A köldökzsinóromra indaként csavarodva egy másik, sokkal finomabb mechanikájú drót is világra türemkedett azon a szeptember végi napon, amikor megérkeztem. A szülésznő undorodva piszkálta arrébb, a vértizzadó dokinak fel sem tűnt, az én jó édesanyám viszont azonnal ráismert. Mert neki is volt már. Lemondóan és ismerős részvéttel vette szemügyre lángolóképű újszülöttét, ki magamon hordoztam a Szörnyű Csápot.
A Csáp, mely bármely, NASA által kifejlesztett precíziós kutatóradarnál többszörös pontossággal kiszúrja A Férfit. Az Alfát. Mindig, minden körülményben. Ezen még tán örvendhetnénk is. Csakhogy a Csáp nem Tündérország gyártmánya. A Csáp Szörnyűséges. Nagyjából azt műveli velem, hogy amikor belépek, tegyük fel, egy bálterembe, ahol százával nyüzsögnek a kedélyes, felette szimpatikus és vállalható fiatalemberek – mind pupillatágító illatfelhőben és talpig jómodorban,- én úgy jó 100 százalékos pontossággal kiszúrom azt az egyetlen egyet, akivel nagyon nem kéne…akitől az Isten ments…akire egyedfejlődésem szempontjából mégis égető szükségem mutatkozik.
De ne rohanjunk rögvest fejjel bele a rivalda kellős közepibe, hadd libbentsem félre a függönyt, lássuk az ide vezető háttérmunkát is. Mióta kifigyeltem, hogy a kiindulási pontnak becélzott két nem közül melyikbe is tartozom, bámulatos eredményeket tudok felmutatni a szerelemre gyúlás képességében. Óvodás koromból a csendes pihenők kapcsán tartom számon az első emlékemet ez ügyben, és így mintegy harminc-sok év távlatából visszamerengve is tisztán látom, ahogy jobb kezemet a kis Viktor, bal kezemet Gyuszika egy időben, két oldalról szorongatta, pizsis kis testem hanyatt kifeszítvén az összecsukható gyerekágyak között. Hej, de népszerű egy csaj voltam!
Kisgyermek- és fiatalkoromat a kisfiúkba-kamaszcsávókba-férfiakba-szuperhősökbe való töretlen szerelmesnek levés égisze alatt serdültem végig. A karate edzésen kiszemelt legjobb képű, szőke, csillagszemű, kék öves, Nőkbálványa Jocónak módszeres elcsábításáról részletes, ám annál szenvedélyesebb haditervet gyártottam. Sandokan napi hőstetteit továbbgondolva az esti fürdés közben már maláj feleségnek képzeltem magam. A Vörös Zsaru trikóból kidagadó karizmaitól és Bors Máté rettenthetetlen kilovaglásaitól elalélva ugyan kit érdekeltek a nyomorék nyitvatermők vagy holmi bokorrímek?
Az érzés intenzitásánál már csak egy erőteljesebb mozgatórugó munkálkodott bennem: ez pediglen a vak bátorság volt. Ha már odáig korbácsolódott bennem a hormonszint, hogy szívem majd belehasadt a nagy szerelembe, én biza közöltem az illetővel, hogy beszédem van vele, és amikor a gyanútlan kliens a tetthelyre ért a megbeszélt időben, én kerek perec a hátára akasztottam a problémás zsákot. Kicsit hebegtem meg habogtam, de csak mert a vágyott férfi (akár 9, akár 35 éves volt) hirtelen elérhető távolságba került, és ezzel becserkészhetőnek vélt is lett 10 éves számomra. Isten tudja, miben reménykedve, csak vallottam és vallottam és vallottam, lehunyt szemmel, reszkető ajakkal, mint a vízfolyás. Amikor azonban már zsinórban a sokadik kedves, félszeg, hitetlenkedő, meglepett vagy akár pofán röhögő elutasítást kicsomagoltam, elérkezettnek láttam az időt, hogy önvizsgáljak. Mi lehet a gond? Miért nem jön össze nekem ez a szerelmesdi?
