A „Hmmm…na de hová tűnt a bal petefészke?-” kezdetű szemöldökráncolás jellemzően nem az a kérdés, amit úgy jól fogadsz ott terpeszfekvésben. Döbbent ártatlansággal haloványan bizonygatni kezdem, hogy reggel még megvolt, keressük csak tovább, drága doktor úr. „Meglesz az, de valami kitakarja.”
Aggodalmasan felkönyökölök az ágyikón. Gondolatban utánaszámolok, mit ettem össze tegnap, jártam-e a Nostromo-n, és úgy egyáltalán, vajon ki lehet a hívatlan vendég. A dokim exkuzálja magát, és erőteljes hasmasszázzsal átrendezi a belső szerveimet, majd mindkettőnk megnyugtatása végett ismét megultrahangozunk engem, mer’ az jó. S valóban. A prof kitörő örömmel üdvözli az elbitangolt petefészket a monitoron, majd illusztrációképp rábök a szürke pacán a szürke pacára. „Látja? Itt van a kis csalafinta!” Miközben én érdeklődve szemlélődöm alant, s erőteljesen megpróbálok nem Kane-re s a vacsorajelenetre asszociálni, megtudom azt is, hogy mi okozta a fennforgást:
„A bele. Rálógott a méhére.”
„A BELEM?”
„Ne aggódjon, ez teljesen normális.”
„De mit keres ott?”
„Átúszott.”
Tányérszemekkel leevickélek a székből és ruharántás után összeülünk konzíliumra. Felvilágosítanak. Hazafelé botorkálva annak esélyeit latolgatom, vajon innen származik-e a „lóg a bele” mondás. De félre a szemantikával. Megbeszélem a csavargó béllel, hogy ez egyszer még odaadományozom a kék szalagot, de a jövőben szíveskedjék meghúzódni a back office-ban. Hiányzik a frásznak a dupla Calippo. Még a végén felfázom.
