Szösszenetek

Nem tudom nem észrevenni, hogy egyes klikkek mostanában kiközösítenek. Látom a szemekben a megvetést, hallom a hangokban a kételyt. Úgy kezelnek, mint egy köztük lézengő földönkívülit: édes, cuki, nincs vele nagy baj, csak hát nem a mi fajtánk. Ennek ellenére én azért minden fórumon vállalom, beismerem, s most alátámasztom, hogy énnekem a nyár az év büntiperiódusa, amit nagy valószínűséggel azokért a rimánkodó fagyoskodásokért rónak rám odaföntről, melyeket télen dideregtem össze imáimban. A nyár az freedom, szánsájn, szerelem - a fiatalok kutyapózban hányásig buliznak, virágzik a herpes genitalis, ordítja a média, hogy most van az évben a boldogságtájm, s ha Te nem vagy épp feszabadult és bódog, akkor más lehetőség nincs, csak az, hogy orbitális lúzer vagy, szóval legyél már most boldog, na. Meg még nyaraljál is külföldön sok pénzér'.

A nyár számomra maga a lávaköves pokol. Ha kisovis lennék, és feladatul kapnám, hogy rajzoljam le magam nyáron, zsírkrétával felvázolnék a rajzlapra egy terráriumot, de abban nem hüllők sütkéreznének, hanem pár kopár sziklán ott döglődnék én, s agonizáló halként tátognék végig 3 hónapot. Néha kisóhajtanám magamból, hogy "ezt a szar időt!", amiért agyon is köveznének. Hadd szemléltessem hát nyárkerülő életmódom főbb motívumait: első s legfontosabb tényező, hogy a hőmérséklet emelkedésével egyenes arányban agyműködésem, aktivitásom elenyész, majd végleg leáll, s egyetlen képességem kimerül porhüvelyem A-ból B pontba való keserves hordozásában.

Reggel 4-kor már szemedbe süt a nap, és dunyhaként rád nehezedik a forróság. Lezuhanyzol, megtörölközöl, sminkelés közben leizzadsz, újrazuhanyzol, már nem is törölközöl, vizesen indulsz s még vizesebb leszel az úton. Én szigorúan az utca árnyékos oldalán vánszorgok, fél fejemet eltakaró, irdatlan napszemüvegem légyszemű tohonya tehenet csinál belőlem. Ha utcára megyek, nem kapok levegőt, ha járműre szállok, enyhet talán ad a légkondi, de a hűsölő hajléktalanok illatozása hamar menekülésre késztet, ki újra a katlanba.

A pasik ingyen live pornóznak, hiszen vetkőzünk mi magunktól is. A hapsik Téged bámulnak, Te a többi nőt: hálisten, annál vékonyabb vagyok, hopp, ott kilóg egy narancsliget, uh, ezt a ruhát felveszi, no önkritika, azannya, én is ilyen mellet akarok, de iszonyú gyönyörű ez a csaj, de jó, hogy a pasim most nincs velem, de hohó, ő a város másik végén biztos ilyenebbet is lát épp, no mindegy, nincs mit tenni. Ha kisnacit húzok, sült combot vacsorálhatunk este, vagy "ooops, bepisiltem" imidzsben masírozhatok célállomásom felé. Ha szoknyácskát, kisrucit, akkor meg ipari mennyiségű hintőport kell felvásárolnom, hogy a férfiak által istenített divájn háromszög ne pálljon be a nagy patakzásban. Elnézést, gusztustalan s tán meglepő, de mivel a nő is humanoid, csorog, s bizonyos szegletei irritábilisak. Harisnya az nem opció, így lehet akár dejhhhhmannnnzöld, akár humanikos, a nyári topán egy céllal kerül a boltok polcára: hogy vért fakasszon a kecses női lábfejeken, leginkább sarok, és nagylábujj tájékon. Jönnek a ragtapaszolók, titokzoknizók (ők azok, akiket a jóindulatú s fejlett empátiával rendelkező járókelők azonnal lenyanyáznak) vagy a lapostalpú balerinák.

A szakértők minden csatornán mutatóujjukat felemelve oktatnak, hogy egész nap egy dolgunk van: inni, inni, inni! Iszom, kiizzadom, ruhám foltos lesz, marad a fekete (beszívja a napfényt, belesülsz) vagy a fehér - rém változatos. Metrón meg le ne üljél főleg a bordó műanyagra, mert két megtermett kilós fehérkenyérnyi vízfoltot hagysz, melybe hányingerrel küzdve vagy ráül a következő, vagy megvárja, amíg elpárologsz.

Késő délután kiakadsz, feltépsz egy tábla csokit, de az sugárban spriccel ki, hűtőbe meg csokit elvből nem teszünk, marad a nyalakodás, s a sok Maszatberci. 22 óra tájban érkezik az irgalom, de ha lámpát gyújtasz, két lábon járó vértankká válsz, vagy szőrös-húsos lepkék riogatnak, tartsál macskát, az megvacsorálja ezek zömét, csak húzza a fülét, mert te meg visítasz a tor-ropogtatás közben. Éjszaka megpróbálsz aludni (ha szexeltél ezt megelőzően, lepedőt, ágybetétet kiteszed száradni, másodszor is lezuhanyzol aznap este, s megpróbálod helyrepofozni elkalapálódott szívritmusod), de háromórányi néma káromkodás után csak felkelsz, dühösen zuhanyzol, de a villanyra megint mozgásba lendül a kerületi bogárraj, inkább elüldögélsz a sötétben, s végre van alkalmad gondolkodni az univerzum válladat érintő projektjeiről, már ha te szerencsés vagy, és nyáron van agyműködésed.

Egy dologról nem szóltam még: mivel a tánciskolában a kurzusok nagy százaléka nyárra leáll, heti edzésadagod ennek megfelelően a duplájára emelkedik, s a harmadik tánc után holtan rogysz össze, de Ottó letép a ventillátorról, hogy meg ne fázzál (ugye érzékeljük a helyzetkomikumot?!), és a második versenykör sambája előtt még azt a jótanácsot adja, hogy szimplán vonatkoztass el a melegtől, hiszen sportoló vagy, nem kényes kisasszony. Megpróbálod, nem megy, de addigra már a samba felénél jársz, és már nincs időd meghalni se, hisz tolni kell, különben a Mester nyír ki saját kezűleg. Így megy ez.

Nénikei felelősségem teljes tudatában derékban enyhén bedőlök, tenyerem nyújtom, kérem a bizonyítványt. Dórika bólint, gomb szemével anyját keresi, ki már hozza is a doksit.

"Na, én még meg sem néztem!"

"Hogyhogy?"

"Hát, volt mostanában fontosabb dolgunk is."

