Tavaly márciusban aztán véget vetettünk a tét nélküli izompocsékolásnak. Edzettünk eleget, irány az élő egyenes adás, mérettessünk hát meg. Egyesek szerint a Monarchia iránt érzett sóvárgó nosztalgia belső parancsára kiválasztottunk egy osztrák táncegyesületet, melynek vezetője Ottó nevét meghallva azonnal és készséggel leigazolt minket. Így kell kérem szamárlétrán szabályszerűen közlekedni: mások hátán, földig lógó alázattal. A saját keresztnevét védjegyeként villogtató klub bohém vezetője úgy döntött, hogy az évente hol máshol, mint a bécsi Hilton*****ban megrendezett házi táncversenyük lesz a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy több száz tagot számláló egyesülete előtt bemutassa az új senior reménységeket, a Magyarországról ideautókázott párost: Ottót (a többszörös magyar bajnok, hovatovább a világranglista 5. helyére is felsambázott táncost) és Ildikót (aki bármikor, bárhol, bármilyen testhelyzetben remekül vigyorog, és nagyjából ez minden, amit elmondhatunk róla). Repült hát a felkérés az inboxomba, hogy ugyan ropjuk már el a cha chát, sambát, rumbát, páran megnézik, mi az nekünk, mi leszünk az est fénypontja. Egy laza bemutató saját zenére sok kockázattal nem riogatta még az én zöld fülemet sem.
Pénteki nap volt. Szabadságra küldtem a gyógyszeripart, zakatoljon, termeljen, hatóanyagfelszabadítson most kicsit nélkülem, én ma stratégiailag igen fontos osztrák küldött szerepet töltök be! Mintegy 3 óra és két liter wax és hajlakk röppent el a fodrásznál, újabb 60-80 perc az újpesti főhadiszálláson, ahol szorgos anyukám (ilyen ügyekben alkalmi lakájneve: Mari fiam) és tátott szájjal olvadozó Dórikám nagy szakértelemmel bemázolták a testem minden pici hajlatát Nutella színű alapozóval. Erről a krémről később én is, és a szálloda hófehér, bolyhos-süppedős törölközői is mesélünk még. Feldobtam ennek tetejébe egy járókelő riogató lepkesminket és indultamban okoztam egy laza szívinfarktust a kiszálló taxisofőrnek, aki reggel még nem is sejtette, hogy egy bevert szemű, szoláriumba szorult néger nőt fog hurcibálni az anyósülésen a Vácin végig. Ottó a nyolckerben átvállalta a szörnyellatranszportot. Mikor meglátott, halkan megjegyezte, hogy ez mára még jó, de egy igazi versenyre jellegtelen és szürke, sokkal ijesztőbb kell majd, és már repültünk is négy keréken a rendezvényre.
Útközben meg-megállva fura párosunk pár benzinkúton a másodperc töredéke alatt rendre összecsődítette a személyzetet és az ott croissant-ozó vásárlókat. Ottó, a hófehér arcú, bőrdzsekis, szemüvegesen intelligens maffiózó, és a Nutellaképű ukrán ringyó, akik kávézás vagy pultontámaszkodás közben egyfolytában végtelen jeleket kavartak a csípőjükkel vagy körömhegyen spicceltek öntudatlan, Blikk címlap-gyanús látványt nyújthattak. A hosszú autóútra és a női húgyutakra való tekintettel reggel óta mindössze két deci folyadékot szivárogtattam magamba, és lassan kezdtem érezni, hogy a szám összeragad, ereim apadnak, lomhulok, száradok.
Bécs városa egykedvűen tárta fel a központjában pompázó, gigászi szállodát, amibe serényen be is gurultunk tánckellékekkel tömött bőröndjeinkkel. De jó, még van egy óra a bemutatóig, én már talpig sminkben, nekem már csak öltözni, Ottónak arcot kenni kell, bőven ráérünk, lófráljunk a Hiltonban, ritkán teszünk így. Chris százeurós mosollyal ölelt minket keblére, félrevont, majd kifogástalan angolsággal a homlokomnak hadarta:
"Van egy kis változás. Seniorban csak két pár van, mert az olaszok nem tudtak jönni. A spanyolok csalódottak, hogy nincs ellenfél. Be kéne ugranotok a versenyre. Én már be is neveztelek titeket. Nem gond?"
