Szösszenetek

Gondos utánaszámolás után arra a matematikai végkövetkeztetésre jutottam, hogy minden ujjamra akad egy nőm. Számba is veszem őket. Évek óta intenzív viszonyt folytatok egy azúrszemű, bársonyajkú fotóművésznővel, aki soha sminket nem látott, mégis úgy jár-kel a világban, mintha ő maga lenne a Vogue magazin. Számát sem tudom a társaságában elfogyasztott tejeskávé litereinek, de elcsereberélt eszméinkre mind élénken emlékszem, jól bevéstem, azóta is dédelgetem, lombkoronát tépő, ádáz viharokban előhúzom. Akad más asszonyság is a szívemben. Kalácsillatú konyhájában süt-főz rám egy serény, bölcs családanya, ki egyszer elvei parancsát követve elhagyott, majd meglágyulva visszatért, számot vetett, bűnbocsánatot kért és nyert, átalakult, jobbá lett. Rendszeresen összejárok egy igéző párducnővel, kinek teste selymes bársony, csiklandozó fürtjei kacéran táncolnak, ahogy ide-oda libben a parketten, és a legbájosabb benne, hogy ellenállhatatlan vonzerejét - anélkül, hogy ennek legparányibb módon tudatában lenne - akaratlanul zúdítja a világra. Gyakran megsiratom a messzi tulipánföldekre elvándorolt feketeszemű, lobbanóvérű menyecskémet, kinek napsugaras lágysága, kedvessége, bő vére buzgása mindig elvarázsol. Mostanában egy szőke karatecicának udvarolok. De akadnak még szeretők, szép szám, alkalmi kapcsolatok, ígéretes randik, érdeklődő gesztusok. Mielőtt Sapphó mellé be találnának vágni a sarokba, vagy alámgyújtani a máglyát, hadd öntsem nyakon a felhevült kedélyeket. Továbbra is férfi alsókat mosok, tesztoszteronban fürdöm, és izmos, szőrös karok közt alszom. Ott a helyem.

De nem mehetek el szó nélkül egy kivételes jelenség mellett. Talán az Istenek félnótás kegyeltje vagyok, vagy csak sorozatos mákom van, de nekem megadatott egy férfiak által rózsaszín mendemondának tartott, légbőlkapott marhaság: a sok várható és újratermelődő viszontagság mellé odafentről én bizony hús-vér nőből készült, igaz barátokat kaptam a tarisznyámba útravalóul. Mára már tisztában vagyok vele, hogy milyen ritka kincset cipelek a hamubasültek mellett. Akadnak is tamáskodók, kekecek, óvaintők, doszt. Általános vélekedés, hogy amíg a világon férfiak is lődörögnek, nő és nő között nem lesz barátság sohasem. Ismerős körökben is sokan vallják a tant, és nem tudnak mit kezdeni velem, mikor egy elnéző mosollyal rácáfolok: "ez egy B.A.R.O.M.S.Á.G" - és már lezártnak is tekintem a témát. El kell ismerni, a kívántnál gyakoribb esetben valóban igazat kárognak a varjak. Ha két nőről van szó, a pasasok vigyora nekikajánodik. Számukra a két nő egyet jelent: a sokikszes csatornán két - előnyösen: több - nő egymással rendre különféle játékokat űz, jobbára combfixben vagy pucéran. Én itten meg most tévhitet oszlatok, sajnos. Az általam is képviselt nem, ha civilben összekerül, számos - korántsem erotikus - praktikát képes magas fokon bevetni: rivalizálunk, játszmázunk, gáncsolunk, aláteszünk, elásunk, cikizünk, kibeszélünk, irigykedünk, féltékennyé teszünk, lenyomunk, helyreteszünk, kioktatunk, és még napestig sorolhatnánk kedvenc hobbijainkat. Benőtt fejű koromra az effajta próbálkozások ellenemben tragikus hirtelenséggel hamvukba hólnak. A tünetek felismerését követően azonnali hatállyal likvidálok, beszüntetek, eltűnök, hárítok, köszönöm szépen, nem kérek. Sorsomnak hála, találkoztam más Benőtt fejűekkel is. Örvendetes hír, hogy vannak még a hordában jópáran. Ismerek nőket, akik szótárában a "barátnő" szinonímája a sminkes, designer, ruhavásárló partner, moziban popcornrágó szomszéd vagy diszkóban pasizótárs. Kisebb korban ez a felfogás elnézhető, nagyobbacskán már szánnivaló, felnőtt fejjel tragikus.

Számomra a "barátnő" speciális fogalom, nyitni kell neki egy új rovatot az értelmező szótárban. Ha odáig fajulok, hogy egy nőt barátnak nevezek, számomra a hölgyemény már bizonyította magáról, hogy ő voltaképpen egy kényelmes, süppedős fotel. Kárpittal vagy pőrén. Mindegy. Nem szúr hátba egy támlából kiálló szög, ez a fontos. Körülölel, elterpeszkedek benne, elaltat, vagy elgondolkodtat, de semmiképp sem kényszerít arra, hogy résen legyek, mikor nyeklik-nyaklik össze alattam, mint egy IKEÁs, műanyag vázas kerti szék. Együttműködően, szinte némán fut velem, mint a bőröm alatt hálószerűen keresztbe-kasul rohangáló erek. Táplál, éltet, működtet, melegít. Velem örül, nem ellenem. A szakadékba kezet nyújt utánam. Nem leckéztet, mert tudja, hogy nem tőle fogom megtanulni, amit meg kell. Mintát azzal mutat, ha hiteles a hozzá leginkább való létformában. Nem próbálja elvenni az önbizalmam, hisz neki is van elég. Tapasztalataim szerint ezen a kritikus ponton vérzik el a női barátságnak induló kapcsolatok 90%-a. Bízik, mert neki én vagyok a fotelje. Fotelnek lenni pedig kimondhatatlanul hálás szerep. No nem azért, mert csinos női popók kerülnek az ölünkbe. Hanem mert a belénk fektetett bizalom sudár, égig nyúló lélekóriássá érlel minket.

Férfiak közt hangzott el egyszer a mondat, amitől kaparni kezdett a torkom. Annyira nem esett jól, hogy a mai gondolatfolyamot is ez indította monitorra. Imígyen szóla a teremtés koronája: "Barátság csak lövészárokban van. Nő és nő között nem létezik." Uraim, minden tiszteletem. De ugyanmár.

Ami azt illeti, már az is élményszámba megy, mikor az ember csak ráül egy ilyen wc-re. Leereszti hátsóját, beigazodik, mocorog, megrendül egy pillanatra. Nem akármilyen fából faragott deszkatákolmány ez itten, hanem a világörökség részét képező budi. A meghatottság múltával az ember letekercseli a reá szabott, általában pazarlóan túlzó adagot, kitörli, bedobja, lehúzza, utánanéz és dicsőülten távozik. Ebben az élményben nap mint nap volt szerencsém – no nem fizikailag - megmártózni, életem azon hektikus szakaszában, mikor a Kodály körönd egy gőgös szögletében béreltem al. Nem akármi egy ilyen gigászi lista hivatalosan nyilvántartott elemében lakni, porszívózni, teregetni. A földszinti lakás számos előnyös rafinériával bírt, többek között üdvös volt számunkra az a nem elhanyagolható tény, hogy a lift betervezéséről hóbortosan megfeledkező építőmérnökök nem tudtak kibabrálni az emberrel még a síron túlról sem. A lakásajtónk vitathatatlanul a belső udvar legfeltűnőbb jelensége volt, bármelyik főkapun át érkezett a kedves vendég, postás vagy besurranni óhajtó garázda, a mi csinos kis ajtónk minden bizonnyal szemet szúrt. Velem született és kiskoromban alaposan tovább trenírozott parázásra való hajlamom azt diktálta, hogy ha hazaevett a fene, első dolgom, még a macskanagyság kiszolgálása és talpának fényesre nyalása előtt az lett, hogy hátam mögött elfordítottam a kulcsot a zárban. Kiváltképp volt erre szükség, mert az ajtó külső fele is talpig kilincsben pompázott, így a betörő – akarva, akaratlan – szinte kötelezve volt annak illegitim lenyomására és a lakba való behatolásra. Akkori pasim persze cikizett is eleget, minek azt bezárni, ugyan ki jönne ide be, ez mekkora marhaság, túl sok kékfényt nézel, látod, kihívod a sorsot, menjél már, hagyjál már engem. Ha nem volt any other business, ezen órákig elvitáztunk, de én azért csak reflexből fordítgattam azt a kulcsot. Ez lett az én úri passzióm, ha tetszik.

Egy szép, langymeleg vasárnapi reggelen valamelyikünk kiszaladt a boltba, majd visszaérkezvén – egyértelmű, hogy ő volt, nem én! - hogy, hogy nem, záratlanul felejtette az ajtónkat. A férfiember megvált az alsóneműjétől, és beállt a zuhany alá, és mivel minden pasira tapasztalataim szerint zuhanyozás közben tör rá az amúgy száraz bőrrel nem jellemző locsoghatnék, a két szobába nyíló ajtó mindegyike tárva-nyitva, én ügyintéztem, elláttam, szemeteszsák fület huzigáltam, ágyaztam, vasaltam, és ühümöztem, hogy fenntartsam a csobogós monológot. Jártamban-keltemben az előszobába vetemedtem, ahol – láss csodát, két árny tűnt fel az indokoltnál hangyányit közelebb az ajtónk üvegéhez. A kilincs szája legörbült, az ajtó lassan feltárult és mögötte a tavaszi verőfényből betipegett maga Miss Marple, nyomában a keménykalapot viselő, öltönyös Gandalffal. A szavam oly mértékben elállt, hogy a tisztálkodó monologizálót sem voltam képes figyelmeztetni, hogy most nem vagyok alkalmas, pillanatnyilag függessze fel az előadást. Így ő mondta, mondta, én meg csak bámultam az előszobában totyorgó, barátságos alakokra. A néni nyájas mosollyal igen szép reggelt kívánt nekem, a hórihorgas pedig hunyorgó szemekkel biccentett, majd egy rögtönzött tisztelgéssel haptákba vágta magát az azonnali ellenőrzésre magát kirendelt macskaőrség előtt. A bácsi ezt követően körültekintett, mindent rendben talált, majd kalapkáját levette, kezében forgatta kicsinyt, végül úgy érezte, jobb helyen lesz az a fogasunk egyik ágán-bogán. Udvariasan lesegítette a néni kabátkáját, majd azt is fellógatták a blézerem mellé. A víz közben elapadt és a törölköző surrogása elgondolkodtatott egy pillanatra, hogy a kisvártatva a fürdőszobából meztelen kitrappoló pasim látványa a spontán kis jelenet szereplői közül vajon kit fog jobban szélütni. Tanácstalanul rápislantottam a csíkos törzsőrmesterre. Konzultáltunk röviden, majd intézkedéseket foganatosítottam.

