Amikor arra eszmélek, hogy a harmadik totál felesleges plüss rénszarvast és a hetedik vigyorgó, kalapkás kis filc hóembert is megvásároltam már, haladéktalanul megálljt parancsolok magamnak. Még pokolian csábít, tapizásra ingerel egy kedvesen mosolygó télapó figura az alsó polcon, de nem, ez a kis kópé már csak azért sem fog diadalt aratni felettem. Ura vagyok a helyzetnek! Legalábbis szeretném ezt hinni.
Megvallom, a kelleténél - gyalázat! - gyakrabban beleakadok én is a marketingesek hálójába. Önként megeszem én a csattanómaszlagot is, ha szépen van tálalva, miközben pontosan tudom, hogy miféle táp az. De úgy vélem, nincsen ezzel baj. Nem vagyok habzó szájú, önjelölt jászolszagú háromkirály. Fülemen jön ki a károgás, hogy elanyagiasodott az ünnep (jéé, tényleg? észre sem vettem itt a pláza közepén két roskadozó stand között könyékig túrkálva a bóvlihegyekben), úgy gondolom, vessen magára az, aki csak a sales&marketing osztályt élteti vele. Ha akad tartalom, pompázzon csak a forma, ha kedve és pénztárcája tartja.
Kiváltképp Karácsony tájékán bemágneseződöm én is az álmeleg álotthon képzetét keltő, pirosmasnis, mézeskalácsillatú áruházakba, hagyom, hogy vásárlásra ösztönző száncsengettyűs dalok csilingeljenek a fülemben, és mivel az összes szöveget kívülről fújom, külön nehezen állom meg, hogy ne ragadjak karon egy csomagolópapírokat hóna alatt szorongató, egy-egy markában két-két cekkert cipelő, igyekvő háziasszonyt, és ne gyújtsak rá vele egyetemben egy nótára mindenféle szánkókról és hóemberekről, ehelyett ajakösszeszorítva csak dudorászok, nézelődök, tapicskálok, szaglászom, húzom le a chip kártyát, cipelem haza a zsákmányt.
Otthon aztán nyújtófát is ragadok, deszkát lisztezek, beiglit tömködök mákkal-mazsolával, megnézem a Shrek ünnepi kiadását és az Igazából szerelem című kihagyhatatlant, ezredjére, két csatornán kis fáziskéséssel be-bevárva egyik adás a másikat, távkapcsolgatok. Cérnával kötözgetem a szaloncukrot, mert akasztót égre-földre nem kapni, állítom a fát, aggatom tele gömbökkel, szalmabábokkal, fényfüzért tekerek-csavarok, a macska nyakát gondosan kihagyva, télapót ragasztok ablaküvegre, saját súlyától állandóan lepottyanó koszorút a bejárati ajtóra. Illedelmesen köszöngetek-kívángatok a lépcsőházban a kedves háztömbtársaknak. Elragad a karácsonyi fíling. Józanságom van azért annyi, hogy miután pukkanásig tömtem a bendőm, elérzékenyülve megöntöztem a lepedőt az aktuális szirupmozin és elénekeltem a zuhany alatt a plázában legutóbb hallott melódiát, kitisztul a fejem, elcsendesülök mégis, én is. Miután betakargattam a telipocakú, elégedetten hortyogó embert, kihúzom a dugaszból a karácsonyi fényeket, lehalkítom a zenét, lelkem asztalán megterítek az igazi ünnepnek. Egyedül. Magam. Úgy a legjobb szétnézni odabent. A szeretetnek ünnepe ez, afféle szeretetnek, melyről merő tévképzetem volt, mielőtt a témában elmélyülni kényszerültem volna.
