Az addig rendben is van, hogy miután körbetekertük a Csomolungmát, nyújtsuk le az izmokat, megérdemlik. A szemöldököm azért plafonig szalad, amikor megkérnek, hogy fél se**el a bringán ülve elegánsan nyújtsam előre az egyik lábam és a lábfejem helyezzem fel magam elé a kormányra. Ezt azért úgy megfigyelném egy lankán abszolválva. Most hajoljunk is rá, így kívánja a tisztesség. Csere, másik láb. Most szálljunk le a bicikliről. Mondom, szálljunk le… oo-óóóó. Houston, we have a problem.
35,5. Volt már vele máskor is affér. Na de álmomban sem hittem volna, hogy a tornacsukás lábfejem egy kellemes nyárestén pont egy biciklikormányitaltartóba fog beszorulni. Hova máshova. Kényszeres heherészéssel nézek szét a drótszamárról, vajon feltűnik-e, hogy beragadtam. Sporttársaim már a talajon párologtatnak. Én a magasban trónolok bicskapózban. Mi lesz hát itt a megoldás? Zoknimból kikandikáló spinning bringával mégsem vánszoroghatok haza!? Hiába ráncigálom, nem ereszt a satu.
Hirtelen gyúl a körte, látom a fényt az alagút végén. Kifűzöm a cipőt, és kicibálom belőle a rabul ejtett lábfejet. Megkönnyebbült huppanással landolok a bringa mellett. Tornacipőm bevert orral pislog le rám a magasból. Hát itt hagysz? A másodperc töredékéig eljátszom a gondolattal, hogy hátrahagyom a spin racing áldozatainak emléket állító mementó gyanánt; de mégsem. Kikapom a kalodából, vár még ránk pár középhegység.
