Húsvétkor nálunk a családban nem csak kölnivíz, hanem tenyér is csattan homloktájékon, kiváltképp, mikor 8 éves csupagyönyörűség Dóri unokahúgomból előrobban az óhaj: "Anyaaa, vedd le a Malacosat!" Ilyenkor nővérem (eztán e helyütt csak: Anya) csücsörített ajkából hosszan elnyújtott óóóóó-orkán süvít elő, miközben kajánul vigyorgó szemekkel figyeli Sanyipapát, édes jó apámat, ki két, ráncos, jóságos kezét az égre emelve, fájós térddel, szenvedősre vékonyított szemréssel asztal alá bújást mímel rötyögve, jómagam pedig a plafont fürkészem vétlen, hátamon ezer szitok, és egy rajongó gyermeki esdeklés fogócskázik. Jár is ez énnekem, hisz kábé tavaly, egy jeles családi ünnep volt a napja, mikor beállítottam egy vidámkék, kajla borítójú ismeretterjesztő társasjátékkal, mely első próbajátéka után csak a méltán megérdemelt "Malacos" házinevet kapta a keresztségben.
Emlékszem, pedagógus énemet előre tuszkolva a játékboltban megvetően dobáltam félre a takonyállagú, üvegretapadós vackokat és a sipákoló plüss szenzációkat, abban a vak buzgóságban, hogy kis hugomat ideje elkezdenem a szent tudományra taní-tani. A társasjátékoktól roskadozó polcok előtt szigorú, keskenyre húzott tanártekintettel vizslattam a kínálatot. Az azonnal elém hajbókoló tukmálósegéd ajánlgatta ugyan a Barbie-s, Pónis, Engriborcos tematikát, de én rezzenéstelen arccal, államat kitartóan s roppant bölcsészesen simogatva valami jócskán entellektüelebb kihívás után néztem. Így találtunk egymásra: a Malacos meg én.
"Tudnak-e repülni a malacok?" teszi fel a kérdést a marketingesek gyöngye rögvest már a keményfedélen, és ehhez illusztrációként oda is pingáltak egy széles vigyorral szárnyaló röfikét. Mivel a talányt megválaszolhatónak ítéltem egy 8 éves copfos számára, elolvastam a játék fenekét is.
Az van, hogy van egy szűk, négysávos pálya, azon törtetnek a játékosokat híven reprezentáló malackák. Ez már önmagában megtisztelő, gondoltam, s folytattam az értelmezést. Kis kártyákon beszédes ábrákkal jelenítenek meg különféle tulajdonságokat: pl. lóból kiálló farok (=farka van), sárga csőr (=csőre van), két tojás (=rántotta, ööö, izééé, tojással szaporodik), kedves szülők, kezdjük azzal a játékot, hogy ezeket alaposan megdefiniáljuk. A tulajdonságokat leterítjük, hogy jól láthatóak, és minden rivális számára kartávolságban elérhetőek legyenek. Eztán minden versengeni vágyónak kiosztunk a malackája színével harmonizáló, 4 db színes korongot. Majd fogjuk a következő paklit, melyen az állatok maguk üldögélnek, álldigálnak, marcangolnak. A feladat a következő: a játékosok a kezükbe fogják a korongokat, majd amikor felcsapjuk az első meglepetés állatot, teszem azt, egy legyet, akkor ha találunk olyan tulajdonságot, mely nézetünk s eddigi ismereteink fényében pásszentos reá, oda rávágjuk a korongunkat. A menet végén leellenőrizzük, esetenként ismét el-elhűlünk, hogy milyen állatok képesek farokkal bírni vagy téli álmot szunyálni, majd a helyes találatok számával megegyező mezőt előrecammogunk, a helytelen tippért pedig hátrálunk egy lépést. Az a disznó győz, aki legelébb beröfög a célba.
Elhangzott hát az ellenállhatatlan ünnepi kérés, jöjjék a Malacos, Dórika lesz a sárgával, ezt már a konyhában le kellett szögezni, és arra is fel kellett esküdni, hogy én meg a zölddel.
"Jó, leveszem, de Sanyipapa hülyét fog kapni"- figyelmeztet Anya.
A pörgő-forgó kisasszony imígyen szolidarít:
"Nem baj, csak vedd le!"
Nincs apelláta, körbeüljük immáron ezredjére a táblát, az előkészületek alatt felemlegetődik a vádló kérdés, hogy "ki a frász vette ezt a játékot?!", mire sunnyogok, kólázom, vállat huzingálok.
