Három nyivákoló négylábú felnevelésével, takarmányozásával, szocializálásával a hátam mögött - továbbá jelenleg is gyakorló cicamama státuszomban - tulajdonképpen macskatudományágból a DrPhDDiplEng címet is odabiggyeszthetném a nevem elé. Nyugodt lélekkel.
Még csípős tavaszi szombat reggel volt, amikor pirosra forrázott bőrrel áztattam magam a zuhany alatt és hosszú percek óta csak lakótársam neszezésére füleltem. Rejtjeleket, kódokat silabizáltam nagy gonddal. A macskám minden szokását betéve ismerem, tudom, milyen, amikor égnek meredő farokkal, vígan énekelve üdvözöl, amikor egy ritkán hallott hangtól szájtátva elbizonytalanodik, láttam már buddhistán összegömbölyödött állapotában, konyhaszekrényből sokadjára kitiltva és emiatt csúnyán befrusztrálódottan. A kedvencem, amikor teszemazt a fürdőszobába szólít dolgom, és ahogy elindulok a folyosón, szembetalálja magát velem, vádlimagasságban beazonosít, és az a kósza kényszerképzete támad, hogy én most üldözőbe vettem. Ennek köszönhetően a legnagyobb volumenű mosakodás vagy szőnyegtépkedés kellős közepén milliméter vastagságú plüss szőnyeggé lapul, füleit ádázul hátra sunyja, napkorong méretűre tágult fekete pupillájából vészjóslóan őrült lángok lobognak, pattogó szikrák hányódnak kifelé és farkának dinamikus ide-oda lóbálása mellett, ülepét mocorogtatva kéjesen várja a pillanatot, hogy elhaladjak mellette, és az összes karvalykarmát a bokámba vájva, kígyómód rám csavarodjon és halálra harapjon.
Az illemhelyiség használati szokásai is nyitott könyv számomra. Először menetrendszerűen bemasírozik a billenőajtaján keresztül az alomba, alkalmas helyet túr magának, melynek eredményeképpen az alom számottevő része már a lengőajtón át is az előtérbe kotródik, ás, ás, ás, ha pisil, akkor mintha a Niagara lövellne a vécéje hátsó falára, ha nagy dolga akad, azt számos más hatás is kíséri. Mindkét művelet végén kavicsszőnyeg képződik a padlón, melybe meztélláb belelépni nagy sietve maga a gyönyör.
Ez alkalommal gyanúsan sokáig tartott a kotorászás, a Niagara viszont, úgy tűnt, elapadt. A macska csalódottan kivonult, térült-fordult, mosakodott, visszament, ásott, kijött, mosdott, visszament... a zuhanyzásom alatt ez a forgatókönyv nagyjából tizenötször percre-pontra ugyanígy lezajlott. Azonnal tudtam, hogy egészségügyi probléma áll fenn. A panaszos nyávogás is erről győzött meg. Amikor jelenlegi lakhelyemre költöztem, az első dolgok egyike volt, hogy interneten utánanéztem a legközelebbi állatorvosi rendelőnek és szerencsére találtam is egyet, jó közel. Rápislantottam az órára, a doki még másfél óráig rendel, így döntöttem. Ma lesz a napja, hogy orvoshoz megyünk! Minden valahavolt macskaszolga pontosan tudja, hogy az állatnál egy lény sínyli jobban meg ezt a programot: a szállítója.
