Nyilvánvaló volt, hogy sundabunda, himihumi, ármányörvény kavarog a légben. Ösztönbajszocskáimat úgy lengette egész nap a szél, hogy nem lehetett nem éreznem, valami turpisság van készülőben. Énellenem, énérettem, ki tudja azt még. A terembe lépve két melegítő guggolás között Ottó mellékesen megjegyzi, hogy majd beugrik egy csaj, mert meg akar minket nézni, ahogy táncolunk, hátha beiratkozik ő is. Hazudik. Hát jó, akkor aláprovokálok egy kicsit.
"Kezdő?"
"Ááá, asszem táncolt már valamit."
Áhá. Szóval a nyakamra hívtál egy táncbajnoknőt, csak nem akartad, hogy egész nap ezen szorongjak. Bölcs előrelátás. Csípőmet köröztetve azon mélázom, ki lehet. Ottó feltekeri a hangerőt, elkap egy kedvcsináló cha cha impróra, és azonnal érzem a kakasságán, hogy ma produkálni fogunk. Nem telik bele pár taktus, és máris összekülönbözünk egy és-en, de még mielőtt Mesterem hangereje túlharsogná a CD-ét, egy csicsergő leányka lép közénk. Arca ismerős. Meglep, hogy alacsonyabb, mint én, mivel ezt amúgy sem sokan mondhatják el magukról a Föld nevű bolygón. Éjfekete sörénye fonott lófarokban, bájosan szedett-vedetten lifeg, szeme okos, arca kedves, teste egy párducé, megjelenése megmagyarázhatatlanul méltóságteljes. Kezét nyújtja, bemutatkozom. Felcsigázva várom a válasznevet.
"Váradi Martina."
Állkapcsom ripityára törik, mikor padlót fog. Most aztán porszívózhatunk. Ottót nevetve elküldöm a francba és utánanyúlok ablakot feltépni készülő, s pánikrohamában elszárnyalni vágyó lélekjelenlétemnek. Csóri negyedéves Harry Potter érezhette így magát, mikor leesett neki, hogy egy jóakarója benevezte a halálos kimenetellel kecsegtető, ám a CV-ben jól mutató Trimágus tusára. Ottó röhög, szerencsére Martina sem érti el fehérorcájú jajveszékelésemet. Sok időm nincs is az ocsúdásra, Ottó intéz egy sambát, a bajnokleány félrehúzódik, és attól fogva le nem veszi rólam a szemét az elkövetkezendő öt versenytáncon át. Szóval akkor itt van ő. Nyugi, nem mumus, segíteni jött. Kedves pulzusom, csillapodjál már kétjegyűvé legalább! Elhatározom, hogy nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy beparázzak. Most nem. Na és ha ő a sorozatos magyar bajnoknő? Na és ha ÜberSuperWunderSonder? Na és ha kristálytisztán látja a hibáimat? Most már úgysem tehetek semmit, csak a maximumot. Plázacica üzemmódba kapcsolok, és jelenlegi legjobb tudásom szerint, agyatlanul, de becsülettel odarakom magam. Egy-egy neki szánt póznál lopva elküldöm a laborba a tekintetét analízisre. Hol mosolyt áraszt, hol feszülten figyel, hol bólogat, hol csücsörít. A táncok között akad annyi idő, hogy verbálisan is megerősítse, amit metakommunikatíve végig látok rajta: tetszünk neki. A negyedik táncra már olvad a kedvem, már tudom, hogy nem fog sikítva hazazavarni, tenyerét a szeme elé tapasztva. És éljen, a jive-ot is túléltük, Ottót megint szemen sikerült pucsítani a fenekemmel, mire jajgató Küklopszként befejezettnek tekinti a miniversenyt. Amíg próbálunk levegőhöz jutni, Martina gyorsan felveszi az anamnézist.
"Mióta táncolsz?"
"Öhhhh...bocs...öt évhhheee..."
"Az igen. Az nagyon szép, el se hiszem."
Ottó mellkast dülleszt:
"Minden lépést tőlem tanult. Saját nevelés."
"Ügyes húzás. Mióta versenyeztek?"
"Egy éve kezdtük közösen."
"Hát ez szuper!"
Pirulunk. Ottó ismét szárnyai alá veszi becsületem.
"És nemrég kiderült, hogy az öt évből hármat nem figyelt, csak riszált."
Szégyenkezek.
"Hááát..igen..Nem igazán érdekelt a technika. Aztán kiderült, hogy versenyezni akar velem, akkor már elkezdtem oda is figyelni, de most meg évtizedeket kell behoznom. Ja, és meg kellett várni, amíg 35 leszek, hogy indulhassunk."
"De még nem lehetsz 35...."
"De."
"Úha."
A pöttöm lány ekkor egy NASA űrparancsnok határozottságával átveszi a stafétát és edzést tart nekünk. Hamar kiderül, hogy nem engem óhajt korrepetálni, hanem a ritmikánkat felpörgetni, párt faragni, színházat csinálni, ami mindkettőnknek feladatot ad. Martina azonnal letáncol két-három verziót abból, amit kigondolt, mindkét nemre lebontva. Legszívesebben ámulva, popcornnal az ölemben bámulnám, csodálnám napestig, ahogy egy-egy mozdulatot bemutat, annyira lenyűgöz. A farmeres, garbós, kedves copfos leányka varázsütésre Vénusszá avanzsál, inaiban mérhetetlen energiákat mozgósít, szinte gyerekjátéknak tűnik, ahogy ujjaival komplett csillagrendszereket mozgat, tekintete perzsel, azon kapom magam, hogy nyakig-fülig szerelmes leszek belé. Sajnos nem sokáig időzhetek ebben a bódulatban, mert önző mód ő is gyönyörködni szeretne bennem. Két-három konzultációs kérdés és egyeztetés után megcsinálom, amit kér. Mögém szalad, ezt-azt igazgat, és amikor harmadjára már jól sikerül, felkiált: "Ügyes!"
45 percet töltött velünk, de kezének beszéde, tekintete, bámulatos testtudata a retinámba égett. Búcsúzóul két cuppanóst és egy nagy ölelést kaptam tőle, valamint egy pár koszosfehér, borzastollú szárnyat is, mikor nemes egyszerűséggel közölte, hogy nagyon pozitív csalódás voltunk neki és újra elismételte, hogy nagyon tetszettünk. Még egy utolsó mosoly, és elszelel dolgára. Van neki millió. Vigyorgó szoborrá dermedten ottmaradok a tükörben önmagamra bámuló reménysugárral. Hehe. Biztos arra számított, hogy Ottó egy kétlábú járókerettel tért vissza a versenytánc világába. Akárhogyan is, szupernő Váradi Martinák nem rohangálnak az utcán, és nem dicsérgetnek táncikáló embereket nyakra-főre. Ma este biztos nem csatolom még le ajándékszárnyaim, majd csak holnap, edzésen. De csak, hogy Ottó átmenetileg odaférjen.
