Szösszenetek

Tegnap egy végletekig kétségbeesett arab fiatalember pont engem szemelt ki a feladatra, hogy én mutassam meg neki a metrót az Üllői úton. Azt levágtam azonnal, hogy valamiért rém fontos volt neki az ügy. Na de melyik végében, kis barátom, kérdeztem, mire a következő szavakat adta meg tájékozódási pontul: cinema, yellow, gorgeous girl. Ez nem tréfadolog, gondoltam.

Rögvest kimatekoztam, hogy a Corvin mozinál lesz randija, valószínűleg az első, vagy még valószínűbb, hogy legalábbis Angelina Jolie-val. Elirányítottam hát a mozi felé, itt go along, ott meg véletlenül se turn left. Hálásan megragadta mindkét kezem, és futásnak eredt az utasításnak megfelelő irányban. Azt hiszem, utoljára a kis vörös kölköt láttam így teperni a reptéren a Love actually-ben.

Tovább indultam én is. Utam pont mögötte vezetett, így anyai tekintettel vezérelhettem, hogy le ne fordulj, vazze, menj egyenesen. A zebránál megtorpan és halálra váltan visszanéz. Stewardesseket megszégyenítő karmozdulatokkal hadonászik, hogy akkor merre is tovább. Vigyorogva lengetem a karom, pár járókelő furán megnéz. Jaj, apám, el fogsz késni, szól a vészharang, és nekilódulok. Elkapom a grabancát, és szaladok vele két kereszteződést, majd bepörgetem irányba, itt már you can't miss it, csak ha nagyon reménytelen vagy. Telekürtöli a Corvin közt a tenkjúival, én meg bátorítóan utána mosolygok, húzzál bele, vár rád a csaj!

Ahogy tovább indulok, még bekukkolok az árkádok alatt, vajon mi lett a sorsa, de csak a veszettül lobogó kabátszélét látom, és azt, ahogy hirtelen megtorpan. A kabátszélek lelankadnak, ernyedten kilehelik lelkük az aszfaltra. A srác takarásából éjfekete hajzuhatag örvénylik elő. Happy ending. Istennek hála, egész napra van vigyorogni valóm. Szent lelkesedés, de jó is az.

Kolleginával betömörülünk a liftbe, fentebbről süllyedő heringek közé tölteléknek. Kínos szmolltolk.
"És, meggyógyult már a lábujjad?"
"Á, fenét."
"Még mindig nem? Akkor edzésre se jársz?"
"Dehogynem."
"Gondolom, beveszel előtte egy levél fogamzásgátlót."
"..."
"Akarom mondani, fájdalomcsillapítót."

Ottó egy latin macsó, ezt tudjuk, de ennyire tán még ő sem átütő. :)

Vajon ezt más fölnőttek is így csinálják? Meg lennék lepve. Miközben síri csendben hátam mögött a fél méteres konyhakéssel, viperával, s gázspray-vel lopakodom fel a lépcsőn a gyerek lába nyomában, megfordul a fejemben, hogy ha most rám törne a gyámügy, na ez lenne az a jelenet, amit már tényleg bajosan magyaráznék ki.

Pedig viselkedésem indokolt. A Zember három napra odavan, megüresedett az ágyam fele, ami csak egyet jelenthet. Dórika számára eljött a várva-várt nap: az OTTALVÁS nálam. Az esemény, mire ő csillagporos pillangóálmokkal, jómagam pedig gubóba görcsölt bélhuruttal készültem. Valljuk be, ha jól utánaszámolok, nem sok fogalmam van arról, hogy napi szinten hogyan operál egy kiskamasz. Példüell, vajon mit eszik egy tízéves? Ihat-e tejeskávét? Tud-e zuhanyozni vagy csak kádban fürdik kiskacsákkal? Hánykor fekszik? Francokat. Inkább: mikor kel? Miről fogunk beszélgetni??? Tízezer hibalehetőség egy ilyen nyeretlen s gyerektelen kétévesnek, mint én. Mezítlábalva végül felérünk a galériára. A kis hálóinges és a nagy atlétatrikós becsusszan a takaró alá, és megkezdi az intenzív plafonbámulást. Istenem, csak ne ma törjenek be – imádkozom, s a kést a többi fegyverrel együtt nagy titokban odarendezem a párnám mellé. Nagy titokban – remélem én.

„Nem tudok elaludni” – közli Dórika. Hümmögök. „Túl izgatott vagyok.”

Éjjel negyed 11. Kellett nekem elhinteni, hogy holnap reggel 10-kor meglepetés vár rá. Ide a rozsdás bökőt, hogy hajnalig fog kattogni az agya. Persze nekem is az enyém, de az kevésbe vidám apropók okán. A helyzet az, hogy immáron egy éve lakom itt, de sajnos éjjel én bizony félek egyedül. Már egy ideje gyanítom, hogy kissé megártott a heti 4-5 Gyilkos elmék, a több ezer oldal Nesbø, amit megettem, arról a mókus örsnyi zombiról és Alienről nem is szólva, akikkel gyermekkorom hófehér vitorlavásznán délutánonként vérvörösre fröcsköltük egymást.