- Segíthetek? - rebegtem.

- Ó, nagyon kedves.

A néni gyönyörködve merült bele a falon éktelenkedő poszter színvilágába, kontrasztjaiba, művészi kifejező erejébe.

A bácsi a konyha felé nyújtogatta a nyakát és elégedett tekintetéből úgy következtettem, hogy a látványt tökéletesen kielégítőnek találja.

Ebben a percben meg is érkezett az Ádám kosztüm, majd a másodperc töredéke alatt a kezében szorongatott törölközőt az elsődleges nemi jelleget feltáró testtájék elé kapta és besorjázott mögém, onnan érdeklődött.

-Megkérdezhetem, hogy mi járatban?

A pár egymásra csodálkozott. Sok mindenre el lehettek készülve, de erre a fogadtatásra biztosan nem számítottak.

-Mi a kiállítást jöttünk megnézni.

-???

-Lehet, hogy rossz helyen járunk?

-Meglehet.

-Atyaég, nagyon sajnáljuk. Megyünk is. Elnézést.

-Nem történt semmi.

-Ugyan, nem probléma.

-Még egyszer...nagyon...viszontlátásra.

Emlékeim már elhalványulnak olyan apró részletek tekintetében, hogy vajon elköszöntünk-e mi is, vagy csak simán órákat sírtunk a röhögéstől. Azóta is azt bánom, hogy a borsos belépőjegyet nem fizettettük ki. Elvégre, mi másból is élhetne meg frappánsabbul egy tisztességes exhibicionista, mint önmaga kiállításából? Az üzleti terv tetszik, jelenleg kidolgozás alatt.

Nyakig merítkezve a forró vízbe, pilledt kisbékaként pislákoltam kifelé a kádból. A macska összegömbölyödött testhelyzetében is úgy kitöltötte a karnyújtásnyira levő mosdókagylót, hogy zabálnivaló hátsó nyúllábai már be sem fértek, hervadtan kilógtak, szürkén alácsüngtek. Alsóbb pozíciómból csak a háromszög fülek hiúzpamacsait láttam, no meg az állatkerti priccsen heverő párducot idéző kilóbált, vaskos farkát. Így fürdünk mi rendszerint. Ő félálomban is felülvigyáz, én meg elnézegetem, ahogy ütemes elégedettségben emelkedik és süllyed pöttyös bundájú hasfala. Egyike azon képeknek, amit elmémbe vésve szállítmányozok magammal mindenfelé, ahonnan az öröm visszavonult már.

A gőzölgő párán át megakad a szemem egy furcsa csendéleten, és végtagjaimba áramlik a víznél is forróbb boldogság. Egy polccal feljebb észreveszem a reggel még nagy habzással dolgoztatott, dörzsöltetett, suvickoltatott fogkeféinket. Most diszkréten romantikáznak a pohárban, egymás vállára dőlve, sörtéikkel puhán összecsókolózva. Szégyenkezve megrovom magam. Élemedett korom és naivitásomat ezerszer is meggyilkolt tapasztalataim ellenére hogy lehetek ilyen szentimentális, ez nem járja!? Egy hülye Rossmannos tisztálkodószer vén fejjel hogy megindít!? Egy kis realitást, kérem! Menten kiparancsolom magam és csíkoshátú őrmesterem a fürdőből. A szobába lépvén teszek két felesleges kört, háromszor átesek a bokám körül járőröző jószágon, majd akaratlanul is magamra húzom nemrég levetett, az esetek 99%-ában fekete színű, és egy méltán népszerű küzdősport logóját hirdető pólóját. Új ruhámban pompázva elálldigálok így pár percig. A textíliát mellkas tájékon összecsípem, orromra húzom és jól beszagolom. Önnön szeretőmként szorosan átölelem magam, bőrömbe masszírozva maradék illatát, tovahűlt testmelegét. Még csak pár órája váltunk le egymás vérkeringéséről, és mégis-máris kis csákányok csilliárdjai minő űrt bányásztak a világegyetembe! Ha telihold van, a helyzet fokozódik. Ilyenkor, megvallom, még az alsónadrágját is magamra öltöm. Alakul a "pasipizsi egylet" - tudok is pár tagról, kik beléphetnének a mozgalmamba. Szédült tyúkok egytől egyig.

A szurokfekete égtől búcsúzva, párnámon hanyatt-homlok terpeszkedő macskám zörgő örömhorkolásától kísérten lehunyom a szemem, és friss, meleg szépségeket idézek magam elé. Álomtól kótyagos, köntösös alakját, ahogy meztelen hobbit talpaival kitapicskál utánam a konyhába és hunyorgó arcát belefúrja a mellkasomba. Reakcióm erre már pavlovi. Komótos reggeli. Legózás az élelmiszerekkel. Biztonságos, macimeleg, öröklétet ígérő ölelés. Szemének huncut csillogása, mikor viccből zsörtölődve, úrhatnámul asszonynak hív. Cinkos összenevetés a szó ártatlannak vélt hatalma alatt. Isten tudja miért, ettől az adresszálástól megrogynak a térdeim. Tudtak valamit ezek a vidéki kisöregek. Olvasatomban a nő, ha elkészült, és magán már jelentős javítanivalót nem nagyon talál, igenis vágyja az asszonyságot. Azt, ami ebben a szóban olyan játékosan, de egyben pecsétvéresen benne szunnyad. A hátulról átölelő, elomló puhaságot, a búcsúzóul bőséges uzsonnát csomagoló gondoskodást, az alélt, követelőző, de mindenek felett befogadni vágyó megadást, a baj háborgó tengeréből kiemelő segítő kezet, a feladatok és férfidolgok bölcs tiszteletben tartását, a csendes háttérmunkát, az észrevétlen, de tartalmas jelenlétet, a bohóckodó játszótársat, a fészket rendben tartó gyakorlatiasságot, a nagy örvényt összenyaláboló erőt vágyjuk mi. Mi, kik asszonynak neveztetünk. Mi, kik fejet hajtunk, ha kell. Mi, kik nem vergődünk szánalmasan a figyelemért, nem adjuk olcsón, ami függőlegesen tartja a gerincünket, nem aprózzuk el, ami végre egész, nem fetrengünk közönségesen a szégyen vásznán és nem játszmázunk, nem hazudunk, nem tagadunk. Mi, akik tudjuk, hogyan kell nem csak szeretni, de jól szeretni. Hosszú évekig evett a fene, hogy miért nem férfinak születtem. Ezen ma már nem búslakodom. Szorongatom a pólót és inhalálok. A bonyolult rendszereket szétcincáló és gigászi titkokat felfeszegető fáradságos, vért hányó önmunka végére ilyen egyszerű lettem.

Az álom küszöbén még feldereng egy mondás. Hamvas lehetett vagy Weöres, de Ákosból is kinézem. Így szól: "A férfi Istent keresi. A nő az Istent kereső férfit." Kedvesemet ismerve fanyarul gyorsan hozzágondolom: feltéve és megengedve, hogy Isten=x. Isten=x! Mekkora tézis! Holnap majd elaborálok rajta - fogadom meg, és az álomtól meglazult markomban a póló víg illatpárologtatásba kezd.

Álltam a szobája egyik sarkában, kifelé meredtem az ablakon, lepkéztettem az ujjaimat és lázasan törtem a fejem. Mivel fenyegethetném meg úgy, hogy jobb belátásra térjen?! Hirtelen sarkon fordultam, arrébb rúgtam egy bóbiskoló macit, és bal kezemet a falra tapasztva, orromból dühös gőzkarikákat fújtatva bevetettem azt, amivel a legnagyobb kárt véltem okozni:

"Ha nem adod ide, letépem ezt!"

Nővérem döbbenten bámult a bal tenyerem alatt falhoz lapuló, bodros haját rázva, ajkára lógó bajuszkája alatt száz foggal bárgyún mosolygó popikonra. A poszter a fél falát befedte, és tesóka nagy gonddal portörölgette, óvta még a macskakapirgálástól is, naphosszat büszkén nézegette viaszosan csillogó felületét. Most azt latolgatta: megéri-e? Tizenéves komoly kamasznőként bölcsen mérlegelt, majd a végzés értelmében még hátrébb dugta a markában szorongatott csokiját.

"Nem adom. Az enyém."

