Barta Balázs, többszörösen kitüntetett BKV főellenőr közelebb hajolt az intézmény vécéjének falán rá csálén fintorgó csorba tükörhöz, és szikrázóra fényezett körömvágó ollójával precízen egy millimétert visszavágva kiigazította azt az egy rőt bajuszszálat, ami ennyivel kijjebb merészelt kíváncsiskodni a nagyvilágba. Tömzsi tenyerével végigtapicskálta kerek, kopasz fejtetőjét, elégedetten szemlélve a tükörtojásnyi fényfoltot, melyet csak úgy szórakozásból placcsintott rá odafentről a málló vakolatból alácsüngő s unalmában hintapalintázó lámpa. Ezek után pontosan két lépést hátrált, innen is-onnan is szemügyre vette köpcös fizimiskácskáját, fickósan bólintott párat, s miután gondolatban vállon veregette magát, fürge léptekkel betotyogott az angol órámra.
A péntek esti inaktívakkal épp a tejszínes málnakrémleves hozzávalóit próbáltuk összegondolkozni, de persze ez idő tájt már megint csak én pörögtem, s könyékig felgyűrt ingujjban véstem a táblára gyors egymásutánban a sok finomságot. Már csak egy összetevő hibádzott, így lefordultam a tábláról, és nagy reményekkel telve, ujjbegyeimet le s fel mozgatva vártam az infót a rám bambán bámuló csoporttól. Meggyőződésem közben egyre nőtt, hogy orromra már legalább három-négy fehér foltot rajzolt a beledörgölt kréta, de senki nem mer szólni.
Nyílt az ajtó. Istennek hála, legalább valami történik – gondoltam, s bátorítóan rámosolyogtam a megtért tanítványra. Barta Balázs főellenőr láthatóan lányos zavarba keveredett magával, amiért megzavarta a tanórát. Alázatosan hajbókolva, szinte magának szemre hányva süllyedt le a helyére szemlesütve: középső oszlop, első pad, gyakorlatilag a garatnyílásom kispolcán. Makulátlanra dörgölt szemüvege mögött lepényre nagyított világosbarna szemével szinte beharapta az ajkamat.
Hirtelen kerekedett isteni kegyelemből ismerős mássalhangzókat sodort felém a légáram. Jobb tenyeremből a jobb fülem peremére tölcsért formáztam, és ragyogó szemmel provokáltam a hátsó sorban bizonytalankodó besúgót.
„Raspberry, yes!”
A BKV különítmény széles mosollyal üdvözölte az új szót, és azon melegében, nyelve hegyét szájából jobbra kilógatva háromszor is nekikoncentrálva akkurátusan bevéste-rótta a szótárfüzetbe az új ismeretanyagot, majd szokás szerint egyszer-kétszer az orrom alá dugta, hogy biztos, de biztos, hogy jól írta-e, és TANÁRNŐ, kérem, hogy mondjuk, hogy is, ruszerti?
Soha de soha egy angolra emlékeztető hangfoszlányt sem sikerült megtanítanom neki. Lovagiasságból azonban túlteljesített. Ha a saját órám elejét már-már lekésve, fénymásolataimat hónom alatt és fülem mögött cipelve loholtam felfelé a lépcsőn, már a fordulóban várt, jaj, TANÁRNŐ kérem, hadd segítsek, s már ugrott is alám segítőkészen, nagy igyekezetében szerteszét kavarva az előzőleg gondosan sorba rendezett papírjaimat, majd este 8 tájban, órám végeztével pedig jó negyed órákat szóval tartott még és hosszú álmatlan éjszakákon kifundált csavaros s számára hótt felesleges nyelvtani kérdésekkel próbált lenyűgözni, de persze a kapott választ azonnal el is felejtette.
Hogy egy BKV főellenőrt mi visz arra, hogy répát puceváljon, a mai napig talány számomra. A képzést záró szóbeli vizsgán angolilag s főzésileg tökéletesen üres koponyával üldögélt velem s a vizsgabizottsággal szemben, de valahogy csak sikerült páros lábbal átrugdosnom, emlékeim szerint valahogy akképpen, hogy a kávézó bizottságot könyökömmel kitakarva, fojtott hangon, de kellően artikulálva szóról szóra lediktáltam neki a csülköt, na de Pékné módra, hogy aztán mindahányan elégedetten mosolyogva visszahalljuk tőle. Nem tudok felidézni emlékeim között még egy hasonló vizsgáztatást, ahol a rám eső izzadságcseppek s homlokbarázdák száma meghaladta a tesztelendő alanyét.