Kérdőre lettem vonva a minap, valljak hát színt, mire ez a nagy elégedettség, miben hiszek én. Hiszem-e Istent. Mindegyikünk megkapja a kérdést előbb-utóbb, innen-onnan, e vagy a célból. Minél előrébb bandukolok életutamon, úgy változik a válaszom is. Nem köpönyegforgatás ez, hanem afféle öntanfolyam, úgy hiszem. Ha nem most kérdik meg, hanem pár évvel elébb, szemrebbenés nélkül vágtam volna rá a nemet. Már nem nihilista, de még ateista státuszban tettem-vettem huzamosabb ideig. Kiskoromtól fogva történtek velem furcsaságok, táncoltak asztalok, üzentek lelkek, valami bizonyításravágyó volt születőben, de hogy mivégre, azt homály fedte sokáig. Isten apóka, hosszú, fehér lengedező szakállával és ejnyebejnye büntijeivel nem mondott nekem ugyan semmit. A halált féltem, bizalmam - gyökér híján - csak a nagy semmit markolászta. Huszas éveimben hétköznapi cölöpök mentén támolyogva gázoltam előre a vízben, azt sem tudam, merre, hogyan, minek. Fontosnak vélt támaszaim - egy pasi, egy karrier, egy baráti kör - oly ingatagnak tűnnek mai szememmel, mintha legalábbis jól bevacsorázott Garfield próbálna fűszálnyi mankókra nehezedve sétafikálni egy bokaműtét után. Jószándékú személyiségfejlődés során a cölöpöknek az a sorsuk, hogy ledőljenek. Rólam lévén szó a Hold olyan szerencsétlenül - visszavonom, inkább: előre megfontolt szándékkal - konstellált a csillagokkal, hogy hozzávetőlegesen 5-6 cölöpömet egyszerre vitte ki hónom alól a sodrás, és be is következett a bicebócákra váró elkerülhetetlen pofáraesés. Pánikhelyzetben az emberi agy bámulatos mutatványokra képes. Nekem abban nyilvánult meg a válaszreakcióm, hogy nagy hirtelen ketten lettem. Nem hangokat hallottam, hanem észrevettem, hogy csigalassan, ízről ízre gyökeret eresztek magamban. Nem kerestem cölöpöket többé, se mankót, se támaszt, mert feltettem a kérdést: mit is kell támasztani? A félelmek ellenében a biztonság érzetét. Biztonság-e az effajta biztonság? Tudtam. Sajnos nem. A francba. Egy menekülési útvonal kilőve.
Milyen félelmekről van is szó? A félelemnek én kétféle hadi alakulatát ismerem, mindkettőt bitang jól, vinné el az ördög. Az első csoport a racionális félelem, hogy ha ezt teszem, ez lesz a következménye, ezért félek és inkább nem teszem meg. Ezt a csoportot tiszteletben tartva, okosan, felnőttesen megelőző lépéseket kell eszközölni. Ilyen félelem lehet az, hogy köldökig dekoltált topban és combközépig érő lakkcsizmában az ember lánya nem vonul végig egy veszélyes környéken, de még a rendőrörs előtt sem. Nem szárítok hajat vízzel teli fürdőkádban. Nem fojtom meg a sort feltartó, problémás vásárlót, mikor nekem pedig már nagyonhújjjde pisilnem kell vagy amúgy is rohannék, ő tizedjére vételezi szemre a hibásnak vélt blokkot. Nem szegem meg a törvényt. Ide tartoznak még a rovarok, puhatestűek, ízeltlábúak, horrorfilmek, egyéb undormányok, amit bottal sem piszkálunk meg.
A félelmek másik, alantas csapata az irracionális bagázs, akik valamely lelki sérülésedből táplálkozva, begubóznak az elmédbe, merő passzióból filmeket vetítenek és szívószállal szörcsölik a véred, amíg magadat felemésztve elenyészel. Túráztatjuk magunkat. Rugózunk. Esszük magunkat. Tépelődünk. Milyen találékony ez a szép magyar anyanyelvünk önpusztításunk dolgában is! Ezt a szimpatikus kompániát felszámolni életbevágó. Evidencia ma már. A lélek legyengül, a test pajzsán rést üt a negatív energia, indul a több frontos önpusztítás.
A jó hír az, hogy a félelemre létezik antibiotikum! A védekező stratégia rém egyszerű. Két szóból áll: ne félj. Hallottam én is épp eleget, és olyan üresen koppantak a szavak, mint karácsonyfáról mancsok által leizélgetett gömbök a parkettán landolva. Aki viszont még fél, annak ez nagyjából olyan, mintha egy légszomjas, világelfehéredős, hidegverejtékezős szorongásos roham kellős közepén fegyvert szorítanék a delikvens halántékához és csendesen, igen nagy türelemmel megkérném, hogy fejezze abba a szorongását, különben 3 másodperc elteltével főbelövöm. Miféle elmerágó félelembogarak jöhetnek számításba? A bizalomvesztés, a kisebbségi komplexus, önbizalomhiány, intimitás fóbia, paranoia, hogy a leggyakoribbakat citáljam a tisztelt bíróság elé, persze mind minddel össze is kapaszkodik, hogy teljes legyen az áttét. A sémák ismétlődnek, ismerős ingerre ismerős válasz érkezik, pörög-forog a mókuskerék.
