Nem feledlek. Jellemzően sárga színben táncolt a lebernyeg, amiben felém suhantál és mintegy véletlen, ahogy a vállam fölött belelestél a kínálatba, megcirógattál. "Ildikó drága, Te még a tökfőzelékedet is úgy várod ki, mint egy tánckirálynő, de irigyellek a tartásodért-"szóltak hozzám utolsó szavaid, majd még derűsen, huncut szemmel hozzátetted: "Jó étvágyat." Hát így állunk. Hiába tocsog a tökfőzelék, rándul a sajt. Most már nincs többé szavad soha hozzám.
Kegyetlen bolygóegyüttállás van a hetekben, mondják a látók. Napok óta forrong, dühöng a gépezet körülöttem. Látom, érzem, vissza is vágtam, de most meghúzódom. Őröl, zúz, felaprít mindent s mindenkit, ki nem vigyáz. Valahogy nincs rend, vagy talán épp valamiféle rend felé törkeszik a százlábú káosz. Ha állásfoglalás, akkor véres, ha konfliktus, akkor végzetes, ha hír, halálos. Halálod hírét úgy ízlelgetem a számban, mint a "lenyelni istenments-kiköpni csak pár perc múlva" utasítású öblögetővizet, mely fanyar tompaságával azóta is itt lötyög, keservével minden zugot kitölt bennem, mióta megtudtam. Tudom jól, hogy még nem értettem meg. Még nem tudom, mit jelent az immár súlytalan gurulós iroda szék, a fach, melyről lekapargatják a neved vignettáját, az inbox, melynek címlistájában már nem fog felbukkanni teljes neved, ha gépelni kezdem a Ga...kezdetű találatokat. De már láttam a menzát, ahol a hátramaradt kollégáid, mint mélabús marabuk, lépdelnek értetlen. Eljön hamarosan a nap, hogy felfogni is kényszerülök majd.
5 év telt el azóta, hogy egy betonolvasztó júliusi napon betipegtem felhőkék kosztümömben a fűzöld cégedhez, és csápjaid hadát keresztbe-kasul rámfonva megtudakoltad, ugyan miért szeretnék én itt dolgozni. Szeretett volna a fene, de hát szükségem volt egy állásra. ASAP. Te ezt pontosan tudtad és elnézted nekem, hogy a vállalatról alkotott elképzelésem a nullához közelítve lapul a fűben. De hittél bennem, mert láttál engem. S hogy itt lehetek, gondtalan és megnyugodva, most köszönöm Neked.
Egész nap csak önmagam ismételgettem. Gyászos egy kórus voltam. A szavak is rámvágják az ajtót, cserben hagynak, nincs itt mit mondani. Közhelyek főnek a kondérban. Göthös hálót fon a torkomra valami groteszk pók. Megvetően hallgatom az utca emberét. Mi bajunk van nekünk? Ezeknél megemelték a közös költséget, a SPARban nincs Milli, csak Parmalat, annak hármas lett a föcidogája, mert pikkel rá a rohadék tanár, azoknak meg hülye a hapsijuk. Luxusproblémák terpeszkednek az útszéli padokon. Rád gondolok. Köszönöm, hogy még most is, távoztadban is segítesz emékeznem. Nem tudom, mennyi még az időm, hány ebéd lesz még a menzán Dórival, mennyi samba hordót léphetek le, hány tejeskávét hajthatok fel, mennyi ölelésünk adatott még, de most megígérem Neked, hogy jól fogom csinálni. Csak úgy, ahogy érdemes. Bátran, igazan, szívemnek helyesen.
Ma kivételesen nem Ákos dúdolt nekem. Egy szerelmes dal keringett az ereimben, de mégsem a szerelem fájt tőle. Dusán nagyon odatette, hogy aztán Zorán szépen megénekelhesse, mitől olyan szép a hajnal. Hogy ott lapul. Az az örök sötétség. Minden éjben. Jó éjszakát, Gabi. Én még egy ideig ébren maradok. De Te álmodj szépet és boldogat.
