériáról a januárban gondosan elcsomagolt girlandokat, hóembereket és aranygömböket, mikor szabályszerű időközönként kieresztett, cérnavékony sivításra lettem figyelmes. Résnyire nyitottam az ajtót és kidugtam az orrom a havas estébe. Szétnéztem, és mivel semmi gyanúsat nem láttam, vissza is húzódtam a meleg lakásba. Ahogy csuktam vissza az ajtót, a bal alsó sarokban egy régi, ismerős forma retinán suhintott. Két, felfelé ágaskodó háromszög, kitartóan előreszegezett orrocska, kecsesen ívelő, domborodó hát és ide-oda rángatózó, vékonyka antennafarok. Egy iciri-piciri kiscica nyivákolt bebocsáttatást remélve a bal szomszédunk ajtajában. Hiába szűrődött ki onnan sárga lámpafény, meleg, húsillatú áramlat, csilingelő nevetgélés, az emberek odabent tudomást sem vettek a panaszáradatról. Nagyot rúgott a szívem. Három macskát temettem már el, és mindnél megfogadtam, hogy soha többé állat így nem fog kiborítani. Az utolsónál elszántam magam, hogy tényleg nem. Inkább nem adom meg neki az esélyt. Amúgy is kitakaríthatatlan szőr, állandó kaki lapátolás, nyaralás nuku, csupa macera, nem kell ez nekem. Mégsem bírtam rácsukni az ajtót. A kis szőrcsimbók rám se nézett, konokul eltökélte, hogy ő mostantól a szomszédban lakik. Zsolt kilépett mellém a küszöbre, megkereste, hogy mit nézek ilyen gondterhelten, és egy hosszú feljajdulást követően karjaiba bugyolálva már hozta is be a csöppséget. Ahogy a hideget az ajtó mögé zártam, már kilinccsel a kezemben tudtam, hogy eztán minden másként lesz. Hiába bizonygattuk egymásnak, hogy csak egy kis tejcsit adunk neki, végül is, maradt még pár szelet sonka is, és ugye tudod, hogy mégse mehet ki a zimankóba, na, de ez persze nem azt jelenti, hogy marad is, csak ezt az egy éjszakát. Holnap első dolgunk lesz, hogy megkeressük a tulajdonosát, biztos valaki kétségbe esve, sírva-ríva keresi. A cicus bár éhes lehetett, stratégiailag fontosabbnak ítélte meg a terepszemlét. Elfagyott mini tappancsaira emelkedve, pinduri farkincáját ütemesen ráncigálva, sűrű tüsszentések kísértében felfedező útra indult. Minden helyiségbe éppen csak a küszöbről beszaglászott, kidülledt szemecskéit körbejáratta, majd peckesen, bár néha megbotolva tovább cirkált. Mi, mint két, óvakodó óriás, halkan, gyönyörködve követtük. Amikor a körút végeztével elérte a sebtiben elővarázsolt büféjét, gyanakodva lakmározni kezdett. Ahogy komfortérzete a kéztördelő, gügyögő kétlábúak jelenlétében egyre melegedett, úgy hágott mind magasabb szögben felfelé a farokhelyzet is. Egyszer csak ott találtuk magunkat a tisztára nyalt tálkák között, egyenest farkasszemet nézve a nagy kérdőjellel. Mi legyen most? A pocakos szájszélnyalogató nem problémázott sokat, beügetett a nappaliba, körmöcskéivel a huzatot végiglyuggatva felgebeszkedett a kanapéra és eleinte távolról méregetett bennünket, majd elnehezülő szemhéjai meggyőzték, hogy bízhat bennünk, így álomba szenderült.
Nem kéne.
Nem.
De olyaaaan éééédes!
Az.
Úgyis az van, hogy keresik. Majd visszaadjuk.
Jó, holnap kiplakátolom a házban, hogy kiscicát találtunk.
Jó.
Van itthon virágföld, szórok egy tepsibe, az jó lesz ideiglenesen alomnak. Holnapig.
Azért kár.
Tök cuki.
