Szösszenetek

Nekem az is későn esett le, hogy, későn érek, de Istennek hála, akkor már úgy is maradok. Ezerkilencszázkilencvenvégén, mikor már a fél világ sms-ben vallott szerelmet, exkuzálta magát késéséért, vagy éppen az Amway fogkrém szuperkevéskellbelőle reklámszövegével direkt marketingelt, végre rászántam magam én is egy első mobiltelefon beszerzésére. Indokolta ezt az a jelenség is, hogy anyukám megunta a titkárnősködést, igen, szervusz drágám, még nincs itthon, jól van, átadom, persze, édes jó anyádék hogy vannak, küldök egy kis mákosat ildikémmel, ésatöbbi. Első mobilomat is rám jellemző tudatos megfontoltsággal választottam ki. Elcsattogtunk a Duna Plazaba, akkortájt az volt az egyetlen költőkomplexum, és nem sokat rágódtam a dilemmán, hogy vajon Westeles legyek, vagy Pannonos, mert hát nyilván az, amelyik előbb szembejön a folyosón. Így vagyok a mai napig is érett 30-as.

Hasonlóképp sietősen csaptam le az elsőként piacra dobott DVD lejátszókra is, feszített a szükség. Gyakorlatilag, ha nem hozza át hozzám állandóra az akkori pasasom, ma sem tudom, hogy a DVD lemezt nem tekerjük vissza, na. A készülék kapcsolatunk felbomlásával egyidőben öngyilkos lett, s azóta sem lett utóda, mert már egy újabb éra dobta rám lószőrpokrócát: nézzünk filmet laptopon, de erre szót se pazaroljunk, ezt intézze az ember.

Így 35 pluszosan eljött hát a napja, hogy újabb ifjonti, bohó kalandra vetemedjek. Körülnéztem. A barátnőim zömének van. A fotókon jól mutat. Egy versenytáncosnak már-már kötelező. Nem kell vele törődni. Az Erikáé nagyon tetszik, kiváltképp. No nem a szilikoncickókról beszélek, chö-chö, odáig nem fajulok ebben az életemben, de a körmeime ráfért már egy kis reinkarnáció. Uccu neki, felhívtam Niki barátnőmet, és mint az első randi előtt, kótyagos izgatottságban régi körmöcskéimet végig simizgetve, előre is bocsánatot kéregetve, elvillamosoztam hozzá a műhelybe. Elképzelésem sem volt, mi fog velem történni, és hogy ugyan hogyan lesz lehetséges, hogy a töpörödött körmeimből hercegnői kacsót fog nekem varázsolni, ígyhát rábíztam magam. Búcsúzóul elmentem wc-re, megpuszilgattam az eredetileg hozzám nőtt kapirgálókat, majd átadtam magam a varázslóasztalnak, s bájos mesterasszonyának.

Első körben megjelent jóbarátunk, a reszelő, és mire kettőt pislogtam, már nem láttam az ujjam sem saját, lisztállagú körömtetememtől. Hú, ez már-már csonkítás, gondoltam, s óvatosan széjjelebb néztem. Pár vicces csipesz, rikító matrica és kecses pingálóecset arra engedett következtetni, hogy lesz itt még móka, csak győzzem rekeszizommal. Niki különféle kemikáliákat pumpált a kezemre, párologtattunk, világítottunk, vagdostunk. Azért fél szememmel végig a vészkijáraton tartottam a fókuszt, de mint ahogy Isten ezt annak idején igen jótékonyan elrendelte, a női csevej hamar elálmosította gyanakvásom. Ekkor jöttek a matricák. A körmömnek megágyazva ragacsos, ám igen dizájnos pink-ezüst kartonkákat helyeztünk mind a 10 ujjamra, amitől azon nyomban genetikailag tökéletes UFÓ vált belőlem, de legalábbis Szörnyella de frász cicabarát ikertesóját véltem felfedezni magamban. No, most ne vakarjam meg az orrom, utasítottam magam, pisilésről szó sem lehet, ülsz és tartod szépen. A kartonokra csurgatott, majd ecsettel gondosan szétkent zseléből és egy kis UV fényből felépült egy karomgyerekecske. Tetszetős volt, szó se róla, de a fizikát lépten-nyomon fakarddal döfködő, kételkedő énemnek elképzelhetetlen volt belátnia, hogy ez az izé nem törik le az első orrfújásnál. Épp okosakat kérdeztem, mikor az egyik mondatom közepén belémkötött a szó. Rápillantottam jobb kezemre, és megállapítottam, hogy három ujjam is nagy hirtelen satuba szorult és esdve pillog fel rám. Bocs, gyerekek, nem voltam elég éber. A szaktekintély elmagyarázta, hogy a szép forma miatt kicsit meg kell nyomorgatni magam, úgyhogy hősiesen ültem tovább a modellt. És ez így ment egy fertály órán át: pinga, satu, lámpa, reszel, pinga, reszel, lámpa...

Elérkezett lassan az a pillanat is, amikor állítólag kész lett maga a köröm. Jött is a cselendzs. Azt a feladatot kaptam, hogy kapjak fel egy húszforintost az asztalról. Elsőre nem értettem, hol rejtőzik a kihívás, a Bölcsészkar ugyan nem egy praktikus képezde, de egy pénzérme már tán csak nem igényel abszolutóriumot...odanyúlok, rendeltetésszerűen behajlítom az ujjaimat, és kopp, serc, kopp, azannya. Megbénultam. Hiába kaparászom, begyeim felületet sem érnek, birodalmi lépegetőkként fúródnak az asztallapba. Hamarosan megtanulom az oldalról körömheggyel alányúlás és felbillentés majd megragadás folyamatábráját. Hangot adok abbéli aggodalmamnak, hogy vajon minden finommotoros mozgást újra kell-e most tanulnom, mire azt a nyugtalanító választ kapom, hogy igen. Niki a gombolkozást és a telefonnyomkodást hozza fel elrettentő példának, én pedig azonnal a kontaktlencse be- és kioperálási műveleten kezdek lamentálni, egyre felhősödő tekintettel.

De még mielőtt a mélyvízbe ugranék, a dizájnról kell súlyos, felelősségteljes döntéseket hoznom. Milyen színt választok? Hm. Fogós, ravasz. Köztudottan szerény, visszahúzódó leány vagyok, kerülöm a feltűnést. Így aztán a klasszikus francia manikűr mellett döntök. Niki csodálkozik, de végül egyetértően bólint: valóban illik hozzám. Válaszra nyitom a szám, de mire megszólalnék, máris csodaszép, ápolt, hercegnői kezek teremnek a csuklóm tövében. Gyönyörködöm jobbról, balról, próbakocogtatok és örvendek - de látom, hogy a művésznő kényelmetlenül fészkelődik a rendezői székben. Akar valamit. Szemlesütve bepróbálkozik, hogy hadd rajzoljon valami mintát a körömre, mert neki így olyan csupasz. Vonakodva, de megadom magam. Inciripincirit lehet a kisujjamra, jól van. Ekkor történik a csoda. Miniatűr ecsetkéjével hófehér kacskaringókat varázsol a körmömre olyan aprólékos gonddal, hogy a vonalkövetés maga is a Sixtusi kápolnába repít élményileg. Mintha csak jive-olnék, levegőt sem veszek percekig, nehogy belelehelljek valami aberrált, civil fuvallatot a mesterműbe. Az alkotás kész, az alkotó megpihen, és pilledten hátradőlve elnéző mosollyal figyeli, hogyan tanul újramanuálni az újszülött.

Először csak felpattanok, és megvizsgálom, hogy hány méterről tűnök fel. Pipa. Szép látványos. Utána óvatosan kocogtatni, nyúlkálni, piszkálni kezdek, tökéletes hitetlenségben. Niki megnyugtat, hogy nem fog letörni. Persze nem hiszem. Ahogy a táskámba nyúlok, vagy pulcsit húzok, az ötágú segéd olyan mereven szétáll, hogy Niki felnevet. Esetlenül darabos vagyok, mint egy robot. A kabátomat gombolva én is kipukkadok, amikor a tükörből a szőke Ollókezű Edwardné bénázik vissza rám. Mint büszke édesanya, úgy enged utamra a kreátornő.

Az utcán persze mindenki engem bámul. Összesúgnak, hogy de ciki, na, ennek is műkörme van. Mekkora egy műnő. Mások kinevetnek, hogy miért masírozok gereblyével a tenyeremen. Nyilván csak képzelem, de úgy érzem, mindenkinek feltűnt, hogy műnő lettem. Mialatt a villamost várom, azon gondolkodom, az új énem vajon kinek hogyan fogja befolyásolni a reá szabott funkciómat. A Kedves csak annyit kért, hogy tudjak vele továbbra is masszírozni. Úgy vélem, ezzel nem lesz gond. Dórit már előre látom, hogy először föléhajol, szemüvegén keresztül alaposan megtanulmányozza, majd hamiskásan közli, hogy sehr schön és kiröhög. Kálmán szagolgatni fog, és talán engem preferál majd a fésűje helyett. Ottót biztos felnyársalom párszor. Az IT-sok a pokolra fognak kívánni, mert akaratlanul is megnyomok majd egy-egy nemkívánatos billentyűt. És akkor ott vannak a kis szemecskéim. Műnőségem első estéjén belebámulok a tükörbe, gyors fohász, majd megpróbálkozom a kontaktlencse szokványos módon történő kicsippentésével. Nem lepődöm meg. Nem megy. Mint óriási albínó póklábak, kaszabolnak mindent a körmök. Eszembe jut Niki első számú tanítása. Oldalról alányúl, a többi már rutin. Véreresre nyiszatolom mindkét szemem, mire sikerül, és a másnap reggeli lencsebetét sem tartogat kevésbé nehéz feladatot.