Ennek sokszoros tapasztalatában felvettem hát a legszakadtabb hacukámat; előkerült egy foltos, buggyos mackónadrág valahonnan az ágyneműtartóból, művészi bénasággal összemosott póló, kapucnis pulcsi, elnyűtt, kikopott dzseki, koszos bakancs. Azzal a lényegi ismerettel is rendelkeztem, hogy az orvoshoz cipelt áldozatról minden esetben szakad a szőr. A következő problémát az jelentette, hogy Kálmánkám drágám még örökbe vétetését megelőzően, minikorában, olyasfajta lelki sérülést szerezhetett, aminek hatására a mai napig nem tűri a zárt tereket. Ha büntetésből vagy praktikumból becsukom valahová, azonnal életveszélyben érzi magát, torka szakadtából hívja a mentőket, tűzoltókat, a hordozójában pedig annyira retteg, hogy bikamód fejjel nekiszalad a rácsának és nem egyszer így már szép kis szemsérülést is okozott magának. Emiatt legutóbbi dokilátogatásunkkor bizony ölben vittük a kocsiig, odabent szabadon eresztettük, melynek következtében a sofőr átmeneti látás- és tapintászavarokkal volt kénytelen vezetni, majd kocsitól az orvosig szintén ölben volt a szállítmányozás megoldva.
Most is az ölben cipelés volt a terv, csak a bibi ott kezdődött, hogy akkortájt a macsek még kiló krumpli súlyban volt, történetünk idejére pedig igencsak nekigyarapodott. Kerítettem egy ócska, kockás pokrócot, és mintha csak úgy mellesleg elhaladnék mellette, egy hirtelen mozdulattal megleptem felülről, ragadozó sasként lecsaptam a gerincére, bebugyoláltam, felkaptam, és burleszk szerűen elhagytam a lakást. A jószág persze azonnal bepánikolt, és a nagy ijedelemre sűrű szőrhullatás mellett úgy érzékeltem, növeszthetett izibe további 4 lábat, mert ahogy próbáltam minél inkább magamhoz ölelni, ő a 8 lábával minél inkább el óhajtott rugaszkodni. Valahogy ajtózárás közben megvívtam vele, ő felváltva taposta a májamat, vesémet, jobb szemhéjamat, majd éktelen üvöltésétől kísérve leszaladtam a lépcsőházban a pakkal, ki az utcára, mielőtt a szomszédok rám hívják a gyámhatóságot.
Tudtam, hogy nagyjából 6-7 percet kell erőltetett menetben megtennem ebben a pózban, ami először még súlyra tán könnyűnek tűnt, de a megtett méterek számának növekedésével egyenesen arányosan egyre terhesebb lett a csomagom. A pokróc időnként le-lecsúszott róla, a mellettünk elcsaholó kutyák sóvárogva szaglásztak minket, ahogy befedte őket Kálmán szőrzápora, az úttesten elrepesztő autók hangjára pedig mind mélyebben eresztődtek húsomba a karmok. Válogatott udvarló bókokat és vigaszokat duruzsoltam a két hiúzfülbe, de mindhiába. Pár pillanatra, amíg megrágcsált egy odahajló faágat, elhallgatott ugyan, de az út nagyrészét végigvernyogtuk. Az utolsó métereken aztán kiböktek minket a kisgyerekek, deeeeeeeeee araaaanyooooooooooosssssssss, anya néééééééézddd, kisciccaaaaaaaaaaaaa, de éééééédiiiiiiiiiiiiiiiiiii, rohantak körénk, és még mielőtt bármit szólhattam volna, ahol érték, tapicskolták, húzták, nyomkodták a szerencsétlen jószágot. Könyörtelen módon faképnél hagytam a felajzott gyerekeket, bevettem a kanyart és pokrócostul benyomultam a rendelő várótermébe. Az ott türelmetlen körömcsattogtatással várakozó izgága tacsi, a cipősdobozban gubbasztó tengerimalac és az illedelmesen, hordozóban kuksoló fekete macska(r)társ szaglászva üdvözölte a beszédült, zilált hajléktalant és tajtékzó fenevadját. Meghúzódtunk egy padon, a sarokban, ahol kicsit lazítottam a fogáson és amint felmértem, hogy a zárt váróból elméletileg nem mehet sehová, szabadon engedtem, hadd mászkáljon, én pedig próbáltam görcsbe merevedett karjaimat egyenesbe kalapálni. Kálmán először tétován terepszemlézett, majd szerteszét gyalogolva akaratlanul is lemérte magát az óriásmérlegen. Üldögélő gazditársaim sokkot kaptak, látván, hogy a mutató túlszaladt a 8-ason a kilogrammokat felvonultató skálán. Telt-múlt az idő, érdeklődtem, érdeklődtek, anekdotáztunk, páciensek jöttek-mentek a titokzatos és egyben rémisztő fehér keretes, tejüveges ajtón át, míg végre ránk került a sor.