Hogy tüsszög, szegény.
Jó hideg van kint.
Nem akarok macskát. Megfogadtam, hogy nem lesz több.
Jaja.
Az este operatív része ugyanúgy telt, mint macskaszámításunk előtt, csak épp a megszokott rutintevékenységeket most mindig úgy végeztük, hogy a művelet során pont a kanapé előtt kelljen elhaladni. A fogmosás, edénytörölgetés, dolgozatjavítás nem múlhatott el az alvó szőrtömeg fölötti, betépett vigyorgásba dermedt tiszteletadás nélkül. A jövevény tojt a fejünkre, elégedetten horpasztott tenyérnyi kis szegletében.
Lámpaoltás után abban a tudatban, hogy a szomszéd szobában egy kiszámíthatatlan, bármire képes élőlény szuszog, kellőképp izgatottan tértünk nyugovóra. Óvodás korom óta folyamatosan macskát tartottunk, így volt némi elképzelésem arról, hogy milyen pihenés vár ránk az első édes hármas alkalmával. Álmomból nem is sokára az ösvényt óvatosan kitapogató, pár dekányi tappancsok semmihez sem hasonlítható, finom nyomása ébresztett. A cica nyílegyenesen az arcom felé tartott. Erőteljes szuszogásával körbeszimatolta az orrom, szemem, majd beindult a motor berregése is. Ha doromboló macska bújik az emberhez, egy ősi ösztön azonnal cirógatásra, simogatásra sarkallja a kezeket. Fél perc sem telt belé, és a kiscica zörögve-dorombolva dörgölte a pofikáját arcomhoz, szememhez, nyakamhoz. Szeretetteljesen ráhunyorogtam, mire hhhhááááááááuuutttcccssúúúúúúúúúúú, decinyi macskatakony landolt az orrnyergemen. A jégideg, nyúlós áldomástól finnyogva törölköztem, mire persze Zsolt is megébredt.
A párna közepén gömbölyödő, kerregő cicamica látványa megint csak vajjá olvasztott minket. A tusolásból visszatérve már úgy helyezkedtem, nehogy ne férjen el, nehogy véletlen a kis farkára feküdjek. A macsek bebújt a nyakamba, tappancsaival pedig ütemes taposásba fogott a vállgödrömben, majd mohón nyeldekelve, cuppogva szopizni kezdte a pizsamám szegélyét. Hirtelen újszülött osztályon pihegő kismamának éreztem magam. A második takonyfröccsöt is én kaptam persze, egyenesen a nyakamba. És ez így ment egész éjszaka. Szoptatás, zuhanyzás, cirógatás.
Reggel a kukta és a serpenyő között, a konyhaszekrényben ügyködve találtuk. Jöttünkre azonnal a tálkákhoz szaladt, farkát reménytelin föl-földobta és szakadatlan nyávogott. Álomtól összeragadt szemekkel szolgáltam ki. Megbeszéltük, hogy Karácsonyig marad, utána elvisszük orvoshoz, meggyógyíttatjuk és fájó szívvel, de Isten akaratában megnyugodva elajándékozzuk.
Apropó, volt még egy apróság, amit az együttélés még oly rövid szakaszában is érdemes tudni. Zsolt tenyerébe vette a jószágot, és felemelte a farkát.
Kislány. Legyen a neve Szofi, mert a szófára ugrott először.
Az időközben 8 kilóra dagadt, 80 centire nyúlt, gőgös báró úr ma már biztos kiröhögne 6 évvel ezelőtti naivitásunkért. Hogy gondolhattuk egy percre is komolyan, hogy miután együtt borigatjuk fel a Karácsonyfát, másszuk meg a ruhaszárítót, tépjük szét a kószán elől hagyott papírzsepiket, majd meggyógyíttatjuk, és kislányunkként pesztráljuk, majd lazán internátusba adjuk?! Az ötlet biza hamvába holt. Továbbá az az erőteljes gyanúm, a mai napig nem bocsájtotta meg nekünk, hogy tekintélyes méretei ellenére csajnak néztük.