No igen, a tegnapi orrmandula műtét kétségtelen jó eséllyel pályázott a hét eseménye plecsnire. Tesó meséli, hogy műtét előtt Dórikát legálisan behallóztatták, mire a sárga pizsis füvesgyerek ráérős elgondolkodásba kezdett, majd megvilágosodott, miszerint: "Anya, neked 4 szemed van!" Az orvos bólint, remekül szuperálnak a szerek, tolhatjátok. Anyja és nagynénje online telefonos kapcsolatban parázzák végig a 10 percet. Attól eltekintve, hogy a kórházban törik egy cső, pisilési lehetőség evégett ohne, illetve gyakorlatilag a párnahuzatra direktben málik a fal, a komplikációnak szerencsére nem pont arra akadt dolga, így szombaton már csengetek is be a kertkapun, hónaljig játékban-csokiban-rószaszínben látogatóba érkezem. Dórika várakozásaimmal ellentétben nem ágyban, senem pizsiben, senem lábadozva fogad, hanem nagyon is talpon, csattogós papucsban, mosolygósan, gyógyultan. Annyit azért még a lelkére kötöttek, hogy a repülőket ne nézegesse mostanság az égbolton, meg még egy rakás szabályt tartson be, lesz szíves, és a kis páciens maximálisan együttműködik. A SPARban lőtt ajándékomnak nagyon megörül, főleg, mivel már a borító arra buzdít, hogy: "építs saját állatkertet"! Furfangos egy könyvecske ez. A kartonból ki kell pattintani a vagányul megdizájnolt állatokat, lombokat, fatörzseket, jégbarlangokat, kerítéseket, és addig kell hajtogatni, hogy a mellékelt ábrához legalább nyomokban hasonlítson. Dórika nekiesik, mint tót az anyjának, én meg bújom a bizit. Minden nagyon példás meg jeles meg jó, de hát ugye a vérem csak talált a szervezetében egy mellékeret, mivel a matek...hát az bizony: ejjj. Hátralapozok. Eleve nem teljesen indokolt számomra, hogy az első-második-harmadik osztály pusztán egy betétlapon szerepel a kiskönyvben, nagy esélyt adva így a szülőknek, hogy azon mód e lapokat elhagyják. Elsőben még szövegesen értékelték, ahol azt olvasom: "...nehezen érti meg a szöveges feladatokat...nehezen látja meg a matematikai összefüggéseket." Mondom tesónak, hogy ezt mintha rólam írták volna, s nem kecsegtetem, hogy jóttányit is változni fog az affinitás. Na, mi a szösz, "a geometriai ábrákat felismeri", ami jó, mivel én azt sem mindéééjjjg.

Fel vagyok szólítva, hogy segítsek kipattintgatni a kismajmokat a kartonból, közben anya már szerkeszti a fatörzset, s rá a lombot. Dórika reklamál.

"Ildike, ne tépd le a majom farkát!"

Oooops, az tényleg bent ragadt, nem baj, majd a következő...ollé, ennek meg a lábfejét szakajtottam le, (Ildikeeee, neee, szakad a majooom!) amannak meg a combja maradt le.

"Ó, Ildike, mi lett a majmokkal?!"

"Nem baj, a lényeg megvan, aggassuk rá a koronára, ha anya végre össze tudja r..."

Egy tökéletesen összeszerelt, széltől szinte hajladozó, lombos fa úszik be jobbról a látóterembe, anya már rég s szépen csendben összegyúrta a fát.

"Ezt elég fa**án összeraktad...na figyejjjjé, mert most jön egy jégbarlang, na az kifog majd rajtad."

Tesó babrálni kezdi, és mire körbevágjuk neki az alaprajzot, hogy boldoguljon, már korcsolyáznak is rajta a jeges mackók.

"Nem mondom, elég gyors vagy."

"De hát ez csak geometria."

"Jó, de mi alig ismerjük fel a geometriai formákat. Papírunk van róla-" lebegtetem a bizit.

Dórika úgy dönt, holnapra is hagy feladatot az aznap soros látogató Sanyi papának, én meg sunnyogok egy sort, hogy ő ennek bizonyára rendkívüli mód fog örülni.

Igggeeen??!!!? Nem kapok csokit? És csak azért, mert ma már kaptam? Hát jól van, ahogy akarod! De akkor én VILÁGGÁMEGYEK! Engem itt már biztosis, hogy nem szeretnek.

Ahogy leszabadultam a játszótérre, és a gőz sisteregve kiszáguldott a fülemen át, harci kedvem némiképp alábbhagyott és lassan beköszönt a parafaktor is. Ezt én most komolyan gondoltam? De én csak 8 éves vagyok! Tessékmondani, merre van a világvég? Merre induljak? Tétován hezitáltam, de nem torpanhattam meg, hátha még az erkélyről utánamnéz és látja, hogy gyáva nyúl vagyok. Biztos, ami tuti, nekilódulok az ovi felé, azt még megismerem. Kis lapos épület hintákkal, tejet mérőkanalazó kövér, köpenyes nénikkel. Jobb, ha erre indulok, mert egyedül még nem jártam a zebra túloldalán sem, de úgy okoskodtam, hogy ha ezen a térfélen maradok, és ennek a világnak a végére zarándokolok el, az is épp elég bünti lesz. Háhá! Hogy fogok hiányozni! Hogy fogja bánni az anyám, amikor a rendőrök becsengetnek hozzánk azzal, hogy nem találtak meg, hogy fog könyörögni, hogy bárcsak az örökkévalóságig tömhetné belém az Africánát meg a Kajlát!

Gonosz öröm ömlött szét bennem. Élveztem az elégtételt, hogy akkor már késő lesz, mert én addira elvesztem, talán meg is haltam. Emlékszem, egyszer megtiltotta, hogy ilyesmiről beszéljek, mert valamiért nagyon fájt neki, pedig ez csak egy szó, nem is értem. Ezekkel a kellemes gyermeki gondolatokkal vágtam neki az újpesti kozmosznak. A felnőttek olyan hülyék tudnak lenni, de most komolyan! Most mibe tartana venni egy nagy zacskó csokit, és én arra majd rájárok?! Nem kértem sokat. Mi ez a hülyeség, hogy nincs pénzünk? A többieknek miért van? Minek kell annyi zöldséget venni, például? Utálom a zöldséget, kivéve a krumplit. Tökfőzeléket aztán tutkó, hogy nem fogok enni, hiába főz.

Áhá, ez itt az ovi udvarának vége. Innen már ingoványosabb a talaj. Mintha balra egy közért lenne, jobbra meg a Barbiék laknak, ott voltunk zsúron múlt héten. És ha csak felmennék a Barbiékhoz és ott laknék pár hétig? Az is elég megtorlás. Az ő anyukája biztos nem ilyen gonosz. Vagy ne menjek haza mégis? Nem, felejtsd el, az gyávaság, és máris iramodtam tovább a közért felé. Útközben rámköszönnek az ismerősök. Mindenki örömmel megy haza. Naná, mert ezek biztos kapnak csokit, csak én nem. Ja, hát, szegény Gabi, annak meghalt az anyja, apja meg állandóan hőbörög meg csípős szaga van és vörös a feje. Őróla tudom, hogy nem boldog, amikor haza kell menni, ezért ül folyton a hintán. Egyébként most, hogy világgámegyek, akkor nem látom a macskát se többet? De, majd egyszer talán szerintem hazamegyek, ha már úgy érzem, eléggé megbánta, amit tett. A közértet is elhagytam, és megállít a bizonytalanság. Elkezdek félni. Nem lenne nekem jobb otthon? Még sose jártam a közérten túl se. Úttest van, azon túl meg kertes házak. Most mit csináljak ott? Megbeszélem magammal, hogy leülök egy fa tövébe és várok, amíg keresnek majd a rendőrök. Majd szólok is nekik, hogy én vagyok, nehogy ne találjanak meg. Ülök egy gyökéren, nyomja a fenekem a beton, másznak rám a hangyák, csípkednek a szúnyogok. Mindenki siet, igyekszik valahova. Nem jól érzem itt magam. Lehet, hogy haza kéne mennem? Egy láthatatlan köpönyeg libben a vállamra. Először csak birizgál, de lassanként szűk lesz és szorongatni kezd. Késő délután van. Mindjárt este. Ilyenkor szoktam fürdeni meg vacsorázni. Apuval nézzük a Szomszédokat. De ennék most téliszalámis kenyeret paprikával...tényleg, mit fogok enni, ha nem találnak meg? Á, hagyom a francba, inkább hazamegyek.

