Szösszenetek

Vasárnap késő este azzal a képfoszlánnyal slisszantam át angyalszárnyon Álomországba, hogy a főkötős Hester Prynne asszonyság és az imént még pucéran fürdőző Dimmesdale tiszteletes épp nagy erőkkel próbálja a sárgödörbe süppedt homokfutót szárazföldre taszigálni, de hogy eztán mi következett, már csak egyetemi olvasmányaim emlékéből túrhatom elő, ugyanis testmeleg izomnyalábok közt heverészni nálam előbb-utóbb nyálcsorgatós ájult alvásba torkollik, így biz sorsukra hagytam a leendő házasságtörőket.

Az este azonban váratlan fordulatot vett. Épp Woody Allennel karöltve fenemód promenádfutottam az orkok elől a Titanic gépházában, amikor az arra hajlongó nyírfa egyik lelógó ágáról egy hatalmas, százkilós boa constrictor puffant a nyakamra s lassú bizonyossággal rá is csavarodott, ezzel halálos nyomást gyakorolva vadul doboló ütőeremre. Woodyt, orkokat, s süllyedő Jackeket hátrahagyva saját érdekemben villámgyorsan észhez tértem. Szemeim kipattantak, s kitapogattam a nyakamon élvezkedő boát. Hát te meg ki vagy?

„Rakjál már rá egy anakondát!”- biztatta egy megveszekedett őrült közvetlen a fülem mellől felbőszült támadómat, (kösszép’, rendes vagy) majd ezt követően a bal bokám is fájó csontsatuba keveredett, és tánckarrierem gyászos végét sejtető feszítésbe merevedett. Ezzel egy időben a felháborodott drukker ismét elbődült: „most egy bokafeszítést, te nagyon szerencsétlen…”

Mielőtt a fellépő oxigénhiány végképp lehúzta volna nálam a rolót, utolsó, pislákoló pillantásom a képernyőbe kapaszkodott. Hol vannak az én szerelmeseim? Sehol egy kopár szikla, sehol a puritánok. Ehelyett félmeztelen, bermuda gatyás hapsik fetrengenek egymásba kapaszkodva s spontán hörögve egy négyszögű szőnyegen. Ó, hogyaza. Már megint. Késő esti küzdősport magazin.

Nincs mese, itt kopogni kell, mint a harkály. A jelszóra gyorsan kioldódik a szorítás, elfojtott vérem újult erővel, kissé kábán lődörögni kezd az erekben, szitkozódva cipeli az oxigéneket a célállomás felé. Aggodalmas barna szempár bújik az arcomba, és az a jól ismert, szelíd mosoly máris kiengesztel.

„Arra azért ügyeljük, hogy életben maradjak” – köhögöm, mire agyonpuszilgatnak, és jön a „bocs cica, de tudooood”, persze, hogy tudom, de te is tudjad, nyájas olvasó, hogy inkább focistával éljél, ha választhatsz, az csak a kanapéról ordít popcornt vedelve, ez meg itt megfojt önkéntelen. Hát így.

Túl kedves barátok által csak kézlegyintgetéssel flegmán tagadott, ám szemmel láthatóan nagyon is meg-megnyilvánuló öregedésem jelének veszem, hogy azonnal anyámra ismerek önmagamban, amikor a szemem sem áll jól, úgy hesszölöm alantról töprengve a két méteres magasságban pöffeszkedő hőn óhajtott objektumot. A genyó kisegér az elefántra. Hiába vagyok icurka, te onnan le fogsz jönni, aranyom.

Csak a metódus kérdéses. Most nyilván nem cipelek ezért ide egy széket, valahogy csak legebeszkedem onnan a felső polcról azt a kiszemelt zöld hasú mappát, addig éljek – s pont, mint édes jó anyámnak, amikor összes 150 centi valójában feszítővassal nekiugrik a személyének ellenálló akárminek, máris vandál tüzek égnek tekintetemben, ahogy felgyűrt blúzujjal nekiveselkedek meghágni a sok rőfnyi acélvázas iratrendező szekrényt. Amikor az első rugaszkodás gerjesztette földmozgástól az orrmagasságomban heverésző  több doboz kockacukor gurgulázva beleszalad az orcámba, belátom,  a mappa megszerzésére irányuló fizikai kísérlet jelen kivitelezési formájától most bölcsebb, ha elállok. Azonban nem lankadok. Az ember eszközhasználó állat. Lássuk, mivel tudnám lepeckelgetni a kis nyavalyást. Vajon mit lehet hasznosítani egy szerverszobában? Monitorcsücsökkel nem próbálkozom, mert alfelen billentenek az ájtísek, talán, ha körbedobálom farkatlan egerekkel, sült galambként, önként szárnyalva pottyan majd az ölembe. Mégis kéne lenni elegánsabb megoldásnak. A sarokban orrlógató porszívóval szemezek egy ideig, majd onnan már csak egy enyhe 10 fok, és máris látótérbe fogom az ideális célszerszámot: a tollseprűt!

Nagyon derék, pont elérem. Épp azon munkálkodom, hogy spiccből tartva, kifli derékkal, nagy pucsításban végződve testileg feljebb toljam magam, míg a seprű tollas farkát számba lógatva s kampós végét a magasban sóhajtozó mappa kis likába beakasztva már-már egy lábujjon törleszkedve leegyensúlyozzam a polcról a kis dögöt, mikor egy ismerős hang érdeklődni kezd az ajtónyílásban meghúzódva:

„Te Gizike, te mi a jó istent csinálsz épp?”

Fújtatva visszaöklendem a tollakat a garatomból, hogy válaszolni tudjak:

„Leszedem ezt a sz*rt.”

