Ha egy verőfényes reggelen arra ébredsz, hogy a sajátjaidon kívül kettő:négy arányban még 6 db lábat találsz az ágyban, joggal merüljön fel benned a gyanú, hogy két hapsival töltötted az éjszakát. Velem ez gyakorta megesik, hisz két pasast tartok, élelmezek, szeretek. Az egyik szőrzetileg csíkos, a másik hasizomzatilag kockás. Az előbbi a maga önző örömére keni belém a szája szélit, utóbbi a kedvemet keresve cirógat. Egyikük dorombol, másikuk horkol, avagy fordítva is megesik. Mindkettő ilyen-olyan étvágyának csillapítása az első pontok között szerepel a házirendben. Mindkettejük velem óhajt aludni, egyik a nyúllábát a torkomba taposva, a másik arcomat mellizmára szorítva, légutaimat eltorlaszolva. A relaxáló pihenés két ilyen krapek között garantált.
Mifelénk a gondok mégiscsak hajnaltájt kezdődnek. Amikor az éjjelre ráunt Hold hálósitykát húz és a borzas Napocska lángnyelvében melengetett kávésbögréjével a horizont fölött bizonytalan tapicskolásba kezd, az emberszabásúak még bőven s édesdeden összefonódva, ütemesen lélegezve, békés egyetértésben húzzák a lóbőrt.
Macskáéknál pirkadatkor azonban már ég a világ, kilószám s gyors egymásutánban sülnek a rántott békák. Olyan reggel 4 körül megemelkedik valamely kacifántos, latin elnevezésű vadászó hormon szintje, kitágul a pupilla és a négylábúak számára egyszerre nagy csinnadrattával tarkára kerekedik a világ, a szügybe világbéke s szeretet tolul, felberreg a motor, és akit érnek, lédús nyálban fürösztenek. A macska nagyon tud szeretni. Amikor és ameddig ez az érzelem nála tart. Magam részéről inam sem rándul, mikor Kálmán taknyos orra a szemhéjamhoz ér, és érdes nyelvével feltépi azt. Csókolt már szemgolyón macska nem is egyszer, de a még 2 órányi alvásomban reménykedve egy hamvába holt ötlettől vezérelve megpróbálom fél kézzel gerincét a lepedőre lapítani, kikaszálni mind a 4 lábát, oldalára puffantani, magamhoz vonni, és álomba cirógatni. Mit is képzeltem, én, homo lúzer sapiens? 8 kilónyi, 24 lábizomnyi ellenkezést váltok ki a művelettel. Az állat nyekegve dohog, arcon prüszköl és faképnél hagy. Furfangos faroklóbálásából látom, hogy roppant eszesnek gondolva magát most a pasi oldaláról közelít. Próbálom elterelgetni az ájultan horkoló hálótársamtól, de Kálmán már szájszélt nyalogatva, dülledőre fixált gülüszemekkel gyalogol a borosta felé. Elgáncsolom. Szememre hány, majd újult erővel menetelésbe kezd. Megpróbálom letéríteni az útról, mire finoman, figyelmeztető jelleggel kézfejen harap. Iggeeen? Akkor menjél, édesapám, én már tudom, mi lesz a vége, és dolgom végeztével, fáradtan hátrahanyatlok a párnán. Majd lásd meg jól. Én szóltam.