Most, újköröm számításunk után 3 héttel, mondhatni, hogy megszoktam. Környezetem pontosan az előrevetített módon reagált rám. Még picit ügyetlen vagyok. Néha Freddy Krügerként funkciótlanul végiggereblyézek egy mellettem elhaladó bicepszet, csodás jelenségeket idézek elő a monitoron, amikor egyszerre a tervezettnél több billlentyűt érek át, és többszólamú kocogtatást vagyok képes komponálni különféle üvegfelületeken. Egy biztos. Johnny Depp szép meg tehetséges. A Karib tengeren és az Álmosvölgyben is meggyőzött. De amit Ollókezűként kiállt, azért most mázsányi elismerés, talicskán tolva, retrospektíve.

Az unottképű cigányleány rám se néz, miközben ügyemben klikkelget, csámcsog, s közben észre sem veszi, hogy pár másodperce a csuklóját bámulom méla undorral. Pontosabban a kék érvonalán keresztbetápászkodó pengenyisza következtében felásító véres seb forradását, s szimultán jácintillatú tavaszi rétre képzelem magam, nehogy odaöklendjem a pultra azt a két, ízlésemnek túl elnagyoltan darált kekszdarabos kókuszgolyót, amit ebéd gyanánt legargalizáltam.

"Második emelet, szólítani fogják-" rágózza rám, majd kapok egy nagyzolóan modern chipkártyát, hogy azzal haladjak át a forgókaros beléptető rendszeren. A bár nyekeregve, de még praktikusan működő észkerekeim könnyűszerrel átsegítnek az eligazodásban, ugyanez azonban nem mondható el a mögöttem arasznyikat poroszkáló, szagából nyilvánvalóan az urológiára tartó reszketeg járókeretről, ki mind fizikai, mind szellemi frissességéből adódóan rovarszerűen felgabalyodik az egészségügyi modernizáció hálaján. Ráhagyom a biztonságiakra, és kettesével szedve a frissen felhipózott lépcsőfokokat, felugrabugrálok a másodikra. Az ott fájdalmasan sóhajtozó, ajtót fixírozó odatartozók neheztelve s kissé kételkedve bámulnak a túl friss jövevényre, ki hétmérföldes sambasétákkal odapenderülök az ajtóhoz, s kiolvasom, hogy ne kopogjak, és hogy ne mobilozzak. Jó.

A baleseti sebészetet mondhatni, ától cettig kinyalták, csupa laposhasú, menő monitor lóg a falakról, tájékoztat, promózik, hogy csudajó újpesti betegnek lenni, működik a fűtés, hófehéren, de álkényelmet ígérve csalogat a rácsos padsor, ne álldigáljak már. Itt bizony átalakítottak, volt tatar meg renov. Csak a feeling ugyanaz. Hogy valami bajod van. A gép elromlott. Neked bizony bajod van, és most ugyan ebből még meggyógyíttatol, de ez az állapot, ugye te is tudod, kedves járóbeteg, minden nappal egyre kevésbé lesz tartós. Ücsörgök hát a többi TAJ-szám hordozó zsoldostárs körében, szokásomhoz híven már jó előre megkomponálom, hogy mit fogok mondani a köpenyesnek. Időrendben listázom a tüneteket, közben elsütök pár latin kifejezést, kellő alázattal diagnosztizálom magam, de teret hagyok a szakértelemnek, felvázolom a kontarindikációkat egy esetleges szikével történő belémhatolás felhánytorgatásakor, és valahova beszúrom a TEVÁt, jól jön az még, szegről végről kollegák is vagyunk már, ugye. Gondolataimat koherens egységbe szervezem, biggyesztek pár logikai kötőszót, korrektúrázom, majd nyelvgyakorlatokat s torok köszörülést végezvén már hallom is, hogy odabentről nevemen szólíttaték, s bebocsáttatást nyereték.

Hárman néznek rám nagy várakozással, testemet pásztázva, szerintem fogadást kötöttek az előbb, hogy ez most mivel állít be. Elmondom a panaszom. Csalódnak. Egy nevetséges lábujj? Menjél már! A doki azért perverz. Ragaszkodik hozzá, hogy közelről lássa, így leveszem a zoknim. Erősen imádkozom, hogy ne érezze, hogy flükis. Közben szagelterelő csacsogásba kezdek. Hát igen, napok óta nagyon fáj a bal nagy lábujjam, kissé rátapostam, vérzett is, de hát ez már hetekkel ezelőtt volt, doktor úr drága, amúgy is halálra erőltetem, izébizé...

"Ez nem fáj?" - kérdezi, és rábök a rüsztömön egy lila foltra.

"Á, nem, abba is belerúgtam, de nem fáj."

Kérésére büszkélkedő demonstrációba kezdek, hogy mindhárman lássák, milyen ügyesen tudom mozgatni a nagylábujjam. Fel s le. Persze még mindig belémszúr a nyomoronc, ennek hangot is adok. Feltételezek egy csonthártya gyulladást, de a főszemüveg füle botját sem zizzenti. Ellenben a túlvégen Irénke.

"Miért lép rá valaki a saját lábára?" - tolja le orrára a szemüvegét a töltött galambja, lelkem nővérkéje, almásrétes illatú Irénke.

"Versenytáncolok."

"És azt úgy kell?"

Hát megütöm! Ez Ottóra vall. Minden intézetben lerakott egy beépített emlékeztető embert, nehogymá' elszálljak. Türelmesen elmagyarázom neki, hogy a mi sportágunkban adódnak helyzetek, amikor rosszul lépsz. Nevetgélve nyomtatja az oldalt lukacsos papírt, ezzel menjen fel a röntgenre, aztán itt várakozzon, szólítjuk. Ne kopogjon.

Azon nyomban beutalólobogtatással egybekötött sétagaloppal felkaptatok egy emeletet, nyílegyenesen rátalálok a röntgen feliratú ajtóra, olvasok, bólintok. Itt sem szeretik a kopogó embereket.

"Kis Ildikó?" - kérdezi egy békés tekintetű, törött szárnyú nénike a hátam mögül.

Egy pillanatra elámulok népszerűségemen, de bólogatásomra csak tájékoztat, hogy már szólítottak. Elhűlök. Elismerem, hogy a fénysebességhez képest még van némi lemaradásom, de ha én, fürge ürge a lehető legrövidebb idő alatt megtéve a távot, csúnyán lekésem a hívó szót, milyen részidőt futhatnak a botosok, bicegők, vonszolók?

"Tessék bekopogni-" javasolja jószándékúan. Már emelem az öklöm, mikor a nagy A4-es papíros rámfehéredik.

"Ez itt azt mondja, ne kopogjak."

"Tessék csak, magát már szólítoták. Magának szabad."

No én ennek erősen nekikételkedem, de nyelek egy nagyot és fővesztés terhe mellett megkocogtatom az ajtót. Istennek hála, nem jön válasz, így megkönnyebbülve lerogyok a néni mellé. Gondolták, ha nem jött a beteg, akkor vessen magára, kezdjünk egy új kört. Józsikám, Te osztasz. Nagyjából 25 perc múlva már fényképeztethetem is magam Wilhelm Conrad Röntgen úr találmányával, s az asztalon heverészés közben azon silabizálok, vajon most mire gondolnak a gonosz nyalábok, akik épp most zabálják fel az ép csontszöveteimet.

A felvételt készítő, pedofil bőrfestő mesternek inkább kinéző szakember is meginterjúvol, ugyan mire alapozzuk a gyanúmat, hogy baj van. Neki már csak azt vallom be, hogy asztallábbal hadakoztam.

Rövidesen megkapom a lelombozó fotót. Bár "fractura nem látható", az élettől is elmegy a kedvem. Ahogy saját ropilábfejemet nézegetem, intelligensen a fénybe tartva, ahogy kedd esténként anno a Vészhelyzetben tanultam, a felületet lehetetlen mennyiségben s sűrűségben összeujjlenyomatozva (hú, de kikapok majd a mogorva köpönyegtől és Columbotól), újra hatalmába kerít a hamisítatlan esztéká érzés. Egy nyomorult, halandó szövetzsák vagyok. Utálom, hogy ezek az én ujjaim, utálom, hogy csak egy bioszalbum vagyok, amit éktelen haragra gerjedő gyermeklelkem nézegetni kényszerül. El is dugom, és lemászom a többi csonttörötthöz. Ismerem már az arcokat a röntgenről, már vagyunk olyan nexusban, hogy csak tréfásan integetünk egymásnak fekete alapon átlátszó bokáinkkal, csuklóinkkal.

A felvételre fél szemet vető, unott szakorvos tokát eresztve énperszemegmondtamozik, kioktatásom céljából hozzáteszi, hogy neki is fájna, ha ráugrott volna, majd felír egy jó kiadós borogatást és pihentetést.

"Gyógyszer nem is kell?"

"Nem."

"És mit csináljak vele, és meddig?"

"Legyen türelemmel, elmúlik majd."

Oh, de nagyon very dánke schön vagyok, örülök, hogy ebben a rideg egészségügyi intézményben a lelki gyakorlatokra is hangsúlyt fektetnek. Végülis, lehetne rosszabb is. Ne hisztizzek. Örüljek, hogy nem került elő tű abból a félelmetesen mély s sötét titkokat rejtő köpönyegzsebből, nem nyiszált szike, nem kaptam gipszpulcsit a lábujjamra. Majd edzésre is mehetek, ha elég türelmes voltam.

Hazafelé a villamoson elolvasom az ellátási adatlapot, mennyibe is fájtam én az adófizetőknek, hogy itt feleslegesen aggodalmaskodom. Először is megfenyegetnek, hogy ne fénymásoljam le a pálcikáimról készült fotográfiát. Olyan aberrálttal én még nem találkoztam, aki kedvenc csontocskáit publikálás céljából összeeditálta volna, de úgy vélem, a felszólítás oka az lehet, hogy a saját tested képe szerzői jogi oltalom alatt áll. Továbbá megsürgetnek, hogy ha már nem kell senkinek a kép, küldjem vissza a Kft-nek, aki lefotózta. Jut eszembe, valamit, de már biztos, hogy ezt, alá is írtam, mikor végre kiszabadultam a fotólaborból. Nos. Ez nem fog megtörténni. A ropikollekciót mélyre süllyesztem, ne is lássam. Lapozok.