Persze, hogy jogos volt az igény, tudtam én ezt jól! Fordított helyzetben én már lángszórót alkalmaztam volna. Na de ezt a 8 éves fúria, ki én magam volnék, nem láttam be. Saját készleteimet a kézhez kapástól számítva 1 percen belül, azon melegében felélvén gyakorta nesztelen eltolvajláshoz, de kritikus esetben még rabláshoz is folyamodtam. Édességfüggésem oly beláthatatlan csúcsokra hágott, hogy azt se pénztárca, se esetenkénti étvágycsillapítás nem tudta kordában tartani. Felnőtt fejjel pszichológia előadáson ülve egyszer csak homlokon talált a felismerés. Spitz-féle hospitalizációs szindróma. Hároméves lehettem, mikor súlyos fulladásokat gyógyítandó, a szüleim otthagytak a kórházban. Ki volt gyerek, ezt meg nem bocsájtja. Édesanyám szinte testével törte át a falat, söpört félre úgyszint látogató apukákat-anyukákat, gázolt át ápolók tömegén, hogy magához szoríthasson végre az első lehetséges látogatás alkalmával, és csak úgy fúrta hozzám könnyektől áztatott arcát, de már késő volt. Én addigra már eléggé meggyógyultam, és piszkosul megsértődtem. Elhagyott engem, otthagyott, rácsos ágyban, idegenek között, sorsom alakulásának leghaloványabb ígérete nélkül - láttam én ezt így. Két minikezemmel ridegen eltoltam őt, a gonosz elhagyót, összevont szemöldökkel mérgesen méricskéltem, és nem volt az a könny, mosoly, meleg ölelés, madártej, plüssegér, ami kicsikarhatta volna a megbocsájtásomat. Csak a magyar cukoripar. Akkor még dübörgött. Az megtette a hatását. Anya kifigyelte, hogy a csokibevitel mennyisége egyenes arányban nyitja meg zárt kapuimat, olvasztja fel ellenállásomat, szélesíti vigyoromat. Ki ítélné el azért, hogy átmenetileg ilyen trükköt alkalmazva, szó szerint visszaédesgetett magához? Átmenetileg...gondolta ő, én viszont elköteleződtem. Csokoládé bácsi lett a legjobb barátom, alapvető sejtalkotó elemem, fő táplálékom, lelki társam, zsebi istenségem. Egy alkalommal annyi csokit tömtem a bendőmbe, hogy szabályszerűen megmérgeztem magam. Ezen azonban nem csüggedtem, a felesleges részét kihánytam, aztán nyúltam máris a következő feltépendő celofán után.

Nem is csoda tehát, ha a nővérem, ki jogosan próbálta megvédeni ingóságát, szembeszállt kis pisis hugicájával.

"Szóval nem adod?!"

"Nem!"

"Letépem!"

"Tépd!"

Kkkkrrrsssssssssssscsssssssssssssssssssszííííííj............és Soltész Rezső daliás alakja kétrét görnyedve aláhullott a padlószőnyegre. Hogy kiélvezzem diadalomat, még könyörtelen markomban cikkcakkosra gyűrtem az orrát. Nővéremen láttam, hogy kívül nekem tágasabb, és ennek hangot adva erélyesen kituszkolt az előszobába. Kulcsra zárta az ajtaját és odabent dohogott. Én rendszeresen ilyen sérelmek esetén szirénázva anyához szaladtam, és előadtam jól begyakorolt, teátrális műsorszámomat, hogyaszongya "Aaaannnnyyyaaaaaaaa!!!!!! Mááááááááá---wwwááááááááá! A Zsuhhhhuuuuuzsiiiii megveeeeeeeeert!" Ilyen kis genya voltam. Időről időre felbuzeráltam békésen körmölő tesómat ilyen és ehhez hasonló turpisságokkal, ő ennek örömére szájba vágott vagy hátbavert, vagy csak nem adott csokit, és ezen a remek apropón felbuzdulva beárultam. Ő kikapott, én meg röhögtem a markomba. Nem volt szép tőlem, innen köszönöm, hogy mégsem vette vérem, vagy nem hagyott ott táplálékul a szekrény- és ágyalatti szörnyeknek.

Ez alkalommal viszont nem volt hova menni árulkodni, mert a szüleim, szülő létükben első alkalommal úgy döntöttek, már elég nagyok vagyunk, hogy egyedül itthon maradjunk, gyanútlanul egy moziban élvezték első gondtalan óráikat.

Mit tegyek, mit tegyek? - forrt bennem a düh. Térültem, fordultam, konzultáltam a Brekimmel, és eltökéltem, hogy én azt a csokit megszerzem. Benyitottam az ajtón, de visszapattantam. Igen bosszús lettem. Az üvegbetéten keresztül láttam, hogy a tesóm az asztalánál olvasgat vagy rajzolgat elmélyülten. Vagy ami még rosszabb: csokit eszik talán?! Dühösen verni kezdtem a fakeretet.

"Engeeedj beee!"

Nem jött válasz. Többszöri felszólításom ellenére sem nyílt a zár, így a makacs frusztráció arra ragadtatott, hogy teljes erőmből előrelendítsem a lábam, és berúgjam az üveget. Át is szakadt. A szilánkok ezernyi kristályban robbantak szanaszét, beterítették a térdem, a szőnyeget, az időközben odakíváncsiskodó, az igazságot magasról letojó macska hátát. Ezzel egyidőben azonban egy kis vékonyka, piros patak is megindult a térdhajlatomból, és elkacskaringózott a bokám felé. A tesóm erre odaszaladt. Egy fél percig döbbenten nézegettük lábam különös domborzatát. Azonban feltámadt bennünk a kétely, hogy a felnőttek most biztos csinálnának valamit, így nagy kapkodva letörölgettük, locsolgattuk, de a forrás buzgón utántermelte a vörös folyamot. A felismerés, hogy VÉRZEK (!!!) messzire demotiválta tőlem a csokit, az édeset, a harcot. Marhára megijedtem, tudniillik. Nem tudom, mi lett volna, ha anyáék a Gyűrűk ura összesre ülnek be, de csodák csodájára nyílt az ajtó, és elégedett mosollyal bekukkantottak a szórakozni elbátorkodott volt szülők. A vérző lábú, visító kisgyerekük látványa azonnal lelohasztotta jókedvüket és már szállítottak is a legközelebbi vérelapasztó intézménybe. Azt, hogy a történtek után melyikünknek mi lett a büntetése, már jótékony homály fedi. Ha emlékeim nem csalnak, a csoki vigaszként végül csak a pocimban kötött ki.

Sajnos a helyzet mára sem mérséklődött. No talán csak annyiban, hogy nagykoromban felfedeztem egy tevékenységet, amit a csokievésnél is intenzívebben kívánok szervezetileg. Fájdalom, nem kaphatok belőle annyit, mint szeretnék, mert a beszállítóm végelgyengülésben elhalálozna. Így, ha van rajtam sapka, vagy ha épp nincs, valahol a világban nagy hirtelen eltűnik egy tábla csoki. Gyanús, hogy mindig a 2 centiméteres körzetemben.

Ha az ember tömegközlekedést vesz igénybe, a felkészültebbje nem lepődik meg, hogy ezt cselekedvén tömegek közlekednek vele együtt. Léteznek még persze szükség szülte alkalmi tömegközlekedők, de róluk majd máskor essék szó. Mivel egy átlagos munkanapomból hanyagul számítva is 3 órát rabol el, hogy O (otthon) pontból M (munkahely) pontba, majd onnan E (edzés) pöttyöt érintve visszakeveredjek a bázisnak minősülő O pontba, anélkül, hogy B (barátnő), P (pasi), K (közért), R (rokonok) állomásokat említenék, nem kell hozzá nagy mágusnak lenni, hogy számottevő tapasztalatmennyiséget halmozzak fel a témában.

Tömeges közlekedéshez elengedhetetlenül igénybe vétetik a BKV számos eltérő színű, hosszúságú, gyorsaságú, és hajléktalanszag-intenzitású járműve. A tömegközlekedés alapelvével maximálisan egyetértek, a trolit tetszetősnek, a villamost kifejezetten csinosnak találom, a menetidőt sem pocskondiázom, ha nem piszkálnak, mosolygós, együttműködő, szende utazóközönségként viselem magam. Az ellenőrök kék szigeteit messziről beazonosítva én már jóval a mozgólépcső megközelítése előtt kikészítem és a megfelelő oldalra lapozva engedelmesen mutogatom a bérletem. Vannak utastársak, akik ezt oly drámai módon képesek előadni, hogy ámulattal adózom pár pillanatot színészi képességeiknek, mellyel az érzelmi skála egy elég széles hasábján végigszerepelnek egy szimpla jegy- és bérletvizsgálat alkalmával. Vannak, akik vérplazmájukig sértetten, megfeszült karizmokkal a dolgát békésen bambulva végző ellenőr orrüregébe passzírozzák fel kis kartonlapjukat, mások Hitlertisztelő mozdulatra emlékeztető karnyújtással a kaller szemüvegére tapasztják az iratot, de akadnak szép számmal, akik szimplán ignorálják a felszólítást, és oly közönyösen sétálnak végig az ellenőrök alkotta allén, mintha az állatkertben a számukra érdektelen élőlény ketrece mellett haladnának el fitymállón.

Számtalanszor találkozom BKV által felidegelt embertársaimmal, akik nyálfröcsögtetve rugóznak sérelmeiken. Hovatovább saját magamon is felismerni vélem, hogy a tömegközlekedés egyfajta katalizátorként működik a városban: jámbor, álmitos zötykölődő emberekből dohogó idegzsábákat szintetizál. Hogy ennek miértjére rájöjjek, heteken át tartó kísérletezésnek tettem ki magam. Feltett szándékom az volt, hogy megfigyeljem, miért is oly divatos a BKV-t szídni. Mi bajom van nekem? Ha nagyon odafigyelek, biztos lokalizálható a nyűg eredete. Utaztam hát erre is meg arra is, átszeltem, felszálltam, helyet adtam át, leszálltam, átszálltam, nézelődtem, kapaszkodtam, nyomógombot nyomogattam, szaglásztam és szorgos utazgatásomnak meg is lett az eredménye. Rájöttem. A tömegközlekedésben számomra legirritálóbb faktor az utastárs. Ha az ember egyedül kanyarog a busszal, ugyan mi baja adódhat? Szép tájakat lát, betűzgeti a mellette elhussanó plakátokat, hátha a harmadik példány után összerakja, miről szólnak, utánabámul egy járókelőnek, élvezi, hogy nem ő vezet, mégis halad. Személy szerint én a világirodalom vastag klasszikusait is egy-egy járművön fel-alá utazgatva olvastam ki. Azonban - lett légyen "ablakot-nem-nyitunk-mert-ká-hideg-van!" jelmondatú tél, avagy izzadságpatakokat fakasztó, inget hátra foltokban odatapasztó fülledt nyár, a tömegközlekedési eszközökre felhágván, majd az állók között magát és csomagját kicsit beljebb verekedvén az embert jó eséllyel orrsövényen találja egy hajléktalan. Rossz eséllyel egyszerre három, akik - összetartó egy bagázs - mindenhová, de legfőképp a céltalanság irányában együtt utaznak. Gyakran látom, hogy nagyjából négy-öt szabad ülés is hívogatja a nyúzott utazókat, de ugyan kinek van kedve melléjük telepedni és egy effajta balga döntés miatt bolhákkal fűszerezett, szúrós vizeletfelhőt inhalálni? Érthető hát a spontán klikkesedés.