Képes vagyok rettegni. Nyilván ez nem látszódhatik rajtam, mert most már én vagyok a felnőtt. Kézen fogom kiskori önmagam, s kievickélünk a gyermeki „szörnyvanazágyamalatt” regresszív önszuggesztióból. Pedig idáig az est folyamán egész jól helyt álltam. Jó nagynéni módjára a habos kakaó és a Jégvarázs után annak rendje s módja szerint felkísértem a gyermeket a galériára, betakargattam, lehalkítottam a kislámpa fényét és meghagytam, hogy nyugodtan aludjon, 3 perc múlva én is csatlakozom, csak kicsit még rendbe szedem magam. Bólint, nyakára húzza a takarót. Megsimogatom a virgácsait. Szép álmokat!

Lebotorkálok a fürdőbe, fogmosás, odafantáziált rémlények rács mögé fegyelmezése. De mi van, ha ezek tényleg itt vannak a hátam mögött. Nincsenek. Nyugodjak már meg. Egyszer csak recsegés-ropogás, s matatás deréktájékomon. Mindenre elkészülvén hátrafordulok. A kócos rózsaszín pillangó ott imbolyog az állam alatt.

„Mit csinálsz?”

„Fogat mosok. Miért jöttél le?”

„Hmmm…” mosolyog, s zavartan huzigálja fel a vállát. Megzabálom.

„Gyere, menjünk fel, mindjárt jövök.”

„Jó.”

Felmegyünk, betakar, megsimogat, lebotorkál.

Oké. Gondolkozz. Mi van, ha pont ma éjjel törnek ránk, hogy számolok el az anyjának, hogy meg sem tudtam védeni?! Biztos, ami sicher, én azért viszek fel pár önvédelmi izébizét az ágyba, azt’ ha jön az ellen, majd jól hatástalanítom. Lófarkat kötök, s átmegyek Rambóba. Razzia a lakásban, melynek során összegyűjtögetek egy elemlámpát, egy konyhakést, egy 6 éve hiába köpni vágyó gázsprayt, s ezeket egy csokorba szedvén neki is indulnék, mire megint tapicskolnak.

„Mit csinálsz?”

„Öööö..”

A hátam mögött zavartan buzerálom a gázsprayt, pedig az nem jó ötlet. Eszem megáll. Nesze neked 10 évnyi színészkedés. Képtelen vagyok átvágni egy tízévest.

„Én csak itt…pakolászgatok…” – a hátam mögött kitapintok egy - az asztalon szájtátó - díszzacskót, amibe belecsúsztatom a fegyvereket, majd jóságos tündér módjára visszakísérem a kölköt a paplan alá. Miközben betakar, megsimogat, lebotorkál, azon morfondírozom, vajon hogyan fogom az eszközöket észrevétlenül becsempészni az ágyba. Egy konyhakést azonnal megorront a gyerek, főleg, ha annyira izgatott, hogy érzékszervei fekete lyuknyira tágultak. Ránézek a díszzacsira. Ez az. Teletömködöm kamillás zsepivel, és frappánsságom teljes tudatában megindulok a lefekvés útján. Menet közben még belesüllyesztek a szeretetcsomagba egy viperát, most jó, kérem, hogy egy verekedős emberrel vagy összekvártélyozódva. Műanyag ölőfegyverek tárháza lesz a lakásod. Kislámpa lent égve hagy, tripla ellenőrzés, minden ajtó zárva, majd erősen bizakodva, hogy már elnyomta az álom (de persze nem!!!), felhágok az emeletre, és mintegy bájdövéj leteszem félelmes motyómat az ágy legtávolabbi vége peremének csücskire.

Neveddészreneveddészrekérlekneveddészre – fohászkodom, de nyilván észreveszi.

„Az mi?”

„Á, semmi….kényelmes a matrac?”

Felkönyököl.

„Igen. De mi van benne?”

„Zsepi meg kézkrém. Nem fázol?”

„Nem. De miért van ekkora zacskóban?”

„Csak úgy.”

„…???...”

„…”

Visszafekszik. Nem elégedett.

Kivárok csendben lapítva. Hátha…hátha…igen. Fülembe reppen az első kis szusszantás, Istennek hála, elaludt végre. Elkap a röhögés. Nyilván némán. Itt fekszem jobbomon egy 10 évessel, bal hónom alatt gázspray, vipera, konyhakés. Ennek biztos nem így kéne lenni. Más felnőttek ezt hogy csinálják? Fel kéne már nőni.