Díjszabás. Volt egy tejhabos anamnézis, majd két ropogós diagnózis. Az S9010-es cikkszámú diagnózis szerint a lábujj zúzódott, körömsérülés azonban nem történt. A W50H0 már sokkal inkább fogam alá való sztori. Az csupa thriller és horror! Azt állítják, balesetszerű nekiütődés vagy ütés, vagy rúgás, vgy harapás vagy karmolás történt egy bizonyos más személytől. Áhá, kedves Watson! Forró nyom! Meg kéne vizsgálni a lábujjamat, vajon nem hagyott-e nyomot egy szemfog, miközben megcsócsált. Majd ki kéne deríteni, ki harapdált össze. Történt továbbá egy 750 pontot érő vizsgálat. A leletben így olvasom vissza a sztorimat: "a beteg saját elmondása szerint pár hete versenytánc közben saját lábára ugrott....teendőt nem igényel, bla bla, borogatás jav."

Köszszépen, dokikám! MOST EZT MIÉRT KELLETT? Így leégetni! Hazáig ezen dohogok, majd miután ecetes oldatba mártogatom az ujjaimat, és epésen megállapítom, hogy a felújított esztékás, 750 pontos, röntgenes, kétdoktoros konzílium után is csak az ecetfürdő maradt, mint megoldás, fintogogva félredobom a diagnózist. Hát egy biztos. Nem ez lesz az a lap, amit büszkén beragasztok a versenykönyvembe.

Túl sok TV-t nézek, valószínűsítem. Kültakarómra, mint kérges fatörzsre, vastag rétegekben csavarodik a cukorszirup kígyaja. Pár napja - azzal a jelmondattal, hogy ki-ki saját megszállottságában zúzottra sportolja magát, hej, be jó volna dögleni is csak úgy, mint normálisék - emberrel leruccantunk a Balatonra, hogy well is legyünk. A 3 rózsaszín nap során nem mindennapi tanulságot jegyezhettem fel. Frissen hajszobrászolt, 130 fokon kivasalt, enyhén ondolált, lazán összefogott cicamica lófarokban, tündibündi hófehér bikiniben ne illegjél-billegjél a pasid előtt a medencében, nevetgélve, hogy jaj, tessék megmenteni Hasselhoff bácsi, mindjárt megfulladok, ha nem vesz menten erős karjaiba és cipel ki mellkasára szorítva a homokos fövenyre, mert mielőtt meggyőző színészi játékkal csapkodó fulladozást színlelhetnél, ő már fókamód mellédkúszott a víz alatt, hanyattpózban felvág a víztükörre (első gondolat: a hajaaaaam!) , megragadja az álladat, lenyomja fejedet, és mint vízihulla tematikájú Barbie-t, cseppet sem romantikusan vonszol pár métert, mert hát (azt elfelejtette mondani), hogy vízimentő is. Még önszorgalomból demonstrálja, hogy mit kell tenni, ha kapálózom én megátalkodott, vagy ha le akarom rántani magam alá, én balga lélek. A közelharc elültével aztán csak elringatózhatok végre azon a mellkason. Mire gondol ilyenkor egy egészséges nő? De jó, bár a hajam, amivel 3 órát ücsörögtem különböző vegyszerek kölcsönhatásának kitéve, most ugyan oda, de legalább lesz, aki terelgeti majd a 4 gyereket a hínárerdőben, amíg én Barbiesat játszom a csíkos napernyő alatt.

Az aberrált pszichés patás egy kellőképpen sötét, koszos sarokból figyeli kiábrándító valóságra ébredező áldozatát. Valami megamodern, villámló elektromossággal elébb jól  tarkón sokkolta, majd ezt követően gondosan és szakszerűen leláncolva elhelyezte egy folyadékkal teli, gigászi tartályban. A kis huncut ezután a vízbe kénsavat áramoltatva leskelődő webkamerák kereszttüzében, a nézettség növekedésétől mámorosan, a pórul járt (természetesen) rendőr bácsit módszeresen most éppen szemem előtt szétmállasztja. Először felfoszlik a bőr, lassan kikandikál a husi, de erre már orromra húzott pléddel fintorgok, a vizet élénkvörösre színezi a gátját vesztett vér, tán csak nem cápák is jönnek, mire tá-dáááámmm, rendkívüli dramaturgiai érzékkel becsilingel a leheletkönnyű reklám. Átmenetileg oldódik gyomrom görcse, bemerevedett izmaim kilazulnak.

Most még elkapcsolhatsz! Nem kéne nézni, Ildi, hülye vagy, tudod, hogy ezt nem kéne nézni, minek nézem, de hát olyan izgi, és különben is, most már muszáj megvárni a megkönnyebbülést a végén, hogy a rossz elnyerje méltó büntetését, különben sose lesz nyugtom a héten már. Meg ezt én amúgy is bírom, ez nem olyan erdő mélyén, faház pinyójában vérontó, hujjogató szellem meg bőr alá bújó, megszálló démon, ez full realitás. Számomra merőben érdektelen csilivili csodakocsik, mosógépből egyenesen szekrénypolcra reppenő, vasaltan várakozó patyolat tiszta ruhák és reumatológiás panaszokra felfedezett gyógykenőcsök után visszatérünk a trutyis tartályhoz.

A gonosztevő továbbra is eszelősen egy irányba néz, és mintha egyre közeledne. Nem kérdés, egyenesen felém jön, engem is be akar tuszkolni a kádba a csontos krapek mellé. Kálmán felháborodottan felnyafog, amikor fehérre szorított ujjaim között tollseprűvé meredező farkát visszafojtott lélegzettel cérnává préselem. Nem kapok levegőt, mert nem is veszek. A szívem menetelve a torkomba érkezik, felhúzott térdekkel bujkálok felváltva a pléd alá és onnan elő, mikor váratlanul rám visít a telefonom. Macska is, markolászója is plafonig ugrik. Félve pillantok a kijelzőre, nagyon rosszat sejtek. Igen, ilyenkor szokott a gyilkos rácsörögni soros áldozatára, ki joggal hiheti, hogy csak békésen tévézget otthon, egyedül. De most mákom van. Szerencsére nem a tévés ürge az, hogy közölje, innen az ablakpárkányról nézve is szexi a pizsim.

„Szia Cic.”

Huh.

„Jaj, Drágám, miiii…ikor jössz?”

„Most végeztem, nemsoká, még hazaugrom…”

„Nem lehetne, hogy gyorsan egyből most gyere azonnal?”

„??”

„Sajnos már megint elkezdtem nézni egy nagyon félelmetes filmet és mindjárt összecsinálom magam.”

„De miért nézel ilyeneket, már többször megbeszéltük…”

„Csak úgy itt ragadtam! Képzeld, kivégeztek egy macskát és….”

„Egy macskát? Pfú, az nagyon kemény!”

„De nem érted, azóta meg még…”

„Na jó. Most kapcsolj át a Cartoon networkre, én meg nyomom a gázt.”

Mire odaért, és vigasztalni, védelmezni kezdhetett, szóban forgó áldozat sajnos szertefoszlott, egy másik füstbe ment, a főrendőr nénit elkapták, de szerencsére nagyon ügyes volt és egy frappáns leleménnyel, amit alaposan megfigyeltem arra az esetre, ha majd hasonló helyzetbe kerülök, megmenekült. A gonosz is annak rendje s módja szerint meglakolt, majd megtudhattam, hogy mitől pöndörödik felfelé a szempillám és szabadulhatok meg a szélgörcsöktől egy étteremben, továbbá Kálmán is visszanyerte méltó macska sziluettjét.

Hajnal 3.19-kor mégis arra riadtam, hogy egy folyadékkal teli tartályban fuldoklom, miközben bubis  kénsav marcangolja a belső féltalpam, de valahogy egyszerre boldog is voltam, mert paso közben most végre nem tehénkedtem Ottóra, de akkor a pislákoló értelem felfeszegette a szemhéjam, és rájöttem, hogy a tartályba csöpögő víz nem más, mint szomjas macskám lefetyelő hangjátéka, és a támasztékul szolgáló férfikar nem a kiabálóshoz, hanem az ölelgetőshöz tartozik. Így aztán lágyan belesimulva, megnyugodva újabb fogadalmat tettem, hogy soha többé nem nézek mást, mint a Lajcsival a Dáridót, vagy az EzoTv adását, abból legalább megtudhatom, hogy ha Ildikónak hívnak, és Budapestről telefonálok, akkor hosszú, tartálytalanul tartalmas életem, továbbá kicsattanó, savmentes egészségem is lesz a fele királyságom és a hercegem mellé.

Nyilvánvaló volt, hogy sundabunda, himihumi, ármányörvény kavarog a légben. Ösztönbajszocskáimat úgy lengette egész nap a szél, hogy nem lehetett nem éreznem, valami turpisság van készülőben. Énellenem, énérettem, ki tudja azt még. A terembe lépve két melegítő guggolás között Ottó mellékesen megjegyzi, hogy majd beugrik egy csaj, mert meg akar minket nézni, ahogy táncolunk, hátha beiratkozik ő is. Hazudik. Hát jó, akkor aláprovokálok egy kicsit.
"Kezdő?"
"Ááá, asszem táncolt már valamit."