Meg kell vallanom azonban, hogy a csövesek ülésbitorló, vakarózó, céltalan bűzölgésénél van egy számomra még sokkal irritálóbb utastárs fajta: a motorosan lassúak brigádja. Ezzel a kifejezéssel először pszichológia órán találkoztam, és hosszú hónapokig tartott, míg a bukósisakos, pöfögő bringások képét nem társítottam végre ehhez az embercsoporthoz. Ők az én tökéletes ellenpólusom. A motorosan lassú ember beszédében, mozgásában, reakcióiban, megnyilvánulásaiban túlszárnyalhatatlan tehetséggel altatja a tejet. Én viszont pörgök. Hadarok, egyszerre három fonal van a számban, és mindegyiken egy-egy mondanivaló szánkázik épp kifelé, feladataimat serényen végzem, a pasim mindig elképed, hogy míg ő egy pillanatra lehunyja a szemét, én már lezuhanyoztam, hajat mostam, majd azt megszárítottam, kivasaltam, magamat letestápolóztam, teát főztem, elláttam a macskaállományt és még őt is alaposan megmasszíroztam - bizony én ripsz vagyok, meg ropsz. Piciket lépek, de gyorsan. Motorosan gyors vagyok. Ha ez a két motoros találkozik teszemazt a metróajtóban, abból csodák születnek.

Szerda reggel, metróváró lézengés a Deák téren. A kivetítőn az unalomig ismételt rajzfilm jelzi, hogy húzzunk arrébb a biztonsági sávról, melyet egy kedves hölgy audio verzióban is megerősít, mert menten berobog a metrószerelvény, majd felszólítanak, hogy minden ajtót vegyünk igénybe és igyekezzünk már, az atyaúristenünket nekünk, mert nem ér rá a pilóta, vagy kapitány, vagy hogyhívják. Vezető bácsi. Nyílik az ajtó. Én az ajtó szélére húzódva, türelmesen ösvényt biztosítok a kifelé özönlőknek, nem akadályozom a forgalmat, majd alapesetben, amikor eljön az én időm, határozott léptekkel besietek, felmérem, hogy hol támadt rés, ahova beállva vagy beülve, táskáimat gondosan a lehető legkisebb helyre begyömöszkélve nem képezek közlekedési dugót, és a kellő pillanatban leszállok, hasonló határozottsággal. Nos. Ez a terv már azzal meghiúsul, hogy nem mindenki gondolkodik így. Az ajtó túloldalán türelmetlenül totyorgó - jobbára - idősebb nemzedék még meg sem várja, hogy megérkezvén a szerencsétlen kék hernyó oldalra csúsztassa ajtajait, már szatyorkáit a résbe előretolva gázol befelé, áttaposva leszállni próbáló honfitársakon, lábakon, kutyákon, babakocsikon. Számára a játék célja, hogy ő hamarabb foglalja el a felszabadult üléshelyet, mint ahogy bárki leszállna a szerelvényről. Ha nem sikerül, egy szinttel lejjebb kerül és levonnak 15 pontot. Amikor ebben a törekvésében sikerrel jár, azaz: ül, elégedetten néz szét és mintha motyogna is valamit bajszocskája alatt. Ám ha a leszállni vágyók az imént bemutatott benyomulástechnikát nehezményezik, és ennek hangot adva egy-két káromkodás vagy kritika fogalmazódik meg részükről, gyakorta megesik, hogy miután helyüket elfoglalták, az előrenyomakodók az előmelegített ülés biztos öleléséből még etikai leckéket is zúdítanak a népre. Sokat lehet ám reggelente tanulni tőlük.

Ezen még mindig túl tudnék lépni különösebb érzelmi involválódás nélkül, úgy érzem. De vannak ezek a motorosok. Fránya egy népség. Azok aztán engem is kiidegelnek. A motorosan lassú ember hozzám hasonló türelemmel kivárja, amíg a szerelvény lefékez, megáll, ajtót nyit, és akiknek ez szívük vágya, leszállnak. A motorosan lassú - legyen most - pasas az ajtóban még elgondolkodik bizonyos - számára fontos - dolgokról, hümmög hozzá, majd leszegett állal, aktatáskáját inga módra meg-meglengetve megtesz egy lépést. Kinyújtja jobb lábát és mellézárja a balt. Ez a lépés jobbára arra elég, hogy beérkezik a metrószerelvénybe. A problémát ott látom, hogy ő ezzel elintézettnek gondolja a dolgát. Nem nehezedik rá különösebb lelki teherként, hogy mögötte még hatan-heten ugyanezzel a szándékkal sorakozunk. A metró már pirosan vijjog, hogy tessünk vigyázni, az ajtók záródnak. Az ember próbál udvarias lenni, nem benyomakodni az aurájába, vezényszavakkal nem nógatni, csak pusztán elkerülni az ajtó általi lófarok odacsípést. A motoros még mindig egy helyben áll, dülöngél kissé, és egy nagyobb méretű borjú komótos elfogyasztása végett igen jóllakott krokodil sebességével hordozza körül tekintetét, megvizsgálva, hogy hova tudna kábé húsz perc múlva leülni. Nem mozdul egy lépést sem, hóna alatt, lába között, kalapja fölött már egy-egy végtag hátulról csak befúródik, nyomakszunk befelé, mert a vezető bácsi már türelmét vesztve arra kapacitál, hogy haladjunk már beljebb, vagy ha nem, takarodjunk ki, úgyis jön mindjárt a másik metró. A motorosnak lassan kezd kialakulni az a nem megalapozott sejtelme, hogy vannak a háta mögött valakik akik valamit akarnak, és ezen méltatlankodva felhorkan, majd behúzza a könyökét. A keletkezett űrt kihasználva aztán mind beáramlunk, mint folyósodrásban elakadt ormótlan faágat, megkerüljük és beözönlünk az üres térbe. Villámokat szórunk rá, ki a hátába, ki az agyába, én a szemébe nyílegyenesen, de fel sem veszi, nemhogy nem érti, nem foglalkozik vele. Talán egy hangyányit zavarja a sok rohangálás és nyüzsgés, ami ezen a tipikus szerda reggelen megzavarja álmos mélázásában. Miután kizeuszkodtam magam, és a bennem felbőszülő Triton király is alább csillapodott, a leszállás műveletéhez gondosan elkerülöm a motorost, és rácsatlakozom a magamfajtákra. Együtt, egy tempóban hömpölygünk a mozgólépcső teteje felé, ahol egy újabb érdeklődő, kékzubbonyos terapeutacsapat vár reánk. Csoda, ha vezetésre adom a fejem?

„Jööööööööööön! Jöööön! Bassszuuus! Most száll ki a kocsiból!!!!!!!!!!!!!”

Épp a súlyos, bordó kordbársony függöny mögött, a kellékek közt görnyedtem, a földön bogarászva. Félredobtam egy csipketerítőt és egy műbőr retikült, de nem volt alattuk. Megint eltűnt az a nyüves lavór, ami az egyik jelenetemhez igencsak kellett. Ebben a rumliban az ember alig talál valamit, és ha valahova előző próba végén nagy sebtiben elpakolta, ott semmiképp sem lel rá legközelebb. A kellék az olyan, hogy lába kél.

A hírre izgatottan előléptem a takarásból. Az egyik reflektor nyílegyenesen szemen tűzött, így nem láttam pontosan, melyikünk közelít ilyen idétlenül: se lopakodva, se szaladva, karjait életre kelt Pinokkió-mód szanaszét dobálva, visszafojtott kiáltásokkal, magát is lepisszegve, mint egy ovis.

„Mindjárt itt van!”

Bori egy ugrással felpattant a színpadra és onnan nézett vissza az ajtóra, amin az imént berontott. Így is maradt, lecövekelve. Lángvörös csigabiga haja szanaszét meredezett.

A gyomrom apró sündisznóvá alakult és feltolult a torkomba. Eljött hát az idő. Hátrasiettem a többiekhez és beszóltam az öltözőbe:

„Gyertek, jön.”

Mint válogatott élőholtak, akut vashiányosok, halovány szellemlények, szállingóztak elő a társulattagok, táncosok, technikusok. Mindenki megállt, és a nézőtér bal oldalán levő kis faajtót bámulta. Vártuk, mint a Messiást.

Ákos, a farmergatyás, enyhén borostás Messiás, bedugta a fejét és rögtön beazonosította a színpadon gyülekező márványsápadt szoborcsoportot. Sietve odajött, felmászott hozzánk és minden egyes társulati tagnak barátságosan bemutatkozott. Ki kézfogást, ki puszit kapott. Engem már ismerősként üdvözölt, hiszen történetünket megelőzően volt alkalmunk párszor találkozni. Mióta fejembe vettem, hogy huszonévesen megénekelem a szövegeiből általam kisilabizált nagy titkokat férfiakról-nőkről, Istenről, halálról, és erről meg is győztem, hogy ez neki minden bizonnyal jó lesz, néha egyeztettünk. Legnagyobb meglepetésemre a második személyes találkozón megkért, ugyan segítsek neki felidézni, hogy hol találkoztunk mi már egyszer korábban, évekkel ezelőtt. Rémálmomban sem gondoltam volna, hogy emlékszik húszéves, reszkető önmagamra még abból a jelenetből, mikor egy havas délelőttön a Citadella ruhatárának pultján üldögélve egy készülő, ám aztán meghiúsult Három kívánság című pöttyöslabdás-tibibácsis műsor okán Szabó Lőrinc verseket szavalt nekem. Egy szó, mint száz, nekem már nem volt annyira hajmeresztő a sokk, amit egy felkészületlen rajongónak Ákos jelenléte okozhatott. A csapattagok is lassan megszokták jelenlétét, civil énjét, beszédhangját, élénk tekintetét, így szépen ki-ki elsietett dolgára: bokát melegített, lámpát lőtt be, öltözött, zöngés hangokat hümmögtetett. Tudtuk: ez a próba mégiscsak más lesz. Lesz benne valami ünnepélyesség, valami cinkos bajtársiasság, valami vérre menő. Kemény munkánk nyersanyaga eljött hát személyesen is megtekinteni, mivé trancsíroztuk.