Dóri beljebb lép, hogy jó alaposan megfigyelhesse a szertorna minden elemét.

„Te, és biztos vagy benne, hogy ez a proper way to handle diese Situation?”

Mire egy negyedik nyelven frappánsan replikáznék, fejbúbon koppint a lezúduló mappa élesebbik sarka és hirtelen aktualitását veszti a nyelvi kimittud.

„Na, hogy jártál…”

Bánom is én, anyura gondolok, meg a DNS nevű csodaturmixra, végül is a mappa is a hónom alatt, mi bajom van. Búbomat simizve az az egy vigasztal, hogy az ipari kamera másik oldalán vélhetően szereztem pár vidám pillanatot Nagy Testvéremnek, meg annak a pár nézőnek a youtube élvezetesebbik végén, aki végigröhögte. No igen. Emlékeim szerint az ilyen megosztások alá szokták kiírni: „Don’t try this at home.”

Hajnali passzírozós játék a metrón, ding-dáááng, kérem, záródjanak. Minden textílián székel már egy utastárs, így jobb híján ácsorgok, de nem ám csak úgy kapaszkodva, hja, kérem, azt mindenki tud, én dafke csak központból állom a fékezést, indulást, nagy terpeszben, belső féltalpon, egy-két csípőnyolcassal kompenzálva, örüljön az Ottó.

Egyetlen bánatom, hogy most a következő jármű meglovaglásáig nem tudom meg, hogy Harry Hole mi a fészkes nyavalyáért ragasztotta lőfegyverét egy szemétledobó széléhez tegnap, amikor nyakán az ellen, de majd akkor várok türelemmel, hogy kiderüljön. Két megálló között aztán egyszer csak hason simogat az alattam ülő fiatal nő. A nem várt intimitás e korai órán történő megnyilvánulására nem számítok, döbbenten pislákolok le reá, na te vajon ki vagy s mi a szándékod énvelem. Kedvesen megpaskolja a közte és a közeli, csendben szundikáló bajusztulajdonos között árválkodó 10 centi széles ülőhelyet.

„Üljön csak le, van itt hely.”

Gyors fejszámolással kimatekozom, hogy jócskán alábecsülte a körfogatomat.

„Köszönöm, de nem hiszem, hogy elférek ott.”

A hölgy azonban kitart. Már-már sértésnek veszi, hogy lekövérezem magam.

„Dehogynem! Jöjjön csak, üljön ide. Elférünk!”

Pár szomszédos fej elforog az irányomba.

„Nagyon kedves, szívesen állok.”

„Ugyan már!”

Elérkezik az a pont, hogy a metró vagon egy emberként végzi a geometria feladatot. Befér-e, nem-e fér-e be a test? Mielőtt rém kellemetlenné, esetleg dulakodássá fajulna a helyzet, megadom magam és óvatosan bepásszintom ülepem hátsó csücskét a két ember közé. Ügyelek rá, hogy 30 fokban elforgassam magam, nehogy valakinek a valamijét megnyomjam, kipréseljem, beletenyereljek. A bajszos szendén bóbiskol tovább, vendéglátóm pedig elégedetten mosolyog szét, na ugye, megmondta, csak kényelmesebb így nekem.

Amit ő nem tud, hogy a következő 8 megállót úgy utazom végig, hogy 50 kilóm 80%-át a jobb combomból, a maradékot a bal spiccemből feltolva tartom kitartóan, s teszem mindezt 3 mm-rel az ülés felett, mert arra rá már valóban nem fértem. Ugye milyen kényelmes így nekem? Arról persze álmodni sem merek, hogy kibányásszam Harryt a táskámból. Felrémlik valami régi mondás a pokolba vezető útról, meg a jó szándékról. Biztos van valami összefüggés, kell, hogy legyen. 

Mióta itt dolgozom, és egy alkalommal nyeretlen kétéves – vagy, ahogy Blansi barátnőm szokta volt emlegetni „bloody amateur” - módon Klárival egyhangúlag beeresztettünk a bérleménybe egy Gyilkos elmékből ide tévedt mélaszájú epizódszereplőt, akit aztán narancssárga nyeles papírvágó ollóval vezényelve kergettünk kisvártatva kifelé, más említésre méltó esemény nem történt. Ha a járatlan látogató véletlen fel is fedezi, és rá is talál tenyerelni a csengőre, elébb jól megvizslatjuk az üvegfalon át, majd döntünk sorsáról.

A minap késő délután felordít a csengő. Klári nyomja a gombot, mire az ajtószárny mögül begurul egy dércsípte, hordóhasú nagyapó. Bajuszkája alól huncutul s nagy titkokat sejtetve bazsalyog, s girbegurba léptekkel Klári elé settenkedik. Milka irtásom martalékaiból felpislantva már látom is a mesebeli kerekerdő szélét, ott a mézeskalács kalyibát, a vasorrú bábát, a megannyi csörgős sipkás, térdzoknis manót, kik az apó térde között kergetőznek. Kolléganőm bátorítóan mosolyog, egy életem, egy halálom, adja hát elő, öregapám, mi járatban fútta ide a szél.

Hósziporkákat várva hegyezem a fülem a sarokból. S szó mi szó, Szabó Gyula bácsi sem penderíthette volna találóbban oda elénk a mondandót, mint nagyapó.

„Kérem tisztelettel (…itt lopva körbe pillant, nehogy illetéktelen fülekbe jusson az infó…) én volnék majd itt (…hatásszünet…közel hajol…) a Mikulás.”

Ezzel felegyenesedik, és széles megelégedéssel várja az AHÁ élményt. Hát az elmarad.

