Vajon ezt más fölnőttek is így csinálják? Meg lennék lepve. Miközben síri csendben hátam mögött a fél méteres konyhakéssel, viperával, s gázspray-vel lopakodom fel a lépcsőn a gyerek lába nyomában, megfordul a fejemben, hogy ha most rám törne a gyámügy, na ez lenne az a jelenet, amit már tényleg bajosan magyaráznék ki.
Pedig viselkedésem indokolt. A Zember három napra odavan, megüresedett az ágyam fele, ami csak egyet jelenthet. Dórika számára eljött a várva-várt nap: az OTTALVÁS nálam. Az esemény, mire ő csillagporos pillangóálmokkal, jómagam pedig gubóba görcsölt bélhuruttal készültem. Valljuk be, ha jól utánaszámolok, nem sok fogalmam van arról, hogy napi szinten hogyan operál egy kiskamasz. Példüell, vajon mit eszik egy tízéves? Ihat-e tejeskávét? Tud-e zuhanyozni vagy csak kádban fürdik kiskacsákkal? Hánykor fekszik? Francokat. Inkább: mikor kel? Miről fogunk beszélgetni??? Tízezer hibalehetőség egy ilyen nyeretlen s gyerektelen kétévesnek, mint én. Mezítlábalva végül felérünk a galériára. A kis hálóinges és a nagy atlétatrikós becsusszan a takaró alá, és megkezdi az intenzív plafonbámulást. Istenem, csak ne ma törjenek be – imádkozom, s a kést a többi fegyverrel együtt nagy titokban odarendezem a párnám mellé. Nagy titokban – remélem én.
„Nem tudok elaludni” – közli Dórika. Hümmögök. „Túl izgatott vagyok.”
Éjjel negyed 11. Kellett nekem elhinteni, hogy holnap reggel 10-kor meglepetés vár rá. Ide a rozsdás bökőt, hogy hajnalig fog kattogni az agya. Persze nekem is az enyém, de az kevésbe vidám apropók okán. A helyzet az, hogy immáron egy éve lakom itt, de sajnos éjjel én bizony félek egyedül. Már egy ideje gyanítom, hogy kissé megártott a heti 4-5 Gyilkos elmék, a több ezer oldal Nesbø, amit megettem, arról a mókus örsnyi zombiról és Alienről nem is szólva, akikkel gyermekkorom hófehér vitorlavásznán délutánonként vérvörösre fröcsköltük egymást.
Képes vagyok rettegni. Nyilván ez nem látszódhatik rajtam, mert most már én vagyok a felnőtt. Kézen fogom kiskori önmagam, s kievickélünk a gyermeki „szörnyvanazágyamalatt” regresszív önszuggesztióból. Pedig idáig az est folyamán egész jól helyt álltam. Jó nagynéni módjára a habos kakaó és a Jégvarázs után annak rendje s módja szerint felkísértem a gyermeket a galériára, betakargattam, lehalkítottam a kislámpa fényét és meghagytam, hogy nyugodtan aludjon, 3 perc múlva én is csatlakozom, csak kicsit még rendbe szedem magam. Bólint, nyakára húzza a takarót. Megsimogatom a virgácsait. Szép álmokat!
Lebotorkálok a fürdőbe, fogmosás, odafantáziált rémlények rács mögé fegyelmezése. De mi van, ha ezek tényleg itt vannak a hátam mögött. Nincsenek. Nyugodjak már meg. Egyszer csak recsegés-ropogás, s matatás deréktájékomon. Mindenre elkészülvén hátrafordulok. A kócos rózsaszín pillangó ott imbolyog az állam alatt.
„Mit csinálsz?”
„Fogat mosok. Miért jöttél le?”
„Hmmm…” mosolyog, s zavartan huzigálja fel a vállát. Megzabálom.
„Gyere, menjünk fel, mindjárt jövök.”
„Jó.”
Felmegyünk, betakar, megsimogat, lebotorkál.
Oké. Gondolkozz. Mi van, ha pont ma éjjel törnek ránk, hogy számolok el az anyjának, hogy meg sem tudtam védeni?! Biztos, ami sicher, én azért viszek fel pár önvédelmi izébizét az ágyba, azt’ ha jön az ellen, majd jól hatástalanítom. Lófarkat kötök, s átmegyek Rambóba. Razzia a lakásban, melynek során összegyűjtögetek egy elemlámpát, egy konyhakést, egy 6 éve hiába köpni vágyó gázsprayt, s ezeket egy csokorba szedvén neki is indulnék, mire megint tapicskolnak.
„Mit csinálsz?”
„Öööö..”
A hátam mögött zavartan buzerálom a gázsprayt, pedig az nem jó ötlet. Eszem megáll. Nesze neked 10 évnyi színészkedés. Képtelen vagyok átvágni egy tízévest.
„Én csak itt…pakolászgatok…” – a hátam mögött kitapintok egy - az asztalon szájtátó - díszzacskót, amibe belecsúsztatom a fegyvereket, majd jóságos tündér módjára visszakísérem a kölköt a paplan alá. Miközben betakar, megsimogat, lebotorkál, azon morfondírozom, vajon hogyan fogom az eszközöket észrevétlenül becsempészni az ágyba. Egy konyhakést azonnal megorront a gyerek, főleg, ha annyira izgatott, hogy érzékszervei fekete lyuknyira tágultak. Ránézek a díszzacsira. Ez az. Teletömködöm kamillás zsepivel, és frappánsságom teljes tudatában megindulok a lefekvés útján. Menet közben még belesüllyesztek a szeretetcsomagba egy viperát, most jó, kérem, hogy egy verekedős emberrel vagy összekvártélyozódva. Műanyag ölőfegyverek tárháza lesz a lakásod. Kislámpa lent égve hagy, tripla ellenőrzés, minden ajtó zárva, majd erősen bizakodva, hogy már elnyomta az álom (de persze nem!!!), felhágok az emeletre, és mintegy bájdövéj leteszem félelmes motyómat az ágy legtávolabbi vége peremének csücskire.
Neveddészreneveddészrekérlekneveddészre – fohászkodom, de nyilván észreveszi.
„Az mi?”
„Á, semmi….kényelmes a matrac?”
Felkönyököl.
„Igen. De mi van benne?”
„Zsepi meg kézkrém. Nem fázol?”
„Nem. De miért van ekkora zacskóban?”
„Csak úgy.”
„…???...”
„…”
Visszafekszik. Nem elégedett.
Kivárok csendben lapítva. Hátha…hátha…igen. Fülembe reppen az első kis szusszantás, Istennek hála, elaludt végre. Elkap a röhögés. Nyilván némán. Itt fekszem jobbomon egy 10 évessel, bal hónom alatt gázspray, vipera, konyhakés. Ennek biztos nem így kéne lenni. Más felnőttek ezt hogy csinálják? Fel kéne már nőni.