Örömmel pattanok lábra, de hókon nyom a kétely. Most akkor merre is lakunk? Áhá, ott abban a sárga házban. Juj, anya mérges lesz! De jó lenne, ha nem lenne mérges. De jó lenne, ha inkább örülne nekem. Szaladni kezdek. Fázom is már, és félek is. Futva érkezem a házunk elé. Valami nem stimmel. Valami nem olyan, mint szokott lenni. Megkeresem a csengőnket és felcsengetnék.... na, hol van már apu neve? Mi a fene van? EZ NEM AZ A HÁZ! Eltévedtem! Na most aztán már tényleg nem jutok haza! Krokodilkönnyek robbannak a szememre. Annyaaa, segíts! Anya, találj meg, légyszi, kérlek, csak most az egyszer! Soha többé nem megyek világgá! Soha többé nem kérek csokit, csak találj rám, anya, nagyon kérlek! Senki nem jön a segítségemre, szürkül, rámtör a pánik. Vinnyogva szaladok az utcán bármerre.

"Mi vaaan?" - ráz meg egyszer csak valaki. Felnézek hüppögve, és egyszerre a világ minden megnyugvása a szivembe költözik. A tesóm az a Kolip Krisztával, fagyiznak. Egy nyáladzó őrült tébolyával kapaszkodok a nyakába, ő meg nem érti. Hazáig szorongatom a kezét és imádkozom, hogy anya ne haragudjon rám. Mert ha anya haragszik, én úgy nem tudok élni, én akkor megölöm magam.

"Szerintem eltévedt és a szembe sárga háznál csöngetett"- rak le a tesó anya színe elé, aki hasztalan keresésemből visszatérve vörös szemével homályosan lát csak, de Istennek hála, szó nélkül ölel a szívére s a hátamra zokog. Soha nem esett olyan jól a szalámis kenyér, a takaróm huzatának illata, a macska tétova kóricálása, a Szomszédok főcímzenéje, anya jelenléte. Sokszor visszagondolok erre az élményre. Amitől én reszkettem, bizonyára eltörpült az ő félelme mellett. De számomra mégis a gyerekkorom legpokolibb, legkétségbeesettebb érzése lett. A lehetőség, hogy anya haragszik rám.

Pofátlanul szép idő van. Ha lábam volna oly hórihorgas, egyenesen hasba rúgnám a Napot, hogy térjen már észre. Hordja el magát és máshol pöffeszkedjen. Mi most itt temetünk. Már nem férünk be a ravatalozóba, kint, a szikrázó nyárban tántorog lakli árnyékunk. Mint megannyi lógó orrú fűzfa, imbolygunk.

Túl sokan vagyunk. Túl sokan szerettünk. Nem itt kéne most lenni, hanem egy selymes füvű parkban fogaink alatt epret sercegtetni, tenyerünkkel fodrozódó patakvizet szelni, sikítva menekülni a fagyinkért ostromot indító méhecske elől, és ölelni, szeretni, élni. Neked is ezt kéne most. Hát nem tudtad? Jó volna, ha felébrednél. A pap szépen beszél, vigasztal, ám egyben óva int minket. Ne örüljünk sokáig. Nemsoká mi jövünk. Persze ez csak az én elferdült olvasatom, neki minden szava szépen becsomagolt és steril. Ha az én anyámról szólna így, egy mozdulattal azonnal félretolnám, hogy a tömegbe üvöltsem fájdalmam. Hogy a pulpitusba kapaszkodva, kínoktól vonagló gyomorral elmeséljem, ki is volt ő, honnan jött, merre tartott, mivé lett. A pap közvetít, mi próbálunk hinni. Hozzám sajnos nem talál el a vigasza, így szónoklata alatt megkeresem az Istent, akit én ismerek és az ölébe kuporodom. Így már jó. A legfontosabb kérdés, hogy készen vagyunk-e szembenézni az Úrral, ha eljön értünk, figyelmeztet az atya. Mind elgondolkodunk. Egyikünk sincs kész. Naná, hogy nem. Mind épp nyakig merülünk a slamasztikában, száz démont cipelünk ahogy gólya-viszi-a fiát, hátunkon szálkás kereszt. De az ember az küzd. Az olyan. Azok, akik tudják, mi ellen kell, s mivégre.

Egy pacsirta ide repül közénk és érdeklődve figyel. Aztán ránk ún. Szemtelenül flörtöl az élettel, némulna bár el, de minden egyes felbugyborékoló hang egy szózat. Meghallom, hogy mit beszél. Hogy emlékezzek. Hogy ne felejtsek el élni. Hogy sose féljek.

És akkor felcsendül. A hang, amitől minden sejtem összeszalad, s a sarokban vinnyog a tüdő alján, epe csücskén. A lélekharang. Hozzák a férfiemberek a koporsót, a faláda elhalad mellettem, de már nem látom, mert liternyi fátyol borul szememre. Jönnek lassan a marabuk. Megtörten, a távolodó koporsóba foggal-körömmel kapaszkodni vágynak, de ehelyett bölcsen lépdelnek csak némán rázkódva. Józanságuk deszkáira, mint fuldokló hajótöröttek, kétségbeesve nehézkednek. "Csak túlélni ezt, csak legyünk túl ezen", látom az arcokon a hüppögő fohászt. A férj, a két lány. Ismét szíven markol valaki. A pacsirta folyamatosan fecserészik, társa felkacag, kinevetnek minket. Nem tudjátok-e, szent bolondok, hogy mindennek vége ez? Hogy áll mégis a rend?

A szegett fejű menet túl hamar a lyukhoz ér. Az üreg, ahol mától kezdve elpihensz. Úgy mintegy örökre. Már ami a testedet illeti, persze. Te már réges-rég nem ott vagy, nem a szétszabdalt izomrostok között, nem a csontok velőjében, nem az idegek szálaiba gabalyodva. Tudom, de mégis patakzom. A két lány összekapaszkodott kínjának gócára lesek félőn, nehogy indiszkrét pillantásom megkarcolja a szövetség e tökéletes gömbjét. Dehogy karcolja. Koppanva hull alá a sok rög, bedobált rózsa, porzó homok, s Te egyre mélyebbre kerülsz. Nehéz a szivem. Áldom a sorsom, hogy nem feladatom a hátramaradottaknak reményt adni. Mit mondhatnék az édesanyádnak, aki most csak néz utánad, tenyerébe temetett keservében? A két gyermekednek, a férjednek és ennek a tengernyi fejet csóváló, néma bábnak? Mit mondjak magamnak, amikor elmémre vetül saját édesanyám egy napon bekövetkező temetése? Biztos, mint ahogy a nap felkel. Úgy türemkedik előre a jelenet, mint valami izgága sajtkukac. És én nem hessegetem el, nézni kényszerítem magam. Tudom, hogy eljön az is. Ahogy az enyém is. Remélem, ugyanilyen pofátlan tavaszos-nyaras lesz az is. Tán lesz alkalmam a napernyőm alól a képetekbe nevetni, hogy ugyanmár, ne legyetek akkora balfékek, mint én voltam.