„Sajnos még baromira nem vagyunk kész –„ szabadkoztam, de megnyugtatott, hogy csak langsam, ő most épp ráér, csináljuk csak, amit kell. Ettől fogva olyat tett, amit legvadabb képzelgéseimben sem gondoltam volna róla. Az összes létező módon feltartott. Láb alatt volt, rendetlenkedett és mindenbe belenyúlkált. Mint pók a falon, szaladgáltam volna fel s alá, lévén, hogy író, rendező, szereplő, kellékes, és főfelelős is voltam egy személyben, de Ákos állandóan útban volt. Lődörgött a színpadon, napfürdőztette arcát a hol piros, hol sárga fényekben, és ettől virágos jókedve lett. Még mindig a lavóromat hajkurásztam, mikor elibém állt és jóízűen, ráérősen, zsebre tett kézzel rágyújtott egy versikére. Olyan vehemenciával szavalt, hogy nem volt szívem faképnél hagyni, de azt is tudtam, hogy az idő szalad, és hiába a Nagyvárosi angyal szívet melengető taktusai, lavór nélkül nem fogom tudni megmosdatni a darabbeli uramat, ergo, ugrik a jelenet. Egy darabig türelmesen hallgattam, kiváltképp, hogy tekintetem, mintha bogáncsba gabalyodott volna, rabul ejtette. Szokása ez neki, ő így szeret kommunikálni. Beleváj a vesédbe, és ha már ott van, szétnéz a belső szervek tájékán. Tudtam, hogy a szent cél érdekében szabadulnom kell. Kínosan nevetgélve utaltam rá, hogy tök ari, de mennem kell, persze hasztalan, mert szakadatlan dőlt belőle a szavalhatnék. Egy váratlan pillanatban megfogtam, arrébb raktam és ráküldtem valakit, aki épp ráért közönség lenni. ”Micsoda egy ürge”-csóváltam a fejem, és a lépcső alatt hálisten végre rábukkantam a lavóromra.

Kisvártatva megkértük a habókos művész urat, ki láthatóan elemében volt a reflektorfényben, hogy foglalja el rendhagyó helyét a nézőtéren, mert kezdődik az élveboncolás. Engedelmesen lekullogott és dicséretére legyen mondva, onnan már nem volt rá panasz. Mi pedig kitettünk magunkért. Se előadás, se próba nem ment még ennyi szívből vérezve, ilyen lendülettel, ekkora szeretettel. Amikor épp nem volt jelenésem, próbáltam a takarásól kikémlelni, hogy felmérjem, mekkora mértékű az impresszálás, ha van, egyáltalán. Kilestem a nézőtérre, de a pasas eltűnt. Sehol sem lelém.

„Na, ez hazament” - suhant át agyamon a cikinél cikibb gondolat, de nagy megkönnyebbülésemre, a Szabadíts fel táncjelenetében épp olyan pózban landoltam a földön, hogy szemem sarkából egész közelről érzékelhettem fürkésző tekintetét. A Minden nap közben pedig egy teljesen más szögből figyelt, hol ide, hol oda ült, halkíttatta, illetve hangosíttatta a zenét hátul a keverőpultban, kerengett, morfondírozott, szemlélt. A játékidő, ahogy annak lennie kellett, lepergett. Az utolsó jelenetből kihalványulva a társulat egy emberként függesztette rám mind a 18 db szemét: „Most mi lesz?!”

A kérdéssel nem voltak egyedül. Jaj, bizony, most mi lesz?! Most az lesz, hogy eldől, vajon a művész hozzájárulását adja-e a darab közzétételéhez avagy egy megsemmisítő mondattal leveteti a műsorról. Engem löktek elsőként vissza a reflektorfénybe, a többiek pedig sorjában utánam jöttek, és leültünk mind a szent deszkákra, lihegve, elfáradva, félelmes izgatottságtól csillogó szemekkel. Ákos előadása eztán vette csak kezdetét. Szép lassan, idegőrlően odabandukolt hozzánk, rátehénkedett a színpadra, és hosszas értékelésbe fogott. Részletesen kifejtette, mit sikerült jól elcsípni és mit nem úgy lát mégsem, mint hittem, melyikünk volt színészileg meggyőző, melyikünk kevésbé tehetséges, hol kéne a zenét kegyetlenül megvágni, majd rátért kedvenc témájára is: a gondviselésre. Ebből is kaptunk egy nyaklevesnyit. Hirtelen a Getsemane kertben éreztem magam, mellettem török ülésben a tanítványok, szinte árad az olajfák balzsamos illata. A nagymonológ végén rám emelte tekintetét és csak ennyit szólt: „Jól van na, fiatalok. Mehet.”

Csaknem Aréna-koncerthez méltó tapsviharban törtünk ki, de visszafogtuk magunkat, ehelyett csak ujjongva néztünk hol egymásra, hol reá. A megkönnyebbülés, mint elpukkanó szappanbuborék, millió kis örömlabdává pattant szét a tüdőmben. A lelkem mélyén az ötlet fogantatásától kezdve hittem benne, hogy nem vétózza meg, de maga a lehetőség, hogy fél év, és tíz ember munkája egy szavára akár kárba is veszhet, nem tagadom, okozott kényelmetlen pillanatokat nekem. Dolgunk végeztével Ákos felajánlotta, hogy pár tagot szívesen elfurikáz a belváros felé, amire szép számmal akadt is jelentkező. Én ott maradtam az elöregedett fa és szúrós falfesték szagú színházban, és lavórommal a kezemben nekikezdtem a leghálátlanabb feladatnak, amit színpadi ember csak ismerhet: az előadás utáni kellék, díszlet- és jelmezelpakolásnak. De most a lavór is mintha könnyedebbnek tűnt volna: vigyorogva, kerekedve magától gurult vissza helyére, a lépcső alá.

"Akkor ihatok, drágám? Vezetsz?" A szájához emelt borospohár kevélyen megvakarta csillogó-villogó, borostyánszínű nedűvel megtöltött pocakját és kihívóan méregetett. Azonnal kibökte a szememben gyúlt halálfélelmet. Vezetni! Micsoda egy hátborzongató ige!

17 éves koromra megszenvedett jogosítványommal nem különösebben ápoltam meghitt viszonyt, tekintve, hogy az engedélyt a kiállítása napján még láttam, utána uszkve 16-17 évre megfeledkeztem róla. Mindig úgy alakult, hogy vittek. Párok, barátok, ismerősök. Így nem csoda, hogy a fejemben megmaradt magamról a kép: csókolom, én csak egy kis reszkető kezű, ügyetlen, kormányba kapaszkodó halálosztó vagyok.

Pár évvel ezelőtt - Isten tudja, mi okból - feltápászkodott bennem a motiváció, hogy legalább megtudjam, melyik fiók mélyén alukál a jogsim. Hónapokig tartó ásatás után le kellett zárnom a nyomozást, mert én bizony, Tisztelt Okmányiroda, nevezett vezetői engedélyt számos költözéseim egyike során elkótyavetyéltem. Nem csüggedtem tovább, biztos, ami tuti alapon csináltattam egy újat, tehát ha az okirat megléte felől közelítettem meg a kérdéskört, dobta magát a felvetés: bár jelentéktelen 18 évet a nemvezetők boldog tudatlanságában töltöttem, de ha most van jogsim, és én lúzer még hordom is magamnál, ugyan miért ne vezethetnék ma este én?

A kérdés tehát ott himbilimbizett az inniakarók köre felett. A Kedvesével egyidejűleg mintegy 8 szempár szegeződött az ajkamra a választ várva. A fiúk egy csapatban koccintani készültek, már csak az én emberem lógott ki a sorból. Minden férfi asszonykája már átvállalta a vezetés terhét, így rajtam volt a világ szeme: vajon szégyenben maradok vagy életben maradok?

"Deee...hát én már 13 éve nem..."

"Neeem kell aggódni!"

"Deee....én egyáltalán nem gyakoroltam azóta, hogy..."

"Nem lesz semmi baj."

"Te rám mered bízni az autót????"

"Igen."

Nohát. Ez őszintén meglepett. Az én drágám egy bolondos, békés pasas, az életben szinte minden zökkenő során olyan ő, mint egy zavartalan tótükör. Még a közelgő halála sem bolygatta meg derűlátó nyugalmát. A bizalom ily mértéke felébresztette bennem az alvó oroszlánt. Szétnéztem. Mindenki csillogó szemmel biztatott, a pasik, mint megannyi Mona Lisa, sokat sejtetően somolyogtak, a barátnőim saját ügyetlenségükkel példálóztak és buzdítottak.

"Nem is 13...18 éve is volt már annak..."

"Ugyanmár!"

"És nemrég benyomtam egy fél zacskó rumos kókuszos csokigolyót..."

Ez volt az utolsó fellebbezésem, de mivel elfogytak az érvek és gyakorlatilag csak a bátorság hibádzott, rábólintottam.

A fiúk hujjogattak, a Kedves csókot dobott, és már ittak is előre a medve bőrére. Nem terveztem ippeg az év utolsó éjszakáján szörnyethalni, de legyünk spontának. Felnőtt, ügyes nő vagyok, és nyugodtan rámbízhatja magát a pasim egy ilyen helyzetben. Csak kicsit átgondolom, hogy miről is szólt az a KRESZ című regény.

"Nem lesz gond, ha csak kapaszkodsz a kormányba, én úgy is elvezetek az anyósülésről" - bátorított ölelgetve.

Kész, téma lezárva, a tisztelt társaság folytatta a vigadozást, én pedig magamra maradtam a félelem csattogó fogsorai közt. OK, nagy levegő. Ne pánikoljak, az a legfontosabb. Lássuk csak, idézzük fel, hogy is volt. Van az a három pedál...

"Kuplung, fék, gáz..." - számoltam az ujjaimon.

"Tessék?" - szólt Zoli, aki meghallotta épp.

"Kuplung, fék, gáz...ugye így van balról jobbra?"

