Szösszenetek

Engem, kérem, már orrba vágtak a gyanúperrel, hogy ezeket csak kitalálom. De nem.
Várunk a váróban Nagy Bajuszra, ki-ki privát, régóta dédelgetett nyavalyájával. Amikor megérkezel az egészségügyi komplexumba, a recepción kölcsönadod a TAJ kártyádat, cserébe megilletnek egy baljós cetlivel, hogy azzal hágj fel ide a másodikra. Van rajta egy három jegyű csúnya szám, a sorszámod (na, ma csak a 015-ös vagyok, vacsira még hazaérek), alatta a neved, s ez alatt a szobaszám, ami előtt reménykedni s imádkozni fogsz a következő órákban: esetemben ma reggel a 206. szoba. Sokat nem lehet tévelyegni a fecnin, emelet stimmel, szoba megvan, kis papírt szorongatjuk, mint a megváltólevelünket. Hullakuss a váróban. Azzal múlatom az időt, hogy igyekszem minél csendesebben elropogtatni a Jó reggelt kekszemet, de csapódik az ajtó, és nagy sebbel-lobbal csatlakozik hozzánk egy velem korú, jól ápolt roma fiatalasszony, divatosan felszerelkezve. Jól láthatóan kiáll a placcra:
„Volt már a 206-os?”
Jaj. Hirtelen ötlettől vezérelve a keksz keresztbe fordul a gigámban, s ott vinnyogva elfetreng. Ebből nem lábujj kontroll, hanem gégemetszés lesz, ha nem vigyázok. Meg se nyikkanunk, annyira megrázó a feltételezés.
„Ez nem úgy van, kedves” - tér magához a döbbenetből egy lilahagyma hajú néni. „Majd a digitális táblán lesz a szám, ami a papíron….”
„Engem nem az érdekel. Hanem hogy hányan vannak még előttem.”
„Pont azt…”
„Áhhh… én erre nem érek rá!” – tárja szét a karjait, majd elszelel. Szoknyája fodra, mint húszkarú polip.
Mialatt próbálom egy fél liter vízzel szétmállasztani a kekszes gyilkost, élénk beszélgetés kerekedik a padokon. Hogy a mai világban…. asziszik a fiatalok….hogy itt minden azonnal…
Fertály óra múlva visszatér a díszes asszony. A csatatér mit sem változott. Páran tettek néhány felesleges kört, de szórul-szóra ugyanazok a páciensek lógázzák a lábukat. Mielőtt beleharapnék a második kekszembe, kicsit kivárok. Jól teszem.
„Szólították már a 206-ost?”
Hagyma néni nem bírja tovább türtőztetni magát. Szatyorra kel, s átmászik a padsoron, hogy mind a 140 centijével a rendbontó elé álljon. Jó anyámat vizualizálom, úgy 30 év múlva.
„Pont azt akartam magának elmagyarázni, mielőtt faképnél hagyott volna, hogy a 206-ost soha nem fogják szólítani, mert az egy ajtó, maga meg maximum például a 24-es lehet! Érti?” – s közben reszkető kezével a magasban elhelyezett digitális táblára döfköd.
„Ó, hogy én milyen buta vagyok!” – roskad le a padra a hölgy. „Hát én azt hittem…”
„Na látja.”
Hagyma néni mellé ereszkedik, s megértően végighallgatja, hogy hősünket 4 gyerek várja otthon, csak ezért sietett, nem ér ő erre itt rá, hiszen ő nem az az asszony, aki csak úgy ott hagyja a gyerekeit magukban. Hagyma néni a padlóra mered, s bólogat, a gyerek az szent, s közben belelátok a májába, hogy bizony jóleső érzés tölti el, hiszen meghallgattatott, igazság tétetett. Megoldódik az ő nyelve is új barátnője irányában, akitől megtudjuk, hogy neki már menye is van, mire Hagyma néni szívéhez kap, én is utánaszámolok a liliomtiprások számának, majd mások is becsatlakoznak, akik már 72 évesek, nekik elhihetjük, nem kell sehova sem rohanni. Megvár minden.