Van egy szemantikai megközelítésben kiállhatatlan, formáját tekintve jelen idejű, alanyi ragozású magyar ige, melyet ma elég gyakran számra vettem, mantráztam, ízlelgettem, nyalogattam. A mai nap mindent elkövetett annak érdekében, hogy belássam, az igénk minden hangja szentigaz.

Kezdtem azzal, hogy ebédidőben megszakadt a szívem. Egy számomra kedves, háborgó tekintetű, 43 éves, gyakorló családanya ropogtatta ujját velem szemben a karfiol leves felett. A leves elhűlt, étvágy nem is volt. Tanácsot kérni jött hozzám. Meghallgattam, tenyeremben tartottam a kezét, közben telesírta az ujjaink bozótját. Majd válaszokat várt tőlem. A tapasztalataimat akarta. Elálmélkodtam azon, hogy bizony volt miből lapozgatnom. Mert öregszem. Bebiflázott leckéimet arcomra firkálja megannyi ránc.

Az utcára lépve orromba áramlik a tavasz, s annak minden velejárója. Minden évben ez a műsor. A férfiak igen hosszú, ám meglehetősen kétes eredményeket hozó evolúciójuk során kifejlesztettek egy csuda szokást. Ha harisnyás (jobb esetben) női lábat látnak, különféle hangokat adnak ki. Egyesek cümmögnek, füttyögnek, csujjognak, mások, kik kerekes dobozokban vesztegelnek, dudálnak. Volt idő, hogy ezt hallván büszkén kihúztam magam, libbentettem egyet a zuhatagon, és modelliskolákat megszégyenítő módon olyan járástechnikát mutattam be, hogy magam sem értem, hogy úsztam meg a bokatörést. Szó szerint megvonaglottam a dicséret ilyetén sajátos megnyilvánulási formájától. A hanghatások ma is bejutottak az Eustach kürtbe, de ahelyett, hogy megdicsőülten tovavonszoltam volna magam, sünimód összerezzentem, és megijedtem. Mikor kiderült számomra, miért tülkölt, majdnem szélvédőt vacsoráztattam az ipsével, aki szerintem dudálásával azt vitatta, hogy kinek szól a zöld lámpa. Hát igen. Öregszem. Már nem létkérdés az elismerés.

Folytatom utam. Két középkorú pasas közeledik szemben, hányom rájuk a fittyet, szokás szerint tépek, mint a vakegér. Azok csak nem térnek ki, bele is szaladok a mellkasukba. A mellkasok egyenként némi nyakak beiktatásával ismerős arcokban végződnek. Távoli, kedves ismerősök a Szombat est láz nevű kutttúúúr szórakozóklubomból. Vidámfiú és Kispofám. Megdicsérnek, megtudom, hogy nagyon csinos vagyok. Ó, jaj, pirulok, köszönöm. No, valljunk színt, ki-ki hova, hova.

"Megyünk lazulni kicsit. Nem jössz velünk?"

"Á, köszi, nem, köszi."

"Hova mész most? Táncolni?"

"Bemegyek pisilni a WestEndbe."

"Ahhha."

"Aztán hazamegyek és kisikálom a kádat."

"Háttt, ööö, akkor, hát. Szia."

Cuppanva elválunk. Manómódra egészen a klotyóig röhögök a képükön. A démoni parkett ördöge most zúzta szilánkokra gondosan megdizájnolt imidzsét. Öregszem. Jó otthon. Ott többször jó, mint másutt.

A 14-es vilin Erikától kölcsönkapott lélekboncoló olvasmányba temetem magam. Bizonyos kor után már hátadra másznak a kínos, feszítő, elkerülhetetlen kérdések. Ki vagy, miből vagy, miért vagy, mi lesz veled, félsz-e, ne félj. Épp csak belelapozok, mikor a hátam mögül egy szemtelenül fiatal, trendi huszonéves pasas zsebkendőt kér a szépséges kisasszonytól. A kínos csendből, s a finom vállkocogtatásból rá kell jönnöm, hogy ez én volnék. A dicséreten elmosolyodva szemébe kívácsiskodom magam. És láss csodát! Hát nem a kis Gyurika az? Bizony, hogy ő. Gyurika 15 éves forma cuki kiscsávó lehetett, amikor csillogó szemmel, rajongástól tátott szájjal a színpad szélére könyökölve figyelt minket, szép, felnőtt és elragadó színészeket. Minden próbán jelen volt a mellénk Isten tudja, honnan csapódott hűséges kiskutyuskánk, akinek néha, szent elfoglaltságunk teljes pöffeszkedő gőgjéből olykor ki-kinézve odavetettünk egy-egy jutalomfeladatot. Gyurika pattant és szaladt, hozott, seperte, kidobta, lapozta, színezte. Ügyet sem vetettük rá. Aztán mi oszlottunk. Gyurika meg felnőtt, és színész, énekes, ismert celeb lett. Évente többször összeszalajszt minket a sors, jellemzően a villamoson, de üdvözöltük egymást már mekiben, Zöld Pardonban, estébé. Most ott ül mellettem a villamoson, és arról mesél, hogy már kibulizta magát, kiégett, de tanult a múltból és most ajurvédikus tanfolyamra jár, mert rendet szeretne tenni magában, s visszatalálni az ős békéhez. Krónikus arcüreggyulladásának valódi okát már feltárta, s most tudatosan meg kívánja gyógyítani magát. 23 éves. Öregszem. Kicserélődik alattam lassan a táptalaj, s új, ragyogó magvak hajtanak ki.

Gyuri leszállás előtt megjegyzi, hogy egy napot sem változtam. Ugyanaz a vonzó nő vagyok, mint 8 éve. Kacsint, hogy majd rámcsörög. Boldog nyugalommal nézem, ahogy a lányok kedvence, az öntudatos sorozatsztár sietve átszalad a piroson. De Isten látja lelkem, csak arra a fej vöröshagymára tudok gondolni, amit az imént guszta karikákra fel is szeleteltem, s már illatozva vár a többcentis teavaj alatt ropogó kiflimnek támaszkodva. Tévékapcsolgatás során úgymaradt csatornán bejelentkezik a Muzsika TV éjjeli adása, s én vígan harsogom, hogy miért is bőg a tehén. Mert nincs kalap a fején. És még napszúrást kap szegény. Hát igen. Öregszem.