Van valami, amit a kis csíkos bajuszkirály nem tud. Kedvesem oly fokon űzi a harcolás művészetét, hogy bárki, aki balga mód őt alvókómájából előzetes figyelmeztetés nélkül ébreszteni próbálja, nagy eséllyel halálnak halálával hól, mielőtt annyit mondhatna, „jó reg…..” Volt ám meglepi az összecsiszolódás érájában, ami az alvást illeti. Hamar megtanultam, hogy az ember lánya, bármily szerelmes is, hajnalban, a semmiből csak úgy nem kezdi puszilgatni egy ölőgép ajkát, mert az viszonzásul a másodperc tört része alatt nyaki ütőéren találja őt tenyerelni. Meg köll hát tanulni a résen levésben történő puszilgatás tudományát. Kálmán is tudhatná, kapott már leckét repüléstanból, amikor felelőtlen reggeli nyalogatásba kezdett a Terminátor könyökének bőrszövetén. A dolgok ma hajnali állásából már sejtettem, hogy most is ezt készül kiprovokálni. Magukra hagyva hát őket, behelyezkedtem a hátulról ölelő karizomba, és megpróbáltam megtalálni az Álomországba vezető ösvényt. Meghitt pillanatok teltek el ebben az idilli békés pozitúrában, mikor arra lettem figyelmes, hogy hirtelen megcsappant a szobában szállingózó oxigénatomok száma. Szellőztetni kéne, azt hiszem. Szomjazom a léget. De most miért nem tudom megmozdítani a nyakam? De melegem van így ezen a februári hajnalon... És még hogy szorít valami nyaktájékon! Mi a franc, én közben óriáskígyót is tartok? Pár pillanat múlva összetalálkoztam egy kósza oxigénkével és megbeszéltük, hogy én most minden bizonnyal fojtódom épp megfele, mert a házi Demolition man-em azt álmodja, hogy vérzőfejű vietkongokkal hadakozik és „aki ott van, ott van” alapon ezt most el is játsszuk élőben. Valahogy marha gyorsan meg kéne győzni, hogy itt pihikélünk Kápmegyeren, és senki nem tör az életére. Rettenetes karjához érve kissé eszmél, enyhül a szorítás, álmába pihepuha pillangó reppen, pacsirták csivitelnek, nyuszikák szökdécselnek…aztán újra rámfeszít a kígyó de immáron felkészülve, még mielőtt hemoglobinjaim tanácstalan fejvakargatással feladnák az oxigénszállítmányozást, megragadom a kart és kilazítom. Az alélt likvidátor semmit sem érzékel. Átlesek a feje felett. Áhá! Ott lapul a bűnös! Nincsenek itt vietkongok! Kálmán nedves orrának ütemes nyakszirt noszogatása válthatta ki szisztematikus kivégzésemet. A felbujtó négylábút ez alkalommal én reptetem ki az ágyból. Kedves alszik, mint a bunda, zavartalanul átdurmolja személyem ellen irányuló gyilkossági kísérleteit és abból való kalandos megmenekülésemet. Majd elmesélem neki reggeli közben, gondolom, de úgyis megint azzal vádol majd, hogy csak fantáziáltam. Aludjunk hát tovább, még egy jó másfél óra biztos van a vekkerig.
Jó tíz perc múlva pár méterrel arrébb kezdetét veszi a főúri lakoma. A konyhából éktelen ropogtatás, lefetyelés, szürcsölés, csammogás cuppog be a szobába. Őméltósága frühstököl. A száraz táp ropogtatásához, sercegtetéséhez hosszú évek alatt olyan precíziós őrlőtechnikát fejlesztett ki, hogy a szomszédban is beleremegnek a dobhártyák. Miniatűr nyelvével ezek után jó negyed óráig lapátolja befelé a vizet, míg rá nem jön, hogy kategóriákkal jobb móka azt tappancsot mélyre mártva szétfröcskölni majd ezt követően négy lábon szétcsúszkálni. A hamarosan bekövetkező kafkai metamorfózis megjelenik lelki szemeim előtt: az állat korizik, vigyorog, csujjogat, majd egy villanás, elméje beborul, bekattan, két szeme háromfelé szalad, füleit lesunyja, begurul, és halálravált vágtába kezd, de az alkalmi medencévé áztatott konyhapadlón mind a négy lába kisiklik, és a báró úr nem éppen elegánsan pofára zuhan. Ezen megsértődve nekiiramodik, és pár percnyi egy helyben történő iszkolás után elvágtat. Ezek után elbújik, nagytakarít, méltatlankodik. Közben tik-tak, tik-tak, fogy a maradék alvásidő. Az átmeneti nyugalmat kihasználva óvatosan átölelem a Nagy Barna Medvét és szívének ritmusát számolva hipnózisba ringatom magam.
Vagy negyed óra múlva aztán megkezdődnek a reggeli ásatások. Azt még eleddig nem fejtettem meg, hogy aranyat, bauxitot vagy egy ókori egyiptomi fáraó még fel nem tárt maradványait felkutatandó zajlanak a munkálatok minden reggel és este. Az állat ás és ás és ás, egyre dühödtebben, megszállottabban, egyre nagyobb ívben hányva a köveket bekerített wc kabinja falára. Önhipnózis befuccsol. Finoman kimerészkedem az ágyból és a fürdőbe kiosonva elfojtott, ám ingerült hangon érdeklődöm, mi a jófrászt csinál ennyi ideig. Segget fordít rám. Ráhajtom az ajtót, majd a szobaajtót, és visszasettenkedek az ágyba. Már alig alhatok valamicskét. Koncentrált erőfeszítéseket teszek az álomba merülésre. Birkák, elnehezedő végtagok, mantra. Kálmán azonban hallat magáról. Dolga végeztével újabb hangverseny következik. A végterméket elhantolandó csörömpölés, kaparászás, ásás. Szerencse, hogy a kétlábúm jó alvó, őt nem zavarja a pihenésben, hogy a macska intenzíven és már vagy fél órája anyagcserél.