Hoppácska. Bizony. Egy tényezővel nem számoltam. Történetesen bizonyos, és sajnos elég hosszasan elnyúló életszakaszomban én voltam a Világrondája. Nálam is uralkodó frizurává vált a ’80-as évekbeli anyukák specialitása, a bilifej. Üvegtégla vastagságú, sötétkék, műanyag keretes szemüvegem mögül apró disznószemekkel fürkésztem a világot. Orrom igazmondó üzemmódban is lekörözte a kamuzó Pinokkióét. Az elülső fogaim szerencsétlenségemre ovis koromra akkorára nőttek, mint egy vérszomjas giganyúlnak, így elegendő teret a szájüregben nem találva, kifelé vették az irányt. De derékszögben ám. Amikor meg aztán még fogszabályzót is ragasztottunk rá, azt a jó feltűnő, vasrácsos ketrecet, akkor voltam tán a legvonzóbb. Csontos, amorf, fekete majomszőrzetű tinédzserré serdültem, akit a báj oly messze elkerült, hogy még a BKV ellenőrök sem flörtöltek vele. Az, hogy ebben a rémséges külsejű létformában túlcsordult a szenvedély és az érzelem, maga volt a tragédia. Rájöttem, hogy így soha nem leszek Szándokánné. Már értettem, hogy a kék öves Jocó miért azt reagálta töredelmes vallomásomra, hogy „Ezt ugye te se gondolod komolyan?” Hát hogy a fenébe ne gondolnám komolyan?! Szétvet a szerelem! Lobogó igyekvésem a másodperc töredéke alatt hamuvá perzselte magát.
Édesanyám növekvő aggodalommal figyelte szilánkokra repedező önbizalmam lejtmenetét. Egyik éjjel, amit egyikünk sem fog elfelejteni, amíg világ a világ (azaz: 2012. dec. 21-ig), anya álomtól gyűrött arccal kibotorkált a konyhába, hogy nassoljon valamit. Szobám résnyire nyitva hagyott ajtaja előtt elhaladva (sose csuktuk teljesen, hiszen a szörnyek, mint közismert, a gyerekszoba zárjának kattanására kapják a hívójelet) két dologra lett figyelmes: a kazettás kis magnóból recsegve jajveszékelő Kylie ronggyá hallgatott szerelmes dalára, illetve egy azzal párhuzamos, szívet tépő nyöszörgésre. Óvatosan belépett a szobámba, ahol meglátta, hogy tízéves kislánya, - mumusokra, szomszédokra és őrá is fittyet hányva - az ablakpárkányra támaszkodva épp torka mélyéről feltörő, de félúton elfojtott hörgéssel, keservesen bőg. Mellém kuporodott az ágy szélére és átölelt, karján patakokban folyt le literszám elsírt könnyem.
„Mi a baj?”
Pár deci váladékot visszanyelve csak kiszenvedtem azt a mondatot, amitől nem csak az én szívem, de édesanyámé is miniatűr atomokká porladt ott helyben, valahol Újpesten, egy 9. emeleti ablakpárkányban:
„Éééén csak állok itt…nézem a Holdat, éééhhéés sííírok, mert ééééhhhéééén ooohhhollyaaan cshúúúúúúúúúúnya vagyok! Sehenkiiiihi nem fhooog engem ssohhoohhaa szeretni…!!!”
Anyukám, ez a bölcs, túlszívű asszony, akitől sorsom és énem minden egyes rezdülését egy az egyben leképezve megkaptam, szorosan ölelt, és később bevallotta nekem, hogy objektíven elnézegetve semmi biztatót nem bírt hazudni nekem. Csúnya voltam, és kész. Azzal a vigasszal takargatott be, hogy „az idő neked dolgozik, kislányom, majd meglátod”, amiből persze semmit sem értettem és nem is érdekelt egy cseppet sem..csak azt szűrtem le belőle, hogy én MOST vagyok szerelmes és MOST vagyok Világrondája és nekem MOST szakad meg a szívem.
Valahogy aztán csak túléltük ezt is. Kibújtam a bábból. Jocó kézenfoghatja Sandokant és kulloghatnak szépen együtt vissza a hátsó sorba. Akkor nem kellettem? Hát ma már nem kaptok meg, mert felnőttem és már én is szép vagyok, bibibí! Lapzárta után kaptuk a hírt, hogy Kabir Bedi egy reménytelen magyarországi szerelmi história megoldásaként az egyetlen kiutat abban látta, hogy a budapesti állatkert tigrisével felvacsoráztatta magát. Béke poraira.