Engem, kérem, már orrba vágtak a gyanúperrel, hogy ezeket csak kitalálom. De nem.
Várunk a váróban Nagy Bajuszra, ki-ki privát, régóta dédelgetett nyavalyájával. Amikor megérkezel az egészségügyi komplexumba, a recepción kölcsönadod a TAJ kártyádat, cserébe megilletnek egy baljós cetlivel, hogy azzal hágj fel ide a másodikra. Van rajta egy három jegyű csúnya szám, a sorszámod (na, ma csak a 015-ös vagyok, vacsira még hazaérek), alatta a neved, s ez alatt a szobaszám, ami előtt reménykedni s imádkozni fogsz a következő órákban: esetemben ma reggel a 206. szoba. Sokat nem lehet tévelyegni a fecnin, emelet stimmel, szoba megvan, kis papírt szorongatjuk, mint a megváltólevelünket. Hullakuss a váróban. Azzal múlatom az időt, hogy igyekszem minél csendesebben elropogtatni a Jó reggelt kekszemet, de csapódik az ajtó, és nagy sebbel-lobbal csatlakozik hozzánk egy velem korú, jól ápolt roma fiatalasszony, divatosan felszerelkezve. Jól láthatóan kiáll a placcra:
„Volt már a 206-os?”
Jaj. Hirtelen ötlettől vezérelve a keksz keresztbe fordul a gigámban, s ott vinnyogva elfetreng. Ebből nem lábujj kontroll, hanem gégemetszés lesz, ha nem vigyázok. Meg se nyikkanunk, annyira megrázó a feltételezés.
„Ez nem úgy van, kedves” - tér magához a döbbenetből egy lilahagyma hajú néni. „Majd a digitális táblán lesz a szám, ami a papíron….”
„Engem nem az érdekel. Hanem hogy hányan vannak még előttem.”
„Pont azt…”
„Áhhh… én erre nem érek rá!” – tárja szét a karjait, majd elszelel. Szoknyája fodra, mint húszkarú polip.
Mialatt próbálom egy fél liter vízzel szétmállasztani a kekszes gyilkost, élénk beszélgetés kerekedik a padokon. Hogy a mai világban…. asziszik a fiatalok….hogy itt minden azonnal…
Fertály óra múlva visszatér a díszes asszony. A csatatér mit sem változott. Páran tettek néhány felesleges kört, de szórul-szóra ugyanazok a páciensek lógázzák a lábukat. Mielőtt beleharapnék a második kekszembe, kicsit kivárok. Jól teszem.
„Szólították már a 206-ost?”
Hagyma néni nem bírja tovább türtőztetni magát. Szatyorra kel, s átmászik a padsoron, hogy mind a 140 centijével a rendbontó elé álljon. Jó anyámat vizualizálom, úgy 30 év múlva.
„Pont azt akartam magának elmagyarázni, mielőtt faképnél hagyott volna, hogy a 206-ost soha nem fogják szólítani, mert az egy ajtó, maga meg maximum például a 24-es lehet! Érti?” – s közben reszkető kezével a magasban elhelyezett digitális táblára döfköd.
„Ó, hogy én milyen buta vagyok!” – roskad le a padra a hölgy. „Hát én azt hittem…”
„Na látja.”
Hagyma néni mellé ereszkedik, s megértően végighallgatja, hogy hősünket 4 gyerek várja otthon, csak ezért sietett, nem ér ő erre itt rá, hiszen ő nem az az asszony, aki csak úgy ott hagyja a gyerekeit magukban. Hagyma néni a padlóra mered, s bólogat, a gyerek az szent, s közben belelátok a májába, hogy bizony jóleső érzés tölti el, hiszen meghallgattatott, igazság tétetett. Megoldódik az ő nyelve is új barátnője irányában, akitől megtudjuk, hogy neki már menye is van, mire Hagyma néni szívéhez kap, én is utánaszámolok a liliomtiprások számának, majd mások is becsatlakoznak, akik már 72 évesek, nekik elhihetjük, nem kell sehova sem rohanni. Megvár minden.

Az addig rendben is van, hogy miután körbetekertük a Csomolungmát, nyújtsuk le az izmokat, megérdemlik. A szemöldököm azért plafonig szalad, amikor megkérnek, hogy fél se**el a bringán ülve elegánsan nyújtsam előre az egyik lábam és a lábfejem helyezzem fel magam elé a kormányra. Ezt azért úgy megfigyelném egy lankán abszolválva. Most hajoljunk is rá, így kívánja a tisztesség. Csere, másik láb. Most szálljunk le a bicikliről. Mondom, szálljunk le… oo-óóóó. Houston, we have a problem.

35,5. Volt már vele máskor is affér. Na de álmomban sem hittem volna, hogy a tornacsukás lábfejem egy kellemes nyárestén pont egy biciklikormányitaltartóba fog beszorulni. Hova máshova. Kényszeres heherészéssel nézek szét a drótszamárról, vajon feltűnik-e, hogy beragadtam. Sporttársaim már a talajon párologtatnak. Én a magasban trónolok bicskapózban. Mi lesz hát itt a megoldás? Zoknimból kikandikáló spinning bringával mégsem vánszoroghatok haza!? Hiába ráncigálom, nem ereszt a satu.

Hirtelen gyúl a körte, látom a fényt az alagút végén. Kifűzöm a cipőt, és kicibálom belőle a rabul ejtett lábfejet. Megkönnyebbült huppanással landolok a bringa mellett. Tornacipőm bevert orral pislog le rám a magasból. Hát itt hagysz? A másodperc töredékéig eljátszom a gondolattal, hogy hátrahagyom a spin racing áldozatainak emléket állító mementó gyanánt; de mégsem. Kikapom a kalodából, vár még ránk pár középhegység.

A „Hmmm…na de hová tűnt a bal petefészke?-” kezdetű szemöldökráncolás jellemzően nem az a kérdés, amit úgy jól fogadsz ott terpeszfekvésben. Döbbent ártatlansággal haloványan bizonygatni kezdem, hogy reggel még megvolt, keressük csak tovább, drága doktor úr. „Meglesz az, de valami kitakarja.”

