Pofátlanul szép idő van. Ha lábam volna oly hórihorgas, egyenesen hasba rúgnám a Napot, hogy térjen már észre. Hordja el magát és máshol pöffeszkedjen. Mi most itt temetünk. Már nem férünk be a ravatalozóba, kint, a szikrázó nyárban tántorog lakli árnyékunk. Mint megannyi lógó orrú fűzfa, imbolygunk.
Túl sokan vagyunk. Túl sokan szerettünk. Nem itt kéne most lenni, hanem egy selymes füvű parkban fogaink alatt epret sercegtetni, tenyerünkkel fodrozódó patakvizet szelni, sikítva menekülni a fagyinkért ostromot indító méhecske elől, és ölelni, szeretni, élni. Neked is ezt kéne most. Hát nem tudtad? Jó volna, ha felébrednél. A pap szépen beszél, vigasztal, ám egyben óva int minket. Ne örüljünk sokáig. Nemsoká mi jövünk. Persze ez csak az én elferdült olvasatom, neki minden szava szépen becsomagolt és steril. Ha az én anyámról szólna így, egy mozdulattal azonnal félretolnám, hogy a tömegbe üvöltsem fájdalmam. Hogy a pulpitusba kapaszkodva, kínoktól vonagló gyomorral elmeséljem, ki is volt ő, honnan jött, merre tartott, mivé lett. A pap közvetít, mi próbálunk hinni. Hozzám sajnos nem talál el a vigasza, így szónoklata alatt megkeresem az Istent, akit én ismerek és az ölébe kuporodom. Így már jó. A legfontosabb kérdés, hogy készen vagyunk-e szembenézni az Úrral, ha eljön értünk, figyelmeztet az atya. Mind elgondolkodunk. Egyikünk sincs kész. Naná, hogy nem. Mind épp nyakig merülünk a slamasztikában, száz démont cipelünk ahogy gólya-viszi-a fiát, hátunkon szálkás kereszt. De az ember az küzd. Az olyan. Azok, akik tudják, mi ellen kell, s mivégre.
Egy pacsirta ide repül közénk és érdeklődve figyel. Aztán ránk ún. Szemtelenül flörtöl az élettel, némulna bár el, de minden egyes felbugyborékoló hang egy szózat. Meghallom, hogy mit beszél. Hogy emlékezzek. Hogy ne felejtsek el élni. Hogy sose féljek.
És akkor felcsendül. A hang, amitől minden sejtem összeszalad, s a sarokban vinnyog a tüdő alján, epe csücskén. A lélekharang. Hozzák a férfiemberek a koporsót, a faláda elhalad mellettem, de már nem látom, mert liternyi fátyol borul szememre. Jönnek lassan a marabuk. Megtörten, a távolodó koporsóba foggal-körömmel kapaszkodni vágynak, de ehelyett bölcsen lépdelnek csak némán rázkódva. Józanságuk deszkáira, mint fuldokló hajótöröttek, kétségbeesve nehézkednek. "Csak túlélni ezt, csak legyünk túl ezen", látom az arcokon a hüppögő fohászt. A férj, a két lány. Ismét szíven markol valaki. A pacsirta folyamatosan fecserészik, társa felkacag, kinevetnek minket. Nem tudjátok-e, szent bolondok, hogy mindennek vége ez? Hogy áll mégis a rend?
A szegett fejű menet túl hamar a lyukhoz ér. Az üreg, ahol mától kezdve elpihensz. Úgy mintegy örökre. Már ami a testedet illeti, persze. Te már réges-rég nem ott vagy, nem a szétszabdalt izomrostok között, nem a csontok velőjében, nem az idegek szálaiba gabalyodva. Tudom, de mégis patakzom. A két lány összekapaszkodott kínjának gócára lesek félőn, nehogy indiszkrét pillantásom megkarcolja a szövetség e tökéletes gömbjét. Dehogy karcolja. Koppanva hull alá a sok rög, bedobált rózsa, porzó homok, s Te egyre mélyebbre kerülsz. Nehéz a szivem. Áldom a sorsom, hogy nem feladatom a hátramaradottaknak reményt adni. Mit mondhatnék az édesanyádnak, aki most csak néz utánad, tenyerébe temetett keservében? A két gyermekednek, a férjednek és ennek a tengernyi fejet csóváló, néma bábnak? Mit mondjak magamnak, amikor elmémre vetül saját édesanyám egy napon bekövetkező temetése? Biztos, mint ahogy a nap felkel. Úgy türemkedik előre a jelenet, mint valami izgága sajtkukac. És én nem hessegetem el, nézni kényszerítem magam. Tudom, hogy eljön az is. Ahogy az enyém is. Remélem, ugyanilyen pofátlan tavaszos-nyaras lesz az is. Tán lesz alkalmam a napernyőm alól a képetekbe nevetni, hogy ugyanmár, ne legyetek akkora balfékek, mint én voltam.