Áhá. Szóval a nyakamra hívtál egy táncbajnoknőt, csak nem akartad, hogy egész nap ezen szorongjak. Bölcs előrelátás. Csípőmet köröztetve azon mélázom, ki lehet. Ottó feltekeri a hangerőt, elkap egy kedvcsináló cha cha impróra, és azonnal érzem a kakasságán, hogy ma produkálni fogunk. Nem telik bele pár taktus, és máris összekülönbözünk egy és-en, de még mielőtt Mesterem hangereje túlharsogná a CD-ét, egy csicsergő leányka lép közénk. Arca ismerős. Meglep, hogy alacsonyabb, mint én, mivel ezt amúgy sem sokan mondhatják el magukról a Föld nevű bolygón. Éjfekete sörénye fonott lófarokban, bájosan szedett-vedetten lifeg, szeme okos, arca kedves, teste egy párducé, megjelenése megmagyarázhatatlanul méltóságteljes. Kezét nyújtja, bemutatkozom. Felcsigázva várom a válasznevet.
"Váradi Martina."

Állkapcsom ripityára törik, mikor padlót fog. Most aztán porszívózhatunk. Ottót nevetve elküldöm a francba és utánanyúlok ablakot feltépni készülő, s pánikrohamában elszárnyalni vágyó lélekjelenlétemnek. Csóri negyedéves Harry Potter érezhette így magát, mikor leesett neki, hogy egy jóakarója benevezte a halálos kimenetellel kecsegtető, ám a CV-ben jól mutató Trimágus tusára. Ottó röhög, szerencsére Martina sem érti el fehérorcájú jajveszékelésemet. Sok időm nincs is az ocsúdásra, Ottó intéz egy sambát, a bajnokleány félrehúzódik, és attól fogva le nem veszi rólam a szemét az elkövetkezendő öt versenytáncon át. Szóval akkor itt van ő. Nyugi, nem mumus, segíteni jött. Kedves pulzusom, csillapodjál már kétjegyűvé legalább! Elhatározom, hogy nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy beparázzak. Most nem. Na és ha ő a sorozatos magyar bajnoknő? Na és ha ÜberSuperWunderSonder? Na és ha kristálytisztán látja a hibáimat? Most már úgysem tehetek semmit, csak a maximumot. Plázacica üzemmódba kapcsolok, és jelenlegi legjobb tudásom szerint, agyatlanul, de becsülettel odarakom magam. Egy-egy neki szánt póznál lopva elküldöm a laborba a tekintetét analízisre. Hol mosolyt áraszt, hol feszülten figyel, hol bólogat, hol csücsörít. A táncok között akad annyi idő, hogy verbálisan is megerősítse, amit metakommunikatíve végig látok rajta: tetszünk neki. A negyedik táncra már olvad a kedvem, már tudom, hogy nem fog sikítva hazazavarni, tenyerét a szeme elé tapasztva. És éljen, a jive-ot is túléltük, Ottót megint szemen sikerült pucsítani a fenekemmel, mire jajgató Küklopszként befejezettnek tekinti a miniversenyt. Amíg próbálunk levegőhöz jutni, Martina gyorsan felveszi az anamnézist.

"Mióta táncolsz?"
"Öhhhh...bocs...öt évhhheee..."
"Az igen. Az nagyon szép, el se hiszem."
Ottó mellkast dülleszt:
"Minden lépést tőlem tanult. Saját nevelés."
"Ügyes húzás. Mióta versenyeztek?"
"Egy éve kezdtük közösen."
"Hát ez szuper!"
Pirulunk. Ottó ismét szárnyai alá veszi becsületem.
"És nemrég kiderült, hogy az öt évből hármat nem figyelt, csak riszált."
Szégyenkezek.
"Hááát..igen..Nem igazán érdekelt a technika. Aztán kiderült, hogy versenyezni akar velem, akkor már elkezdtem oda is figyelni, de most meg évtizedeket kell behoznom. Ja, és meg kellett várni, amíg 35 leszek, hogy indulhassunk."
"De még nem lehetsz 35...."
"De."
"Úha."

A pöttöm lány ekkor egy NASA űrparancsnok határozottságával átveszi a stafétát és edzést tart nekünk. Hamar kiderül, hogy nem engem óhajt korrepetálni, hanem a ritmikánkat felpörgetni, párt faragni, színházat csinálni, ami mindkettőnknek feladatot ad. Martina azonnal letáncol két-három verziót abból, amit kigondolt, mindkét nemre lebontva. Legszívesebben ámulva, popcornnal az ölemben bámulnám, csodálnám napestig, ahogy egy-egy mozdulatot bemutat, annyira lenyűgöz. A farmeres, garbós, kedves copfos leányka varázsütésre Vénusszá avanzsál, inaiban mérhetetlen energiákat mozgósít, szinte gyerekjátéknak tűnik, ahogy ujjaival komplett csillagrendszereket mozgat, tekintete perzsel, azon kapom magam, hogy nyakig-fülig szerelmes leszek belé. Sajnos nem sokáig időzhetek ebben a bódulatban, mert önző mód ő is gyönyörködni szeretne bennem. Két-három konzultációs kérdés és egyeztetés után megcsinálom, amit kér. Mögém szalad, ezt-azt igazgat, és amikor harmadjára már jól sikerül, felkiált: "Ügyes!"

45 percet töltött velünk, de kezének beszéde, tekintete, bámulatos testtudata a retinámba égett. Búcsúzóul két cuppanóst és egy nagy ölelést kaptam tőle, valamint egy pár koszosfehér, borzastollú szárnyat is, mikor nemes egyszerűséggel közölte, hogy nagyon pozitív csalódás voltunk neki és újra elismételte, hogy nagyon tetszettünk. Még egy utolsó mosoly, és elszelel dolgára. Van neki millió. Vigyorgó szoborrá dermedten ottmaradok a tükörben önmagamra bámuló reménysugárral. Hehe. Biztos arra számított, hogy Ottó egy kétlábú járókerettel tért vissza a versenytánc világába. Akárhogyan is, szupernő Váradi Martinák nem rohangálnak az utcán, és nem dicsérgetnek táncikáló embereket nyakra-főre. Ma este biztos nem csatolom még le ajándékszárnyaim, majd csak holnap, edzésen. De csak, hogy Ottó átmenetileg odaférjen.

 Ha egy verőfényes reggelen arra ébredsz, hogy a sajátjaidon kívül kettő:négy arányban még 6 db lábat találsz az ágyban, joggal merüljön fel benned a gyanú, hogy két hapsival töltötted az éjszakát. Velem ez gyakorta megesik, hisz két pasast tartok, élelmezek, szeretek. Az egyik szőrzetileg csíkos, a másik hasizomzatilag kockás. Az előbbi a maga önző örömére keni belém a szája szélit, utóbbi a kedvemet keresve cirógat. Egyikük dorombol, másikuk horkol, avagy fordítva is megesik. Mindkettő ilyen-olyan étvágyának csillapítása az első pontok között szerepel a házirendben. Mindkettejük velem óhajt aludni, egyik a nyúllábát a torkomba taposva, a másik arcomat mellizmára szorítva, légutaimat eltorlaszolva. A relaxáló pihenés két ilyen krapek között garantált.

Mifelénk a gondok mégiscsak hajnaltájt kezdődnek. Amikor az éjjelre ráunt Hold hálósitykát húz és a borzas Napocska lángnyelvében melengetett kávésbögréjével a horizont fölött bizonytalan tapicskolásba kezd, az emberszabásúak még bőven s édesdeden összefonódva, ütemesen lélegezve, békés egyetértésben húzzák a lóbőrt.

Macskáéknál pirkadatkor azonban már ég a világ, kilószám s gyors egymásutánban sülnek a rántott békák. Olyan reggel 4 körül megemelkedik valamely kacifántos, latin elnevezésű vadászó hormon szintje, kitágul a pupilla és a négylábúak számára egyszerre nagy csinnadrattával tarkára kerekedik a világ, a szügybe világbéke s szeretet tolul, felberreg a motor, és akit érnek, lédús nyálban fürösztenek. A macska nagyon tud szeretni. Amikor és ameddig ez az érzelem nála tart. Magam részéről inam sem rándul, mikor Kálmán taknyos orra a szemhéjamhoz ér, és érdes nyelvével feltépi azt. Csókolt már szemgolyón macska nem is egyszer, de a még 2 órányi alvásomban reménykedve egy hamvába holt ötlettől vezérelve megpróbálom fél kézzel gerincét a lepedőre lapítani, kikaszálni mind a 4 lábát, oldalára puffantani, magamhoz vonni, és álomba cirógatni. Mit is képzeltem, én, homo lúzer sapiens? 8 kilónyi, 24 lábizomnyi ellenkezést váltok ki a művelettel. Az állat nyekegve dohog, arcon prüszköl és faképnél hagy. Furfangos faroklóbálásából látom, hogy roppant eszesnek gondolva magát most a pasi oldaláról közelít. Próbálom elterelgetni az ájultan horkoló hálótársamtól, de Kálmán már szájszélt nyalogatva, dülledőre fixált gülüszemekkel gyalogol a borosta felé. Elgáncsolom. Szememre hány, majd újult erővel menetelésbe kezd. Megpróbálom letéríteni az útról, mire finoman, figyelmeztető jelleggel kézfejen harap. Iggeeen? Akkor menjél, édesapám, én már tudom, mi lesz a vége, és dolgom végeztével, fáradtan hátrahanyatlok a párnán. Majd lásd meg jól. Én szóltam.