Dórika a rajongásig megszerette ezt a bioszórásdit, már csak elképesztő vizuális memóriájának köszönhető örökös diadala miatt is, tudniillik ő már az elején megmondja, hogy a vakondnak csak 4 tulajdonsága lesz és elsőként vágja le az összes korongját, ezzel kilőve a legdivatosabb szériafelszereléseket, mint a "4 lába van", "szőrös", "foga van", "farka van" címűeket, míg mi, lomha felnőttek, csak révetegen tolingáljuk a "pikkelye van" és a "növényevő" közötti úton tiritarka korongocskáinkat. Túl hamar kiderül, hogy az utolsó két helyért Sanyipapa és jómagam fogjuk megvívni a közelharcunkat. Apukám ott bukja el a taktikázást, hogy az állat felfordítása előtt még nincs a kezében egy korong sem, így mire realizálja, hogy magával a denevérrel van dolgunk, és az asztalról egyesével felcsipegeti a kék korongokat, a tulajdonságok közül már csak a 6 lábú és a növényevő marad, s mivel minden magára valamit is adó, valaha is egy vámpírfilmet végigreszkető ember azt tudja, a denevér se ez nem, se az nem.
Pörög hát a játék, Dórika lecsap, instruál, ellenőriz, vezényel, értékel. Érkezik a soron következő állat, egy madár. Persze lövésünk sincs, mi lehet a becses neve, de csőrös, az tuti. Sanyipapa a rá jellemző vérmességgel cuppan az általunk már lefoglalt tulajdonságok után maradt selejtre, s összegzi, miből élünk:
"Hááát...farka van,...meg foga van....meg patája van...ez nem jó ide..."
"Apukám, az az ördög lesz."
"Most mit mondod, ott van az az éjszakai riasztó madár, mondjad már..."
"A madárijesztő?"
"Á, fenét..., a denevér."
"Hát ja, de ez a madár bazira nem hasonlít egy denevérre."
"Jó, akkor nem rakok."
Ebben kiegyezünk, Sanyipapa égszínkék disznaja az ólban vesztegel.
A következő állatka engem is meglep, hiszen a gyanakvásom ellenére nappal is ragadozik. Ezen igen nekicsodálkozom, és kikapom Dórika kezéből a megfejtést, hogy biztos lehessek újdonsült tanulmányaimban.
"Jé! Ez tényleg nem él éjszakai életet?"
"Mire gondolsz? Bárba biztos nem jár..."
"Na, tudod, csak, na, bénán, mindegy...hát jó, következő."
Mily meglepő, ismét Sanyi papa az utolsó, aki a gyér lehetőségek között gereblyézhet. Egy kedves malacka kíváncsian várja, hogy mit fog majd rá a nagyapó.
"Hmm...a malac nem tojás útján terjed véletlenül?"
Mikor elkeserítjük, hogy bizony nem, gondolkodóba esem. Biztos jó hatással vagyunk-e, marhuló felnőttek, Dórikánk tanulmányaira...ha ennek a sok idétlenkedésnek akár a felét bevési, már bakot lőttünk. Az meg négylábú, mint ismeretes. No de kezd az agyamra menni a társas.
Ezen lamentálva aztán kissé megkavarodom, mikor a gyíkot ellenőrzöm, és a befagyott barlang bejárat képének megfelelő ábrát próbálom szavakba önteni.
"A gyíkocska...aszongya, éjszakai álmot él."
"Mit?"
"Téli álmot él....várjál, az ige nem lesz jó...téli álmot alszik. Na. Rakott valaki rosszat?"
Dórikám szemfüles, egyem a szivit. "Senki. Csak te"- néz rám rajongva.
Cuppantlak. Hát igen. Fáradunk. Sanyipapa rábízza a kék malac további karrierjét a már rég győztes Dórikára, majd mielőtt álomba merül a kandalló előtt, még javaslatot tesz a jövőre nézve: "Elmegyünk az állatkertbe és erősen jegyzetelünk."
Kuncogásunkat egy oktávval lejjebb csavarjuk, hogy a tűz ropogására ütemesen hortyogó Sanyipapa csak pár órával később tudja meg, hogy a kék malac harmadikként kocogott a célba. Ildike benézte a pingvint. Nincs annak farka, bármennyire is úgy áll a kis cuki frakkja.