Klárit azonnal Arany Medve díjra terjesztem elő, színészi játéka parádés, arcizma sem rándul, míg szégyenszemre jómagam bicskapózban, s tejcsokitól fuldokolva eltűnök a balfenéken. Klári, mint Tündérország királynéja, megértő mosollyal simogatja buksin a nagyapót.

„Biztos hozzánk tetszett jönni?”

Nagyapó reszketeg kezét csuklóig bekecsébe süllyeszti, s onnan egy méregzöld, hártyahalvány  nejlonszatyrot varázsol elő. A sarokról recegve figyelem az eseményeket.

„Fel van nekem ide írva a név, csókolomegyperc…valami embetűs…”

„Sajnos mi nem tudunk Mikulásról. Meg tetszik tudni mutatni a papírt?”

A Mikuláspozícióra érkezett jelölt jóságos arccal elnézi, ahogy Klári nyomoz, telefonál, felderít s irányt mutat. Kiderül hát, hogy ez bizony nem az az emelet. Nem az a cég. De örülünk, az épület stimmt.

Nagyapó hoppon maradása apropóján tubarózsa színre vált, vissza gyürkéli a szatyorkát, s Jumurdzsák mód hajbókolva kihátrál. Mielőtt átlépné a küszöböt, még megörvendeztet bennünket egy heherével.

„Tetszik látni, kérem, rénszarvasok ide vagy oda, jól eltévedtem.”

S ezzel beveszi magát a liftbe.

Átnyújtom Klárinak az évszázad arcizmáért járó Arany Medvét, s felkapok egy tollat. Gyorsan, csak a Schlagwortokat, nehogy feledésbe merüljön a történet, melyben Télapó eltéved, de egy igen kedves leányka nagy leleménnyel megmenti a munkavállaló gyerekek Karácsonyát.

Első oldal:

Második oldal:

Házi felfuvalkodott rizstál 4 személyre. Elkészítési mód: főzzünk rizst legjobb tudásunk szerint. Még melegen borítsuk a pergő szemeket mind egy szálig egy cirádásra pingált kerámiatálba. Helyezzük rá lazán, levegősen a födőt. Majd jó alaposan feledkezzünk meg róla. Ezt követően nyugodt szívvel aludjunk a pasinknál zsinórban hármat. Lehet az négy is, ízlés szerint. Térjünk haza, kezdjük meg napi ténykedésünket a konyhában. Ne legyünk vakegerek. Vegyük észre a lábaskát a konyhapulton. "Nini" felkiáltással kíváncsiskodjunk be a födő alá, majd borzadjunk. Szoríjjunk kockás konyharuhát az orrunk alá, indokolt esetben a csücsköket tömködjük fel az orrüreg járataiba is, de csak amennyit felvesz, többet semmiképp, s kisvártatva elegánsan etessük meg a kukát e penészhabos csemegével. Édesanyánk elől gondosan titkoljuk el a műveletet, véletlen se plakátoljuk ki lúzerségünk a fészbukra, s lefekvés előtt kotorjuk ki az utolsó levél Bilobilt a házi patikából, és vaníliarúddal megbolondított meleg tejjel nyeldekeljük le buzgón.

Állatorvosi rendelőben állattal az ölben ücsörögni és a fehérre mázolt padokon várakozni sosem öröm. Azon túl, hogy negyed percenként fél centis karmok mélyednek kínzó lassúsággal a gatyádon át a combodba, a gyomrodban ott virágzik a szorongás: ugye mindent rendben találnak majd, ugye nem ma tudjuk meg, hogy mi ez a kis csomócska, ejnye.

Most mégis pille szívvel lógáztam a lábam, hiszen maga a páciens remek helyen volt éppen, otthonbirodalomban, ha jól saccolom a takaró és a lepedő között hanyatt vágódva, elmélyülten vizslatta belülről a szemhéját és a saját kis kozmosza gondjaitól elcsigázottan néha lustán szusszantott egy hosszút.

Én, a cseléd, aki le lettem küldve kajáért, pénztárcámat szorongatva, türelmesen sorban ülök neki, hogy egészségét megőrizendő, vényre kapható ropit vásároljak őkálmánságának – nem mellesleg fizetésem súlyos hányadáért. Ma nincs tömeg. Mindössze egy izgága kutyi várakozik seggszurira előttem, gazdái egykedvűségéből leszűröm, hogy Istennek hála, nagy baj ott sem lehet. A falra erősített TV készülék képernyőjén egy emberként drukkolunk a gazellának, hátha ez alkalommal a gepárd aszongya, hogy ’á, vazze’,rohangáljon utánad a rosseb, eszem inkább bokrot’. Nem így lett. Kabátgalléromba mélyesztem a nózim, itt se vagyok, amikor hirtelen egy hangot hallok, és a pánik tüdőn markol. Bal orca felől, az ajtó mögül, panaszosan felsír egy macska. Bár ne ismerném ezt a hangszínt. Ez most nem azért, mert teregetés közben rátapostál a farkára, vagy, mert a hűtő alá begurult a virsli karika. Zokszó volt. Hallottam már, sajnos túl sokszor is. A vég előtt. Rettegem a napot, amikor ismét meg kell majd acéloznom magam, hogy ilyen hóhéri döntést hozzak. Próbálom nem elképzelni, mi lehet az ajtó mögött, hogy kit ráz a zokogás, kinek hasogat elviselhetetlenül, ki lesz rajta mindjárt túl, és hogy mennyire üresen kong majd a lakás a karomcsattogtató vihánc nélkül.

A szomszéd kutyus behúzza eddig szüntelenül kint zakatoló nyelvét, elnémul, gülün bámul az ajtóra. Kálmánra gondolok. De jó lesz hazafutni és belefúrni az orrom a mellénykéjébe. De jó lesz, ahogy gőgösen méreget, ahogy a térdemhez billenti a tomporát, ahogy égnek áll a csíkos zászlaja és egész testét rázza majd a kerregés.