Van valami, amit a kis csíkos bajuszkirály nem tud. Kedvesem oly fokon űzi a harcolás művészetét, hogy bárki, aki balga mód őt alvókómájából előzetes figyelmeztetés nélkül ébreszteni próbálja, nagy eséllyel halálnak halálával hól, mielőtt annyit mondhatna, „jó reg…..” Volt ám meglepi az összecsiszolódás érájában, ami az alvást illeti. Hamar megtanultam, hogy az ember lánya, bármily szerelmes is, hajnalban, a semmiből csak úgy nem kezdi puszilgatni egy ölőgép ajkát, mert az viszonzásul a másodperc tört része alatt nyaki ütőéren találja őt tenyerelni. Meg köll hát tanulni a résen levésben történő puszilgatás tudományát. Kálmán is tudhatná, kapott már leckét repüléstanból, amikor felelőtlen reggeli nyalogatásba kezdett a Terminátor könyökének bőrszövetén. A dolgok ma hajnali állásából már sejtettem, hogy most is ezt készül kiprovokálni. Magukra hagyva hát őket, behelyezkedtem a hátulról ölelő karizomba, és megpróbáltam megtalálni az Álomországba vezető ösvényt. Meghitt pillanatok teltek el ebben az idilli békés pozitúrában, mikor arra lettem figyelmes, hogy hirtelen megcsappant a szobában szállingózó oxigénatomok száma. Szellőztetni kéne, azt hiszem. Szomjazom a léget. De most miért nem tudom megmozdítani a nyakam? De melegem van így ezen a februári hajnalon... És még hogy szorít valami nyaktájékon! Mi a franc, én közben óriáskígyót is tartok? Pár pillanat múlva összetalálkoztam egy kósza oxigénkével és megbeszéltük, hogy én most minden bizonnyal fojtódom épp megfele, mert a házi Demolition man-em azt álmodja, hogy vérzőfejű vietkongokkal hadakozik és „aki ott van, ott van” alapon ezt most el is játsszuk élőben. Valahogy marha gyorsan meg kéne győzni, hogy itt pihikélünk Kápmegyeren, és senki nem tör az életére. Rettenetes karjához érve kissé eszmél, enyhül a szorítás, álmába pihepuha pillangó reppen, pacsirták csivitelnek, nyuszikák szökdécselnek…aztán újra rámfeszít a kígyó de immáron felkészülve, még mielőtt hemoglobinjaim tanácstalan fejvakargatással feladnák az oxigénszállítmányozást, megragadom a kart és kilazítom. Az alélt likvidátor semmit sem érzékel. Átlesek a feje felett. Áhá! Ott lapul a bűnös! Nincsenek itt vietkongok! Kálmán nedves orrának ütemes nyakszirt noszogatása válthatta ki szisztematikus kivégzésemet. A felbujtó négylábút ez alkalommal én reptetem ki az ágyból. Kedves alszik, mint a bunda, zavartalanul átdurmolja személyem ellen irányuló gyilkossági kísérleteit és abból való kalandos megmenekülésemet. Majd elmesélem neki reggeli közben, gondolom, de úgyis megint azzal vádol majd, hogy csak fantáziáltam. Aludjunk hát tovább, még egy jó másfél óra biztos van a vekkerig.

Jó tíz perc múlva pár méterrel arrébb kezdetét veszi a főúri lakoma. A konyhából éktelen ropogtatás, lefetyelés, szürcsölés, csammogás cuppog be a szobába. Őméltósága frühstököl. A száraz táp ropogtatásához, sercegtetéséhez hosszú évek alatt olyan precíziós őrlőtechnikát fejlesztett ki, hogy a szomszédban is beleremegnek a dobhártyák. Miniatűr nyelvével ezek után jó negyed óráig lapátolja befelé a vizet, míg rá nem jön, hogy kategóriákkal jobb móka azt tappancsot mélyre mártva szétfröcskölni majd ezt követően négy lábon szétcsúszkálni. A hamarosan bekövetkező kafkai metamorfózis megjelenik lelki szemeim előtt: az állat korizik, vigyorog, csujjogat, majd egy villanás, elméje beborul, bekattan, két szeme háromfelé szalad, füleit lesunyja, begurul, és halálravált vágtába kezd, de az alkalmi medencévé áztatott konyhapadlón mind a négy lába kisiklik, és a báró úr nem éppen elegánsan pofára zuhan. Ezen megsértődve nekiiramodik, és pár percnyi egy helyben történő iszkolás után elvágtat. Ezek után elbújik, nagytakarít, méltatlankodik. Közben tik-tak, tik-tak, fogy a maradék alvásidő. Az átmeneti nyugalmat kihasználva óvatosan átölelem a Nagy Barna Medvét és szívének ritmusát számolva hipnózisba ringatom magam.

Vagy negyed óra múlva aztán megkezdődnek a reggeli ásatások. Azt még eleddig nem fejtettem meg, hogy aranyat, bauxitot vagy egy ókori egyiptomi fáraó még fel nem tárt maradványait felkutatandó zajlanak a munkálatok minden reggel és este. Az állat ás és ás és ás, egyre dühödtebben, megszállottabban, egyre nagyobb ívben hányva a köveket bekerített wc kabinja falára. Önhipnózis befuccsol. Finoman kimerészkedem az ágyból és a fürdőbe kiosonva elfojtott, ám ingerült hangon érdeklődöm, mi a jófrászt csinál ennyi ideig. Segget fordít rám. Ráhajtom az ajtót, majd a szobaajtót, és visszasettenkedek az ágyba. Már alig alhatok valamicskét. Koncentrált erőfeszítéseket teszek az álomba merülésre. Birkák, elnehezedő végtagok, mantra. Kálmán azonban hallat magáról. Dolga végeztével újabb hangverseny következik. A végterméket elhantolandó csörömpölés, kaparászás, ásás. Szerencse, hogy a kétlábúm jó alvó, őt nem zavarja a pihenésben, hogy a macska intenzíven és már vagy fél órája anyagcserél.

Kálmán nagylelkűen kiutal nekünk egy kis nyugalmat. Bódulok befelé, ólmokat helyezek szemhéjamra, elszenderedek, meglep az álom, épphogy csak lehunytam a szemem, és a telefonom már énekeli is a leggyalázatosabb slágert. Tudniillik kelni kell. Nekem fél órával hamarabb, mint a pasasnak, hadd aludjon, addig előkészülök. Az átok dög most épp a szoba közepén, a futószőnyegen heverészik, olyan kedve szottyant, hogy csendben van, alukál. Egyem a szivit, egyszer, ha rohadék akarok lenni, biztos felpiszkálom legegércincálóbb álmából. Kibotorkálok a fürdőbe, és még be sem evickéltem a zuhany alá, mikor a kistigris már el is foglalja őrhelyét, a mosdókagylót. A kagyló és a kád pereme között kifeszülve, 4 lábon balettozva jobb első karjával megragadja a zuhanyrózsát, kitépi a kezemből, szája elé kapja és kiszlopálja a feltörő forró vizet. Ez a reggeli és esti teázó szertartásunk. Többször ajánlottam neki, hogy bögrét és filtert is prezentálok, neadjisten mézet, ha óhajt, de neki csak a natúr forró víz kell. Erőlködve dulakodunk, gyakorlatilag leizzadok, mire visszaszerzem a forró vizem és óbégató reklamációjától kísérten lezuhanyozhatok végre.

A lehúzott redőny résein át beszűrődő minimális fényben, hangtalan, lábujjhegyen lopózva magamra kapok egy felülsemmit és nekifogok a terülj-terülj asztalkámnak. Szinte a vízforralót is lepisszegem, nehogy idő előtt megébredjen a Kedves. Némafilmszerűen készül a burleszkreggeli. Ez egészen addig tart, amíg egy óvatlan mozdulattal meg nem zörrentem az alufóliát. A hívó jelre hirtelen bevágtat a kürtöt harsogtató nehézlovasság, és felhág a combomra, amitől némán felsikkantok és Kálmán összes felmenőjét magassági sorrendben felsorolom. Mérgesen elzavarom. Elrohan. Mint egy komplett ménes, úgy dobognak a paták a laminált fapadlón. Szalad körbe-körbe, én meg utána vetemedek lábujjkörmön. Rövideket, elfúlókat pisszegek. Ő felbőszült viperának gondol engem és még eszelősebben kapja minden lábát a nyakába. Egy fordulóban rávetem magam és a fülébe sutyorgom, hogy ne ébressze fel a pasim. Dohog. Érdekli is őt ez a betolakodó! Amint eresztem, sértetten lemosakodja undorító érintésem nemes bundájáról. Kushad, kivár. Visszamerészkedek a reggeligyárba, miközben szemmel tartom hol a bosszúszomjas bajszost, hol a horkolót. Pillanatnyi fegyverszünet. Tányér kerekedik kezembe, bögréket teszek melléjük.

Kálmánnak pihegés közben tyúkeszébe ötlik, hogy voltaképp ő most halálos veszedelemben van, pisszegő héják üldözik, és menekülnie az objektumból életbevágó. A banánkarikázást újabb Lovi szakítja meg, kerge macskám körömcsattogtatva kergeti az őt üldözni vélt jómagam ködös emlékét. Cérnám szakad. A konyhából előrontva rávetem magam a csíkos hátra, lelapítom és a lesunyt fülébe vicsorgom: „Maradj már veszteg, felébreszted a B...”

És akkor megérzem. Az arcomba hulló hajamat vizslató, álomtól csendes, mosolygós szempárt. Isten tudja, mióta figyeli így a két macska küzdelmét.

„Cica...”

Mi, a padlón birkózók, felkapjuk a fejünket. Nem, öregem, ez most én vagyok. Kinyújtja karját és takarót fellebbentve behív maga mellé. Francba a banánnal, ébresztőórával, vízforralóval. A reggeli együtt ébredezésnél nincs meghittebb, ki nem hagynám. Nofene. Mégis szorult ebbe a szőrlabdába némi diszkréció. Amint az emberek szájonsuttogják egymást, és látvalevővé válik, hogy itt belátható időn belül nem lesz semmiféle reggelizés, potyasonka, kegyelemsajt, nagy somolygások közepette kivonul az előszobába. Megvetően hátravet egy nyaút, és mancsával kinyitja a beépített szekrényt. Komótosan beássa magát a szekrény aljába gyűrt pokrócába. Most bezzeg elalszik. Néha a guta megüt, mikor napközben a munkahelyemen elképzelem, hogy mekkorát horpaszt most, hogy nincsenek otthon az albérlők.