Szeme napkorong méretűre kerekedett.

"Húú, ennyire?"

"Eeegen..."

Miután belenyugodtam a pedálok sorrendjébe, újabb kérdések tolultak az agyamba. Eztán sorra jártam a beszélgető emberkéket, és halálravált arccal betoltam közéjük egy-egy - csevejük szempontjából - teljesen irreleváns kérdést:

"Ha fékezek, vissza kell váltani vagy majd csak a végén tegyem nullásba...ööö...üresbe?"

"Mindig kell kuplungot nyomni, ha fékezek?"

"Mi lesz az útvonal?"

Vagy csak ennyit:

"Hú, de be vagyok tojva!"

Negyed tizenkettőkör elhangzott a parancsszó, amitől egész ezidáig rettegtem: "Induljunk, ha oda akarunk érni éjfél előtt." (kis szünet) "Főleg, ha 5-tel megyünk...khm..."

Jóindulatúan kölcsönkaptam egy lapos talpú csizmát, ennyivel is növelve a túlélés esélyeit. A feladat már karnyújtásnyira settenkedett tőlem, ott várt rám fenyegetően a lépcső alján, a parkolóban dekkolva. Üljünk hát be. Magamra szabtam a vezetőülést, szakszerűen megbizonyosodtam, hogy a 3 tükörből 2-ben látok is valamit, öv bekattint, jaj, de idegesít, hogy sötét van, pedálok próbaképp végignyomkodva, sebességek letisztázva.

Igen nagy megkönnyebbülést jelentett kocsonya önmagamnak, hogy az autós barátok türelmesen bevártak, egyikük pedig végig biztosította az utat azáltal, hogy mögöttem cammogott és végig asszisztálta minden szárnypróbálgatásom és innovatív ötletem. Az üzembe helyezés eleinte döcögősen ment, de ezen nem volt időm elmélázni, mert kettőt pislogtam és már fordultunk is rá egy nem szerényebb útra, mint a Hungária körút. Ahogy csatlakoztam a forgalom véráramába, tudatosult bennem, hogy innentől, kisanyám nincs bocsánat, most már itt vagyunk, megyünk. Kedvesem végig megnyugtató türelemmel súgta, hogy merre megyek, mit csinálok, ügyes vagyok, nem izgulok, csak egy sávban megyek, most darabos voltam, most ordít a motor, de nagyon ügyes vagyok, tényleg, no. Lassanként el mertem hinni, hogy valóban, várakozásomon felül tényleg ura vagyok a helyzetnek. Rutintalanságom két módon leplezett le minket: a sebváltót nem mindig abba a résbe tuszkoltam be, amit én annak a sebességnek gondoltam, így 3-as helyett gyakorta az 5-ösbe csúsztam, párszor a mögöttem jövő barátok nem kis döbbenetére 40-es sebességnél rückverzbe tettem az autót, és különösen amikor lámpa után meg kellett indulni, akkor bizony bőgött, sírt szegény motor, nagy volt az ő fájdalma.

A másik problémát nagy meglepetésemre az indexelés okozta, pedig azt nagyon kedveltem a tanfolyamon, mindig böcsülettel és nagy örömmel indexeltem én. Zötyögünk, zötyögünk, emberhalál még nem történt, belazulok kissé, megy ez nekem, majd egy jól sikerült kanyar után fél perccel megszólal az én drágám:

"Kérlek, légy kedves kikapcsolni az indexet."

"Jó." - és ezzel a lendülettel benyomtam a kuplungot, majd mint aki jól végezte dolgát, tekergettem tovább a kormánykereket.

"Még mindig indexelsz sajnos."

"Igen? Jé." - és fixíroztam tovább az utat.

Zötyögünk.

"Kérlek, ne indexelj."

Harmadjára már mindkettőnk megnyugvására odataláltam és egy gyakorlott kisujj mozdulattal visszapöccintettem a pálcikát.

Az egyik piros lámpánál végre levegőt is vettem, és balra sandítva megláttam a konvoj egyik autóját, melyben nagyjából öten - mindannyian különféle grimaszokat vágva - az ablakokat belehelve rátapadtak az üvegre és ki-ki drukkolt vagy ugratott a maga módján. Én eddigre már oly rutinos sofőrnek számítottam, hogy bal kezem középső ujját felmeresztve megreguláztam a szomszédainkat.

Amikor végre bekanyarodtam a célutcába, szétömlött bennem a megnyugvás. Parkolásra még nem adtam a fejem, de a hazautat önként vállaltam. Amikor moziba indulva másnap a kocsit kerestük a parkolóban, és a Kedves a szokott irányba indult, finoman visszahúztam és megmutattam neki, hova parkoltam. Cinkosan rámhunyorgott.

"Jó, jó, parkolTÁL.Pedig már épp meg akartam dicsértetni magam."

Megköszöntem neki, hogy ilyen megnyugtató oktatóm volt és hogy a maga gyengéd módján belekényszerített egy olyan helyzetbe, amibe nyusziságom okán ilyen-olyan kifogásokra hivatkozva még sokáig nem merészkedtem volna bele. És gyanítom, ez a parkolatlansági helyzet sem marad már sokáig így.

A fölém tornyosuló újpesti panel álmosan rám hunyja ablakszemeit. Tél van, koraeste. A többség már otthon fészkel, a magamfajta még útfélen. Kód bepötyög, dobhártya szaggató, az indokoltnál három ütemmel hosszabb dallam lejátszik, hadd tudja az egész telep, hogy a lakó hazaért. Lift meghív, 13 kilós edzőtáskámmal felcuccolok a 10.-re. Rátenyerelek a csengőre, mert bár kulcsom van, akut fémundorom miatt csak a legritkább esetben használom. Bentről azonnal felcseng a tilinkó:

"Jövööök! Máááris, bogárkám....áu, a rosseb egye meg (valószínűleg belerúgott az ágy sarkába, ahogy igyekezett)...máááris, Máááris szomszéééd..."

Mosolyogva summázom, hogy állandóan változó, rohanó világunkban akadnak még dolgok, melyekre bizton számíthatsz.

Iszonyú svunggal feltépődik az ajtó, anya kidugja a fejét, rám vigyorog, és lopva szétnéz. A legnagyobb titokban kiólálkodik hozzám, ki a rács túlvégén türelmes állatkerti látogatóként szemlélődök befele. Ólálkodni azért kényszerül, mert egy nem várt fordulattal hirtelen akár 4 lakásnyi szomszéd is megtapasztalhatná, hogy szokás szerint bugyiban nyit ajtót. Néha, ha rájön az urizálhatnék, köntöst teker magára, de szíve szerint inkább lopakodik. Nem csoda. Panel, na. Télen is 28 fok.

Arcomat két kezével satuba fogva már nyomja is a két cuppanóst, amibe a fülem is belecseng. Totyogós helycsere, rács rázár, nyomulok be a szűk ajtón, pofán csap a meleg. Felhangzik a kedvenc kérdésem:

"Kérsz egy kis leveskét?"

Én erre (még hóember szerkóban): "Nem, köszi."

"Miért nem?"

"Mert nem vagyok éhes."

"Miért nem?"

Szünetet tartok a sál letekerésében, rápillantok, elneveti, tudja ő már, de ezeket a köröket le kell futni. Amíg világ a világ, én pici magatehetetlen baba leszek, akit etetni kell, mert magától nem tudja az a gyerek, mi a jó neki. El is nézem ezt, örüljek inkább, hogy van még, aki aggódik, mert ha már nem lesz, nagy baj lesz.

"Épp nézem a Monkot."

Már be is kotor, én meg cihelődök az előszobában. Ahogy húznám le a csizmám zipzárját, a kütyü fogantyúra emlékeztető icipici alkotóeleme megadja magát, és földre ejtőernyőzik. Sóhajtok, de nem adom fel. A vér csak nyomul a fejembe, ahogy hajlongva megpróbálom letolni a maradék zárat. Az meg se moccan persze. A franc. Így fognak elhantolni, csizmában. Gondolatban kieresztek egy káromkodást, anya URH-ja veszi is már a jelet:

"Na mi van? Segítsek?" - kérdezi ki a minket elválasztó panelfalon keresztül.

A röntgenszem szakadatlanul szolgálatban, gondolom, és besántikálok a szobába, ahol egy anyámra hasonlító droid kigúvadt szemekkel pásztázza a monitort. Monkot néz ugyan, de csóri pasinak inkább csak hallgatja a színészi játékát, mert minden figyelme kis tiritarka golyóbisok egérrel való rákattintására és imígyen való likvidálásra koncentrálódik. De ma sem kerüli el a vég:

"Meghaltaaam...ühhhüüü..."

Végre jöhetek én meg a nyűgöm. Elmesélem, hogy mi a status quo. Érkezik azonnal a megoldás:

"Csibe, üljél le, majd én."

Számomra itt kezdetét veszi az előadás. Kár, hogy nincs a kezem ügyében popcorn, jót fogok derülni a műsoron, tudom előre. Anya gyakorta kerül barkácsfeladat elé. Remekül parkettázik, glettel, fúr, farag, de sosem véráldozat nélkül. Midőn a kelleténél egyszer egy kicsit erősebben téptem le egy nemkívánatos cimkét, elhíresült kettőnk között a mondás: "Te is olyan vandál vagy, b***d meg, mint én."

Eldőlök hát megadóan, anya először ráhajol a csizmámra, és próbálja beazonosítani a diszfunkciót okozó kütyüt.

"Várjál, nem látok."

Térül-fordul, okkuláréval az orrnyergén megismétli a jelenetet. Húzza-vonja, imádkozza, a kis nyavalyás azonban meg sem moccan, még annak árán sem, hogy ezzel visszavonhatatlanul haragra gerjeszti kismarcsit. És akkor baj van.

"Hát elég randa ez a csizma.." - állapítja meg, ahogy vizslatja, és érzem, hogy szemléletváltás van történőben.

"Az, nem is kár érte - " megyek bele.

Anya morfondíroz. A szeme sem áll jól már. Egymásra nézünk:

"Tépjük le."