A pasas nyilvánvalóan rossz igét használt. Nem is csoda, az angolban számos szinonímának látszó szó akad, könnyű őket elvéteni. Netán menet közben átváltott urdura. Biztos nem az van, aminek hallottam. Biztos nem versenyeznem kell nagy hirtelen. Biztos nem most, nem így lesz az első. De sajnos másodjára is megismételte, pont így, és sürgetően nézett hol rám, hol táncpáromra. Ottó rezzenéstelen arccal rábólintott, és megkérdezte, mikor jövünk.
"20 perc múlva."
Kengyelfutó Gyalog Kakukk a fasorban sem volt hozzánk képest. Rátenyereltünk a lift hívógombjára, bőröndökkel fel a szobába, Ottót lekenni, haját belőni, Juli csodás kölcsönruháját szakszerűen (és nem hanyatt-homlok) felvenni, a TV állvány és a franciaágy sarka közötti szűkös, ám annál vastagabb szőnyeggel borított szobasarokban pasot, jive-ot átismételni, tánccipő húz, liftet hívni, pánikolni és ráébredni: ki vagyok száradva! Egy reszkető kóró vagyok, nem latin táncistennő! Valaki marha gyorsan vigasztaljon meg és lapátoljon belém önbizalmat! Ottó, mint a kifeszített tótükör, szélcsend idején. Higgadt, mint egy jóllakott óriáskígyó, arcára főúri gőg és a táncosokra jellemző, ám gyakran tévesen alaptulajdonságnak vélt megvető magabiztosság vetül. Nekem egy méhkas és egy bolhafészek költözik szimultán a fenekembe. Ficereg minden külső és belső szervem, fortyog az adrenalin, suhogva szárnyalnak a súlyos kételyek, hejjj, hogy is van az ott a pasoban a kis bumm után, anyám, már az elsőn vagyunk, a fene, de ideges vagyok! Ottó két szóval elintéz, nem lelkizik sokat, mit izgulok, semmi tétje, csak higgadtan. A földszinti hallba érve hatalmas nyomtatott számjeggyel maga Ursula nővér támad ránk, és miközben a mellékelt biztosítótűkkel Ottót megpróbálom nem hátbadöfni, ráerősítem a garbójára a rajtszámot, már terel is befelé a táncterembe, német vezényszavakkal sürgetve. Rohanunk sehr schnell, és a küszöbre érve már szólítanak is. Ahogy belépek, önkéntelenül is hátratántorodom, torkon ragad a pánik. A gyönyörű bálteremben selymes fények simogatják a hatalmas falakat, pásztázzák a parkettát, hivalkodó puccparádé, számlálhatatlan, terített asztal, pukkan a pezsgő, serceg ezer villa. Vidám nyüzsgés, előkelő taps, elegancia, jókedv dől rám minden szegletből. Hirtelen leküzdhetetlen ingert érzek, hogy sarkonforduljak, és méregdrága topánkámban a talajt se érintve eliszkoljak innen. Mit keresek én itt? Egy fia lépésre sem emlékszem a koreográfiákból, itt mindenki más gyönyörű és vérprofi, és egy perc múlva a laikusok és a táncosok egymással karöltve hasukat fogják majd a röhögéstől amikor meglátják, mi az, amit itt verseny címszó alatt előadok nagy bőszen. Ottó egész hazáig fog fenyíteni a volán mögül.
