Tisztelt Etikai Bizottság, ezennel töredelmesen kérvényezem egy 0-24 órás szolgálatban csak nekem, hülye kérdéseimre türelmesen válaszolgató illemtanár kihelyezését magam mellé. Ahogy ketyegnek a mindennapok, az ember szüntelen morális dilemmák mezejét gátfut. Mivel többször megtorpanni késztetett már a kétely, rá kellett jönnöm, hogy dacára lassan százhúsz betöltött életévemnek, én nem is tudom, bizonyos helyzetekben mit kíván az illem.
Példának okáért való-e az illemhelyiség gyakran elhúzódó, csendes magányában fellapozni egy jó újságot, és képnézegetéssel, cikkolvasással elütni az arra a pár négyzetméterre beszorított értékes, ám elpocsékolt időt, urambocsá szakaszosan, de konzekvensen így kiolvasni egy e célra a vécécsésze mellé kihelyezett kis kosárban talonba tett regényt? Hadd jegyezzem meg, a nagy becsben álló írókat sosem tárolom a klón, Márquez például még nem tette be egy papírlapját sem a toalettre. Továbbá, ha tisztázhatjuk, hogy vécén olvasni mégsem sérti a közerkölcsöt, miért csak a férfiaknak szabad? Illik-e pisilni úgy, hogy a művelet alatt a párunk a zuhanyfüggöny mögött ázik vagy mindenképp várjuk meg, amíg úszóhártyái kifejlődnek és mintegy 40 perc múlva önszántából el is hagyja végre a vizesblokkot? Való-e borravalót adni a pszichológusnak, kiváltképp, ha messzemenőkig meg vagyunk elégedve személyiségfejlődésünkkel? Illik-e jó egészséget kívánni a metrón hirtelen felordító tüsszentésével ránk szívbajt hozó Hapci Benőnek? Való-e megszánni egy keresztrejtvény fejtésében megrekedt utastársat és elárulni neki, hogy ha három betű és párizsi metró, akkor az RER? Főként, ha már csak ez az egy bötű hibádzik a fergeteges poén összeéréséhez? Illik-e onkológiai dolgozóként viszontlátással búcsúzni a soha-viszont-nem-látást remélő, távozó betegtől? Illik-e megvallani, hogy a család legfrissebb, oázó, nyáladzó jövevénye a világmindenség pólyáiban valahalátott legcsúfabb poronty? Naná, hogy nem.
De van egy téma, amiben leginkább tanácsra szorulok. Én ugyanis megrögzött macskacsókolgató vagyok. Ha az én négylábú uramsparancsolóm odasorakozik az ölembe, hunyorogva rámkerreg, fölfelé törleszkedve az államhoz dörgölgeti pofiját, én bizony belefúrom az orrom a két hiúzfüle közé, bele a búbjába, mélyen beszívom őmacsakasága jellegzetes illatát és ott helyben, a hirtelen ítélő törvényszék utasításainak eleget téve agyonpuszilgatom. Aki ezt a műveletet figyeli, különféleképp reagál. Volt, aki ezt követően Domestossal kipucolta a számat, és alapos fertőtlenítést végzett magán is, volt, aki csak grimaszba görcsölődött undorral heherészett, és volt, aki elfogadta, a hasonszőrű őrültek pedig vallottak, hogy hát tudják, hogy nem kéne, de ők is. Érthető tán, hogy foglalkoztat a kérdés: való-e a macskát csókolgatni?