Nekem ugrik, a tépésre kicsit felhasad a zipzár síne, ebben bízva ismét nekiveselkedik, hogy lerángassa rólam. Halálhörgés (anya részéről), kezdődő vinnyogás (részemről), hallgatag megvetés (a csizma részéről).

"Nem jó a fogás, várjál" - szakért, majd megfordul, lába közé veszi az áldozatot, és enyhén rogyasztva, ziháló haspréseket fújtatva küzd vele. Itt elveszítem a fonalat, nem tudok már megbízhatóan együttműködni, csak nyerítek a röhögéstől. Akaratlanul is felsejlik a mese, amiben a falu apraja-nagyja mindig eggyel több néppel kiegészülve valamit irtóra ki akar húzni a földből.

"Aaaaannyaaa..mi volt ez a mese...tudod?"

"A répa!" - üvölti ki egy nagy erőfeszítéssel, és ő is feladja. Sírunk, hörgünk. Amint kicsit megnyugszunk, előáll a haditervvel:

"Nagyon kell neked ez a csizma? Olyan ronda amúgy is."

"Hááát, nem, végülis..."

"Hozhatom a harapófogót?"

Ez már nekem is sok. Hiába érvelnék, szemében őrült láng lobog, ahogy csattogtatva visszatér, és szinte nyelve hegyét kilógatva nekikezd a szétkapásnak. Nem ismer már se Istent, se Monkot, se golyóbisokat - szerelnie rendeltetett. Hamar kiderül, hogy a harapófogó nem a legalkalmasabb célszerszám, így előkerül az olló is. Hasad, ropog a kelme, elgyötört lábfejem is kiszabadul.

Szétnézek a harcmezőn. Csonkított csizma, harapófogó, olló, hokedli árulkodik a történtektől. A nagy ijedelemre mégiscsak kérek leveskét, és megint megállapítom, hogy öregszem. Kezd jólesni a leves, vagy csak anyáé, nem tudom.

Gondosan felügyelt vacsorázásom közben már vonultatja is fel a csizmákat, melyeket jó előrelátóan nekem vett kínai polgártársainktól, tudván tudva, hogy ezen a télen is minden bizonnyal lecsámpázom a sarkát, szétnyűvöm, kilyuggatom az enyémet. Legyen csak vésztartalék. A 14 perces hazaútra csomagol nekem rántott husit, és lelkemre köti, hogy írjak sms-t, ha épségben hazaértem. Én szokás szerint elfelejtem, jön is a telefon, de jó is nekem, hogy nyilván vagyok tartva. Boldogtalan az, ki e boldog terhet már nem cipelheti.

"Meg ne tudjam, hogy még egyszer szilvakékre vereted magad verseny előtt pár nappal!" - szidalmazott meghűlt vérű táncpárom, amikor az edzés lendületében fellibbent lebernyeg árulón feltárta a karomon sápítozó véraláfutásos hullafoltjaimat, melyek nem tudták még eldönteni, milkalilák, szőlőbordók avagy olivazöldek legyenek-é. Hamar fény derült arra is, hogy a sípcsontom hasonló őszi színekbe borulva sajgadozott. A karmolásokról még talán elhitte, hogy a múlt éjszakáról maradtak vissza. Azt be sem mertem neki vallani, hogy az egyébként játszi könnyedséggel az orcám előtt nagyívben körző rondém kivitelezése már térdmagasságban, rogyasztva is maga a kénköves pokol, hogy minden létező izmom egy lángba borult merevgörcs, és én vagyok maga a 158 centiméternyi, 50 kiló tömör agónia.

"Mi a fenét csináltál?"

"Kipróbáltam a krav magát" - rebegtem félénken.

"A mimagát?"

"Tudod...amit a Balázs..."

Tény, hogy igaza volt. Versenytáncos leány, ki hamvas bőrének egyenletes barnaságával és hupátlanul ívelt gazellateste kecses vonszolásával súlyos pontokat szándékozik a páros számára begereblyézni a bíráktól, ne zúzassa magát péppé, ha egy mód van rá. Érthető. Azonban nemrégiben, amikor megláttam, hogy nőknek szóló önvédelmi tanfolyam van készülőben, átgondoltam, hogy hátam mögött az elégnél éppen néggyel több megtámadtatásommal vajon mennyire válna hasznomra a képzés. Pár havas, álmatlan éjszakát átlamentáltam a topikon, végül vettem a naív bátorságot és beiratkoztam. Nem tudtam, mire számítsak. Érdeklődtem én a tanmenetről, főként, hogy fog-e ez nekem fájni, tessék mondani, itt majd verekedni is kell esetleg, vagy csak noteszbe fogok firkálgatni és pálcikaembereket rajzolgatni tán.

Amikor mackóban és vastag zokniban, remegő szívvel beállítottam a sportlétesítménybe, még nem sejtettem, hogy a nap túléléséhez mi mindenre lesz szükségem. Úgy saccoltam, pár rostnyi izomra biztosan. Meg kéne még egy csipet bátorság. Kilónyi koncentráció. Azt azonban álmomban sem hittem volna, hogy a színészi képességeimtől kezdve a porlepte, dobozban elfekvő, régenvolt-tánigazsemvolt karatetudásomon át egészen a samba sorunk egyik figurájáig bezárólag mindenre. Legfőképp a lelkem vaskos jelenlétére.

Minden hely, ahol az ember huzamosabb időt tölt el ilyen-olyan lelkiállapotban, jellegzetes szagát úgy beülteti orrodnak sövényébe, hogy az illat bármikor gigányi emléket képes kiolvasztani a rég lefagyott járatokból, visszaidézve érzéseket, hangulatokat, könyökfájdalmakat akár. A tatamin, a zsámoly erőd közepén állva megcsapott az a jellegzetes tornateremszag. A dojo. Kosarazáshoz színes karikákkal felfestett linóleumpadló sarkában porcicák légies keringője, elhasaló tatamiszőnyeggel vegyes izzadó bordásfalszag, amit a heti 3 wado ryu-s edzésemen még fiatalkoromban oxigénként lélegeztem be s vegyítettem véremmé. Újra itt!

Anélkül, hogy a képzés know-how-ja, franchise-a vagy szerzői jogai bitorlásának vádja alá helyezném magam itt nagy figyelmetlenségemben, aznapi tanulmányaimról csak annyit mondanék, hogy az elmélettől kezdve a részletes technikai tanításon át a bőrömre menő gyakorlásig mindent igen hasznosnak és érdekesnek találtam, remélem, használni sosem kényszerülök majd, de ha mégis, lesz hova kotornom agyam varázsdobozában. Inkább beszámolok arról, hogy kik is ezek a magázódó népek és miket játszanak.

A beiratkozást maga a csupa szálka Ezredesasszonyság, egy copfos szőke, nulla százalékos zsírtartalmú hölgyemény vezényelte. Hiába vizslattam, én mást sem láttam, csak izmot, de nem azt a pöffeteget, hanem azt a színtisztát. Döbbenet. Bemutatkozván jóakaratúlag óva intett, hogy ennél a döglött medúza kézfogásnál itt nagyobb izomerőre lesz szükségem, ezt követően tisztelegtem, és pofámat befogva lekuporodtam egy magányos négyzetcentiméterre, onnan kémleltem figyelmesen. A tanítványok zöméről menet közben összesilabizáltam, hogy már amúgy is űzte ezt a sportot itt, ott, amott, mi laikus műkedvelők csak páran pislogtunk a tatamin. Kivétel nélkül humanoid, viselkedésében szimpatikusan fegyelmezett volt minden üldögélőtársam. Jobbra sandítva megakadt a szemem egy kivételes szépségű babaarcú szőkeségen, aki eleinte csak csendesen szólogatott hozzá az eszmecseréhez, viszont annál nagyobbra tátotta szám a hirtelen légszomj, amikor Miss Szépségkirálynő, még mielőtt - jófejnek gondolván magam - bemutatkoztam volna a bemelegítő gyakorlat előtt neki, mint alkalmi páromnak, abrakadabra, a másodperc töredéke alatt torkonszúrt tulajdon tündéri ujjacskájával. Egy percre a falon vízszintben támaszkodó bordák hastáncoló deszkákká alakultak, de még mielőtt megsértődhettem vagy megijedhettem volna, a Szépségkirálynő elszomszédolt mellőlem, tovatámadott, és új párom, maga az Ezredesasszony tört az életemre. Nem lehetne, hogy előbb igyunk egy kávét, vagy mesélj már, mi van Veled, van-e macskád, szoktál-e mézeskalácsot sütni, de nem, itt nem mutatkozott fórum holmi jópofáskodásra. Senkit sem érdeklek, és nem szabad, hogy engem itt bárki szociálisan megizgasson. Itt most gyepáltatva vagyok, és gyepálni szerződtem, ez lett a dolgom ezen a téli délelőttön. Az Ezredesasszony szabaddá tette a gigáját és invitált, hogy öljem meg. Hjaj, de akarod ezt Te! Vidám egy vasárnapnak nézünk elébe, gondoltam, de fejet hajtottam a kívánalomnak, és szúrtam. Szeme sem rebbent. Amit én halálos döfésnek szántam, és a kívántnál erősebb mozdulatnak éreztem, csak cirógatta a bőrét, így addig instruált, amíg végre gégészeti beavatkozásom eredményeképp köhögőrohamot nem idéztem elő nála. Percnyi fájdalmát azonnal megszánva, ölelésre nyíltak karjaim, neharaguuuuudj - szirénáztam, szememben sajnálat és gyengeség, mire jutalomból jól nekemugrott. Rúgdosásig barátkoztuk magunkat, mire közölte, hogy jó erős a jobb lábam, de használjam azért a balt is, majd eliramodott más tájékon nyakakat törni.

Alig könnyebbültem meg, hogy végre kicsit magamra maradtam, egy sugárzó tekintetű, gombszemű, ficánka csikólány ugrált be látókörömbe és azzal a szimpátiával, amit magával hozott, nyílegyenesen gigánszúrt ő is. Hát ezekkel meg mi van, emeltem tekintetem a plafonra. Duracell nyuszi mind vagy csak én vagyok már öreg ehhez a béltekergetéshez? Nem tudom, mi esett jobban nehezemre, ádázul támadni, vagy határozottan védekezni, de mindkettőtől rohamtempóban csigázódtam. Szánalmas egy óra telt el eddigre a hatból.