Nem szabad félni. Köszike. Jó. Majd megpróbálom. Csak még nem döntöttem el, hogy Tini Ninja Teknőc legyek vagy Batwoman? Ideig-óráig jártam csak sikerrel, a para mindig kivirágzott, hol az agyamban, hol a zsigerekben, hol a szívemben. Bámulatos, hogy mire képes a rettegés. Kétjegyű volt a könyvek száma, amit a témában befaltam, vallottam azon a bizonyos bőrkanapén is, jegyzeteltem emlékeket, égettem papírfecniket, vajákoltam. Egyre tisztábban látszódott, hogy minden út egyfelé terel. De a titkok nyitját, az őrkaput nem tudtam kikerülni. Elérkeztem ahhoz a ponthoz, ahonnan csak úgy tudtam továbblépni, hogy a folyóparti veszteglést megunva beültem a gondolába, és átengedtem magam a nemistudomminek. Hanyattdőltem a ladikban, ütemesen nagyokat lélegeztem ki meg be, ellazítottam a görcsölő izomcsomókat és átadtam magam a bizalomnak. Hogy nekem csak annyi dolgom van, hogy ráhasaljak az áramlatra. Majd az visz, én csak ne aggódjak. Innentől kezdve, ha nem is mindig a nagy könyv szerint, de szerethetően bukdácsolva egyre mélyebbre engedtem magam az ösvényen. Csak azt kellett elhinnem, hogy minden rendben lesz. A nemrég kifejlődött másik énem egyre hangosabban, egyre többször volt hallható, és bizony az ma is. Néha jósol, néha figyelmeztet, néha ösztökél. Amikor olyan elágazáshoz érek, ahonnan a helyes út egyértelműen látszik, de gyáva szívem a másikat választaná, bátran rálépek mégis a helyesre. Tudom, hogy göröngyös lesz és sötét, de azt is tudom, hogy a könnyebbik út már nem az én utam. Hanem a félőké. Hogy hinni kell-e ehhez Istenben? Azt gondolom, igen. Aki finnyás, nevezheti Sorsnak, Jótékony Erőnek, Dumbledorenak. Tökmindegy. Az én Istenem, akit hiszek, nem templomokban lakozik. Nincs szakálla. Nem büntet. Nem kell pap hozzá, hogy halljam. Nem kell sunnyognom előtte, ha vétkezem, vagy elszállt az agyam, vagy mégiscsak félek. Velem van és semmi mást nem csinál, csak gyökérzik.
Hogy ne legyen uncsi a lelki fejlődés, a hittel élő ember rendszeresen szekáltatik. A hitet megszerezni is melós, de megtartani, az már edzésszámba megy. Mert hit nélkül sajnos nincs szeretet sem. Sokáig úgy tudtam, a szeretet egy érzelem. Ez az, amit a családom, a macskám, és a kedvenc színészem vagy kajám iránt érzek. Lópikulát. Érzelem a szerelem, a gyűlölet, a harag, a szenvedély. Gimi első évében ötösért én is felmondtam azokat a sorokat, melyek abban a korban közömbösebbek voltak egy ajtófélfánál. Ma azzal szórakoztatom, provokálom magam, hogy megvizsgálom: mit pipálhatok ki a következő sorokból az aznapi viselkedésemmel.
"A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. A szeretet nem szűnik meg soha." (Pál apostol levele a Korinthusbeliekhez)
Mit válaszoltam aznap este a csillogó szemű lányzónak? Ha jól emlékszem ezt, csak néha öööö-ztem:
nekem az a legfontosabb, hogy egészséges maradjak. Ennek érdekében nem szabad engednem, hogy a lelkem szétmarja a félelem ilyen-olyan megnyilvánulási formája. Ezt hogyan érhetem el? Le kell számolnom a félelmeimmel. Hogyan lehetséges ez? Ha szabad vagyok. És ahhoz mi kell? Hit. Miben kell hinnem? Hogy minden rendben lesz. Mert ha épp jót ad a sors, örülök neki, ha rosszat, hát abból tanulok majd, így az is jó lesz valamire. Nem kell mindig jól járni, mondta kedves, szépemlékű Popper tanár úr. No és hogy hihetem el, hogy minden rendben lesz? Úgy, hogy hiszek abban, hogy az univerzumban rend van, minden mindennel összefügg, az energia körforog és nem szűnik meg. Az összefüggések pedig értelmet adnak a katyvasznak, és ha saját életemben látom az összefüggéseket, az erősíti a hitem. Persze megingok. De ilyenkor rákapcsolok, még több jót és meleget adok, becsokizom, betárazok számomra fontos könyvekből és még ennél is több Ákost hallgatok. Ezek nagyon egészséges dolgok.