Lendületesen kivágódik a jobb oldali ajtó, a doki invitálja a következőt. Kutyiék elindulnak, az emberek sietve, a kutyák inkább rákban, hátrafelé, egyik lábkörmöt a másik után gondosan tövig vájva a járólapba. A doki jót nevet, közben engem fürkész, keresi nálam az állatot.

„Csak vásárolni jött?”

Bénán bólintok.

„Ilyenkor tessék nyugodtan bekopogni. Nem kell megvárni, amíg kijövünk.”

„Én…nem…”

„Jól van????”

Megnyálazom a szám. Cserepek szántják fel a nyelvem. Ahogy elképzelem, már minden valószínűség szerint mész-színű is vagyok.

„Én..nem akartam zavarni.”

„Most is bejöhet nyugodtan.”

„Inkább kivárom. Legyen túl rajta szegény. Úgy fél.”

A doki mostanra elkönyveli, hogy albínó UFÓ tévedt a rendelőbe, de sebaj, erre is csak ír valamit a szakkönyv, legfeljebb seggszuri meg féreghajtó, az sok mindent megold.

Lábam a pad alá húzva begubózom, várom a sorom. A macskás ajtó mögül nem érkezik hang többé. A legjobbakat kívánom neki, és némi könnyebbséget hoz a jobb oldalról kiszűrődő kacarászás és kutya-ajnározás. Valóban csak kontroll volt, mindenki megkönnyebbülten csahol ki a szabadba, és most már tényleg nekem is lábra kéne állni. Harmatos libaf*s állagúvá válok, mintha kavarogna a bélrendszerem, olyan szúrós lesz hirtelen a hipó szaga is. A doki megszán, elibém hozza a szokásos Urinary S/O-t, ülve kifizetem, amíg ő bezacskózza. Még egyszer a lelkemre köti, hogy ne tétlenkedjek ott legközelebb, én pedig ismételten biztosítom róla, hogy én biza legközelebb is kivárom a sorom, mert nem fogok bepofátlankodni egy megrettent állat elé pusztán azért, mert roppant fontos humanoid vagyok.

Mielőtt kifelé botorkálva magamra húzom az ajtót, még bátortalanul visszanézek.

„Megkérdezhetem, hogy mi lett a cicussal?”

Fájdalmat látok. Nem kell válaszolnia, az arcára ülő árnyék nyilatkozik helyette.

„Meg lehet ezt szokni valaha?”

„Soha.”

Hümmögünk, viszlátolunk. Fénysebességgel repülök haza. Kálmán álmában kicsurgatott nyálát szája széléről nyalogatva, lomha oroszlánkirályként caplat elém a bejárati ajtóhoz. Épp lustán elnyújtózni készül a simogató szőnyegén, hogy lehetőséget biztosítson imádatom kifejezésére, amikor jól meghökken. Csomagjaimat félredobálva az összes lábát összeszedve felnyalábolom, összeszorongatom, farkát lobogtatva pörgök vele hármat a szobában és lebirkózom az ágyra. Ott aztán kipuszilom a bundájából és csontjait ropogtatom. Küzd.

„Hát te aztán tisztára hülye vagy„ - dohogja, és kimenekül az ölelésből. Méltatlankodva csámcsogja a semmit. Szfinxpózban lekuporodik az ágy szélére és elrendezi a bundáját.

„Meg kell ígérned, hogy örökké fogsz élni„ - térdepelek mellé.

Bámulja a szájamat, s megállapítja:

„Ez hülye. Ha most belekapnék az alsó ajkába, és megrántanám, mint abban a horgászos filmben mutatták, úgy vérezne neki, hogy egy hétig spriccelne, mint a szökőkút. Egy-kééét...”

Folytatom:

„Ugye soha nem leszel beteg???”

Leprüszköl.

„Mondom. Na, ez uncsi. Remélem, hozott valami jutalomfalatot, másképp nem tűröm, hogy hozzámérjen ma már.”

Érzelmi hullámok csapnak össze a fejem felett.

„Nagyon szeretlek, kiscicám„ - búgom és belebújnék, de Kálmánnak aznapra elég lesz a Romantika channelből. Spontán úgy dönt, hogy sürgős dolga akad a budin, és két tigrisbukfenccel az alomban terem. Amikor utánalibben a lengőajtó, még kimorogja: „Ide már ne gyere utánam, ha lehet” – és bosszúsan magára vágja a retyóajtót. Magamra hagy itt a megemelkedett hormonszintemmel, aggodalmaimmal, szeretgethetnékemmel. Bezzeg kaja szervírozásra majd jön sipákolni. Mit is mondhatnék? Tipikus pasi.

„A 21-es rajtszámú pár haladéktalanul jelenjen meg a döntnök előtt.” Ezzel a mondattal az égegyadta világon semmi baj nincsen, egészen addig, amíg nem Te vagy az a bizonyos. A 21-es pár. Oooo-óóóó, gondolom, s jelentőségteljesen Ottóra nézek, aki elégedetten mosolyog, lazán felém nyújtja a karját, vonulunk le a parkettáról az első versenykör legelső tánca után. Belekarolok, és fülig érő mosolyom mögött, zárt fogsoromon át odasziszegem neki, mert látom, hogy nem vágja: „Jelenésünk van.”

Ahogy lelépünk a parkettáról, százfogú klubvezetőnk, Chris ránk csatlakozik: „Nyugi, jövök veletek.”