Tavaly márciusban aztán véget vetettünk a tét nélküli izompocsékolásnak. Edzettünk eleget, irány az élő egyenes adás, mérettessünk hát meg. Egyesek szerint a Monarchia iránt érzett sóvárgó nosztalgia belső parancsára kiválasztottunk egy osztrák táncegyesületet, melynek vezetője Ottó nevét meghallva azonnal és készséggel leigazolt minket. Így kell kérem szamárlétrán szabályszerűen közlekedni: mások hátán, földig lógó alázattal. A saját keresztnevét védjegyeként villogtató klub bohém vezetője úgy döntött, hogy az évente hol máshol, mint a bécsi Hilton*****ban megrendezett házi táncversenyük lesz a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy több száz tagot számláló egyesülete előtt bemutassa az új senior reménységeket, a Magyarországról ideautókázott párost: Ottót (a többszörös magyar bajnok, hovatovább a világranglista 5. helyére is felsambázott táncost) és Ildikót (aki bármikor, bárhol, bármilyen testhelyzetben remekül vigyorog, és nagyjából ez minden, amit elmondhatunk róla). Repült hát a felkérés az inboxomba, hogy ugyan ropjuk már el a cha chát, sambát, rumbát, páran megnézik, mi az nekünk, mi leszünk az est fénypontja. Egy laza bemutató saját zenére sok kockázattal nem riogatta még az én zöld fülemet sem.

Pénteki nap volt. Szabadságra küldtem a gyógyszeripart, zakatoljon, termeljen, hatóanyagfelszabadítson most kicsit nélkülem, én ma stratégiailag igen fontos osztrák küldött szerepet töltök be! Mintegy 3 óra és két liter wax és hajlakk röppent el a fodrásznál, újabb 60-80 perc az újpesti főhadiszálláson, ahol szorgos anyukám (ilyen ügyekben alkalmi lakájneve: Mari fiam) és tátott szájjal olvadozó Dórikám nagy szakértelemmel bemázolták a testem minden pici hajlatát Nutella színű alapozóval. Erről a krémről később én is, és a szálloda hófehér, bolyhos-süppedős törölközői is mesélünk még. Feldobtam ennek tetejébe egy járókelő riogató lepkesminket és indultamban okoztam egy laza szívinfarktust a kiszálló taxisofőrnek, aki reggel még nem is sejtette, hogy egy bevert szemű, szoláriumba szorult néger nőt fog hurcibálni az anyósülésen a Vácin végig. Ottó a nyolckerben átvállalta a szörnyellatranszportot. Mikor meglátott, halkan megjegyezte, hogy ez mára még jó, de egy igazi versenyre jellegtelen és szürke, sokkal ijesztőbb kell majd, és már repültünk is négy keréken a rendezvényre.

Útközben meg-megállva fura párosunk pár benzinkúton a másodperc töredéke alatt rendre összecsődítette a személyzetet és az ott croissant-ozó vásárlókat. Ottó, a hófehér arcú, bőrdzsekis, szemüvegesen intelligens maffiózó, és a Nutellaképű ukrán ringyó, akik kávézás vagy pultontámaszkodás közben egyfolytában végtelen jeleket kavartak a csípőjükkel vagy körömhegyen spicceltek öntudatlan, Blikk címlap-gyanús látványt nyújthattak. A hosszú autóútra és a női húgyutakra való tekintettel reggel óta mindössze két deci folyadékot szivárogtattam magamba, és lassan kezdtem érezni, hogy a szám összeragad, ereim apadnak, lomhulok, száradok.

Bécs városa egykedvűen tárta fel a központjában pompázó, gigászi szállodát, amibe serényen be is gurultunk tánckellékekkel tömött bőröndjeinkkel. De jó, még van egy óra a bemutatóig, én már talpig sminkben, nekem már csak öltözni, Ottónak arcot kenni kell, bőven ráérünk, lófráljunk a Hiltonban, ritkán teszünk így. Chris százeurós mosollyal ölelt minket keblére, félrevont, majd kifogástalan angolsággal a homlokomnak hadarta:

"Van egy kis változás. Seniorban csak két pár van, mert az olaszok nem tudtak jönni. A spanyolok csalódottak, hogy nincs ellenfél. Be kéne ugranotok a versenyre. Én már be is neveztelek titeket. Nem gond?"

A pasas nyilvánvalóan rossz igét használt. Nem is csoda, az angolban számos szinonímának látszó szó akad, könnyű őket elvéteni. Netán menet közben átváltott urdura. Biztos nem az van, aminek hallottam. Biztos nem versenyeznem kell nagy hirtelen. Biztos nem most, nem így lesz az első. De sajnos másodjára is megismételte, pont így, és sürgetően nézett hol rám, hol táncpáromra. Ottó rezzenéstelen arccal rábólintott, és megkérdezte, mikor jövünk.

"20 perc múlva."

Kengyelfutó Gyalog Kakukk a fasorban sem volt hozzánk képest. Rátenyereltünk a lift hívógombjára, bőröndökkel fel a szobába, Ottót lekenni, haját belőni, Juli csodás kölcsönruháját szakszerűen (és nem hanyatt-homlok) felvenni, a TV állvány és a franciaágy sarka közötti szűkös, ám annál vastagabb szőnyeggel borított szobasarokban pasot, jive-ot átismételni, tánccipő húz, liftet hívni, pánikolni és ráébredni: ki vagyok száradva! Egy reszkető kóró vagyok, nem latin táncistennő! Valaki marha gyorsan vigasztaljon meg és lapátoljon belém önbizalmat! Ottó, mint a kifeszített tótükör, szélcsend idején. Higgadt, mint egy jóllakott óriáskígyó, arcára főúri gőg és a táncosokra jellemző, ám gyakran tévesen alaptulajdonságnak vélt megvető magabiztosság vetül. Nekem egy méhkas és egy bolhafészek költözik szimultán a fenekembe. Ficereg minden külső és belső szervem, fortyog az adrenalin, suhogva szárnyalnak a súlyos kételyek, hejjj, hogy is van az ott a pasoban a kis bumm után, anyám, már az elsőn vagyunk, a fene, de ideges vagyok! Ottó két szóval elintéz, nem lelkizik sokat, mit izgulok, semmi tétje, csak higgadtan. A földszinti hallba érve hatalmas nyomtatott számjeggyel maga Ursula nővér támad ránk, és miközben a mellékelt biztosítótűkkel Ottót megpróbálom nem hátbadöfni, ráerősítem a garbójára a rajtszámot, már terel is befelé a táncterembe, német vezényszavakkal sürgetve. Rohanunk sehr schnell, és a küszöbre érve már szólítanak is. Ahogy belépek, önkéntelenül is hátratántorodom, torkon ragad a pánik. A gyönyörű bálteremben selymes fények simogatják a hatalmas falakat, pásztázzák a parkettát, hivalkodó puccparádé, számlálhatatlan, terített asztal, pukkan a pezsgő, serceg ezer villa. Vidám nyüzsgés, előkelő taps, elegancia, jókedv dől rám minden szegletből. Hirtelen leküzdhetetlen ingert érzek, hogy sarkonforduljak, és méregdrága topánkámban a talajt se érintve eliszkoljak innen. Mit keresek én itt? Egy fia lépésre sem emlékszem a koreográfiákból, itt mindenki más gyönyörű és vérprofi, és egy perc múlva a laikusok és a táncosok egymással karöltve hasukat fogják majd a röhögéstől amikor meglátják, mi az, amit itt verseny címszó alatt előadok nagy bőszen. Ottó egész hazáig fog fenyíteni a volán mögül.

Egyre nyugodtabb táncostársam talán megneszelte az idegállapotomat, mert tenyerem alá csúsztatta kezét, hercegien megemelte kacsóinkat és már vezetett is a parkett szélére, ahol a házi verseny többi résztvevőjét megpillantva kissé megnyugodtam. Külsejük és koruk alapján úgy ítéltem, talán megállom a helyem, és mégsem fogok kukoricán térdepelni hazafelé. Chris konferál, nevetgél, minden szempár ránk szegeződik, itt most ki vagyunk beszélve! Bár német ügyben még a Rigó utcában is jártam, és szép keményfedeles bizit kaptam érte, egy mukkot sem voltam képes felfogni az elhangzottakból. Ottó ellenben vagy értette, vagy csak rutinszerűen tudta, hogy most eljött a mi időnk, mert megindult velem felvonulni.

"Most mit kell csinálni?" - súgtam oda neki összeszorított fogsoromon keresztül.

"Húzd be a hasad-" jött az informatív tájékoztatás, és kezdetét vette a táncverseny.

A torkomban hánykolódó gyomrom és pörölyként kalapáló szivem igyekezett egymást túllicitálni. Az első sambát gőzerővel végigrobotoltam, de pár másodperc múltán, mikor mosolyogni is eszembe jutott, lehúzták a zenét, és közölték, hogy köszönjük, ennyi volt a parkettpróba, most akkor aztán tényleg kezdődik a nagy verseny! Szájnyaldoshatnékom támadt. Bolyhosodó vatta kezdett lassú puffadásba a szájpadlásomon. Első szám a samba. De milyen vérforraló, talpcsiklandozó zenét kaptunk! Alánk kevertek egy olyan sambát, amitől szempillantás alatt egy tüchtig kis bajor sörházban felszolgáló szőröskarú T'sasszonynak képzelhettem magam. Ottó szerencsére rá se rántott a borzasztó csörömpölésre, felőle a tévémaci fogmosós zenéje is szólhatott volna, profin adta alám a latin lávört. Tette a dolgát, ahogy azt kell. Hömpölygött, izolált, utazott a gerincoszlopa. Én kóvályogtam, mint az őszi légy. A terem idegensége, a ragyogó szemű közönséggel kapcsolatot fenntartani vágyó, de a szemkontaktustól azonnal koreográfiát tévesztő rutintalanságom, az 5 másodpercenként szemembe villanó retinarepesztő vaku és a vatta egyre elviselhetetlenebb tapadása teljes mértékben lefoglalt. Ha Ottó nem tudja a dolgát, valószínűleg még most is lepkehálóval vadászna rám a Discovery channel egy speciális különítménye. A kis létszámra való tekintettel szünetet sem kaptunk, gyors egymásutánban szórakoztattuk a népet az 5 tánccal. Az utolsó előtt a vatta akkorára püffedt, hogy letapicskált a légcsövemen át egészen a tüdőlebenyekbe, kitüremkedett a fülemen és összeragasztotta a szám. Mintegy 10 perc alatt halálosan kimerültem. A házi versenyt mégis megnyertük, induljon jól az a karrier!