Aggodalmasan felkönyökölök az ágyikón. Gondolatban utánaszámolok, mit ettem össze tegnap, jártam-e a Nostromo-n, és úgy egyáltalán, vajon ki lehet a hívatlan vendég. A dokim exkuzálja magát, és erőteljes hasmasszázzsal átrendezi a belső szerveimet, majd mindkettőnk megnyugtatása végett ismét megultrahangozunk engem, mer’ az jó. S valóban. A prof kitörő örömmel üdvözli az elbitangolt petefészket a monitoron, majd illusztrációképp rábök a szürke pacán a szürke pacára. „Látja? Itt van a kis csalafinta!” Miközben én érdeklődve szemlélődöm alant, s erőteljesen megpróbálok nem Kane-re s a vacsorajelenetre asszociálni, megtudom azt is, hogy mi okozta a fennforgást:

„A bele. Rálógott a méhére.”

„A BELEM?”

„Ne aggódjon, ez teljesen normális.”

„De mit keres ott?”

„Átúszott.”

Tányérszemekkel leevickélek a székből és ruharántás után összeülünk konzíliumra. Felvilágosítanak. Hazafelé botorkálva annak esélyeit latolgatom, vajon innen származik-e a „lóg a bele” mondás. De félre a szemantikával. Megbeszélem a csavargó béllel, hogy ez egyszer még odaadományozom a kék szalagot, de a jövőben szíveskedjék meghúzódni a back office-ban. Hiányzik a frásznak a dupla Calippo. Még a végén felfázom.

Hajnal 7 óra 37 perc. Hetedíziglen nyitok be egy sebészetre, és pásszintom be magam a kakasszó óta váróban gubbasztó nénikbácsik cekkerei közé a fapadra. Gyors fejszámolás után összegzem, hogy Budapest jelentősebb kerületeit már mind végigturnéztuk: lábujj kolléga és én. Ez itt a tizenháromban egészen nem rossz, bár ez az ülő alkalmatosság koránt sem komfortos, sőt. Messze még a rendelési idő, de korra, nemre, s nyavalyára való tekintet nélkül egy emberként drukkolunk a megváltó Nagy Fehér Ajtónak, mert onnan jön majd a csoda. Lassan megéled a nép, szimpatizálok, hiszen itt fáj, ott fáj, tudja kedves, a doktor úrtól kikaptam, mert nem kentem, satöbbi, sőthátmég. 8 órakor máris fészkelődni kezdenek az ülepek, jönnek a halk, elnyúlt hajjjhhhaaammmm-ok, várunk a kilincsre, induljon már meg lefelé. Pár perc múlva nyílik a Nagy Fehér, nyúlnak a nyakak, lendülnek a szatyrok, s felcsilingel a kérdés az ajtóból: „Megérkezett a táncos hölgy, akit a főorvos úr vár?”

Heh….de meg ám. Rám mered a nép. Tagadhatnám, de minek, már libbenek is, nyílegyenesen sasszézom a kezelőágyig, menet közben meg még kikapom azt az elhanyagolható 23-24 nyílvesszőt a hátam közepéből s már rúgom is le a szandit. Arról már nem szólok, hány tőr forgott a májamban, amikor 6-7 perc elteltével Dr. Nagy Bajusz személyesen kísért át a szomszédos fizikoterápiára s bízott nagy gonddal a doktornőre, mert még a végén én leszek a főgenya a történetben. De szó se róla, ilyen entrée-nk egy kerületben sem volt még, lábujjkámnak s énnekem, az szent.

Most, hogy újra térdközépig gázolok az ismeret-terjesztve szórakoztató iparban (ld. tanítok), ismét alkalmam van egyik kedvenc időtöltésemnek hódolni: deákokat egzecíroztatok. Belül alattomban ujjongó kárörömmel rovom fel a táblára a kis vonalkákat egymás után, gondosan utánaszámolva a betűknek, s nem teszem meg azt a szívességet sem, hogy eláruljam, egy filmcímet keresünk. Csak úgy záporoznak rám az így-úgy kiejtett hangzók. Van, amelyik trafál, de jellemzően a zöme dolgavégezetlenül aláhull. A kezdő angolos nagy előnye, hogy ő még nem találja ki a rejtvényt már mialatt felpingálnám a végét, hanem magánhangzók s mássalhangzók rettentő seregével elszántan harcba száll ellenem. Rendkívül értékelem, hogy nem lomboz le, s cserébe szorgosan ácsolom neki a bitófát. Már fejecske is kerül a kötélre, mire végre kikerekedik a feladvány, de csak nézünk rá, borjúk az új kapura, mert az AHÁ élmény még várat magára. The silence of the lambs. Mifrász lehet az a lambs? Megszánom. Odarajzolom a kis bongyori négylábút, s nagyot cuppantva bekupakolom a tollam. A lányzó tekintete még mindig az állatkám körül borong.

„A kecskék csendje?”

Puffneki. Oda az imidzsem. Neked is odalenne, ha fél literes ásványvizedet a másodperc töredéke alatt a nyelőcsövedből egyenest a szeme közé fröcskölnéd. Tutti frutti illatú zsepivel letörlöm az orcáját, miközben exkuzálom magam. A röhögés végén együttes erővel megállapítjuk, hogy nem egyértelmű. Vagy a biosz, vagy a rajz, de valamelyiknél nem figyeltem.