Egyre nyugodtabb táncostársam talán megneszelte az idegállapotomat, mert tenyerem alá csúsztatta kezét, hercegien megemelte kacsóinkat és már vezetett is a parkett szélére, ahol a házi verseny többi résztvevőjét megpillantva kissé megnyugodtam. Külsejük és koruk alapján úgy ítéltem, talán megállom a helyem, és mégsem fogok kukoricán térdepelni hazafelé. Chris konferál, nevetgél, minden szempár ránk szegeződik, itt most ki vagyunk beszélve! Bár német ügyben még a Rigó utcában is jártam, és szép keményfedeles bizit kaptam érte, egy mukkot sem voltam képes felfogni az elhangzottakból. Ottó ellenben vagy értette, vagy csak rutinszerűen tudta, hogy most eljött a mi időnk, mert megindult velem felvonulni.
"Most mit kell csinálni?" - súgtam oda neki összeszorított fogsoromon keresztül.
"Húzd be a hasad-" jött az informatív tájékoztatás, és kezdetét vette a táncverseny.
A torkomban hánykolódó gyomrom és pörölyként kalapáló szivem igyekezett egymást túllicitálni. Az első sambát gőzerővel végigrobotoltam, de pár másodperc múltán, mikor mosolyogni is eszembe jutott, lehúzták a zenét, és közölték, hogy köszönjük, ennyi volt a parkettpróba, most akkor aztán tényleg kezdődik a nagy verseny! Szájnyaldoshatnékom támadt. Bolyhosodó vatta kezdett lassú puffadásba a szájpadlásomon. Első szám a samba. De milyen vérforraló, talpcsiklandozó zenét kaptunk! Alánk kevertek egy olyan sambát, amitől szempillantás alatt egy tüchtig kis bajor sörházban felszolgáló szőröskarú T'sasszonynak képzelhettem magam. Ottó szerencsére rá se rántott a borzasztó csörömpölésre, felőle a tévémaci fogmosós zenéje is szólhatott volna, profin adta alám a latin lávört. Tette a dolgát, ahogy azt kell. Hömpölygött, izolált, utazott a gerincoszlopa. Én kóvályogtam, mint az őszi légy. A terem idegensége, a ragyogó szemű közönséggel kapcsolatot fenntartani vágyó, de a szemkontaktustól azonnal koreográfiát tévesztő rutintalanságom, az 5 másodpercenként szemembe villanó retinarepesztő vaku és a vatta egyre elviselhetetlenebb tapadása teljes mértékben lefoglalt. Ha Ottó nem tudja a dolgát, valószínűleg még most is lepkehálóval vadászna rám a Discovery channel egy speciális különítménye. A kis létszámra való tekintettel szünetet sem kaptunk, gyors egymásutánban szórakoztattuk a népet az 5 tánccal. Az utolsó előtt a vatta akkorára püffedt, hogy letapicskált a légcsövemen át egészen a tüdőlebenyekbe, kitüremkedett a fülemen és összeragasztotta a szám. Mintegy 10 perc alatt halálosan kimerültem. A házi versenyt mégis megnyertük, induljon jól az a karrier!
"Jobb ez így, hogy pánikszerűen ért a verseny, és nem paráztál rajta napokig" - összegezte Ottó, majd ki-ki saját szobájába visszahúzódva nyugovóra tért. Halálosan elcsigázva beálltam a forró zuhany alá és megpróbáltam lesuvickolni magamról a festékboltot. A barnító az egy olyan, hogy ragaszkodik. Először a csempe változott mészárszékké. A vízzel vegyült barna festék hígan csurgott alá, a suvickolástól pedig egész a mennyezetig pöttyözte a hófehér burkolatot. Súroltam, dörgöltem, haboztam, lemostam, újra tusfürdőztem, csiszatoltam. Egy fél órás csempepucolást követően elkövettem azt a hibát, hogy megtörölköztem. Jóízűen, alaposan, élvetegen. A másnap szolgálatban levő szobalány minden bizonnyal átgondolta a vacsoramenüt, amit előző este lopva elfogyasztott a konyhán. Mi okozhatott ilyen csúnya hasmenést a kedves vendégnél, nem tudhatta, de annyi bizonyos, hogy versenyzésem karrierstartjának napján azonnali hatállyal bevásároltam fekete, sötétlila és barna törölközőkből, a jövőbeli félreértések elkerülése végett.