Minden vágyam, hogy a főbíró főmuftival beszélgessek 5 perccel a következő táncom előtt, de nincs mit tenni. Ha az Úr szólít, menni kell. Átverekedjük magunkat a parkett szélén melegítő 76 rivális pároson, próbálom nem letaposni a földön himbálózó fodrokat, tollakat, kelméket, kerülgetjük a fényképezőket villogtató, izguló, csápoló közönséget, és lassan elérkezünk az emelvényhez. A bírák teszik a dolgukat, ikszelik a már sambázó következő csapatot. Bekopogtatunk a paraván szélén, nos, itt vagyunk, mi a stájsz.

Az öltönyös csapatból kiválik egy ősz halántékú, tiszteletet parancsoló, s kellően pocakos dollárpapa, és beterel a paraván mögé. Chris nem tágít mellőlem, biztonságot adó karját egy percre sem veszi le a vállamról. Nagy megnyugvás számomra, hogy helyettem is magabiztos, és sejteti, velem itt nem lehet packázni, bitte. A dollárpapa előveszi legszigorúbb képét és semmi udvarlás, flörtölés, virágcsokor, minden felvezetés nélkül jól mellen bámul. További rökönyödésemre elmarad a nyáladzás, csak ingatja a fejét, sóhajtozik, terheli a gond. Látom, hogy mellesleg nem vagyok jó nála. A papa mindjárt elő is rukkol a főfájásával.

„Nem lesz ez így jó” – méregeti a dekoltázsom. „A szabályzat szerint maximum 5 cm látszódhat ki.”

Helyben vagyunk. Felvirradt végre a nap, hogy saját bőrömön érezhetem a Nagy Szent Ruhaszabályzatot. Odahaza mit össze fognak ezen röhögni kedves barátaim! Senki nem hitte, hogy létezik ember, aki ezt az 5 centit valóban leméri. De ha tényleg van, minden kétséget kizáróan a pasiknak ez lehet az álommeló. Női dekoltázs cici-kilátszóságát méricskélő szakember.

Állok ott a papa előtt, én, a megtestesült ártatlanság. Kékségesen nézek hol rá, hol Chrisre, most akkor mit tehetek én? Hova gyűrjem be a bögyöm? Én csak táncolni szeretnék, csókolom. Minden német tudásomat összegereblyézem, hogy érdemben meg tudjam magam védeni, de Chris mellett felesleges. Úgy szájal, mint egy piaci kofa. Azonnal a managerem lesz és a tőle megszokott lehengerlő stílusban meggyőzi a pasit, hogy ez a kis incuri-pincuri jelentéktelenség simán belefér, és inkább örvendjünk, hogy gyakorlatilag a mellbimbóm teljes mértékben takarás mögött leledzik. De a papa sem most jött a 6.20-assal. A háta mögül előszólít egy félénk leánykát, aki kis kezében már hozza is a célszerszámot. Egy sablont. Agyam eldobom. És lám, íme, valóban létezik! 5 cm-es kis négyzet alakú műanyag vacak, amit nem átallanak bepasszintani a dekoltázsomba. Sajnos bingó, a két domb között meghúzódó völgy bélpoklos szörnyként nyeli be az oda kíváncsiskodó kis lapocskát. Hiába van madame Pompadour-t megszégyenítő mellduzzanatom, a sablon önmagáért beszél. További érdeklődő öltönyösök gyülekeznek a papa mögött, válla felett immáron 6 szempár tapad a mellemre. Élvezem én amúgy a magam mutogatását, de most jó volna, ha lógva hagynának, mindjárt mennem kell cha cházni. Chris ment meg:

„Rendben, a következő körre összevarrjuk, megígérjük.”

„Hááát…ez most akkor sem lesz jó.”

„De jó lesz. Meglátja, összevarrjuk szűkebbre.”

Chris lénye kipárologtatja varázsát. Harmincas, kifogástalan stílusban öltözködő, mindig ápolt, mindig illatos, mindig mindenkit ismerő, s mindig mindent elintéző fazon. Nem lehet neki ellenállni. A papa is megtörik.

„Rendben.”

Huh. A kőszikla a lábfejemen landol, de törődök is én vele! Utunkra bocsátanak. Chris átölel, hóna alatt visszakísér a parkett szélére, közben duruzsol.

„Nem tudom, tudatosan csináltad-e, de jó taktika” – súgja. „Most már tutira mindenki felfigyelt Rád.”

„De ugye jól értettem, nem most kell megvarrni, hanem, ha továbbjutottunk?”

„Igen. Most ne törődj semmivel, most még szabad, használd!”

Mellen kacsint, és már megyünk is cha cházni.

Rendben lezajlik az első kör. Chris azonnal mellénk penderül, gyerünk, varrjunk.

„De biztos, hogy továbbjutottunk?”

Szemöldöke a csillárig szalad.

„A legjobb 49-be? Ne hülyéskedj. Biztos.”

Bele sem merek gondolni, mekkora bajban lennék, ha nem hoztam volna magammal varrókészletet. De egy évnyi versenyzéssel a hátam mögött már megtanultam, a táncos a közértbe sem megy pót műszempilla, tükör, barnító és varrókészlet nélkül. Kimasírozunk a szálloda lobbyjába és ledobjuk magunkat a bőrfotelbe. Adunk a huzatnak, hadd suvickolják a barnítót róla hét napon, s hét éjen át.