Barta Balázs, többszörösen kitüntetett BKV főellenőr közelebb hajolt az intézmény vécéjének falán rá csálén fintorgó csorba tükörhöz, és szikrázóra fényezett körömvágó ollójával precízen egy millimétert visszavágva kiigazította azt az egy rőt bajuszszálat, ami ennyivel kijjebb merészelt kíváncsiskodni a nagyvilágba. Tömzsi tenyerével végigtapicskálta kerek, kopasz fejtetőjét, elégedetten szemlélve a tükörtojásnyi fényfoltot, melyet csak úgy szórakozásból placcsintott rá odafentről a málló vakolatból alácsüngő s unalmában hintapalintázó lámpa. Ezek után pontosan két lépést hátrált, innen is-onnan is szemügyre vette köpcös fizimiskácskáját, fickósan bólintott párat, s miután gondolatban vállon veregette magát, fürge léptekkel betotyogott az angol órámra.

A péntek esti inaktívakkal épp a tejszínes málnakrémleves hozzávalóit próbáltuk összegondolkozni, de persze ez idő tájt már megint csak én pörögtem, s könyékig felgyűrt ingujjban véstem a táblára gyors egymásutánban a sok finomságot. Már csak egy összetevő hibádzott, így lefordultam a tábláról, és nagy reményekkel telve, ujjbegyeimet le s fel mozgatva vártam az infót a rám bambán bámuló csoporttól. Meggyőződésem közben egyre nőtt, hogy orromra már legalább három-négy fehér foltot rajzolt a beledörgölt kréta, de senki nem mer szólni.

Nyílt az ajtó. Istennek hála, legalább valami történik – gondoltam, s bátorítóan rámosolyogtam a megtért tanítványra. Barta Balázs főellenőr láthatóan lányos zavarba keveredett magával, amiért megzavarta a tanórát. Alázatosan hajbókolva, szinte magának szemre hányva süllyedt le a helyére szemlesütve: középső oszlop, első pad, gyakorlatilag a garatnyílásom kispolcán. Makulátlanra dörgölt szemüvege mögött lepényre nagyított világosbarna szemével szinte beharapta az ajkamat.

Hirtelen kerekedett isteni kegyelemből ismerős mássalhangzókat sodort felém a légáram. Jobb tenyeremből a jobb fülem peremére tölcsért formáztam, és ragyogó szemmel provokáltam a hátsó sorban bizonytalankodó besúgót.

„Raspberry, yes!”

A BKV különítmény széles mosollyal üdvözölte az új szót, és azon melegében, nyelve hegyét szájából jobbra kilógatva háromszor is nekikoncentrálva akkurátusan bevéste-rótta a szótárfüzetbe az új ismeretanyagot, majd szokás szerint egyszer-kétszer az orrom alá dugta, hogy biztos, de biztos, hogy jól írta-e, és TANÁRNŐ, kérem, hogy mondjuk, hogy is, ruszerti?

Soha de soha egy angolra emlékeztető hangfoszlányt sem sikerült megtanítanom neki. Lovagiasságból azonban túlteljesített. Ha a saját órám elejét már-már lekésve, fénymásolataimat hónom alatt és fülem mögött cipelve loholtam felfelé a lépcsőn, már a fordulóban várt, jaj, TANÁRNŐ kérem, hadd segítsek, s már ugrott is alám segítőkészen, nagy igyekezetében szerteszét kavarva az előzőleg gondosan sorba rendezett papírjaimat, majd este 8 tájban, órám végeztével pedig jó negyed órákat szóval tartott még és hosszú álmatlan éjszakákon kifundált csavaros s számára hótt felesleges nyelvtani kérdésekkel próbált lenyűgözni, de persze a kapott választ azonnal el is felejtette.

Hogy egy BKV főellenőrt mi visz arra, hogy répát puceváljon, a mai napig talány számomra. A képzést záró szóbeli vizsgán angolilag s főzésileg tökéletesen üres koponyával üldögélt velem s a vizsgabizottsággal szemben, de valahogy csak sikerült páros lábbal átrugdosnom, emlékeim szerint valahogy akképpen, hogy a kávézó bizottságot könyökömmel kitakarva, fojtott hangon, de kellően artikulálva szóról szóra lediktáltam neki a csülköt, na de Pékné módra, hogy aztán mindahányan elégedetten mosolyogva visszahalljuk tőle. Nem tudok felidézni emlékeim között még egy hasonló vizsgáztatást, ahol a rám eső izzadságcseppek s homlokbarázdák száma meghaladta a tesztelendő alanyét.

Sitty-sutty eltelt 6-7 év, itt vagyunk 2014 tavaszán. A minap köz-löködtem. A mozgólépcsőn ér a hír, hogy odafent igény támadt a bérletem megtekintésére, túrjam hát elő a táska mélyéről. OK, megvan, kiráncigálom egyik kezét a pénztárcámból, másik lábát a Nesbo könyv rostjai közül, kisimítom, szépen, arccal előre a dátumokkal, csak hadd haladjak már tovább. Meglebegtetem a kis fülest, és már vinne is tova a lendület, mikor számomra ismeretlen fizikai erők karomnál fogva visszarántanak, s megállásra kényszerülök. Tömzsi polipujjak fonódnak az anyumtól lenyúlt (édes lányom, hogy lehet ilyen igénytelen bérlettokkal létezni?!) műanyag tasakra, s húzzák azt egyre közelebb a bérlet onnansó oldaláról, az üvegtégla vastagságú optika mögül szakértő ismerős tányérszemek elé.

