Egy kisiskolásnak millió foszforeszkáló vágy villog az agyában, amin környezetismeret órán elálmodozhat. Egy Moncsicsi, ami olyan ügyesen a szájába dugja hüvelykujját. Egy szagos radír, ami szerdáról csütörtökre a legmenőbb csajjá teszi az alsóban. A szombati szülinapi zsúr, amire még fiúkat is lehet hívni, talán még puszit is ad majd a gyimesi, az mekkora fain lenne, hogy irigyelnének. Kicsengetnek. Sikítva, őrjöngve szabadul a siserehad, egyik napközibe, másik szolfézsra, amaz meg a nagyihoz igyekszik. Emez meg hazafelé. Nem siet, nem akaródzik, ballag csendesen. A kicsengetés valamiféle szörnyű nosztalgikus szomorúságot párologtat szerte a tüdejében. A bordák kényelmetlenül szorosabbra markolják a belső szerveket, a garat megduzzad. Fura, hogy amúgy a suli uncsi, mekkora ciki a föcitanár és János bá' meg nyáladzik, mikor a puskákkal és nyuszikkal telefirkált asztalához ér, de most mégsem akaródzik menni. Hazamenni. Tesz egy felesleges kört a ház körül, de a céltalanság talán még súlyosabb nyűg a tompa rosszkedvnél. Itt van hát a kapu. Már nem csenget, saját kulcsa van. A köpeny zsebéből csigalassan kotorja elő, fancsali képpel keresi ki a kapuba illőt és máris a lépcsőház fogas emelkedőin húzza magát egyre feljebb, egyre nehezebb szívvel. A postaláda örömöt ígérő, kék ákombákomokkal megcímzett titkos levelezést ígér. Úgy szorítja magához a borítékot, mintha tudná, nemsokára elixírt hörpölhet belőle. Zörögve megáll a lift. Rácsukódik az aknaajtó, csusszan a tolóajtó, emeletgomb megnyom. Indul a felvonás. Fészkelődik a szorongás. Még nem tudja persze, hogy tudományosan így hívják újdonsült toroklakó gnómját. Csak kalapáló sutyorgását érzi, ahogy egyre nőnek az emeletszámok.
"Kérlek, ma ne. Csak most az egyszer ma ne."
A remegő gyertyalángot és a halk imát röhögve fújja el egy hirtelen támadt orkán. Tudod, úgyis tudod, figyeld csak meg...
keze reszket, ahogy beilleszti a kulcsot a zárba. A macska már zászlófarokkal üdvözli, nyivákol kettőt és elsomfordál. A kislány megáll az ajtóban, behúzza maga után és némán fülel. Most dől el minden. Pozitív. A csend sosem jelent jót. A csend nem a barátunk. És ekkor elindul rutinszerű első útjára, a konyhába. Fohászkodva pattintja fel a beépített szekrény öntapadós tapétával lebarnított ajtaját. Kenyér,liszt, olaj...és a felső polc jobb szeglete. Ott a titkok nyitja. Ott van minden válasz. És ott van ma is. Sajnos. Jéghidegen, üresen, és számolatlanul sorakoznak. Az üres konyakos üvegek. Pár sörös is melléjük gömbölyödik, hetykén néznek vissza a fátyolos tekintetre, ami annyi reményt, annyi imát és annyi bizalmat ontott egy perce még. Mindhiába. Kicsit távolabbra túr és talál egy félig telit is. Első dühében szíve szerint a hófehérre mázolt falhoz vágná, de valami visszatartja. A felnőttek. Mit szólnának a felnőttek? Ilyet nem teszünk. Mit tehetnék - gondolja, és egy elkeseredett ötlettől vezérelve a mosogatóba önti a gyűlölt borostyán folyadék felét. Hogy ne legyen feltűnő, csapvizet kever hozzá, hogy mennyiségre nagyjából meglegyen. Gondosan visszahelyezi a megfelelő szögletbe a borosok, sörösök gyűrűjébe.
És ekkor rátör. Az ólomnehéz feladás, szégyen, megsemmisülés. A remény halála felett érzett keserű gyász, a reménytelenség kiúttalansága, a homályos és baljós jövőkép, irigység, elvágyódás, elfásulás. Tizenéves alig van. Leszegett fejjel bezárkózik a szobájába, dögkeselyűkkel a vállán, csendes megadással észrevétlen elfoglalja magát. Ki se dugja az orrát. Tudja, hogy ott fekszik a másik szobában. Tudja azt is, hogy félájult a delíriumtól. Nem kell hozzá se látnia, sem éreznie, hogy azonnal megtöltse orrát a bűz, szemét a könny, szívét a gyilkos düh. Méreg. Mindkét testben. Enyhülést csak lassan hoz valamely hazaérkező családtag, akivel komoran összenézve, bólintva helyzetismertetnek. Szavak sem kellenek a kódolt nyelvhez. Értve van. Persze ez a hullámvölgy is előbb-utóbb felível. De akkor már késő. Már nagyon rég nagyon késő van bármihez is. (folyt. köv.)