Ezt követően egész nap egymást gyilkoltuk. Hol a Szépségkirálynő tépte a copfom, hol én ugrottam rá a Csikólányra, vagy mászott rám az Ezredesasszony. Az edző úr járt körbe, javítgatott, buzdított, elemzett, néha megtépett ő is. Vigyázóan azért mindig rajtunk tartotta a szemét és időről időre két körbedörgő villanással lecsekkolta, hogy palacsinták vagyunk-é már vagy még tisztes kocsonyák - mi páran, zöldfülűek.

Hirtelen félretépődött a vászonfüggöny, és amikor már abban a megnyugtató hitben ringatóztam, hogy emberpróbálóbb nagyjelenetem nem lesz, a tatamira puffant két szabályszerű űrlény. Az eleddig elfogyasztott embervértől egyenként két méterre nőttek, izmos lábaikon térdvédő, közöttük tökvédő, mellkasukon valami beazonosíthatatlan visszapattintós páncél, fejükön az Űrgolyhókból ismerős, többcentis szivacsréteggel még fenyegetőbbre duzzasztott gigasisak, szájuk előtt vicsorra emlékeztető rács. Kékben, bordóban pompáztak, én meg már ránézésre is elhantoltam magam. Helyes kis tulipánkertet is skicceltem negyed óra múlva ásandó sírhalmomra. Gondolatban fohászkodtam, hogy ugye ezek a fazonok csak elnézték a bejárati ajtót? Én nem szívesen tartóztattam volna őket, de a Csikólány gurgulázásából leszűrtem, hogy lesz még velük dolog. Lett. Én, a cingár miniegér, szemben a gonosz Michelin bolygó lápi szörnyével. Esélyes. Elkezdődött. Miközben elapadt erőforrásaidat tovább facsarva megpróbálsz a félelmeden túljutva a roppant ölelésben egyáltalán megmoccanni, komoly kihívást jelent az is, hogy a tanult és jól begyakorolt technikákat a megfelelő ingerre a megfelelő pillanatban megfelelőképp idézd fel és alkalmazd a gyakorlatban. Három szóval: gondolkodni is köll! Igyekeztem helytállni, de egy idő után elcsalafintultam. Más tudományágakból csent képességeket is segítségül hívtam, mikor már izomerő nem akadt a szervezetemben. Egy sambából vett jól irányzott pucsítással sikerült úgy tökönnyomnom az egyik támadómat, hogy a meglepettségtől szabadon eresztett, Ottó unalomig ismételt kifelé néző lábfejeit arra használtam, hogy egy-egy rohamnyi támadás erejéig szilárd alapállást biztosítsanak magamnak, az idők során megkopni gondolt, ám még élénken visszaidézni bírt karaterúgásaim és ütéseim, illetve a táncon edzett központom kegyesen kihúztak egy-egy szorult helyzetből. Örömmel állapítottam meg, hogy ahogy teltek-múltak az órák, és ólommá nehezedett végtagokkal, elcsigázottan küzdöttem az életemért, már kaptam egy-egy mosolyt, bátorítást, együttérző vállveregetést is és bár a fegyelem és tekintély végig belső parancsnokként őrködött, jól megfért mellette egy-egy cinkos beszólás, haveri provokáció, kedves suhintása az emberségnek. Gruppe lett belőlünk, még amennyire egynapos is.

A sok feszítéstől meghurcolt izmaim szinte áhították a naplementét. Amikor már azt gondoltam, nincs tovább, és menten én fogok odasétálni a rémekhez és kérvényezem a meggyilkolásomat, akkor zúdult ránk a leves. A fekete. Mindenki lecsücsül törökülésbe szépen, Te kimész középre, lehunyod a szemed és várod a végedet. Jönnek a szörnyek. Támadnak elölről, oldalól, hátulról, csúnyán néznek, hajad cibálják, felkapnak a hónod alatt fogva, rádkiabálnak, hanyattvágnak, szétfeszítik a combod, gyereket csinálnak neked, megfojtanak, és ami a legszörnyebb: ketten is vannak. A kimerültség, a fájdalom, a nyűg, hogy hazaakarokmenni-és-forrókádban-csokit-enni, és a gyerekkoromat végigkísérő önfegyelem utolsó jajveszéke hadtestté állt össze bennem. Kamikáze harcost tapasztottam sáros romjaimból. Na gyere, vazze. A bordófejű űrlény úgy döntött, hogy likvidál. Én küzdöttem, lefogott, haraptam, karmoltam, rúgtam, és egyszercsak eresztett a szorítás, így uccu neki, elszeleltem.

A következő etapban annyira nekibátorodtam, hogy gondoltam, úrinő maradok és most pusztán a szó erejével lefegyverzem ezt a kis ocsmánykát. Emlékeztem az első feladatra, hogy határozott, rövid felszólításokkal rideg fanuncinak kell előadnom magam, így jöttére torkom szakadtából odaüvöltöttem neki, hogy "Takarodj a kurva anyádba, Te hülye fasz, hagyjál békén!", és a kitörő tapsvihar kíséretében magammal maximálisan megelégedve visszakocogtam a többiekhez. Az edző a tenyerébe temette arcát és valamiért rázkódott, sírt tán, vagy ki tudja, mi lelte, a többiek hol fülig érő vigyorral, hol sápadtan tekingettek a bordásfal tövében felhalmozott padokra. Ott üldögélt ugyanis az egyébként még kiskorú űrlényem édes anyukája, akit az imént megidéztem. Sápadó szégyenemre vigaszul békés üdvözletet küldött és derűsen ingatta a fejét, hogy vége lehetne már, hadd vigye már haza Marcikát a nagyihoz az estebédre. Lekváros bukta lesz, a kedvence.

Ma megvizitálni volt érkezésem egy nemrég elhunyt néni valahavolt budai otthonát. Barátosném megvásárolta a múlt évezred elején épült tisztes polgári lakot és frissiben, melegiben kikérte szakmailag igencsak elhanyagolható véleményem lakberendezés, otthonosítás témakörben. Zörrent hát a kulcs, kattant kifelé a zár, nyílt az ajtó. Mint két otrombán modern űrlény, merészkedtünk félénken szerteszét a háromfelé ágazó szobákban. Tanácsára jó előre felkészültem a látványra. A "lelakott" egy fűben kúszó kifejezés ahhoz az elfekvőhöz képest, ami jöttünkben ránk ásított. Az eltávozott néni ügyintéző, lakáselpasszoló rokonai szó szerint menekültek az emlékektől. Mindent, a legapróbb megrágcsált végű ceruzát, a megkezdett szappant, a félig dézsmált konzervet is hátrahagyták a múlt ezen utolsó integetésén. A konyhában még harmadáig tele volt rizzsel a műanyag tartó, a fűszerek cserbenhagyottan pislákoltak az üvegedényekben. A falakról lehámozódni vágyó sárga tapétaleplek gyászosan csüngtek alá. A kredenc tetején megbontott háztartási papírtörlő, egyik felét még felhasználták tán egy-egy olajfolt felitatására, de amikor a csomagot kikezdték, születőben sem volt a sejtés, hogy a második henger már bontatlanul s dolgavégezetlenül álldigál tovább, míg a hétköznapok továbbzötyögnek a gazdi nélkül már. A konyhában mindenen ott volt a nénike keze érintése, a merőkanalak, szűrők elhagyottan lifegtek a kamrában, teendőre várva, átszaladó pókokat tűrve.

A szobákba berecsegve rámnehezedett az érzés, hogy én most épp behatolok. Behatolok egy élettérbe, amihez semmi közöm. Takarodjak. A megtépett huzatok, a kihidegült cserépkályha, a viaszos vászonnal elnémított kopácsoló írógép szemöldökfelhúzva szemlélte ezt a két idegent. Jönnek itt a fénylő csizmájukkal, festett hajukkal, parfümben, nyakig fiatalon. Lobogtathattunk mi tulajdoni lapot, aláírt záradékokat, az otthon hátat fordított. Megszeppenten álldigáltunk a szoba közepén, tekintetünk elmélázott egy-egy életre kelt, lomha táncnak nekiveselkedő emléken. Letérdeltem az íróasztal elé és kifeszegettem a fiókot. Ölembe hullott egy képeslap, hátán ákombákom, utána egy befizetett vízszámla, majd kedvet kaptam, hogy beljebb túrjam magam. Kihalásztam egy pakk asztali naptárat, amit a néni afféle szedett-vedett, nagyhirtelenjében vezetett naplóként használt. 1992-ben például fel lett jegyezve, hogy "Sanyiéknál vasaltam", továbbá "Adrienn telefonált" és hogy "Petra busszal, majd repülővel utazott Spanyolországba". Lerogytam a sárgafényű retró csillár alá, lapozgattam, nevettem, lapoztam, felocsúdtam, mutogattam, nézd, nézd, még ezt is felírta, betojok...egyszer csak egymásra néztünk barátnőmmel, ki nagy buzgalommal felolvasásom alatt a néni gombgyűjteményét válogatta. Mi most itt kőkeményen hullát gyalázunk, tetemet kurkászunk, lelket tiprunk. CSI Budapest.

Elszégyelltük magunkat. Lassan hátrálva visszavonultunk, lekattingattuk a lámpákat, és tisztelettől lehalkított hangon megbeszéltük, hogy egy napon, nem is olyan beláthatatlan időn belül majd mi leszünk a szóban forgó öreglány, aki nézd, de édes, még CD-t hallgatott anno, vagy jééé, de gáz pulcsijai voltak...széjjel leszünk mi is kapva, hordva, cikizve, feledve. Amit egyik hord, leveti végül, s magára húzza a következő. A lakás is ki lesz festve, mázolva, szétverve, felhúzva, szellemtelenítve, új élettel kirügyeztetve. Megrendülve hagytuk el a helyszínt. Nem sokkal később kicsit megkönnyebbülve dobtuk le magunkat kedvenc kávézónk pamlagjára és hörpöltünk be egy-egy tejeskávét, finomat, habosat, édeset, élettel telit. Mert ez most a miénk. Most még a miénk.