Indítványozom a szociológus-pszichológus palántáknak, hogy szorgosan frekventálják a SPAR nevű vegyesbolt intézményt esettanulmányozás céljából. Az ember sokféle tapasztalással lesz gazdagabb, ha figyelő füleit elefántnyira tárja a banánfürtök, s paradicsomos ládák között. Szombat reggel minden karizmomat megfeszítve, teniszezőket megszégyenítő nyögéssel átlendítem a csupa felesleges cukoroázissal telepakolt kosaram a pár méternyire fehérlő pakolópultig, majd kifújom magam. Mellettem egy 3 éves forma kisfiú ácsorog, fejét felemeli, meg se moccan, épp csodát lát. Kutyusbarna szemeiben ragyog a várakozás, remény, két kezével, és összes fél méterével a mennyei manna felé nyújtózik. Szemem sarkából látom, hogy a kosárból félig kilógó, önmagát ócska zacskóban kellető isteni eledel történetesen egy sós kifli. Megmosolygom magamban, párás nosztalgiával gondolok a gyermekévekre, amikor még egy sós kifli (esetemben inkább sárga borítású, fekete pálmafa díszítésű Africana mogyorós csokoládé) lehet a világ közepe, az egyetlen cél, az ős örömforrás. Anyuka vélhetően mindjárt a kezébe nyomja és mindenki boldog lesz. De nem. Anyuka telefonja felbúg, és a következő beszélgetésnek leszek fültanúja.

„Na mi van, mit akarsz?”

Anyuka pofákat vágva hallgatja a telefonálót, közben idegesen pakol, gyerek tipródik, én - immáron tízezredjére valamiféle szisztémát kialakítani próbálva majd ezt sürgősen abbahagyva, s random mindent egymásra dobálva - szintén pakolok.

 „Jaj, hagggyá’ má’, mit érdekel az engem…”

A kisfiú halk nyöszörgésbe kezd. A kifli egyre illatosabb, egyre csalogatóbb.

„Mi van? Haggyá’ má’, tudod, mikor voltam én részeg tegnap…te vagy az alkoholista. (…) Marha vicces vagy, maragggyá’ má’…”

A banános krémtúró beakad a szatyor fülébe, küzdök vele egy sort, majd hirtelen összerándulok. Receptoraim jelentése szerint épp belém karmolt valaki. Lenézek, és azt látom, hogy egy pici marok kitartóan csimpaszkodik a nadrágomba. Enyhén fáj, de macskákon edződtem, így viccesen grimaszolva lemosolygok rá. A fiúka jelzi, hogy ő már marhára szeretne kiflicsücsköt rágcsálni. Anyuka letépi rólam a gyereket, mire a fiatalúrnak viharfelhők szaladnak össze a szemében, s pötyögni kezd az eső. Utánakapok, mert a váratlan lendülettől megbotlik. Anyuka ettől még idegesebbre vált, de végre valahára a kezébe adja a hőn áhított kiflit. A gyerkő zacskót átharapva habzsolja a zsákmányt. Megszűnik a világ, kit izgat a joghurtos csaj, vagy az anyám, hogy apám van-e, ugyanmár, mikor kiflit ehetek!

„Na, elegem van belőled, ne tartsá’ má’ föl. Engem csak az érdekel, hogy fizessed a gyerek dolgait, aztán úgy kurvázol, ahogy akarsz…”

Ezzel kivonszolja a felhők felett repkedő, tökéletesen elégedett, újdonsült kiflitulajdonost. Minden bizonnyal most ő Újpest legboldogabb gyermeke. Nehéz szívvel nézek a kisember után. Szomorúan  tűnődöm. A kifli túl hamar elfogy. Majd nemsokára átveszi helyét egy lego. Aztán egy bicaj, vagy egy X-box, majd a többi számomra már ismeretlen kütyü. Pár évbe telik csupán, és meglátja majd, hogy rászakadt az ég. Nincs se gyökere, se lombja. Pufff… Egy néni arrébb tuszkol, jönne már a kosarával. Gyorsan behajingálom a maradék árut és dolgomra sietek. Búcsúzóul még utánanézek a kisfiú tovalifegő kapucnijának. Boldoguljál, azt kívánom.

Ha egy csalafinta wodehouse-i fordulattal teszemazt holnap egy angol vidéki kúria szeleburdi grófjáról kiderülne, hogy történetesen távoli ősöm, és egy rakás pénzt tömne a zsebembe, bizisten, nyitnék egy faszántos illemtanodát. No nem gőgből. Magam is beiratkoznék, nulladik évfolyamra, fakultációra, önképzőre, nem is vitás. Viszont volna pár jelöltem a katedrára, s most egyikük pennát kíván.

Mint ismeretes, úgy forgott sorsom kereke, hogy táncosleány lettem, így megesik, hogy imitt meg amott báli helyzetbe keveredem és jól felkérnek. Táncolni. Hiába is magyarázom, hogy ez nem egyenlő a pasizással, most annyit kérek, tessék ezt nekem elhinni. Ismerősök, idegenek, jönnek, visznek, aztán elköszönnek. Ezt a férfiemberek igen sajátos módon tudják előadni. Jó sorsomnak vagy épp ezerfokos feltűnési viszketegségemnek hála, mára már akad számos állandó partnerem. Róluk majd máskor szóljon a fáma, szeretem mind, s mindegyiket másért. Engedtessék meg nekem, hogy most egy olyan esetet túrjak elő, ami velem történt meg, s vitrinben volna a helye.

Kábé négy évvel ezelőtt, mindösszesen 12 hónapnyi reszketeg tánctanulással a lábamban, mérhetetlen lelkesedéssel a szivemben, egy szombat estén üldögélek barátaim körében a Forgách utca 9/a külsőre rém rusnya gyárépületében, belsőre annak igen hangulatos, hatalmas, leparkettázott jégpályáján, épp egy Póczos-féle jive-ot kipihegve, s málnaszörpöt vedelve körbejáratom tekintetem a táncolókon. Ide biccentek, oda integetek, amoda bólogatok. Sok az ismerős. Sok az éltető mosoly. Megakad a szemem átellenben egy jóképű hapsin, aki a bejárati ajtó félfáját támasztja, menő tánciskolás melegítője lezserül a vállán, meg sem moccan, pedig egy veszett jó rumba szól, ő meg csak álldigál, figyel, tékozolja az időt. Hogy ez miért nem táncol? Mikor itt ül egy csomó csaj...Jó' van, mondom magamban, biztos derogál neki itt a pórnéppel vegyülni, sebaj, ő dolga, ő tudja. Újabb 20 perces blokkot szántok végig a srácokkal, ezt követően lerogyok, ájultan, csatakosan, málnaszörpöt cuclizva. No, hogy áll a kis barátunk? Gyors csekkolás. Szentugyanabban a pózban támasztja a félfát, ránk ne dőljön az ajtó. Nagy értelme van idejönni ácsorogni, gondolom, de rá se rántok, engem visznek tovább, nem érek rá dohogni. Úgy egy órát elfoglalkoztatnak, mire ismét kiutalok magamnak egy szusszanásnyi pihenőt. Körbenézek. Vajon...? Éééés igen. Agyam eldobom, minek jön az ilyen társastáncos helyre, ha eltakarja az orra a kilátást? Elkönyvelem egy beképzelt bunkónak, mire láss csudát: végre megmoccan. Terráriumbámuló látogatóként tanulmányozom, mit produkál a mozdulatlanságából megélénkült gekkóm. Határozott léptekkel indul meg, nem vág át a parkettán, tiszteletteljesen lehúzodik a szélső közlekedősávba, elhalad a színpad és a DJ pult mellett, jön, jön, s az Isten verje meg, nem megáll pontosan velem szemben? Ösztönszerűen a számra tapasztom a tenyerem, mintha sikkantanék, mert szent meggyőződésem, hogy minden gondolatomat hallotta, s most engem ezért felpofozni érkezett. Hát nem. Barátaim leplezetlen röhejjel az arcukon várják a történéseket.

