Nekem az is későn esett le, hogy, későn érek, de Istennek hála, akkor már úgy is maradok. Ezerkilencszázkilencvenvégén, mikor már a fél világ sms-ben vallott szerelmet, exkuzálta magát késéséért, vagy éppen az Amway fogkrém szuperkevéskellbelőle reklámszövegével direkt marketingelt, végre rászántam magam én is egy első mobiltelefon beszerzésére. Indokolta ezt az a jelenség is, hogy anyukám megunta a titkárnősködést, igen, szervusz drágám, még nincs itthon, jól van, átadom, persze, édes jó anyádék hogy vannak, küldök egy kis mákosat ildikémmel, ésatöbbi. Első mobilomat is rám jellemző tudatos megfontoltsággal választottam ki. Elcsattogtunk a Duna Plazaba, akkortájt az volt az egyetlen költőkomplexum, és nem sokat rágódtam a dilemmán, hogy vajon Westeles legyek, vagy Pannonos, mert hát nyilván az, amelyik előbb szembejön a folyosón. Így vagyok a mai napig is érett 30-as.
Hasonlóképp sietősen csaptam le az elsőként piacra dobott DVD lejátszókra is, feszített a szükség. Gyakorlatilag, ha nem hozza át hozzám állandóra az akkori pasasom, ma sem tudom, hogy a DVD lemezt nem tekerjük vissza, na. A készülék kapcsolatunk felbomlásával egyidőben öngyilkos lett, s azóta sem lett utóda, mert már egy újabb éra dobta rám lószőrpokrócát: nézzünk filmet laptopon, de erre szót se pazaroljunk, ezt intézze az ember.
Így 35 pluszosan eljött hát a napja, hogy újabb ifjonti, bohó kalandra vetemedjek. Körülnéztem. A barátnőim zömének van. A fotókon jól mutat. Egy versenytáncosnak már-már kötelező. Nem kell vele törődni. Az Erikáé nagyon tetszik, kiváltképp. No nem a szilikoncickókról beszélek, chö-chö, odáig nem fajulok ebben az életemben, de a körmeime ráfért már egy kis reinkarnáció. Uccu neki, felhívtam Niki barátnőmet, és mint az első randi előtt, kótyagos izgatottságban régi körmöcskéimet végig simizgetve, előre is bocsánatot kéregetve, elvillamosoztam hozzá a műhelybe. Elképzelésem sem volt, mi fog velem történni, és hogy ugyan hogyan lesz lehetséges, hogy a töpörödött körmeimből hercegnői kacsót fog nekem varázsolni, ígyhát rábíztam magam. Búcsúzóul elmentem wc-re, megpuszilgattam az eredetileg hozzám nőtt kapirgálókat, majd átadtam magam a varázslóasztalnak, s bájos mesterasszonyának.
Első körben megjelent jóbarátunk, a reszelő, és mire kettőt pislogtam, már nem láttam az ujjam sem saját, lisztállagú körömtetememtől. Hú, ez már-már csonkítás, gondoltam, s óvatosan széjjelebb néztem. Pár vicces csipesz, rikító matrica és kecses pingálóecset arra engedett következtetni, hogy lesz itt még móka, csak győzzem rekeszizommal. Niki különféle kemikáliákat pumpált a kezemre, párologtattunk, világítottunk, vagdostunk. Azért fél szememmel végig a vészkijáraton tartottam a fókuszt, de mint ahogy Isten ezt annak idején igen jótékonyan elrendelte, a női csevej hamar elálmosította gyanakvásom. Ekkor jöttek a matricák. A körmömnek megágyazva ragacsos, ám igen dizájnos pink-ezüst kartonkákat helyeztünk mind a 10 ujjamra, amitől azon nyomban genetikailag tökéletes UFÓ vált belőlem, de legalábbis Szörnyella de frász cicabarát ikertesóját véltem felfedezni magamban. No, most ne vakarjam meg az orrom, utasítottam magam, pisilésről szó sem lehet, ülsz és tartod szépen. A kartonokra csurgatott, majd ecsettel gondosan szétkent zseléből és egy kis UV fényből felépült egy karomgyerekecske. Tetszetős volt, szó se róla, de a fizikát lépten-nyomon fakarddal döfködő, kételkedő énemnek elképzelhetetlen volt belátnia, hogy ez az izé nem törik le az első orrfújásnál. Épp okosakat kérdeztem, mikor az egyik mondatom közepén belémkötött a szó. Rápillantottam jobb kezemre, és megállapítottam, hogy három ujjam is nagy hirtelen satuba szorult és esdve pillog fel rám. Bocs, gyerekek, nem voltam elég éber. A szaktekintély elmagyarázta, hogy a szép forma miatt kicsit meg kell nyomorgatni magam, úgyhogy hősiesen ültem tovább a modellt. És ez így ment egy fertály órán át: pinga, satu, lámpa, reszel, pinga, reszel, lámpa...