"Jobb ez így, hogy pánikszerűen ért a verseny, és nem paráztál rajta napokig" - összegezte Ottó, majd ki-ki saját szobájába visszahúzódva nyugovóra tért. Halálosan elcsigázva beálltam a forró zuhany alá és megpróbáltam lesuvickolni magamról a festékboltot. A barnító az egy olyan, hogy ragaszkodik. Először a csempe változott mészárszékké. A vízzel vegyült barna festék hígan csurgott alá, a suvickolástól pedig egész a mennyezetig pöttyözte a hófehér burkolatot. Súroltam, dörgöltem, haboztam, lemostam, újra tusfürdőztem, csiszatoltam. Egy fél órás csempepucolást követően elkövettem azt a hibát, hogy megtörölköztem. Jóízűen, alaposan, élvetegen. A másnap szolgálatban levő szobalány minden bizonnyal átgondolta a vacsoramenüt, amit előző este lopva elfogyasztott a konyhán. Mi okozhatott ilyen csúnya hasmenést a kedves vendégnél, nem tudhatta, de annyi bizonyos, hogy versenyzésem karrierstartjának napján azonnali hatállyal bevásároltam fekete, sötétlila és barna törölközőkből, a jövőbeli félreértések elkerülése végett.

Dáktélsz, uuuu-úúúúú, sok izgalmat, élményt, rejtélyt átélsz, uuu-úúúú, a nagy kaland, a Kacsamesék, a ...bimm-bamm...

Hüüümmm. A fffene! Ki a frász lehet az?! Épp a derengő vasárnap reggeli döglésemnek hódolok flanelpizsiben, a fotel összes támlájára-karfájára rákenődve. A vakáció első napjait élvezem. Akárki is gongat, anya félrecsapja az épp aktuális puhakötetes olvasmányát válogatott vérhabos zombikalamajkákról, fürgén kipattan a fotelből és felvont szemöldökkel tiplizik az ajtó felé. Útközben szokás szerint bevágja a térdét a kisasztalba, mert serény és hebrencs, ugye. Úú-úúúú-dörgöli, és tovább teker. Arra a következtetésre jutok magammal, hogy biztos megint a heti friss, ropogós evangéliumot hozták házhoz a kerületi örömhírhozók, és egy pöttyös rudit felhasítva ráérős majszolásba kezdek. Kit érdekel, szánsájn, háváj, vakáció van.

"HÁÁÁÁLÓÓÓÓÓÓÓÓ, ÓÓÓ, HIHIHIHI, HÁÁÁÁLÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓ!" - kiabálja a feltépett ajtóban megdermedve felváltva hol édesanyukám, hol a küszöbön álló kórus. Anya hangját a veresegyházi asszonyszövetkezet sem tudná elnyomni, cérnaszála túlsipít bármely konkurens hangforrást. Dagobert bácsit egy pillanatra elhomályosítja feltápászkodó kíváncsiságom. Kik lehetnek a rákontrázó jövevények - elmélkedem, és sokáig nem is maradok magamra pislákoló kételyemmel, mert a család szobában maradt háromnegyede alighogy összenéz, anya már futkároz is befele, már a térdét sem dörgöli, arcán a döbbenet és röhej kergetőzik.

- Nem fogjátok elhinni, kik vannak itt - vigyorog, mert nem tehet mást; lapockájára tapadva, válla fölött nyakukat előrenyújtva már masíroznak is befelé a vendégek. Soha életemben nem láttam őket. Egy komplett család termett a nagyszobában: hórihorgas, bajszos apuka, szende, törékeny anyuka, két rókavörös, szeplős, térdzoknis kissrác.

Apám-anyám idegyütt, a felnőttek felváltva egymást ölelgették, mi a nővéremmel pizsamában pironkodva távolról s gyanakodva méregettük a gyerekeket. Az első pár szótagból vasárnap reggeli elmém technokol rapid sebességgel összepasszintotta, hogy határunkon jóval túlról, a sörhabos, Bratwurstszagú Némethonból érkeztek a szüleim ifjúkori barátai és azóta lett porontyaik. Ők voltak a "Zigiék". Három év röppent el felettem abban a tudatban, hogy így írják őket, de évekkel később egy húsvéti lapon kibetűztem a családapát: Siegmar Kretschmar volt a nagyember törzskönyvezett, szívmelengető dallamú, hivatalos neve.

"Ildikém, bogárkám, te tudsz németül, fordítsál már, mert nem értem, mit makognak -" jött az anyai ukász. Itt egy szóra meg kell álljunk, Grétsy tanár úr. Gimnázium első osztályában tévedésből valóban nekiveselkedtem az nagy büdös Hoch Deutsch elsajátításának. Én ugyan digóul szerettem volna képződni, de ádminisztratíve ott találtam magam szeptember 3-án a porosz cári udvarban, vonalzóval, nádpálcával a fenekemben, umlautokat körmölve. Bocs, elírtuk, nem baj, a német az hasznos nyelv, tanuljad. Az indokoltnál egy-két árnyalattal tiritarkább tankönyvben két bilikék űrlény, Rocko és Rokka kalandjain keresztül ismerkedhettünk meg a német nyelvvel. A két - egyébként természetesen egymásba fülig szerelmes - idegen hogy, hogy nem, földi pályafutását épp egy gimnáziumi osztályteremben kezdte el, így könnyűszerrel megtanulhattuk együtt, hogy mi mindenre támadhat szükség egy tanórán, ha idevizitáló űrlény az ember gyereke. Esetemben a probléma ott adódott, hogy bár folyékonyan felsoroltam olyan releváns német szavakat, mint a Tageslichtprojektor, szókincsem már nem terpeszkedett odáig, hogy hellyel és mindenféle földi jóval kínálgathassam megfáradt barátainkat, kik nagyon figyelmesen és tengernyi empátiáról tanúbizonyságot így téve mindenféle előzetes bejelentkezés nélkül toppantak bele nyújtózkodó vasárnapunkba. Kezekkel-lábakkal és édesanyám hírhedten intenzív sodrású, univerzális nyelvű beszélőkéjével folyt a diskurzus, amíg mackót húztam és előástam az elmúlt héten (reméltem: három hónapra) fiókaljára száműzött tankönyvem és szótárfüzetem. Megnyálaztam pár lapot, gyűrtem egy-két szamárfület, s így gyorsan átismételtem a kellő kérdő szórendet és néhány melléknevet is rögzítettem, mindig jól jön az a létige után odabiggyesztve.

UFÓ témában felkészült tolmácsként tértem hát vissza a nagyszobába, ahol a németek már beásták magukat kényelmes lövészárkainkba és onnan mosolyogtak kifelé, idülten. Anya négy kézzel egyszerre nyitogatta a hűtőt, vajazott, szeletelt, és secperc alatt két tálcányi nyálfakasztó szendviccsel fordult vissza a konyhából. Mire kettőt pislogtam, mindnek lába kélt. Valószínűsíthetően sáskahad pusztított, pont amikor másfele néztem.

Komikus kommunikációs eszközökkel megtudtuk, hogy végigautózták Európát, és egy régi levelezőlapról lelesett címünkre abban a reményben állítottak be, hogy egy olyan tíz napocskát itt szívesen ellesznek. Egy közeli motelben szálltak meg és úgy döntöttek, hogy a rájuk váró majdnem két hetet - akarod, nem akarod, pofád befogod - ragyogó interkulturális programsorozattal mi fogjuk nekik színesebbé tenni. Familie Kis. Mire vágyhatnánk jobban így a Kacsamesék végén!?

Az első másfél nap az események és az egymást követő sokkhatások erdejében mint megbokrosodott ágas-bogas csorda, szinte észrevétlenül száguldott végig. Szanaszéjjel ágazó német szókincsem lehetővé tette, hogy ki-ki az egyéni létfenntartásához szükséges kérdésekre - igaz, sokszor makogva, ööööözve, rossz névelőt ragozva - meg is kapja a válaszokat. A kohéziós elemekre és a társalgási fordulatokra már nem ítéltem meg magamnak az ötöst. A germánoknak hamarosan az a benyomásuk támadhatott, hogy vagy súlyos vashiányom van, vagy a pajzsmirigyem szórakozik, mert minden bárgyún vigyorgó kínos üresjáratban random megjegyeztem, hogy ich bin müde.

A vaskosabb problémák ott kezdődtek, mikor anya csillapíthatatlan szendvicsgyártási mániájának következményeként a németek minden reggel pontban 8-kor rátenyereltek a csengőre és faképnél hagyva a szállásuk házinénijét, nemzetileg átvonultak hozzánk a panelbe frühstück-ölni. Mert sokkal finomabb - dícsérték teli szájjal. Meg is hiszem azt! Volt, hogy anya dolgozott, így apuval üzemeltettük a panelmenzát. Édes jó apukám minden orosz tudását latba vetette, hogy fenntartsa a diskurzust. Egy alkalommal nagyon rákészült, mindkét tenyerét feltartotta, kisujjait is elterpesztette és amolyan jean-i lakájként finoman megérdeklődte, hogy "öööööö...kh-a-kha-óóóu"-t kérnek-e esetleg tea helyett a reggelihez.