Kálmán nagylelkűen kiutal nekünk egy kis nyugalmat. Bódulok befelé, ólmokat helyezek szemhéjamra, elszenderedek, meglep az álom, épphogy csak lehunytam a szemem, és a telefonom már énekeli is a leggyalázatosabb slágert. Tudniillik kelni kell. Nekem fél órával hamarabb, mint a pasasnak, hadd aludjon, addig előkészülök. Az átok dög most épp a szoba közepén, a futószőnyegen heverészik, olyan kedve szottyant, hogy csendben van, alukál. Egyem a szivit, egyszer, ha rohadék akarok lenni, biztos felpiszkálom legegércincálóbb álmából. Kibotorkálok a fürdőbe, és még be sem evickéltem a zuhany alá, mikor a kistigris már el is foglalja őrhelyét, a mosdókagylót. A kagyló és a kád pereme között kifeszülve, 4 lábon balettozva jobb első karjával megragadja a zuhanyrózsát, kitépi a kezemből, szája elé kapja és kiszlopálja a feltörő forró vizet. Ez a reggeli és esti teázó szertartásunk. Többször ajánlottam neki, hogy bögrét és filtert is prezentálok, neadjisten mézet, ha óhajt, de neki csak a natúr forró víz kell. Erőlködve dulakodunk, gyakorlatilag leizzadok, mire visszaszerzem a forró vizem és óbégató reklamációjától kísérten lezuhanyozhatok végre.
A lehúzott redőny résein át beszűrődő minimális fényben, hangtalan, lábujjhegyen lopózva magamra kapok egy felülsemmit és nekifogok a terülj-terülj asztalkámnak. Szinte a vízforralót is lepisszegem, nehogy idő előtt megébredjen a Kedves. Némafilmszerűen készül a burleszkreggeli. Ez egészen addig tart, amíg egy óvatlan mozdulattal meg nem zörrentem az alufóliát. A hívó jelre hirtelen bevágtat a kürtöt harsogtató nehézlovasság, és felhág a combomra, amitől némán felsikkantok és Kálmán összes felmenőjét magassági sorrendben felsorolom. Mérgesen elzavarom. Elrohan. Mint egy komplett ménes, úgy dobognak a paták a laminált fapadlón. Szalad körbe-körbe, én meg utána vetemedek lábujjkörmön. Rövideket, elfúlókat pisszegek. Ő felbőszült viperának gondol engem és még eszelősebben kapja minden lábát a nyakába. Egy fordulóban rávetem magam és a fülébe sutyorgom, hogy ne ébressze fel a pasim. Dohog. Érdekli is őt ez a betolakodó! Amint eresztem, sértetten lemosakodja undorító érintésem nemes bundájáról. Kushad, kivár. Visszamerészkedek a reggeligyárba, miközben szemmel tartom hol a bosszúszomjas bajszost, hol a horkolót. Pillanatnyi fegyverszünet. Tányér kerekedik kezembe, bögréket teszek melléjük.
Kálmánnak pihegés közben tyúkeszébe ötlik, hogy voltaképp ő most halálos veszedelemben van, pisszegő héják üldözik, és menekülnie az objektumból életbevágó. A banánkarikázást újabb Lovi szakítja meg, kerge macskám körömcsattogtatva kergeti az őt üldözni vélt jómagam ködös emlékét. Cérnám szakad. A konyhából előrontva rávetem magam a csíkos hátra, lelapítom és a lesunyt fülébe vicsorgom: „Maradj már veszteg, felébreszted a B...”
És akkor megérzem. Az arcomba hulló hajamat vizslató, álomtól csendes, mosolygós szempárt. Isten tudja, mióta figyeli így a két macska küzdelmét.
„Cica...”
Mi, a padlón birkózók, felkapjuk a fejünket. Nem, öregem, ez most én vagyok. Kinyújtja karját és takarót fellebbentve behív maga mellé. Francba a banánnal, ébresztőórával, vízforralóval. A reggeli együtt ébredezésnél nincs meghittebb, ki nem hagynám. Nofene. Mégis szorult ebbe a szőrlabdába némi diszkréció. Amint az emberek szájonsuttogják egymást, és látvalevővé válik, hogy itt belátható időn belül nem lesz semmiféle reggelizés, potyasonka, kegyelemsajt, nagy somolygások közepette kivonul az előszobába. Megvetően hátravet egy nyaút, és mancsával kinyitja a beépített szekrényt. Komótosan beássa magát a szekrény aljába gyűrt pokrócába. Most bezzeg elalszik. Néha a guta megüt, mikor napközben a munkahelyemen elképzelem, hogy mekkorát horpaszt most, hogy nincsenek otthon az albérlők.
