Tegnap egy végletekig kétségbeesett arab fiatalember pont engem szemelt ki a feladatra, hogy én mutassam meg neki a metrót az Üllői úton. Azt levágtam azonnal, hogy valamiért rém fontos volt neki az ügy. Na de melyik végében, kis barátom, kérdeztem, mire a következő szavakat adta meg tájékozódási pontul: cinema, yellow, gorgeous girl. Ez nem tréfadolog, gondoltam.
Rögvest kimatekoztam, hogy a Corvin mozinál lesz randija, valószínűleg az első, vagy még valószínűbb, hogy legalábbis Angelina Jolie-val. Elirányítottam hát a mozi felé, itt go along, ott meg véletlenül se turn left. Hálásan megragadta mindkét kezem, és futásnak eredt az utasításnak megfelelő irányban. Azt hiszem, utoljára a kis vörös kölköt láttam így teperni a reptéren a Love actually-ben.
Tovább indultam én is. Utam pont mögötte vezetett, így anyai tekintettel vezérelhettem, hogy le ne fordulj, vazze, menj egyenesen. A zebránál megtorpan és halálra váltan visszanéz. Stewardesseket megszégyenítő karmozdulatokkal hadonászik, hogy akkor merre is tovább. Vigyorogva lengetem a karom, pár járókelő furán megnéz. Jaj, apám, el fogsz késni, szól a vészharang, és nekilódulok. Elkapom a grabancát, és szaladok vele két kereszteződést, majd bepörgetem irányba, itt már you can't miss it, csak ha nagyon reménytelen vagy. Telekürtöli a Corvin közt a tenkjúival, én meg bátorítóan utána mosolygok, húzzál bele, vár rád a csaj!
Ahogy tovább indulok, még bekukkolok az árkádok alatt, vajon mi lett a sorsa, de csak a veszettül lobogó kabátszélét látom, és azt, ahogy hirtelen megtorpan. A kabátszélek lelankadnak, ernyedten kilehelik lelkük az aszfaltra. A srác takarásából éjfekete hajzuhatag örvénylik elő. Happy ending. Istennek hála, egész napra van vigyorogni valóm. Szent lelkesedés, de jó is az.