A fiatalember mosolygós borostyánszemét zavart tekintetembe mélyeszti, megfogja a kezem, összecsapja a bokáját, és kissé meghajol. Dimenziót ugrottunk. Hirtelen egy lovagkori várkisasszonynak érzem magam, s valami megmagyarázhatatlan késztetéstől vezérelve felemelkedem. A pukkedlit azért kihagyom. A pasas megkér, hogy bemutatkozhasson. Azt gondolom, nem hallok jól. Ilyesféle mondatot csak a fekete-fehér Kabos filmekben hallani már...de tudod, mit? Hát én megengedem neki, mutatkozzon csak be. Elhangzik a név, borjú s újkapu szindróma, semmit nem mond, viszont választ vár. Hasonló szenzációt generálva elmondom a becsületes nevem, előre vezeték s aztán kereszt, izgulok, el ne vétsem. Bólint. Örömmel tölt el, hogy nem vitatja személyazonosságom. Rögvest dobja magát a kérdés, hogy remek, hogy mindketten egy-egy újabb névkombinációval lettünk okosabbak, de most akkó' mongyadmá', mit akarsz. Nem haboz.

"Tíz perc múlva mennem kell. Egész este téged fgyeltelek, és csak veled szeretnék táncolni."

Wufff. Hát ezt akarta. Fülmosás az SZTK-ban asszem ingyér van. Döbbenetemnél csak a megsemmisülésem elsöprőbb, mikor felcsendül egy egyébként gyönyörű angol keringő. Ilyen entrée után az ember nem bénázhat. Az ki van zárva. Felvezet a parkettre, és azon minutumban Blackpoolban eszmélek magamra. Mindene tökéletesen megcsinált, precíz, profi, és látom, hogy ez most nem az a helyzet, hogy kezemet tördelve elfanyalogjam magam, hogy hát izébizé, marhára nem tudok keringőzni, bocsi, nem lehetne inkább majd egy cha chát...de esélytelen, hogy kinyissam a szám, mert azon kapom magam, hogy álmából felébresztett Csipkerózsika lettem és alattvalóim elragadtatott csodálatától övezve máris a palotámban suhanok, hatalmas muszlin ruhakölteményemet örvényként lobogtatva lábaim körül. És ííínnnye, de furi, valahogy asszem mégis tudok keringőzni. Döbbenet. Az élmény mesés, az elvárás hatalmas, szorongásom oldódik, ahogy csökken a lábtaposásra lehetőséget kínáló veszélyes másodpercek száma. Tá-dááám, jó, huh, túléltem. Végre latinnal folytatjuk, azonnal látvalevő, hogy zöldfülüségemet leleplezve leiskolázhatna, de nem ellenem, hanem értem táncol, egyik ámulatból a másikba esem, hogy miket tudok. Még egy táncra volt alkalmunk, és mennie kellett. Karját kínálva visszakísér a helyemre, belecsimpizek, vigyorexezek, mire ő megköszöni a táncokat, szemembe mosolyog, majd James Bond angolosan távozik. Tátott szájjal bámulok utána, többiek kiröhögnek. Sitty-sutty, eltelik két eseménydús év. Azonnal felismerjük egymást, mikor szembejövünk a folyosón. Nevemen szólít. Talpig hercegben felkér, megjegyzi, hogy rengeteget fejlődtem, csillogtat, ragyogtat, megköszön, meghajol, helyrekísér, eltáv. Újabb évvel öregszünk. Immáron versenysminkben sodor az útjába a sors. Megelégszünk a nekünk járó átlag másfél évente egy db tánccal, s mindenki megy a maga dolgára. Nem tudom, ő hogy van velem, valószínűleg sehogy nincs. Én mindig arra jutok a kerekasztal tárgyalásomon, hogy ha fiam lesz, csakis ilyennek nevelem majd. Na jó, megmondom neki, hogy tanácsos volna, ha ennyit nem támasztaná az ajtófélfát. Kár minden percért.

Egy kisiskolásnak millió foszforeszkáló vágy villog az agyában, amin környezetismeret órán elálmodozhat. Egy Moncsicsi, ami olyan ügyesen a szájába dugja hüvelykujját. Egy szagos radír, ami szerdáról csütörtökre a legmenőbb csajjá teszi az alsóban. A szombati szülinapi zsúr, amire még fiúkat is lehet hívni, talán még puszit is ad majd a gyimesi, az mekkora fain lenne, hogy irigyelnének. Kicsengetnek. Sikítva, őrjöngve szabadul a siserehad, egyik napközibe, másik szolfézsra, amaz meg a nagyihoz igyekszik. Emez meg hazafelé. Nem siet, nem akaródzik, ballag csendesen. A kicsengetés valamiféle szörnyű nosztalgikus szomorúságot párologtat szerte a tüdejében. A bordák kényelmetlenül szorosabbra markolják a belső szerveket, a garat megduzzad. Fura, hogy amúgy a suli uncsi, mekkora ciki a föcitanár és János bá' meg nyáladzik, mikor a puskákkal és nyuszikkal telefirkált asztalához ér, de most mégsem akaródzik menni. Hazamenni. Tesz egy felesleges kört a ház körül, de a céltalanság talán még súlyosabb nyűg a tompa rosszkedvnél. Itt van hát a kapu. Már nem csenget, saját kulcsa van. A köpeny zsebéből csigalassan kotorja elő, fancsali képpel keresi ki a kapuba illőt és máris a lépcsőház fogas emelkedőin húzza magát egyre feljebb, egyre nehezebb szívvel. A postaláda örömöt ígérő, kék ákombákomokkal megcímzett titkos levelezést ígér. Úgy szorítja magához a borítékot, mintha tudná, nemsokára elixírt hörpölhet belőle. Zörögve megáll a lift. Rácsukódik az aknaajtó, csusszan a tolóajtó, emeletgomb megnyom. Indul a felvonás. Fészkelődik a szorongás. Még nem tudja persze, hogy tudományosan így hívják újdonsült toroklakó gnómját. Csak kalapáló sutyorgását érzi, ahogy egyre nőnek az emeletszámok.

"Kérlek, ma ne. Csak most az egyszer ma ne."

A remegő gyertyalángot és a halk imát röhögve fújja el egy hirtelen támadt orkán. Tudod, úgyis tudod, figyeld csak meg...

keze reszket, ahogy beilleszti a kulcsot a zárba. A macska már zászlófarokkal üdvözli, nyivákol kettőt és elsomfordál. A kislány megáll az ajtóban, behúzza maga után és némán fülel. Most dől el minden. Pozitív. A csend sosem jelent jót. A csend nem a barátunk. És ekkor elindul rutinszerű első útjára, a konyhába. Fohászkodva pattintja fel a beépített szekrény öntapadós tapétával lebarnított ajtaját. Kenyér,liszt, olaj...és a felső polc jobb szeglete. Ott a titkok nyitja. Ott van minden válasz. És ott van ma is. Sajnos. Jéghidegen, üresen, és számolatlanul sorakoznak. Az üres konyakos üvegek. Pár sörös is melléjük gömbölyödik, hetykén néznek vissza a fátyolos tekintetre, ami annyi reményt, annyi imát és annyi bizalmat ontott egy perce még. Mindhiába. Kicsit távolabbra túr és talál egy félig telit is. Első dühében szíve szerint a hófehérre mázolt falhoz vágná, de valami visszatartja. A felnőttek. Mit szólnának a felnőttek? Ilyet nem teszünk. Mit tehetnék - gondolja, és egy elkeseredett ötlettől vezérelve a mosogatóba önti a gyűlölt borostyán folyadék felét. Hogy ne legyen feltűnő, csapvizet kever hozzá, hogy mennyiségre nagyjából meglegyen. Gondosan visszahelyezi a megfelelő szögletbe a borosok, sörösök gyűrűjébe.

