Indítványozom a szociológus-pszichológus palántáknak, hogy szorgosan frekventálják a SPAR nevű vegyesbolt intézményt esettanulmányozás céljából. Az ember sokféle tapasztalással lesz gazdagabb, ha figyelő füleit elefántnyira tárja a banánfürtök, s paradicsomos ládák között. Szombat reggel minden karizmomat megfeszítve, teniszezőket megszégyenítő nyögéssel átlendítem a csupa felesleges cukoroázissal telepakolt kosaram a pár méternyire fehérlő pakolópultig, majd kifújom magam. Mellettem egy 3 éves forma kisfiú ácsorog, fejét felemeli, meg se moccan, épp csodát lát. Kutyusbarna szemeiben ragyog a várakozás, remény, két kezével, és összes fél méterével a mennyei manna felé nyújtózik. Szemem sarkából látom, hogy a kosárból félig kilógó, önmagát ócska zacskóban kellető isteni eledel történetesen egy sós kifli. Megmosolygom magamban, párás nosztalgiával gondolok a gyermekévekre, amikor még egy sós kifli (esetemben inkább sárga borítású, fekete pálmafa díszítésű Africana mogyorós csokoládé) lehet a világ közepe, az egyetlen cél, az ős örömforrás. Anyuka vélhetően mindjárt a kezébe nyomja és mindenki boldog lesz. De nem. Anyuka telefonja felbúg, és a következő beszélgetésnek leszek fültanúja.
„Na mi van, mit akarsz?”
Anyuka pofákat vágva hallgatja a telefonálót, közben idegesen pakol, gyerek tipródik, én - immáron tízezredjére valamiféle szisztémát kialakítani próbálva majd ezt sürgősen abbahagyva, s random mindent egymásra dobálva - szintén pakolok.
„Jaj, hagggyá’ má’, mit érdekel az engem…”
A kisfiú halk nyöszörgésbe kezd. A kifli egyre illatosabb, egyre csalogatóbb.
„Mi van? Haggyá’ má’, tudod, mikor voltam én részeg tegnap…te vagy az alkoholista. (…) Marha vicces vagy, maragggyá’ má’…”
A banános krémtúró beakad a szatyor fülébe, küzdök vele egy sort, majd hirtelen összerándulok. Receptoraim jelentése szerint épp belém karmolt valaki. Lenézek, és azt látom, hogy egy pici marok kitartóan csimpaszkodik a nadrágomba. Enyhén fáj, de macskákon edződtem, így viccesen grimaszolva lemosolygok rá. A fiúka jelzi, hogy ő már marhára szeretne kiflicsücsköt rágcsálni. Anyuka letépi rólam a gyereket, mire a fiatalúrnak viharfelhők szaladnak össze a szemében, s pötyögni kezd az eső. Utánakapok, mert a váratlan lendülettől megbotlik. Anyuka ettől még idegesebbre vált, de végre valahára a kezébe adja a hőn áhított kiflit. A gyerkő zacskót átharapva habzsolja a zsákmányt. Megszűnik a világ, kit izgat a joghurtos csaj, vagy az anyám, hogy apám van-e, ugyanmár, mikor kiflit ehetek!
„Na, elegem van belőled, ne tartsá’ má’ föl. Engem csak az érdekel, hogy fizessed a gyerek dolgait, aztán úgy kurvázol, ahogy akarsz…”
Ezzel kivonszolja a felhők felett repkedő, tökéletesen elégedett, újdonsült kiflitulajdonost. Minden bizonnyal most ő Újpest legboldogabb gyermeke. Nehéz szívvel nézek a kisember után. Szomorúan tűnődöm. A kifli túl hamar elfogy. Majd nemsokára átveszi helyét egy lego. Aztán egy bicaj, vagy egy X-box, majd a többi számomra már ismeretlen kütyü. Pár évbe telik csupán, és meglátja majd, hogy rászakadt az ég. Nincs se gyökere, se lombja. Pufff… Egy néni arrébb tuszkol, jönne már a kosarával. Gyorsan behajingálom a maradék árut és dolgomra sietek. Búcsúzóul még utánanézek a kisfiú tovalifegő kapucnijának. Boldoguljál, azt kívánom.