Ha fikarcnyi kételyem támadna is, a tükörtojás végleg meggyőz, hogy személyesen Barta Balázs BKV főellenőrt láthatom munkaköri kötelessége teljesítése közben. Nyílt szívvel drukkolok neki, bízva abban, hogy a köz ellenőrzésében szélesebbet domboríthasson, mint anno a vizsgáztató pad túlvégén, mikor úgy kellett neki mentőövet dobnom a borsófőzelékbe, hogy bele ne bukjék. Az indokoltnál pontosan két és fél perccel tovább vizsgálja a kis szelvényt, gondosan átpásztázva annak minden rovatát, ki van-e töltve, lejárt-e már, milyen színű tollal töltötte, el kell-e kérni esetleges kedvezmény igénybevételére feljogosító okmányt, hamisította-e, melyek az esélyek a jövőbeni hamisítás lehetőségére, és úgy általában hányadika is van ma, Te Géza, mondjad már. Miután mindent rendben talált, lazul a szorítás az alkaromon, és mivel az utas most sem áll odébb, mikor pedig felőle már tehetné, rám emeli a tányérokat. Elsül az AHÁ ágyú.

„TANÁRNŐ!”

Ú, de praktikus is volna, ha most eszembe repülne, hogy tegeződtünk vagy urizáltunk-e annak idején, így egy felemás üdvözletet mosolygok ki magamból. Azonnal rám záporoznak a kérdések, tanítok-e még, hogy tetszem lenni, meséljek már, drága TANÁRNŐ, és mialatt az út kellős közepén nem túl empatikusan feltartjuk a forgalmat, azzal mentem fel magam, hogy számos utastárs bizonyára esti menetrend szerinti imájába foglalja majdan a sziluettem, amiért pont arra a pár percre foglaltam le a hatóságot, mialatt az ő bliccelése éppen észrevétlen maradhatott. Mi a hatósággal közben jóízűen nevetgélve felidézzük a vizsga kínos perceit, a Péknét meg a csülkét, és nem tudom nem észrevenni, hogy a többi karszalagos egyre érdeklődőbben vizslatja furcsa párosunkat. Még egy pimasz kérdést is megeresztek, hogyugyanvajon lenyelvvizsgázott-e már azóta, úgy officielle. Rák orcával pironkodik, ne tessen már viccelni, kedves TANÁRNŐ, de azért emlékszem ám én azokra a szavakra, amit tanítani próbálni tetszett, megvan még a szótárfüzetem is! Búzatáblaként hajlongva pironkodik, mórikál, nem ereszt. Mikor már három teljes szerelvény utasainak falazásából jócskán kivettem a részem és a penzumot mára ilyeténképpen letudtam, úgy határozok, sajnos eljött a búcsú ideje, sietnék tovább a dolgomra. Szájak biggyednek, hát akkor minden jót, egészséget, kedves TANÁRNŐ, neked vagy önnek is, viszlát, és már sodródnék is tova utamra, mikor még utánam kiált, bár ne tenné:

„Megjegyeztem ám azt! Azt a málnakrémlevesest!”

Na, erre kíváncsi vagyok. De úgy látom, nem csak én, hanem egyes Újpest Központon áthaladó utastársak is.

„Na, halljuk” - biztatom bátorítóan, s őszintén csuriban van még a lábujjam is. Hajamat tépi-gubózza a metró menetszele, már a könnyem is kicsurran, de várok türelmesen, mint orkántépte Szirén a dühöngő tengerhabokban.

„A málna! Ezt az egyet megjegyeztem!”

Jaj, neee…

„Strawberry!”

És igen.

„Az” – hagyom meg hitében, és búcsút intve átvágom magam a homlokukat csapkodó járókelőkön. Úton a macskavizitbe eszembe jut egy híres sor egy klasszikus magyar meséből. Ha nem is szó szerint, de valahogy így szólt az autó: ez esetben nyomják meg a piros gombot, és nyugodjanak békében.

Csípőre tett kezű, goromba gesztenyeként billeg ide-oda a verandán és rettentő haragos a kisasszony. Összevont szemöldökkel büntet, pedig igyekszünk nagyon. Nincs mese. Késtünk. Hogy merészeljük. Marcsi mamával begurulunk a kapun, és mire a mi kis újpesti Southforkunkba lépünk, már a nyakunkban csüng, puszil, a béke is szent.

Kapunk egy kis laufot, amíg Dórika elbíbelődik ajándékainak felfeszegetésével. Nagy sietve legurítjuk hát a késők kedvéért újra felhevített leveskét. A második alatt azért már szaporázzuk a lapátolást, mert egyre gyakoribban nyitja a száját: de mikooor játszuuunk mááár? Még kikönyörgök egy fánknyi és egy kókuszgolyónyi szabadidőt, utána nekiesünk az Ildikétől kapott, mindig nagy sikerű névnapi ajándéknak. A pedagógiai célzattal megvásárolt kísérletező szett ismét kiveri a biztosítékot. Hurrá, lehet étkezőasztalon vulkánkitörést szimulálni, szőnyegen ásatásokat folytatni, és a klotyóban kristályt képezni. Anya örül, látszik a szemöldökén.