És ekkor rátör. Az ólomnehéz feladás, szégyen, megsemmisülés. A remény halála felett érzett keserű gyász, a reménytelenség kiúttalansága, a homályos és baljós jövőkép, irigység, elvágyódás, elfásulás. Tizenéves alig van. Leszegett fejjel bezárkózik a szobájába, dögkeselyűkkel a vállán, csendes megadással észrevétlen elfoglalja magát. Ki se dugja az orrát. Tudja, hogy ott fekszik a másik szobában. Tudja azt is, hogy félájult a delíriumtól. Nem kell hozzá se látnia, sem éreznie, hogy azonnal megtöltse orrát a bűz, szemét a könny, szívét a gyilkos düh. Méreg. Mindkét testben. Enyhülést csak lassan hoz valamely hazaérkező családtag, akivel komoran összenézve, bólintva helyzetismertetnek. Szavak sem kellenek a kódolt nyelvhez. Értve van. Persze ez a hullámvölgy is előbb-utóbb felível. De akkor már késő. Már nagyon rég nagyon késő van bármihez is. (folyt. köv.)

Nem feledlek. Jellemzően sárga színben táncolt a lebernyeg, amiben felém suhantál és mintegy véletlen, ahogy a vállam fölött belelestél a kínálatba, megcirógattál. "Ildikó drága, Te még a tökfőzelékedet is úgy várod ki, mint egy tánckirálynő, de irigyellek a tartásodért-"szóltak hozzám utolsó szavaid, majd még derűsen, huncut szemmel hozzátetted: "Jó étvágyat." Hát így állunk. Hiába tocsog a tökfőzelék, rándul a sajt. Most már nincs többé szavad soha hozzám.

Kegyetlen bolygóegyüttállás van a hetekben, mondják a látók. Napok óta forrong, dühöng a gépezet körülöttem. Látom, érzem, vissza is vágtam, de most meghúzódom. Őröl, zúz, felaprít mindent s mindenkit, ki nem vigyáz. Valahogy nincs rend, vagy talán épp valamiféle rend felé törkeszik a százlábú káosz. Ha állásfoglalás, akkor véres, ha konfliktus, akkor végzetes, ha hír, halálos. Halálod hírét úgy ízlelgetem a számban, mint a "lenyelni istenments-kiköpni csak pár perc múlva" utasítású öblögetővizet, mely fanyar tompaságával azóta is itt lötyög, keservével minden zugot kitölt bennem, mióta megtudtam. Tudom jól, hogy még nem értettem meg. Még nem tudom, mit jelent az immár súlytalan gurulós iroda szék, a fach, melyről lekapargatják a neved vignettáját, az inbox, melynek címlistájában már nem fog felbukkanni teljes neved, ha gépelni kezdem a Ga...kezdetű találatokat. De már láttam a menzát, ahol a hátramaradt kollégáid, mint mélabús marabuk, lépdelnek értetlen. Eljön hamarosan a nap, hogy felfogni is kényszerülök majd.

5 év telt el azóta, hogy egy betonolvasztó júliusi napon betipegtem felhőkék kosztümömben a fűzöld cégedhez, és csápjaid hadát keresztbe-kasul rámfonva megtudakoltad, ugyan miért szeretnék én itt dolgozni. Szeretett volna a fene, de hát szükségem volt egy állásra. ASAP. Te ezt pontosan tudtad és elnézted nekem, hogy a vállalatról alkotott elképzelésem a nullához közelítve lapul a fűben. De hittél bennem, mert láttál engem. S hogy itt lehetek, gondtalan és megnyugodva, most köszönöm Neked.

Egész nap csak önmagam ismételgettem. Gyászos egy kórus voltam. A szavak is rámvágják az ajtót, cserben hagynak, nincs itt mit mondani. Közhelyek főnek a kondérban. Göthös hálót fon a torkomra valami groteszk pók. Megvetően hallgatom az utca emberét. Mi bajunk van nekünk? Ezeknél megemelték a közös költséget, a SPARban nincs Milli, csak Parmalat, annak hármas lett a föcidogája, mert pikkel rá a rohadék tanár, azoknak meg hülye a hapsijuk. Luxusproblémák terpeszkednek az útszéli padokon. Rád gondolok. Köszönöm, hogy még most is, távoztadban is segítesz emékeznem. Nem tudom, mennyi még az időm, hány ebéd lesz még a menzán Dórival, mennyi samba hordót léphetek le, hány tejeskávét hajthatok fel, mennyi ölelésünk adatott még, de most megígérem Neked, hogy jól fogom csinálni. Csak úgy, ahogy érdemes. Bátran, igazan, szívemnek helyesen.

Ma kivételesen nem Ákos dúdolt nekem. Egy szerelmes dal keringett az ereimben, de mégsem a szerelem fájt tőle. Dusán nagyon odatette, hogy aztán Zorán szépen megénekelhesse, mitől olyan szép a hajnal. Hogy ott lapul. Az az örök sötétség. Minden éjben. Jó éjszakát, Gabi. Én még egy ideig ébren maradok. De Te álmodj szépet és boldogat.

Húsvétkor nálunk a családban nem csak kölnivíz, hanem tenyér is csattan homloktájékon, kiváltképp, mikor 8 éves csupagyönyörűség Dóri unokahúgomból előrobban az óhaj: "Anyaaa, vedd le a Malacosat!" Ilyenkor nővérem (eztán e helyütt csak: Anya) csücsörített ajkából hosszan elnyújtott óóóóó-orkán süvít elő, miközben kajánul vigyorgó szemekkel figyeli Sanyipapát, édes jó apámat, ki két, ráncos, jóságos kezét az égre emelve, fájós térddel, szenvedősre vékonyított szemréssel asztal alá bújást mímel rötyögve, jómagam pedig a plafont fürkészem vétlen, hátamon ezer szitok, és egy rajongó gyermeki esdeklés fogócskázik. Jár is ez énnekem, hisz kábé tavaly, egy jeles családi ünnep volt a napja, mikor beállítottam egy vidámkék, kajla borítójú ismeretterjesztő társasjátékkal, mely első próbajátéka után csak a méltán megérdemelt "Malacos" házinevet kapta a keresztségben.