Sitty-sutty eltelt 6-7 év, itt vagyunk 2014 tavaszán. A minap köz-löködtem. A mozgólépcsőn ér a hír, hogy odafent igény támadt a bérletem megtekintésére, túrjam hát elő a táska mélyéről. OK, megvan, kiráncigálom egyik kezét a pénztárcámból, másik lábát a Nesbo könyv rostjai közül, kisimítom, szépen, arccal előre a dátumokkal, csak hadd haladjak már tovább. Meglebegtetem a kis fülest, és már vinne is tova a lendület, mikor számomra ismeretlen fizikai erők karomnál fogva visszarántanak, s megállásra kényszerülök. Tömzsi polipujjak fonódnak az anyumtól lenyúlt (édes lányom, hogy lehet ilyen igénytelen bérlettokkal létezni?!) műanyag tasakra, s húzzák azt egyre közelebb a bérlet onnansó oldaláról, az üvegtégla vastagságú optika mögül szakértő ismerős tányérszemek elé.
Ha fikarcnyi kételyem támadna is, a tükörtojás végleg meggyőz, hogy személyesen Barta Balázs BKV főellenőrt láthatom munkaköri kötelessége teljesítése közben. Nyílt szívvel drukkolok neki, bízva abban, hogy a köz ellenőrzésében szélesebbet domboríthasson, mint anno a vizsgáztató pad túlvégén, mikor úgy kellett neki mentőövet dobnom a borsófőzelékbe, hogy bele ne bukjék. Az indokoltnál pontosan két és fél perccel tovább vizsgálja a kis szelvényt, gondosan átpásztázva annak minden rovatát, ki van-e töltve, lejárt-e már, milyen színű tollal töltötte, el kell-e kérni esetleges kedvezmény igénybevételére feljogosító okmányt, hamisította-e, melyek az esélyek a jövőbeni hamisítás lehetőségére, és úgy általában hányadika is van ma, Te Géza, mondjad már. Miután mindent rendben talált, lazul a szorítás az alkaromon, és mivel az utas most sem áll odébb, mikor pedig felőle már tehetné, rám emeli a tányérokat. Elsül az AHÁ ágyú.
„TANÁRNŐ!”
Ú, de praktikus is volna, ha most eszembe repülne, hogy tegeződtünk vagy urizáltunk-e annak idején, így egy felemás üdvözletet mosolygok ki magamból. Azonnal rám záporoznak a kérdések, tanítok-e még, hogy tetszem lenni, meséljek már, drága TANÁRNŐ, és mialatt az út kellős közepén nem túl empatikusan feltartjuk a forgalmat, azzal mentem fel magam, hogy számos utastárs bizonyára esti menetrend szerinti imájába foglalja majdan a sziluettem, amiért pont arra a pár percre foglaltam le a hatóságot, mialatt az ő bliccelése éppen észrevétlen maradhatott. Mi a hatósággal közben jóízűen nevetgélve felidézzük a vizsga kínos perceit, a Péknét meg a csülkét, és nem tudom nem észrevenni, hogy a többi karszalagos egyre érdeklődőbben vizslatja furcsa párosunkat. Még egy pimasz kérdést is megeresztek, hogyugyanvajon lenyelvvizsgázott-e már azóta, úgy officielle. Rák orcával pironkodik, ne tessen már viccelni, kedves TANÁRNŐ, de azért emlékszem ám én azokra a szavakra, amit tanítani próbálni tetszett, megvan még a szótárfüzetem is! Búzatáblaként hajlongva pironkodik, mórikál, nem ereszt. Mikor már három teljes szerelvény utasainak falazásából jócskán kivettem a részem és a penzumot mára ilyeténképpen letudtam, úgy határozok, sajnos eljött a búcsú ideje, sietnék tovább a dolgomra. Szájak biggyednek, hát akkor minden jót, egészséget, kedves TANÁRNŐ, neked vagy önnek is, viszlát, és már sodródnék is tova utamra, mikor még utánam kiált, bár ne tenné:
„Megjegyeztem ám azt! Azt a málnakrémlevesest!”
Na, erre kíváncsi vagyok. De úgy látom, nem csak én, hanem egyes Újpest Központon áthaladó utastársak is.
„Na, halljuk” - biztatom bátorítóan, s őszintén csuriban van még a lábujjam is. Hajamat tépi-gubózza a metró menetszele, már a könnyem is kicsurran, de várok türelmesen, mint orkántépte Szirén a dühöngő tengerhabokban.
„A málna! Ezt az egyet megjegyeztem!”
Jaj, neee…
„Strawberry!”
És igen.
„Az” – hagyom meg hitében, és búcsút intve átvágom magam a homlokukat csapkodó járókelőkön. Úton a macskavizitbe eszembe jut egy híres sor egy klasszikus magyar meséből. Ha nem is szó szerint, de valahogy így szólt az autó: ez esetben nyomják meg a piros gombot, és nyugodjanak békében.