Vegyük hát a kristályképződést, a névnapos óhajára. Felkészültebb ajándékozók már a teljes képlettel a fejükben érkeznek, de a lúzer nagynéni menet közben próbálja gyorsan bemagolni a használati útmutatót, ügyelve rá, hogy közben lobogva tartsa a gombszemek lángját.

„Na, Dórika..aszongya…kizárólag felnőtt felügyelete mellett…sittirííí…tátárááá…veszélyes anyag, mérgező, jóóó, gőzök, gázok, okkéé, na, kell nekünk egy konyharuha.”

Nővérem dermedten bámul rám a banánfürtök felett.

„Ildike…mit hoztál?”

„Kérlek szépen, rendkívül életveszélyes kémiai kísérletező tanulmánycsomagot 8 évestől fölfelé!”

„Nagyon örülök” – mondja, miközben nem örül, de ezt már nem tudjuk kielemezni, mert Dórika csíkos mackójában indiánszökellésbe kezd a törlőronggyal.

„Hurrá!!!!!!! Meghalunk!”

Kis tudós inasom lehuppan mellém, minden tagját bolhák csipkedik, dörgöli a tenyerét.

„Köszi. Na, next step. Helyezzük fel a védőszemüveget….opppárréé..”

Tesóm fújtat.

„Van nektek olyan?”

„Itthon??? Má’mé’r lenne?”

„Jójó, nem gond. És 3D-s?”

„Vaaaaaaaaaaaaan!!!” – a gesztenye vonat elszáguld, majd visszaszáguld, és még a szomszéd bácsinak is jut, annyit hoz a kezében.

Előírásszerűen felhelyezzük, hülyén nézünk ki, fakutyálkodunk. A komoly fölnőttek keze a csípőjükre helyeződik.

„Az edényt töltsük meg a porral a háromnegyedéig… Na, Dórika, mutasd meg, mennyi ennek a pohárnak a háromnegyede?”

„…”

Mosolyog szendén s szótlan, miközben a kereten túl 3D-ben csikorognak a kerekek.

„Elmagyarázom. Ezt oszd el négy részre, és ezekből a részekről, amit negyedeknek hívunk eztán, vegyél hármat…”

Utána számolok, és lopva tesóra pillantok, aki a padlót bámulva, félmosollyal a homlokát masszírozza az edényrengeteg közepén. Legendás matematikai affinitásom – tudván tudom - mély barázdákat szántva jól beégett a memóriájába.

„Figyuzod, Stú, hogy ÉN magyarázom a matekot a gyereknek? Hát nem vicces?”

„Ja, azért figyelek fél füllel innen.”

Viszonylag akkurátusan végrehajtjuk a kristályképzés folyamatának előírásait és csodára várva hajolunk a porokat, köveket, littylöttyöket lotyogtató edényke fölé.

Semmi sem történik. Olvassuk hát el a lap alját is, a kisbetűs részt.

„Na, igeen, itt még azt írja, hogy …ó, banyek, Dórikám, nem fogsz örülni, szóval azt írja, hogy most egy laza 72 órára tegyük félre.”

Csalódott fuvallat.

„Áááááuuuuu….72 óra?” Gombszem mélyén fénysugár gyúl. „Az mennyi idő?”

„Az napok!”

„De mennyi?”

„Számold ki szépen! Megkapjuk, ha elosztjuk…hogyis…ha elo…”

Tesó bezavar egy tál kókuszgolyóval és egy kekszporos furkával.

„72-t a 24-gyel, ugye, Ildike?”

„A számból vetted ki a szót” – mondom, és betolok egy golyóbist.

„…és az mennyi?” – éget tovább.

Nem ér, tele a szám.

„Három”- ment meg.

„HÁROM?”

Magam sem értem, miért lep meg a hír.

„Ildike..”

„Jól van, én csak…” – szabadkoznék, de már átveszi a stafétát, kezében csalárd módon lifeg a használati útmutató.

„Te, nem keverted véletlen össze a leírásokat? Nem a vulkánkitörésre kell 3 napot várni?”

„Na, én nem vagyok egy természettudományos, de azért szövegértésből jó voltam. Bármikor összeszámolom neked a beálló melléknévi igeneveket ebben a bekezdésben.”

Letört bilifülhöz fordulok.

„Na, Dórika, ahogy azt anyától megtudtuk, 3 nap múlva lesz egy kristályunk. Addig lőjük ki a vulkánt, mit szólsz?!”

Naazzalaztán sürgősen ki kell húznunk a kertbe, nem ide hányjuk a lávát a terítőre, de édes lányom, hova mész papucsban, sál, sapka, Ildike is felöltözik, látod…családilag, homokkal, spatulával, citromsavastúl-szódabikorbónástul kivonulunk a teraszra, ahol olyan sikeres lávakitörést szimulálunk, hogy jól el is fáradunk. Bezsebelek egy halálos fenyegetést, hogy ha még egyszer ilyen mancsos-pepecses játékkal ideállítok…lesz nekem nemulassak, na de sebaj, az ünnepelt könnyen lebeszélhető a befejező, ásatást imitáló kertfeltúró játékról, cserébe viszont azonnal bezsarolja az egész családot az Ezüst tó kincsével.