Emlékszem, pedagógus énemet előre tuszkolva a játékboltban megvetően dobáltam félre a takonyállagú, üvegretapadós vackokat és a sipákoló plüss szenzációkat, abban a vak buzgóságban, hogy kis hugomat ideje elkezdenem a szent tudományra taní-tani. A társasjátékoktól roskadozó polcok előtt szigorú, keskenyre húzott tanártekintettel vizslattam a kínálatot. Az azonnal elém hajbókoló tukmálósegéd ajánlgatta ugyan a Barbie-s, Pónis, Engriborcos tematikát, de én rezzenéstelen arccal, államat kitartóan s roppant bölcsészesen simogatva valami jócskán entellektüelebb kihívás után néztem. Így találtunk egymásra: a Malacos meg én.

"Tudnak-e repülni a malacok?" teszi fel a kérdést a marketingesek gyöngye rögvest már a keményfedélen, és ehhez illusztrációként oda is pingáltak egy széles vigyorral szárnyaló röfikét. Mivel a talányt megválaszolhatónak ítéltem egy 8 éves copfos számára, elolvastam a játék fenekét is.

Az van, hogy van egy szűk, négysávos pálya, azon törtetnek a játékosokat híven reprezentáló malackák. Ez már önmagában megtisztelő, gondoltam, s folytattam az értelmezést. Kis kártyákon beszédes ábrákkal jelenítenek meg különféle tulajdonságokat: pl. lóból kiálló farok (=farka van), sárga csőr (=csőre van), két tojás (=rántotta, ööö, izééé, tojással szaporodik), kedves szülők, kezdjük azzal a játékot, hogy ezeket alaposan megdefiniáljuk. A tulajdonságokat leterítjük, hogy jól láthatóak, és minden rivális számára kartávolságban elérhetőek legyenek. Eztán minden versengeni vágyónak kiosztunk a malackája színével harmonizáló, 4 db színes korongot. Majd fogjuk a következő paklit, melyen az állatok maguk üldögélnek, álldigálnak, marcangolnak. A feladat a következő: a játékosok a kezükbe fogják a korongokat, majd amikor felcsapjuk az első meglepetés állatot, teszem azt, egy legyet, akkor ha találunk olyan tulajdonságot, mely nézetünk s eddigi ismereteink fényében pásszentos reá, oda rávágjuk a korongunkat. A menet végén leellenőrizzük, esetenként ismét el-elhűlünk, hogy milyen állatok képesek farokkal bírni vagy téli álmot szunyálni, majd a helyes találatok számával megegyező mezőt előrecammogunk, a helytelen tippért pedig hátrálunk egy lépést. Az a disznó győz, aki legelébb beröfög a célba.

Elhangzott hát az ellenállhatatlan ünnepi kérés, jöjjék a Malacos, Dórika lesz a sárgával, ezt már a konyhában le kellett szögezni, és arra is fel kellett esküdni, hogy én meg a zölddel.

"Jó, leveszem, de Sanyipapa hülyét fog kapni"- figyelmeztet Anya.

A pörgő-forgó kisasszony imígyen szolidarít:

"Nem baj, csak vedd le!"

Nincs apelláta, körbeüljük immáron ezredjére a táblát, az előkészületek alatt felemlegetődik a vádló kérdés, hogy "ki a frász vette ezt a játékot?!", mire sunnyogok, kólázom, vállat huzingálok.

Dórika a rajongásig megszerette ezt a bioszórásdit, már csak elképesztő vizuális memóriájának köszönhető örökös diadala miatt is, tudniillik ő már az elején megmondja, hogy a vakondnak csak 4 tulajdonsága lesz és elsőként vágja le az összes korongját, ezzel kilőve a legdivatosabb szériafelszereléseket, mint a "4 lába van", "szőrös", "foga van", "farka van" címűeket, míg mi, lomha felnőttek, csak révetegen tolingáljuk a "pikkelye van" és a "növényevő" közötti úton tiritarka korongocskáinkat. Túl hamar kiderül, hogy az utolsó két helyért Sanyipapa és jómagam fogjuk megvívni a közelharcunkat. Apukám ott bukja el a taktikázást, hogy az állat felfordítása előtt még nincs a kezében egy korong sem, így mire realizálja, hogy magával a denevérrel van dolgunk, és az asztalról egyesével felcsipegeti a kék korongokat, a tulajdonságok közül már csak a 6 lábú és a növényevő marad, s mivel minden magára valamit is adó, valaha is egy vámpírfilmet végigreszkető ember azt tudja, a denevér se ez nem, se az nem.

Pörög hát a játék, Dórika lecsap, instruál, ellenőriz, vezényel, értékel. Érkezik a soron következő állat, egy madár. Persze lövésünk sincs, mi lehet a becses neve, de csőrös, az tuti. Sanyipapa a rá jellemző vérmességgel cuppan az általunk már lefoglalt tulajdonságok után maradt selejtre, s összegzi, miből élünk:

"Hááát...farka van,...meg foga van....meg patája van...ez nem jó ide..."

"Apukám, az az ördög lesz."

"Most mit mondod, ott van az az éjszakai riasztó madár, mondjad már..."

"A madárijesztő?"

"Á, fenét..., a denevér."

"Hát ja, de ez a madár bazira nem hasonlít egy denevérre."

"Jó, akkor nem rakok."

Ebben kiegyezünk, Sanyipapa égszínkék disznaja az ólban vesztegel.

A következő állatka engem is meglep, hiszen a gyanakvásom ellenére nappal is ragadozik. Ezen igen nekicsodálkozom, és kikapom Dórika kezéből a megfejtést, hogy biztos lehessek újdonsült tanulmányaimban.

"Jé! Ez tényleg nem él éjszakai életet?"

"Mire gondolsz? Bárba biztos nem jár..."

"Na, tudod, csak, na, bénán, mindegy...hát jó, következő."

Mily meglepő, ismét Sanyi papa az utolsó, aki a gyér lehetőségek között gereblyézhet. Egy kedves malacka kíváncsian várja, hogy mit fog majd rá a nagyapó.

"Hmm...a malac nem tojás útján terjed véletlenül?"

Mikor elkeserítjük, hogy bizony nem, gondolkodóba esem. Biztos jó hatással vagyunk-e, marhuló felnőttek, Dórikánk tanulmányaira...ha ennek a sok idétlenkedésnek akár a felét bevési, már bakot lőttünk. Az meg négylábú, mint ismeretes. No de kezd az agyamra menni a társas.

Ezen lamentálva aztán kissé megkavarodom, mikor a gyíkot ellenőrzöm, és a befagyott barlang bejárat képének megfelelő ábrát próbálom szavakba önteni.

"A gyíkocska...aszongya, éjszakai álmot él."

"Mit?"

"Téli álmot él....várjál, az ige nem lesz jó...téli álmot alszik. Na. Rakott valaki rosszat?"

Dórikám szemfüles, egyem a szivit. "Senki. Csak te"- néz rám rajongva.

Cuppantlak. Hát igen. Fáradunk. Sanyipapa rábízza a kék malac további karrierjét a már rég győztes Dórikára, majd mielőtt álomba merül a kandalló előtt, még javaslatot tesz a jövőre nézve: "Elmegyünk az állatkertbe és erősen jegyzetelünk."

Kuncogásunkat egy oktávval lejjebb csavarjuk, hogy a tűz ropogására ütemesen hortyogó Sanyipapa csak pár órával később tudja meg, hogy a kék malac harmadikként kocogott a célba. Ildike benézte a pingvint. Nincs annak farka, bármennyire is úgy áll a kis cuki frakkja.