Elérkezett lassan az a pillanat is, amikor állítólag kész lett maga a köröm. Jött is a cselendzs. Azt a feladatot kaptam, hogy kapjak fel egy húszforintost az asztalról. Elsőre nem értettem, hol rejtőzik a kihívás, a Bölcsészkar ugyan nem egy praktikus képezde, de egy pénzérme már tán csak nem igényel abszolutóriumot...odanyúlok, rendeltetésszerűen behajlítom az ujjaimat, és kopp, serc, kopp, azannya. Megbénultam. Hiába kaparászom, begyeim felületet sem érnek, birodalmi lépegetőkként fúródnak az asztallapba. Hamarosan megtanulom az oldalról körömheggyel alányúlás és felbillentés majd megragadás folyamatábráját. Hangot adok abbéli aggodalmamnak, hogy vajon minden finommotoros mozgást újra kell-e most tanulnom, mire azt a nyugtalanító választ kapom, hogy igen. Niki a gombolkozást és a telefonnyomkodást hozza fel elrettentő példának, én pedig azonnal a kontaktlencse be- és kioperálási műveleten kezdek lamentálni, egyre felhősödő tekintettel.
De még mielőtt a mélyvízbe ugranék, a dizájnról kell súlyos, felelősségteljes döntéseket hoznom. Milyen színt választok? Hm. Fogós, ravasz. Köztudottan szerény, visszahúzódó leány vagyok, kerülöm a feltűnést. Így aztán a klasszikus francia manikűr mellett döntök. Niki csodálkozik, de végül egyetértően bólint: valóban illik hozzám. Válaszra nyitom a szám, de mire megszólalnék, máris csodaszép, ápolt, hercegnői kezek teremnek a csuklóm tövében. Gyönyörködöm jobbról, balról, próbakocogtatok és örvendek - de látom, hogy a művésznő kényelmetlenül fészkelődik a rendezői székben. Akar valamit. Szemlesütve bepróbálkozik, hogy hadd rajzoljon valami mintát a körömre, mert neki így olyan csupasz. Vonakodva, de megadom magam. Inciripincirit lehet a kisujjamra, jól van. Ekkor történik a csoda. Miniatűr ecsetkéjével hófehér kacskaringókat varázsol a körmömre olyan aprólékos gonddal, hogy a vonalkövetés maga is a Sixtusi kápolnába repít élményileg. Mintha csak jive-olnék, levegőt sem veszek percekig, nehogy belelehelljek valami aberrált, civil fuvallatot a mesterműbe. Az alkotás kész, az alkotó megpihen, és pilledten hátradőlve elnéző mosollyal figyeli, hogyan tanul újramanuálni az újszülött.
Először csak felpattanok, és megvizsgálom, hogy hány méterről tűnök fel. Pipa. Szép látványos. Utána óvatosan kocogtatni, nyúlkálni, piszkálni kezdek, tökéletes hitetlenségben. Niki megnyugtat, hogy nem fog letörni. Persze nem hiszem. Ahogy a táskámba nyúlok, vagy pulcsit húzok, az ötágú segéd olyan mereven szétáll, hogy Niki felnevet. Esetlenül darabos vagyok, mint egy robot. A kabátomat gombolva én is kipukkadok, amikor a tükörből a szőke Ollókezű Edwardné bénázik vissza rám. Mint büszke édesanya, úgy enged utamra a kreátornő.
Az utcán persze mindenki engem bámul. Összesúgnak, hogy de ciki, na, ennek is műkörme van. Mekkora egy műnő. Mások kinevetnek, hogy miért masírozok gereblyével a tenyeremen. Nyilván csak képzelem, de úgy érzem, mindenkinek feltűnt, hogy műnő lettem. Mialatt a villamost várom, azon gondolkodom, az új énem vajon kinek hogyan fogja befolyásolni a reá szabott funkciómat. A Kedves csak annyit kért, hogy tudjak vele továbbra is masszírozni. Úgy vélem, ezzel nem lesz gond. Dórit már előre látom, hogy először föléhajol, szemüvegén keresztül alaposan megtanulmányozza, majd hamiskásan közli, hogy sehr schön és kiröhög. Kálmán szagolgatni fog, és talán engem preferál majd a fésűje helyett. Ottót biztos felnyársalom párszor. Az IT-sok a pokolra fognak kívánni, mert akaratlanul is megnyomok majd egy-egy nemkívánatos billentyűt. És akkor ott vannak a kis szemecskéim. Műnőségem első estéjén belebámulok a tükörbe, gyors fohász, majd megpróbálkozom a kontaktlencse szokványos módon történő kicsippentésével. Nem lepődöm meg. Nem megy. Mint óriási albínó póklábak, kaszabolnak mindent a körmök. Eszembe jut Niki első számú tanítása. Oldalról alányúl, a többi már rutin. Véreresre nyiszatolom mindkét szemem, mire sikerül, és a másnap reggeli lencsebetét sem tartogat kevésbé nehéz feladatot.
Most, újköröm számításunk után 3 héttel, mondhatni, hogy megszoktam. Környezetem pontosan az előrevetített módon reagált rám. Még picit ügyetlen vagyok. Néha Freddy Krügerként funkciótlanul végiggereblyézek egy mellettem elhaladó bicepszet, csodás jelenségeket idézek elő a monitoron, amikor egyszerre a tervezettnél több billlentyűt érek át, és többszólamú kocogtatást vagyok képes komponálni különféle üvegfelületeken. Egy biztos. Johnny Depp szép meg tehetséges. A Karib tengeren és az Álmosvölgyben is meggyőzött. De amit Ollókezűként kiállt, azért most mázsányi elismerés, talicskán tolva, retrospektíve.