Akkor lássunk neki, varrjunk. Igen ám, de! Az új ruhámnak azon kívül, hogy a több ezer gyöngyrojttal telivarrt díszítésének hála, két plusz kilót kell csavargatnom a csípőmön, megvan az a másik előnyös tulajdonsága, hogy ha egyszer felvettem, többé nem tudok se fogni, se kenni, tapintani meg aztán pláne, manuális képességeimet tekintve hendikeppel indulok még egy kólakupak lecsavarásnál is. Ugyanis a kesztyűje veleszületett, nem levehető. Reszkető kezekkel próbálom átfűzni a cérnát a tű fokán, de a nyolcadik próbálkozásra feladom. Ottó átveszi. Rögtön látom, az ötlet hamvába hólt. Nincs rajta szemüveg, még a végén bevarrja a saját ingujját a mellembe. Na, akkor aztán bizton kizárnak. A világot SuperChris menti meg ismét, villámgyors öltésekkel szűkebbre veszi a dekoltázsomat. Olyan bagatell részletekkel, hogy egy fél hotelnyi vendéggel s azok kiszolgáló személyzetével együtt Chris is feltérképezheti a legutolsó pihéimet is, nem foglalkozom. De ő sem. Varrótehetség. Arra már nem hagy elég cérnát, hogy elcsomózhassa a végét, így a melltartóm tetszőleges pontjain, spóraszerűen átdöfi a tűt még párszor, elvágja a cérnát és ezzel elintézettnek tekinti a művet. Elrohan a másik párjához, magunkra maradunk. Most van alkalmam csak körülnézni. A lobbyban kávézgató roppant finom urak s hölgyek leplezett, de baráti érdeklődéssel figyelik, vajon a spontán mellműtött kék osztriga kisasszonynak hogy megy a sora. Bágyadtan odamosolygok, biccentünk. Kösz, megvagyok, minden oké, csak túl nagy volt…bevetettem belőle. Odatipegek a legközelebbi tükörhöz és górcső alá veszem az új mellem.

„Te, ez még mindig nagyobb, mint kéne.”- aggódok a hátam mögé Ottónak, aki a törzsközönségünk nagy örömére, s a tálcákkal lavírozó pincérek még nagyobb bosszúságára már hatszor körbejive-olta a lobbyt.

„Jó lesz az. Legalább a szándékot látják.”

De repül az idő. Máris kezdődik a második kör. Örültem volna, ha egy pillantást vethettem volna még a sminkemre, de arra már nem volt lehetőség. Bízva abban, hogy még inkább hasonlítok egy táncosnőre, mint mellfelvarrt vízi szörnyre, belépek a terembe. Chris maga előtt odatol a paravánhoz. Kopogtatunk. Jönnek az ítészek. Már nem is köszönnek, szemembe egyik se néz, de ezen most nem sértődöm meg. Elborzadva mustrálják Chris szabászati remekét. Ez alkalommal nyolcan méregetnek mellbe, elébb csak szemmel, de mivel dollárpapa ismét a feje búbját vakargatja, előkerül barátunk, a kis sablon. Szissssz! A dekoltázsom megint elnyeli, még mindig láthatóan 5 centinél nagyobb testfelületem látszik ki, mint ahogyan azt a Nagy Könyv megregulázta. Súlyos, tétova pillanatok következnek. Én már lélekben felkészülök, hogy kész, végem, szabotázs vétségével azonnal kicsapnak. Chris nem lopja az időt, a tettek mezejére lép, az öreganyja életére esküdözik, hogy a következő körre már most tényleg úgy összevarrjuk, hogy csuda, de nézzék el nekünk, a nagy izgalomban más megítélés alá esik 5 centi…A papa felröhög, csak úgy hullámzik a pocakja. Christ oldalba taszajtva huncutul figyelmeztet, hogy ha elereszt a varrás, ő lesz az első, aki ott terem a parkettán és készségesen összevarrja rajtam. Ismét elbocsátanak.

„Ezt nem hiszem el, hogy mindenki a mellemmel van elfoglalva” – morgolódom Chrisnek, de ő azzal bátorít, hogy higgyem el, nekem ez jó, kerek e világon már az idők végezetéig emlékeznek majd a melleimre, s ezáltal rám. Ottó még epésen hozzáfűzi, hogy valamivel ki kell tűnni, én meg készségszinten rávágom a jól ismert folytatását, miszerint „ha már táncolni nem tudok”, de nagy meglepetésemre Ottó buksin simogat és lehülyéz, mert hogy táncolni is tudok, higgyem már el. És ezt itt kell megtudnom tőle egy mellműtét után, Stuttgartban, puffogok magamban, ezt azért a nyóckerben is néha nyugodt lélekkel a fejemre olvashatná. De ne kalandozzunk. Jön a második kör.

Úgy döntök, nem izgatom magam azon, hogy büntetett előéletű lettem, azon meg még kevésbé, hogy mi az ördögöt rántsak elő hirtelen, s honnan, ha kiszakadnak a varrataim, mondd má’, legfeljebb csini cickókkal rúgatom ki magam. Láss csodát, a varrás, bár amilyen slendrián, pöpecül kitart, tisztességgel szaggatjuk a parkettát. A jive után megengedem magamnak azt a luxust, hogy 10 másodpercre leülök, és láblógázva szlapálok egy padon, de Nyughatatlan Chris máris elibém pattan, sürget, varrjunk, varrjunk! (ennek valószínűleg nem volt kötelező általánosban a technika óra, suhan át az agyamon.) Én még babonából nem mennék, itt már nagyobb a szórás, de az eredménytáblát bogarászó Ottó csillogó szemén látom, hogy benne vagyunk a legjobb 24-ben. Chris lerángat a padról, hurcolnak ki egy újabb mellvarrásra. A lobbynak már szeme sem rebben. Megint itt a csöcsproblémás kék osztriga, meg a rajta ügyködő izgága hapsi. A másik, festett szemű pasas meg szakadatlanul hömpölyög a tükör előtt. Fura egy népek ezek, igyunk még egy kávét, Ingrid.