Egy nagy nyögéssel feltornásztam a macskát annak teljes tömegével a kezelőasztalra, ahol csontjai gumicukorrá puhultak, szemei döbbenten gúvadtak a mindenféle szörnyűséges csipeszre meg tűre, életösztöne menekülést diktált. Csakhát én felülről kontrolláltam azt szegénynek neki.
“Kezit csókolom, tessék mondani, mi a panasz?” – simogatott fülcimpán egy felette kellemes férfiorgánum, majd valahonnan a hátam mögül a pult másik végére termett maga Dr. Sárm. “Húúú, mekkorrraa jószág!”
Egy pillanatra elmorfondíroztam, hogy talán vörös tűsarkút kellett volna húznom éjfekete, kislyukú neccharisnyával, de a vészhelyzetre eszmélve azonnal torkontapostam a hiúságom és igen körültekintő anamnézist szolgáltattam a macsekról. A tüneteket nagy gonddal írtam le, és anyai szívem azonnal a pult alá olvadt, amikor észrevettem, hogy a doki és a macskám gyakorlatilag végigszerelmeskedte, cirógatta, ajnározta a mondandómat. A manóba, hogy minden állatorvos ilyen bitang jóképű!? Én meg feszítek itt a legutolsó hajléktalan módi jegyében! A doki közben fél kézzel fenéken kínálta a macskát egy lázmérővel, aki ettől félárbocra ereszkedett, majd szemhéját is ernyedten lehunyta. Kissé már nyűgös kezdett lenni, amikor csapkodó nyelvét félrepiszkálva a fogazatát vizslatták, a hasnyomkodást pedig kifejezetten zokon vette, de büszke voltam rá, mert disztingvált, és csak én kaptam közben válogatott cifra szemrehányásokat őkelmétől.
Miután fény derült a rejtélyre és éngazdiságom meg lett dicsérve, hogy ilyen gyorsan kapcsolt és orvosi segítséget kért, Kálmán gazdagabb lett pár fiolányi antibiotikummal és vitaminnal, de ettől a vásárfiától mégsem lett fényesebb a kedve. A párnámat meg a macimat akarom, hagyjatok már lógva – sütött a szeméből. Az ivartalanított kandúrok egy tipikus betegsége támadta meg, melynek vagány latin neve: cystitis, érthető nyelven: húgyhólyag gyulladás. Kezdő macskadoktorok tájékoztatása végett elárulom, hogy a táplálékban található lúgok kis kövekké formálódnak és ezek a kristályok elkezdik szúrni-piszkálni a macska húgyhólyagját, ami végül a sok macerától jól begyullad. Na ez aztán pokolian fáj, szúr, ingerel. Speciális savanyító táplálékkal azonban megelőzhető a baj, és évek óta tanúsíthatom, hogy ez valóban így van.
A szülői értekezlet végén az orvos szétnézett, kereste a hordozót. Felvilágosítottam, hogy azt ugyan hiába keresi, olyanunk nincs, mert az állat nem bírja. Kérdő tekintetére rávágtam:
“Klausztrofóbiás.“
A doki sokat látott szembogara igen csak nekitágult és el is nevette magát. Segített rám bugyolálni a vérig sértett beteget, majd dolgunk végeztével kitámolyogtam vele az utcára. Elnehezült csomagommal hazafelé tántorogva azon töprengtem, hogy súlyosan rá kell gyúrnom bicepszre, mert a következő 10 napos injekciókúra során nem fogom bírni a napi két szállítmányozást. Vagy veszek egy ilyen csinos dokit otthonra. Kálmán a gondolatra olyat rúgott a gyomorszájamba, hogy az idea – ahogy jött, úgy ment – harmatosan hamvába holt.
