Most, hogy újra térdközépig gázolok az ismeret-terjesztve szórakoztató iparban (ld. tanítok), ismét alkalmam van egyik kedvenc időtöltésemnek hódolni: deákokat egzecíroztatok. Belül alattomban ujjongó kárörömmel rovom fel a táblára a kis vonalkákat egymás után, gondosan utánaszámolva a betűknek, s nem teszem meg azt a szívességet sem, hogy eláruljam, egy filmcímet keresünk. Csak úgy záporoznak rám az így-úgy kiejtett hangzók. Van, amelyik trafál, de jellemzően a zöme dolgavégezetlenül aláhull. A kezdő angolos nagy előnye, hogy ő még nem találja ki a rejtvényt már mialatt felpingálnám a végét, hanem magánhangzók s mássalhangzók rettentő seregével elszántan harcba száll ellenem. Rendkívül értékelem, hogy nem lomboz le, s cserébe szorgosan ácsolom neki a bitófát. Már fejecske is kerül a kötélre, mire végre kikerekedik a feladvány, de csak nézünk rá, borjúk az új kapura, mert az AHÁ élmény még várat magára. The silence of the lambs. Mifrász lehet az a lambs? Megszánom. Odarajzolom a kis bongyori négylábút, s nagyot cuppantva bekupakolom a tollam. A lányzó tekintete még mindig az állatkám körül borong.
„A kecskék csendje?”
Puffneki. Oda az imidzsem. Neked is odalenne, ha fél literes ásványvizedet a másodperc töredéke alatt a nyelőcsövedből egyenest a szeme közé fröcskölnéd. Tutti frutti illatú zsepivel letörlöm az orcáját, miközben exkuzálom magam. A röhögés végén együttes erővel megállapítjuk, hogy nem egyértelmű. Vagy a biosz, vagy a rajz, de valamelyiknél nem figyeltem.