Mély fájdalomban, s Isten akaratától megnyugodva játszunk újra Dallasosdit a nagy asztal körül. Dórika úgy hordja körbe a szivárvány minden színét felsorakoztató kalapos cowboy figurákat, mintha az élete múlna rajta, és nem kisebb jelentőséget tulajdonít a hozzá tartozó kérdésnek sem, miközben mélyen az arcunkba mászik:

„Te melyik leszel?”

Leszek a zöldfejű, nekem mindegy, úgyis mindig agyonvágnak az indiánok, vagy gatyára adósodom, ha épp nem a hajólapátom töröm. Sanyi papa, Marcsi mama, anya, Dórika és Ildike, az öt rettenthetetlen vadnyugati hős belovagol Cansas citybe. Hamar kiderül, hogy Dórika kedvenc része a játékban az, ha bárki piros pöttyre lép, ott aztán szerencsekártyát kell húzni, és bár olvasni egyelőre nem rajong, mégis mindig vállalja a konferanszot, így a mintegy 20 éves társasjáték még soha nem hallott fordulatokat hoz.

„Elejtett egy szőke medvét, kap 200 dollárt.”

Miközben bezsebelem a lóvét, gyorsan korrigálom a maci hajszínét, és már megyünk is tovább. Dórika dob.

„1 meg 5, az 7.”

Tesó valamiért pont rám néz. Felrémlik neki egy hasonló jelenet a ködös gyermekévekből. Ujjbegyei vészt jóslóan dobolnak az asztallapon: „Az biztos, hogy 7?”

Dórika utána gondol, helyesbít.

Tipegünk előre az aranybányák felé, közben számos állomás meglepetést tartogat. Marcsi mama megvásárolható földterületre érkezik.

„Mi a fene ez? Kettes halász. Mennyibe kerül?”

Nővérem korrigál: „Hármas bánya.”

Marcsi mama gúvad, be kell látnia, hogy félreolvasott utcát, házszámot.

„Pedig rajtam van a szemüveg…jó, hát állnak így keresztbe ezek a lapátok, olyan mint egy agancs…”

Ebben maradunk, de nem sokat töprengünk, mert tesó pöttyös labdát kap, s a narrátor se rest:

„Útifelszerést vásárol hááárom…ötveeen….százhúsz dollárért.”

Mihelyt napvilágra kerül a valós összeg, nővérem perkál és már megyünk is tovább, Dórikánál a kocka, míg el nincs vetve.

„8.”

Marcsi mama csúnyán néz. „Az 9, nem baj?”

Tesó is csúnyán néz, de ő Marcsi mamára. „Az 8, nem baj?”

Marcsi mama fel-és lehápogtatja orrnyergén az okkullárét: „Na, leveszem a szemüvegem, már zavar, úgy látszik…”

Közeledünk a kincset rejtő Ezüst tóhoz, itt már mindennapos a balszerencse. Dórika épp a wc-n trónol egy pár percet, ez alatt tesó húzza a pöttyös kártyát anyunak:

„Tök jó neked, rablótámadás éri, elveszik az összes készpénzét..”

Marcsi mama letargiába zuhan, tán kárpótlásul szolgál a következő szerencsecsapás, amit tesó magának húz:

„A seriff verekedés miatt lecsukja, két dobásig kimarad.”

A visszacsatlakozó Dórika izgatottan kuncog: „Juj, anyu, mész a sittre!”

A kis cserfes elveti a kockákat, s azok nagy kopácsolva Sanyi papa elé gyűlnek.

Dórika megszámolja a pöttyöket.

„7.”

Sanyi papán is úrrá lesz a pedagógus: „Az 6, Dórika.”

Nővérem homloka pleccsen az asztallapon.

„Az 7” – nyüszíti nagy kínban, csóri.

Sanyi papa Döbrögi pocakjára helyezi megfáradt tenyerét, és megmagyarázza:

„Nincs rajtam a szemüvegem.”

Marcsi mama hozzáfűzi, hogy rajta meg rajta van, aztán az a baj.

Dórika közben ismét kártyát húz, s felolvassa: „Ha legközelebb Debrecenbe ér, kap 200 dollárt.”

Mindannyian hitetlenkedve meredünk a földrajzi bravúrra.

„Dórika, megismételnéd? Hova?”

„Debrecenbe.”

„A vadnyugaton?”

„Az Denver, Teee…aranybogaram!”

„Jaaa….” – tárja szét két imádnivaló karját.

Sanyi papa buksin puszilja, aztán még vagy egy órát kóbojkodunk a vadászmezőkön, mire végül oly mértékig legatyásodunk, hogy nincs más hátra, mint csődöt jelenteni.

A hátrahagyott kutatócsoport később megerősítette, hogy Újpest-Southfork városrészen hétfőre virradóan váratlan kristályképződés történt. Bizonyos anonim Tudós nők sikeresen létrehoztak két gumicukorteknősre emlékeztető kőzetet. Nem egész 72 óra alatt. Ami 3 nap. Mint az közismert. Azt azonban a helyi hatóságok cáfolták, hogy vulkánkitörés rengette volna meg a kerületet. Pedig mi le is fotóztuk. Kis naívak.