Chris újból világhíres varrótudományáról tesz tanúbizonyságot, megint nincs elég cérna a csomózásra, de Istenben bízva megelégszem vele. Egyre kevesebb idő telik el a körök között, a sminkemre, hajamra már gondolni sem merek, szaladunk bemutatni a paravánbíróságnak az eredményt. Ebben a felvonásban már nem nyolc, hanem legalább tizeniksz szempár reflektor fényében mutogatom a mellem, vazze’ jó lesz már így végre?! A papa szeme sarkában szétken egy párafoltot, oh, ja, ja, ez már ganz gut, menjek, jön a samba.

Felvonulunk, felkonferálnak, indul a harmadik kör. Dobok egy csücsörítős macskaszemet a papának, ő meg cinkosan integet. Két mellműtéttel végül összetáncoljuk a 19. helyezést, és az időközben az öltözőben üresre lopott pénztárcám mellett még azt a tudatot is hazahozhattam, hogy a German openen egy bíró sem akadt, ki ne tudta volna meg, hogy hány centis a 21-eske melle köze.

Előbb-utóbb minden táncos életében eljön ez a pillanat. Hogy eleszi ide a fene. Már csak kíváncsiságból is. Ahogy – bevallom – repdeső lepkékkel a gyomromban életem első ZUMBA! órájára várakoztam, pofátlanul bebámészkodtam az üvegfalú terembe, ahol épp egy latin vezetett edzés folyt, samba whisk témakörben. Tantóbá lelkiismeretesen beigazgatta a központokat, mutatta a ritmikát, én meg konstatáltam, hogy Istennek hála, Ottónak még uszkve 40 évre megvan a karmikus feladata. Ottó…hirtelen megmagyarázhatatlan sóvárgást éreztem, hogy hazaparancsoljam a nyaralásból, de ne legyek meggondolatlanul szentimentális, nem, most itt kérem nagy erőkkel zumbálni fogok.

Nyílik az ajtó, lehet bemerészkedni. A körülöttem törtető nagy múltú hölgyek azonnal lecsapnak az általuk legelőnyösebbnek titulált parkettaszigetekre, én meg bokám körözve összebeszélgetek egy szende leánykával, hogy mik is itt a tudnivalók egy ilyen zöldfülűnek, mert én még zumbaszűz vagyok, roppant mód izgulok, merre billen majd a szimpátiamérőm nyelve.

Csillogó szemekkel elpletykálja, hogy az előzőekben látott latin tanár tartja ma, isteni lesz, majd csak lássam meg, róla nyugodtan puskázhatok, ha nem tudom követni, mert itt ilyen bonyolult táncos lépések lesznek, hogy merengő. Gyorsan kifújom az orrom, nehogy kiigazítsam, megköszönöm és alázattal visszavonulok a második sorba. A legrosszabbra felkészülve Ottóra gondolok és bekapcsolom a központot. Zumbához átvedlett edző bácsi lezserül visszaszáguld, CD indít, felméri a terepet, pillantásunk találkozik, igen, új vagyok, csókolom, nagyon fogok figyelni, ha már sikerült a haladó órára besedulálni magam. Halkan fohászkodom, hogy rikoltozni, de még tapsikolni se kelljen, csak hadd izzadjak szépen kultúrmód.

Ahogy a jól ismert ütemek üstökösként becsapódnak a hallóidegembe, azonnal megnyugszom. Hát én itt otthon vagyok! Egész életemben csak ezt csináltam eddig! Merengue-vel kezdünk, taposom a talajt, belső féltalpikáim mosolyognak, igen, anya, ez ismerős, átváltunk salsába, sajnos emelkedik a karom, keresem a tánctartást, de magamra szólok, hogy most csak tart, lazán, energia az ujjakban, nézem, a fickónak is él a keze, nemhiába táncos, wááááááááááá, egy cha cha a semmiből, vigyorgok, mint egy verejtékező vadalma, tolok, rotálok, a spot turn-nél a hapsi rám kacsint a tükörből, vágom, hogy vágja a delayed kivitelezési formámat, ezt nem hiszem el, előkerül egy jive, juhhhúúúú, igeeen, teeee, ez bazi jó, figyeljed csak meg, hogy milyen pöpecül zárom a lapockám, muhahaha, rugdosunk is, mutogatja, hogy lányok, központ tart, viccelsz apukám, ez alap, na neeee, bachata is, hát ez valami isteni, és egész végig senki nem vezet, mindent csak központból oldok meg, nagyszerű, igazán remek, szinte tapsikolni támad kedvem. Hálásan gondolok az én távolban lubickoló Leoncio-mra, hogy egy elég kiterjedt technikai eszköztárat farigcsált a testemből, így könnyedén vehettem az akadályt.

Mikor óra végén véget ér a taps, rácuppanok az üvegemre és egy hajtásra magamba diktálok egy liter körtés vizet. 10 perc múlva utána küldök 7 deci karamellás frappét, ha netalántán már kóros mennyiségű cukor távozott volna ki belőlem. Csak közben felmosom a tócsát, ami a lófarkamból az öltöző linóleumára csurgott. Hazafelé párologva nagy megelégedéssel gondolok vissza az edzésre. Az első – közhely - mindig emlékezetes. Örülök, hogy jól sült el. Sőt mi több! Szinte kurjantgatni van kedvem. Öööö…na azt azért mégsem. Komoly, fegyelmezett táncosnő vagyok. Majd legközelebb. :-)

A sült krumplinak szeme se rebbent, és nem csak azért, mert a töméntelen só összetapasztotta, sokkal inkább, igen, lássuk be, mert párszor már meg lett rágva az elmúlt 16 évben. Kényelmesre hűlten elhasalt a promópapíron, felkönyökölt, lustán majszolni kezdte a burger maradékát, s közben hol rám, hol rá tekingetett kis sárga, szintetikus fejecskéjével. A tálca túlvégén halvány remegést érzékeltem. Egy igaz barát küzdelmét láttam, a harcot önmagával, hogy jobb ember legyen. Ritka monodrámai jelenet ez manapság, így szembogaram nem csak a sorstárs személyes érintettségétől, hanem a kísérletet tanulmányozó tudnivágyó mohó kíváncsiságától is napkorongnyira tágult.

