Nénikei felelősségem teljes tudatában derékban enyhén bedőlök, tenyerem nyújtom, kérem a bizonyítványt. Dórika bólint, gomb szemével anyját keresi, ki már hozza is a doksit.
"Na, én még meg sem néztem!"
"Hogyhogy?"
"Hát, volt mostanában fontosabb dolgunk is."
No igen, a tegnapi orrmandula műtét kétségtelen jó eséllyel pályázott a hét eseménye plecsnire. Tesó meséli, hogy műtét előtt Dórikát legálisan behallóztatták, mire a sárga pizsis füvesgyerek ráérős elgondolkodásba kezdett, majd megvilágosodott, miszerint: "Anya, neked 4 szemed van!" Az orvos bólint, remekül szuperálnak a szerek, tolhatjátok. Anyja és nagynénje online telefonos kapcsolatban parázzák végig a 10 percet. Attól eltekintve, hogy a kórházban törik egy cső, pisilési lehetőség evégett ohne, illetve gyakorlatilag a párnahuzatra direktben málik a fal, a komplikációnak szerencsére nem pont arra akadt dolga, így szombaton már csengetek is be a kertkapun, hónaljig játékban-csokiban-rószaszínben látogatóba érkezem. Dórika várakozásaimmal ellentétben nem ágyban, senem pizsiben, senem lábadozva fogad, hanem nagyon is talpon, csattogós papucsban, mosolygósan, gyógyultan. Annyit azért még a lelkére kötöttek, hogy a repülőket ne nézegesse mostanság az égbolton, meg még egy rakás szabályt tartson be, lesz szíves, és a kis páciens maximálisan együttműködik. A SPARban lőtt ajándékomnak nagyon megörül, főleg, mivel már a borító arra buzdít, hogy: "építs saját állatkertet"! Furfangos egy könyvecske ez. A kartonból ki kell pattintani a vagányul megdizájnolt állatokat, lombokat, fatörzseket, jégbarlangokat, kerítéseket, és addig kell hajtogatni, hogy a mellékelt ábrához legalább nyomokban hasonlítson. Dórika nekiesik, mint tót az anyjának, én meg bújom a bizit. Minden nagyon példás meg jeles meg jó, de hát ugye a vérem csak talált a szervezetében egy mellékeret, mivel a matek...hát az bizony: ejjj. Hátralapozok. Eleve nem teljesen indokolt számomra, hogy az első-második-harmadik osztály pusztán egy betétlapon szerepel a kiskönyvben, nagy esélyt adva így a szülőknek, hogy azon mód e lapokat elhagyják. Elsőben még szövegesen értékelték, ahol azt olvasom: "...nehezen érti meg a szöveges feladatokat...nehezen látja meg a matematikai összefüggéseket." Mondom tesónak, hogy ezt mintha rólam írták volna, s nem kecsegtetem, hogy jóttányit is változni fog az affinitás. Na, mi a szösz, "a geometriai ábrákat felismeri", ami jó, mivel én azt sem mindéééjjjg.
Fel vagyok szólítva, hogy segítsek kipattintgatni a kismajmokat a kartonból, közben anya már szerkeszti a fatörzset, s rá a lombot. Dórika reklamál.
"Ildike, ne tépd le a majom farkát!"
Oooops, az tényleg bent ragadt, nem baj, majd a következő...ollé, ennek meg a lábfejét szakajtottam le, (Ildikeeee, neee, szakad a majooom!) amannak meg a combja maradt le.
"Ó, Ildike, mi lett a majmokkal?!"
"Nem baj, a lényeg megvan, aggassuk rá a koronára, ha anya végre össze tudja r..."
Egy tökéletesen összeszerelt, széltől szinte hajladozó, lombos fa úszik be jobbról a látóterembe, anya már rég s szépen csendben összegyúrta a fát.
"Ezt elég fa**án összeraktad...na figyejjjjé, mert most jön egy jégbarlang, na az kifog majd rajtad."
Tesó babrálni kezdi, és mire körbevágjuk neki az alaprajzot, hogy boldoguljon, már korcsolyáznak is rajta a jeges mackók.
"Nem mondom, elég gyors vagy."
"De hát ez csak geometria."
"Jó, de mi alig ismerjük fel a geometriai formákat. Papírunk van róla-" lebegtetem a bizit.
Dórika úgy dönt, holnapra is hagy feladatot az aznap soros látogató Sanyi papának, én meg sunnyogok egy sort, hogy ő ennek bizonyára rendkívüli mód fog örülni.
