Hajnal 7 óra 37 perc. Hetedíziglen nyitok be egy sebészetre, és pásszintom be magam a kakasszó óta váróban gubbasztó nénikbácsik cekkerei közé a fapadra. Gyors fejszámolás után összegzem, hogy Budapest jelentősebb kerületeit már mind végigturnéztuk: lábujj kolléga és én. Ez itt a tizenháromban egészen nem rossz, bár ez az ülő alkalmatosság koránt sem komfortos, sőt. Messze még a rendelési idő, de korra, nemre, s nyavalyára való tekintet nélkül egy emberként drukkolunk a megváltó Nagy Fehér Ajtónak, mert onnan jön majd a csoda. Lassan megéled a nép, szimpatizálok, hiszen itt fáj, ott fáj, tudja kedves, a doktor úrtól kikaptam, mert nem kentem, satöbbi, sőthátmég. 8 órakor máris fészkelődni kezdenek az ülepek, jönnek a halk, elnyúlt hajjjhhhaaammmm-ok, várunk a kilincsre, induljon már meg lefelé. Pár perc múlva nyílik a Nagy Fehér, nyúlnak a nyakak, lendülnek a szatyrok, s felcsilingel a kérdés az ajtóból: „Megérkezett a táncos hölgy, akit a főorvos úr vár?”
Heh….de meg ám. Rám mered a nép. Tagadhatnám, de minek, már libbenek is, nyílegyenesen sasszézom a kezelőágyig, menet közben meg még kikapom azt az elhanyagolható 23-24 nyílvesszőt a hátam közepéből s már rúgom is le a szandit. Arról már nem szólok, hány tőr forgott a májamban, amikor 6-7 perc elteltével Dr. Nagy Bajusz személyesen kísért át a szomszédos fizikoterápiára s bízott nagy gonddal a doktornőre, mert még a végén én leszek a főgenya a történetben. De szó se róla, ilyen entrée-nk egy kerületben sem volt még, lábujjkámnak s énnekem, az szent.