„De ugye tudod, hogy nem azért mondom, mert azt gondolom, hogy az én életemet kell élned?”

Kezembe veszem a kezét, borostyánszeme izgatottan fogja a tekintetemet.

„Tudom.”

„Nem fogom újra elkövetni azt a hibát, mint rég.”

Mosolygok.

„Jó. Én is ígérem, hogy nem fogok valamit csak azért elhallgatni, mert tudom, hogy a plafonon leszel tőle.”

16 évnyi igaz barátság melegszik a tenyeremben. Hőfoka állandó, puhasága megnyugtat. Pedig nálunk szertekülönbözőbb két nő nem igen lakozik a golyóbison, mégis valahogy úgy vagyunk, mint a kaparós sorsjegy levakarandó tiritarka felszíne alatt a homogén, általában ezüstszürke alap. Ezer gyökérrel kapaszkodunk. Néha azért beleszaladunk a ma esti szakadékba újra meg újra, és akkor valakinek észnél kell lenni. Most ő az ész, én az analitikus.

„Tudod, ez olyan, mintha Te, látó, velem, színvakkal diskurálnál. Ülök melletted, szárnyal a képzeletem, próbállak követni, de valójában nem látom, amiről beszélsz.  A szervig talán még eljut az infó, de a látóideg már vak rá. Ettől még értem, de nem látom. És mivel nem érzem, nekem nem fáj.”

Emészti. A krumpli tátott szájából nagyot koppanva esik ki egy szezámmag az őt kalóriailag elemző táblázatra. Csajos este, mi?

„Annyira szeretném, ha látnád. És annyira sajnálom, hogy ennyire szeretném.”

„Ez a legnagyobb szó. Hogy sajnálod, hogy szeretnéd. Én meg bazira sajnálom, hogy nem látom.”

Egy percre kötélként feszül meg az indokolatlanul hűsre kondicionált levegő. A krumpli menten szívinfarktust kap. Vajon belezúgunk a szakadékba, vagy megtart a perem? Megtart hát, nem volt kérdés. Vele nem. Egyszerre felröhögünk, megölelem, s nem eresztem, amíg párat nem ver a szívünk ebben a pózban. Emberfeletti az erőfeszítése, látom. Ahogy érteni próbál, vagy legalábbis elfogadni. Elengedem, hátradőlök, szemem párás. És ekkor meglátom. A gigászi fakeresztet a hátán. Mekiablaktól mekiablakig terpeszkedik, fertelmes egy példány. Akaratlanul háton vakarom magam. Na, ciao, amigo. Az enyém már megszoktam, szűkebb helyeken egy öreg róka rutinjával oldalazom, nehogy leverjek vele egy kristályvázát, vagy urambocsá, egy 5 kilós kiszerelésű Nutellát, arra nagyon ügyelek. De a látvány torkon ragad. Az övét eddig látni nem láttam, csak sejtettem.

„Meséld el, milyennek látod” – kéri, mikor szóba hozom a felfedezésem.

Habozom. Ki vagyok én ehhez a feladathoz? Egy ugyanolyan gyámoltalan (ráadásul színvak) keresztes pók. Millió rohangál belőlünk a Föld nevű mezőn.

„Kérlek. Én meg ezt nem látom. Jó volna, ha elmondanád.”

„Jó. Akkor megpróbálom.”

Nagy levegő. Cihológiatanonc krumpli előkapja a jegyzetfüzetet.

De jaj. Hegyomlás torlódik fölénk, és udvariasan felszólít, hogy a kisasszonyok távozzanak, zár a mekkáfé. Ó, vigyen el az ördög. Mindig a csúcson…pedig még elnézegettem volna a cizellált ácsmunkát. De legyen meg a Te akaratod, minden személyek s vagyonok őre, már rámolunk is. Kardigán begombol, WC blokk előkészítve az utolsó pisihez, táska vállra vet, szék betol, ez meg mi volt? Csak hallucinálok, vagy tényleg koppanó facölöpök összepuszilkodását hallom? Az őr szinte tiszteleg, mi meg ólomnehéz iskolatáskás alsósokként kilépünk a sorsunkkal terhes éjszakába.

Meleg búcsú után hazafelé indulok a hársfák szegélyezte kápmegyeri via crucison. Nem mindig érzem a súlyát, de most épp töri a hátam. Piszok idegesítő tud lenni néhanap. Volt, hogy fűrésszel, húsz körömmel, kalapáccsal szaggattam forgácsokká, de mint a mesében, kakasszóra csak még délcegebb famunkává változott, mint annak előtte volt. A legtöbb, amit valaha engedett, hogy megláthattam a nevét. Lehet, hogy rosszul állok hozzá. Talán nem az a megoldás, hogy szétverjem. Csak hogy elkoptassam, elnyűjem, vájja szét a szú. Letenném már. De reggel nagyot csalódva mindig arra eszmélek, hogy valahol a Dózsa György és a Lehel között valahogy mégis visszagebeszkedhetett rám, mert a metróból kilépve már vigyázni kell, nehogy a szembejövő aktatáskás, járókeretes, görkoris belém gabalyodjon a sajátjával. Akkor szépen néznék ki. Cipelhetném másokét is. Elég nekem ez az egy, az én szerelmesen ragaszkodó, tehénkedő, véresre törő, letehetetlen fakeresztem.