Zigiék - akár esett, akár fútt, vagy éppen aszfaltot olvasztott a nyár eleji időjárás - mindenre bajszosan-fürtösen-tejfölösképűen mosolyogtak. Szórakoztattuk őket keresztbe-kasul Budapesten, Szentendrén, libegtünk, fröcsköltünk, csobbantunk, piacoztunk, várat másztunk velük. A nyaralásra, új tévére, egyéb szükségekre félretett pénzmagnak nem hogy a kihajtásra sem volt esélye, de még adósságot is púpoztunk, jó meredeken.

A német megszállás 5. napján már kezdtek pattanni a magyar cérnák. Zokni - a családunk felett akkortájt regnáló, ráadásul a világ legantiszociálisabb természettel bíró házimacskája - áttette székhelyét a fotelból a nővérem ruhásszekrényének felső polcára, ahol a pulóverek bojtjai mögül megvető füllapításokkal adta tudtunkra, hogy ő ezennel visszavonul. Az előző hónapban hófehérre festett szobafalakra saját vérét hányta a minden nap felhasított épp aktuális 8 kilós görögdinnye. Nem jöttünk rá, hogy érték el, de bármit ettek, az a falon és a bútorokon hagyta lenyomatát. Kilószám fogyott a paradicsom, szeletelődött a kenyér, emésztődött a jó magyar szalámi. A napok előrehaladtával a Kis család megtört az invázió alatt. Felváltva adtuk egymásnak a stafétát, ma te viszed őket az állatkertbe, jó, de akkor te mosogatsz, már kiázott a kezem, jó de akkor én holnap nem beszélgetek velük...ment az üzletelés. Kipurcantunk, be köll vallani férfiasan. Bizonyítást nyert, hogy a nagy magyar vendégszeretet sem bír ki mindent. Elutazásuk napján anya sírt. Csak mi négyen tudtuk, hogy valójában mi csalta elő könnyeit. Német barátaink meg bőszen nyugtatták, hogy nem kell félni, jönnek ők még, csak sokkal hosszabb időre, ne pityeregjen egyet se!

Ha az Európai Unió akkoriban bagózott volna ránk, minden bizonnyal vállon veregette volna az újpesti Kiséket, tán még plecsnit is kapunk. A németek pedig a hónuk alatt szorongatott hat rúd Pick szalámi, több zacskó Pöttyös Túró Rudi és karton Tokaji mellett még azon is elcsámcsoghattak otthon, hogy mégis milyen jól élnek itt, Balkánlegalján ezek a keleti barátok! Mindig sírnak, de azért csak volt miből panziósat játszaniuk, most akkor hogy is van ez?

Itt ülök a gép előtt, bámulok a monitoron visszatükröződő önmagamra, majd Kálmánra, de ő is csak öncélúan nyaffog. Tanácstalan vagyok. Összeomlott a világegyetemem, s benne a féltve őrzött rend. Névnapos gombszemű unokahúgom titkos vágyát megtudakolva, ma nagy sebtiben feltéptem egy játékboltot, nyílegyenesen galléron ragadtam egy legóvárfalnak támasztott, mibensegíthetekelő eladót, hogy kérek egy olyan fekete színű engribördöt, ami a kirakatban olyan megrovóan rám nézett, legyen szíves. A nevéből ítélve legalábbis egy démoni szörnyetegnek képzeltem, ki rettentő horgas csőrével naphosszat egy nyuszibelet marcangol, vagy gombnyomásra a szememet kaparja ki recés karmaival. A srác készségesen egy falhoz vezet, melyet tetőtől talpig ilyen rém dühös arcú madárkák ülnek végig. Akad kulcstartónyi és jegesmedve méretű kiadás is, mind összevont szemöldökkel méreget minket. A nem túl szimpi éjfeketét lekérem a legfelső polcról, leültetjük a pultra, megkérdem, mit tud. Két tenyéren himbálózom, izgatottan várom a tekervényes programozóagyakból előrémálmodott horror applikációkat, a védjeggyel védett vérfürdőt.
- Hát ezt - nyomja meg a mogorva szárnyas homlokát az eladó, mire az 3 másodpercig üdvrivalg.
Kíváncsian szomjazom a vésztjósló folytatást.
- És még?
- Ennyi - csapja össze tenyerét, mintegy elnézést kérve ezért az égbekiáltó felesleges marhaságért.
Gondoltam, jó, ez itt csak egy tudatlan fölnőtt, hagyjuk, majd Dórika úgyis megmutatja, mire képes a bird, ha angry. Becsomagoljuk, gatyám ott hagyom, cipelem, elázom, csöngetek, nyakamba ugranak, majd prezentálom az ajándékot.
Dórika ragyogó szemmel felkiált, tapsol, azonnal mellkasára szorítja a gonosztevőt és csini kis harisnyájában szalad vele négy lakáskört. Szeretgeti, ölelgeti, puszilgatja, becézgeti. Nagynéni nem érti.
- Dórikám, mit tud ez a madár?
- Hát engribooorc!
- Jó, de tudod, mit jelent a neve?
Anyucira les, bátorító bólintás után közi angoltanár nagynénjével, hogy ez egy dühös madár.
- Na, de kire dühös?
- Hát, jaaaaj, hát a malacra!
- Milyen malacra? Hogy jön ide egy malac?!
Dórika szélsebesen előhord pár zöld malacfejet.
- Öööö...és ezeket megeszi?
Kis rokonom homlokon csapja magát. Vége a hitelemnek. Lelepleződtem, hogy nem vagyok egy kiköpött Mary Poppins, bár esernyőm még volna, de felkészültségem madártanból igencsak hiányos.
- Ildikeee! Neeem! Hát, tudoood....áh, anya, mutasd meg neki a telefonodon, mert nemtugggyaaa!
Szégyen szemre ott maradok, tudatlanul, Dórika meg 4-5 engribördöt karjába habzsolva, hangos ovációval elszelel. Belenéztem én a játékba, de csak nem tudtam meg, mire angry az angry bird. Viszont legalább a névnapos kis világa kikerekedett ma este, és ez a fontos, nemdebár.

Ugye aki nem alszik olykor otthon, könnyen lemarad az élményről, hogy tárgy hó esedékes napjának reggelén a wc ülőkét kicselezve, hétrét görnyedve, nagy gonddal kisilabizálja az aktuális vízóra állását, majd az ezt lejelentő fecnijét leolvasás céljából odaragassza a postaládára. Hát én lemaradtam. Ha már így esett, másnap felfirkantottam a számokat egy papírkára, és odabent az iroda békés nyugodalmában nekiültem felhívni a Díjbeszedőket. Kellemes géphang üdvözöl.

- Kérem, telefonkészüléke nyomógombjai segítségével billentyűzze be ezt meg azt meg még amazt is, ha ezt akarja, csillag gomb, ha meg mást, kettős kereszt, trállálá, sállálá.

Engedelmesen bogarászok, leolvasok, nyomogatok, együttműködök. Elmondja, hogy a fizetőazonosítóm alapján mit néz ki belőlem, hány vízórám van, majd fel is sorolja. Utánaszámolok, igaza van.

-Amennyiben a következő számú mellékvízóra állását kívánja beolvasni, a sípszó után adja meg az egész köbméterre kerekített számot, majd nyomja meg a kettős kereszt gombot.

A kerekítés feladata kissé megemeli az adrenalinszintemet, de sikerrel elvégzem fejben a műveletet. Sípszó. Krákogok, hogy jól kivehető legyen majd a felvétel.

- Hatvanegy - jelentem be a kongó iroda közepén.

Kolleganőm felkapja a fejét. Tőlem meglehetősen szokatlan, hogy a számok varázslatos nyelvén magamban dünnyögök, hisz még a százalékszámítást is háromszor át kell éreznem, a mögötte húzódó filozófiát jól meg kell rágnom, mielőtt számológépet ragadok. Odamosolygok, ép elmémet a fülemre szorított telefonkagylóval alátámasztva.

Nyomom a kettős keresztet, és mint aki jól végezte dolgát, készülök lerakni a telefont, de a vizes géphölgy csak besípol megint.

- Hatvanegy – ismétlem, már kicsit bosszankodva a mesterséges intelligencia értetlenségén.

Kettős kereszt. Ő csak sípol. Be is csatlakozom a spontán alakuló zenekarba egy ütemes ujjdobolással.

- HATVANEGY!

Szemöldökráncolva jelelek Klárinak, hogy na, méghogy ezek a suttyó masinák akarnak itt armageddont zúdítani ránk, még azt sem értik, hogy 61….Terminátor, mi? Nahiszen.

- Köszönjük hívását – és rám vágja a telefont. Döbbenten bámulok a készülékre. Megsértettem volna? Gondolatolvas mégis?

- Vízórát olvasol be? - kérdi Klári, csak úgy mellékesen.

- Próbálok, de ez a vízügyi unintelligencia valahogy nem érti, amit mondok.

- Mert azt billentyűzni kéne, nem?

Oh!!! Hát azt nem mondták!!!

- De nem mondták!

Már ahogy kifakadok, érzem, hogy ezt tudni illett vón.

- Szerinted valaki ül ott és jegyzetel?

- Nem?

- Nem.

- A franc. Akkor elölről.

- Hajrá! :)

Klári kuncog. Nem bírja abbahagyni.

- De legalább megtudtuk, hogy 61 köbmétert elpacsáltál.

- Grrr - emelem a kagylót megen.

A bejelentés – láss csodát – nyomkodva már tényleg sikerül, gépwoman elsőre rögzítette, számla úton felém kis borítékban. Szombaton fodrászhoz megyek. Kikérem a véleményét a barna melír csíkokról.